|
KURDY
FEHÉR JÁNOS
Az építész
naplója
Amikor házat építünk, beszélünk és írunk.
(Rush
Rhees, Ludwig Wittgenstein nyomán)
Szalai
Tibor művészi és formateremtő érzékenysége áttörte, átvágta, szinte eltüntette
a falakat, az elválasztó eljárástechnikákat, a mesterségbeli trükköket,
és nem utolsósorban a viszonyt és a viselkedést, ami eredeti szakmáját,
az építészetet, és a tágabb értelembe vett képzőművészetet elválasztotta
egymástól.
Mozgásba hozta a statikusnak, különállónak, dermedtnek
vélt dolgokat. Olyan korban alkotta meg életművét (a nyolcvanas és kilencvenes
évek Magyarországán), amikor a létezés és a kifejezés új útjaira való
rálátás és rátalálás, az emberi alapkutatás1
volt a kortárs művészet hívószava. Tágabb és szűkebb környezetében ez
szabta ki a horizontot, a gondolkodást, a cselekvés stratégiáját és taktikáját.
Ez keveseknek sikerült, neki igen. Negyven évet élt. Szűk két évtized
alatt alkotta meg papírépítményei, papírszobrai, fotói, és rajzai körül
gomolygó, másokkal összetéveszthetetlen, máig eleven életművét. Az ő egyéni
lét-kutatása átfúrta az építészet, a fotóművészet, a kollázs, a grafika,
a zene a performance, a film, az installáció rétegeit, szabad átjárást
biztosítva a műfajoknak és önmaga visszafojthatatlan kifejezőképességének.
Csak néhány épület2 maradt utána, de
nem tudjuk, milyenek lennének fizikai valóságukban az épületek, ha tovább
élve nekik szenteli életét. Ennek a ha utáni bizonytalanságunknak
két oka is van. A kis és a nagy bumeráng, avagy a korszak társadalmi,
építész-szakmai szocializációja, és a korlátokat nem viselő létkutató
hűsége témájához, a világ megismerésének rejtélyéhez, a tautológiák sorához,
és önmaga kiragadhatatlansága autentikus, másokat is alkotásra inspiráló
centrumából.
A nyolcvanas és kilencvenes évek mértani közepén a
demokratikus átalakulások gyorsan felpergő évei, virtuálisan meghajlították
a kutatási irányt. Ráleltünk egy kőkori technológiára, a bumerángra. Ez
a kis bumeráng-korszak. A társadalmi, a szocializációs, az etikai. Valaminek
vége lett, és valami új vette kezdetét. A kilencvenes évek végén már látni
lehetet, hogy az átalakulások ugyan mélyek, és visszavonhatatlanok, de
mégsem perdöntőek az alapvető emberi kutatás viszonylatában, mert nem
másztunk ki a túlsó partra, csak átzuhantunk, és szinte mindent magunkhoz
láncoltunk a bumeráng repülése közepette, amivel újra falakat, elválasztó
vonalakat, gettót, fogyasztói bezárkózódást építhettünk, és nem utolsósorban
szabad levegőt veszítettünk. Később derül csak ki, hogy a szabadságért
való küzdelemben a szabadságot megszerezni és megőrizni nehéz. A szellemi,
lelki levegő nem cserélhető kagylóra, üveggolyóra. Létfeltétel. Ami Szalai
alkotói attitűdjét és létrehozott munkáit kortársai nagy részétől elválasztja,
nem más, mint az alapvető kutatás iránti hűsége, a mind mélyebbre hatolás,
az akadályok félresöprése, elűzése, a művész életének feloldása a műalkotásokban,
a teljes átadás, valamiképp tehát az önmegismerés és világfeltárás befejezése,
végső soron az eredeti cél elveszíthetetlensége. Ami hátra maradt ránk,
az alapos és jól dokumentált kutatási naplója:3
eszközök, eredmények számbavétele és analízise. Művei ennek a heroikus
létkutatási naplónak az oldalait, mondatait, kijelentéseit, tényadatait
alkotják. Most e napló válogatott lapjait rendezték kiállítássá Győrben.
Van azonban egy rejtettebb, nagyobb és ijesztőbb ellenfél
is, amivel Szalai felvette a kesztyűt. Ez nagy bumeráng. A filozófiai,
a szellemi, a létre irányuló, a tautológikus. Az igazi élet távol van.
Mi azonban a világban vagyunk. Ennek az ellentétnek a feloldása életpróbáló
feladat, de korántsem egyszerűen juthatunk a forrásához. Ehhez nano-érzékenység
és makro-bátorság kell. Látás. A gondolkodás története során véli
Emmanuel Lévinas4 , a legáltalánosabb
értelemben vett emberi alapkutatás olyan mozgásnak tűnik, amely egy számunkra
ismerős világ felől (még ha ismeretlen földek határolják, vagy bújnak
is meg benne), egy általunk lakott itthon felől egy idegen ön-kívület,
egy odaát felé halad, repül, zúg. Ennek az ellentétnek a feloldása korántsem
veszélytelen. Mindazokat a tudományos, technológiai projekteket, amelyekhez
globális együttműködés szükséges, hogy az ember önmagára ismerhessen a
világban, Szalai művészi pályájának elején kevés számú társával5,
későbbiekben és nagyobbrészt, egyedül végezte el: papírral, tollal, ragasztóval,
gyors mozdulatokkal. Tevékenységének középpontjában az embert körül ölelő
tér, a fény, valamint e két világ-megnyilvánulás határolta, a mikro és
a makro méretekben rétegzett világ jelei, nyomai állnak. Ezzel az önként
vállat, szerteágazó, de egy-nyomvonalú munkájával, Szalai kortársainak
ahhoz a merész és bátor csoportjához tartozóvá lett, akik miatt emlékezni
fogunk a nyolcvanas és kilencvenes évekre. Munkái ma is a szabadság, az
egyénileg megszerezhető, önálló tudás és/vagy áramoltatható sejtés bő
levegőjét árasztják.
Képein, grafikáin, papír installációin, akció-tárgyain,
fotóin, és nem utolsó sorban építészeti rajzain, grafikáin olyan felületek
keletkeztek, amelyek az értelmező számára fel- és leszálló, égi és földi
pályák nyílnak meg az evilágra, és a másra nyitottan. A néző minduntalan
aprólékosan kidolgozott részletekre lesz figyelmes műveiben. Az egyik
világelem követi a másikat, de nem veszhetünk el a részletek sokaságában,
mert egy összetartó alkotói térkép egyben tartja a figyelmet. Ez a térkép
a kutatási napló a legpontosabb, és leginformatívabb Szalai bédekker.
A sokféleségben motívumok, jelrögzítő anyagok, képek, rajzok ismétlődnek,
amelyek spirális előrehaladást tesznek lehetővé az életműben. Ugyan munkáiról
számos és alapos elemzés6 jelent meg
életében, és halálát követően egyaránt, a mai látogatónak nem kell előre
gyártott értelmezési klisék között bolyongania, ha szellemiségével, vagy
technikáinak frissességével kíván szembesülni, azonosulni, bennük feloldódni.
Munkái vonzzák a tekintetet. Merész, dinamikus egyediségük előre jelzi,
különös expedíció tagja lehet a látogató. Szalai Weöres Sándor (egyediséget
és természeti jelenséget összekapcsoló), heroikusan ironikus versmondatát
idézi egyik rajzán: Olyan szép a halének, csak néma bárki fülének.
Életműve kísérlet a világ titkainak vizuális feloldására, kommentárjára.
A Szalai oeuvre ennek megfelelően hosszú ismeretelméleti
túrákra is lehetőséget ad. Az életmű önreflexív, többszörösen energiatakarékos,
és belső szorosokon át egymásba folyik. Műrészeket, vagy épp teljes műalkotásokat
is felfedezhetünk a másik tükrében: épületek, installációk, fotók, tárgyak
kerülnek, újbóli felhasználásra. Ugyanakkor lépcsőfokok, létrák, papírívek
vezetnek képből szoborba, fotóról grafikába, tovább emelve a másikat,
mintegy megismételve Szalai egyéni kutatásának legfontosabb kijelentéseit,
megállapításait, tényadatait, frappáns mondatait. A művész
maga is egységben láttatja alkotásait azáltal, hogy munkái túlnyomó többségének
a BSCH Architektúra elnevezést adta. A Brettschneider név mintegy dada
gesztussal, Haek kelet-európai iróniával telt regényfolyamából,
a vejkből emelődött át, előbb Szalai közösségi munkáiba, majd BSCH
ARCHITEKTURA megnevezéssel, önálló munkáinak a folyamatcíme lett
a kontextus határait elvékonyító, elhomályosító gesztus állandóvá
tételének hordozójaként. Az elnevezés tudatos. Jelentésének illékonyságából
egy külön világ, építészeti, képzőművészeti univerzum alakult ki az évek
során. A külön önvilág megalkotását értelmezői rokonították Gulácsy Lajos
NaCoxypánjával, vagy Kurt Schwitters Merzbau-jával7.
A BSCH azonban nem konkrét emberi figurákkal telített, illetve nem kulturális
hulladékból, használati tárgyakból építkezik, hanem lágy architektúra,
költői terv, emberi nyomvonal, univerzális jeleket egybetartó vonalak,
gesztusok rendszere.
Szalai művei szabad tartalékok, bárhol előbukkanhatnak,
és felerősítik a művészetre és a tudományokra egyaránt meglévő lét-kutatás
hitelességét. Visszatérünk hozzá, közelebb hajolunk: zúgás, kavarodás,
áramlás. Minden kivétel nélkül felhő. Az áramlás áramlik. A törvény, a
szabály, a rend, mindaz, amit így nevezünk, olyannyira valószínűtlen
vallja Michel Serres8 , hogy a
nemlétezés határán áll. A racionális a csodával határos. Olyannyira ritka
és szokatlan, hogy szinte azonos a nemléttel, a nullával, a semmivel.
A rendetlenség majdhogynem mindig jelenvaló. Vagyis felhő vagy tenger,
vihar vagy zúgás, kavarodás és tömeg, káosz, tumultus. A reális nem racionális.
Rabságba vetésünk mindahány formája azon alapult, hogy mindig volt valaki,
aki elhitette, hogy a valóság ésszerű. Szalai is felfejtette ezt az ellentétet,
rálelt az áramlásra, a tumultusra. A tudás mindenkor szigetekről, sporadikus
dolgokról és ultrastruktúrákról szóló tudás. A létező és ez tautológia
, a legvalószínűbb. Ez az episztemológiai nagy bumeráng.
A BSCH világ jellemzője továbbá az is, hogy a konkrét
műalkotások mögött, mellett, a dokumentációs fotózás következtében feltűnnek
más, például kiállítási terek részletei, emberi alakok, lámpák, ablakok,
plafon darabok, csövek, vezetékek. Hibák. Szalai ezeket a talált tárgyakat,
a fotók újbóli felhasználásával művilágának részeivé tette, arra utalva,
hogy a BSCH egy kimetszés, egy tárló, mely jelentéseivel, anyagszerű azonosságával
evilágunk része, létezője. A BSCH művészet miközben megszünteti a határokat,
rafináltan el is tűnik az átjárókban, mintha pusztán elegyítési gyakorlat
lenne. De ezek az áttűnések inkább a tekintet irányítói. Felhívásként
hatnak, hogy az evilágból mennyi arc, önálló terület, szabad táj bontakozhat
ki, és utal a másra. A világ húsa írja Maurice Merleau-Ponty9
, úgy írható le (az idő, a tér és a mozgás vonatkozásában) mint
szétválás, dimenzionalitás, folyamatosság, lappangás, egymásba átlépés.
Testünk ugyanabból a húsból van, mint a világ, sőt a test részesül a világ
húsából, a világ visszatükrözi a testet, beléhatol, ahogy a test húsa
is behatol a világ húsába. A test és a világ húsa kölcsönösen áthajlik
és átlép egymásba.
Szalai nemcsak önmaga felé volt nyitott, de a tágabb
és a közelebbi természet felé is. A metafizikai sejtéseket vészesen közel
engedte magához. Rátalált és kezelésbe vette a nagy bumerángot. A látást
a láthatóval, a tapintást a tapinthatóval, a hallást a hallhatóval érzékeltette.
Nem üldözője volt az érzékeinek, hanem jelfelerősítője. Áthozta, átemelte,
áttette a képeket a más világból abba a nyitottságba, amellyel testünk
és önmagunk felé fordulunk. Felszabadította a kinti, riasztó, ellenséges,
gonosznak, idegennek gondolt dolgokat. Közéjük rohant, párbeszédbe bocsátkozott
velük. Ennek egyik különös ismeretelmélettel rendelkező dokumentuma az
Opeion fotóinstalláció. A mennyezeti barokk freskókhoz hasonlatos
kör alakú, méretes nyíláson át Szalai elhomályosuló, vagy torzított,
gesztusokkal dimenzionált , portréi tekintenek vissza ránk, a néző
érzékelése szerinti lenti, lesben álló önmagunkra. Tehát mi vagyunk a
kép vizuális és szellemi gyújtópontja. A látható Szalai képben a láthatatlan,
a mindenkori néző a leghangsúlyosabb. Tekintetünk és arcunk, amint megpillantjuk
a magasban Szalait. Opeion metaforáját átemelve egy antropológiai dimenzióban,
az kerül a kép centrumába, aki idegen, addig soha nem képzelt, vagy hallott,
más világot pillant meg figyelme örvényében. Például az az első indiánus,
aki tudatában először összekötötte Cristóbál Colón arcának vonalait, és
ebben a véletlen satoriban megpillantotta egy másik ember tekintetét,
a jól ismert, sűrű, szubtropikus aljnövényzet formáinak rejtekében. A
mással mint arccal való viszony kigyógyít az elveszettség érzésének allergiájából.10
Felnyíló tükrök, amelyek nem pusztán visszaszórják, hanem további, felfedezendő
territóriumokra irányítják a fényt, a tekintetet. Szalai az ezzel azonos,
szellemi, érzelmi, térbeli, zenei, fénnyel telített átjárókat kereste
vizuális kutatása során, és mint naplójában olvashatjuk, nem eredménytelenül.
De ez a másba-rohanás nem volt veszélytelen. A világ és önmaga keresztezésében
a metszéspontig merészkedett. A kis bumeráng korszaknak azonban nem volt
türelme, Szalainak pedig kedve, hogy kölcsönös előnyökre cseréljék praxisukat.
A kutatási naplóból különleges építészetre, mint elvre,
és épületekre11, mint konkrétumokra derül
fény. Szalai Tibor azon túl, hogy szétbontotta az építészet fogalmát,
hatókörét, és érvényességét, egyúttal bebizonyította, hogy az építészet
továbbra is a világ alapkutatásához tartozik. Az építészet nemcsak technológia,
és gazdaság, és hatalom, hanem elsősorban világszemlélet, művészet, gondolkodás,
filozófia, érzékenység, vevőrendszer. Az épületek, Szalai értelmezésében
gravitációs pontok, univerzális sűrűségek befogadására képes medrek, a
környezetünkben párálló táj fehér lyukai. Az épületek ki és beengedik
a fényt, miközben a falak magukba szívják, labirintusukba csalogatják,
sebességét lecsökkentik: fénymedret hoznak létre. Amint a fény megtelepszik
az épületben, az bejárhatóvá, lakhatóvá, tartózkodási zónává válik.
A Szalai-féle épületek az ég és a föld közöttiség létesítményei.
Összegyűjtik, és lakhatóvá teszik az egymás tükrében derengő két szférát.
Viszonylagos állandóságukkal magukba gyűjtik az időt, görbítik a teret,
nyílásaikon keresztül elnyelik a fényt. A talajból kiemelkedő falak
a föld nyúlványai , így nem betüremkednek és belehasítanak az ég
tartományába, hanem csatlakoznak hozzá, azaz szétolvadnak benne. Az épületek
madarak, szárnyuk a fény, mozgásuk a fel- és lefelé irányulás állandó
váltakozásából nyer energiát. Az épületek, energiafogyasztó létesítmények,
hasonlóak az emberhez és az élővilághoz.
Szalai tudta, hogy az épületek nemcsak fogyasztják,
de létre is hozzák a fényt. Az építész általuk veszi gondjaiba az anyagot,
elvékonyítja és felgyorsítja, majd az átlényegülés pillanatában felvételt
készít róla. A felvétel az építészeti terv, a nyomvonal, a térkép. Egy
épület tervrajza, a tervező építész képe, saját felvétele, az anyagból
előhívódó fotográfiája. Az építész teste lágy, az épület, pedig kemény
konstrukció. Az építész épületével nyeri el végső formáját, abban szilárdul
meg, míg az épület az építész további tervei következtében ellágyul, vonalai
és terei kettőssé, a tervei megvalósulásának ütemében többszörössé válnak.
Nemcsak az épület derít fényt az építészre, de az általa tervezett épületek
is fényt vetnek egymásra. Az építészet kutatás, mely a térképek alapján
történik meg, végeredménye a nyomok egészét magába foglaló pont, az áttűnés
helye, a későbbi áramlással javítandó hiba.
Az építés lármás és gyors cselekvés, a nyomok gravitációja.
A kutatás végén a lárma megszűnik, a zakatolás elhal, beáll a csend: a
fény szilárd, biztos konstrukciót vesz fel. Az épület az építész csendje,
fényének medre, személyiségének lenyomata: kalligráfia. Amikor a kutatás
végén megleljük a kalligráfiát, átnyúlunk az építész lágy konstrukcióján,
és jele köré tömörülünk. Úgy viselkedünk, mint a táj az épület körül:
kérdéseket teszünk fel, és feleleteket várunk, vagy kérdéseket, hogy feleleteket
adhassunk. Az épületek az építész kalligráfiájában nyugodnak, válaszaik
oda térnek meg felületükre, mint ahogy a madarak megtérnek fészkeikre.
Az építész saját áttűnéséhez tér, fotográfiája lassan
elsötétül. Jele tovább vándorol. Ő maga a tumultus középpontjába ér. Az
építész teste átköltözik az épületeibe. Az épületek fényléniákká alakulnak,
kiszorítják a falak tömör anyagát. A részek rétegei egymástól elcsúsznak,
és újabb középpont felé áramlanak. A kevesebb elvész, a több megmarad.
1
|
Szabó
Lajos terminológiájával élve. Lásd: Hommage D Szabó Lajos
- Életünk (Szerk.: Kőszegi Lajos és Várhegyi Miklós), Szombathely,
1989. 9-10. szám. |
2 |
Azonban
számtalan aprólékos, műszaki gonddal kidolgozott tervdokumentáció,
tervpályázati anyag maradt fenn. Forrás: Brettschneider Alapítvány,
Szabó Anna építész. |
3 |
Amennyiben
a teljes Szalai életművet egy virtuális és vizuális lét-kutatási
naplónak gondoljuk el, az egységes életmű-olvasatot tesz lehetővé. |
4 |
Emmanuel
Lévinas: Teljesség és végtelen. Jelenkor Kiadó. Pécs, 1999.
17. o. Fordította: Tarnay László. |
5 |
Az
erre vonatkozó részletes adatokat tartalmazza a Szalai Tibor (1958-1998)
Életműkiállítás, kiválóan szerkesztett katalógusa. Budapest, 2001.
|
6 |
Az
ismertetők, esszék, cikkek, beszélgetések, tanulmányok bibliográfiája
megtalálható az Életműkiállítás katalógusában, és az interneten,
valamint a Brettschneider Alapítvány archívumában. |
7 |
Két
tanulmányt emelnék ki: Sulyok Miklós: Szalai Tibor művészete
1984 és 1998 között. Építészet, papírinstallációk, grafikák.
In: Életműkiállítás katalógusa. György Péter: Az öntörvényű,
absztrakt építészet kísérlete (Szalai Tibor munkáiról) Magyar Építőművészet,
1981/1. |
8 |
Michel
Serres: Kezdet. www.c3.hu/~tillmann/irasok/irasok.html - 3k.
Fordította: Chazár Keresztély. |
9 |
Maurice
Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan. LHarmattan
Kiadó Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék. Budapest,
2007. 278. o. Fordította Farkas Henrik, Szabó Zsigmond. |
10 |
Emanuel Lévinas. Im. 168. l. |
11 |
Amelyekre
a kevés megépült házból, nagyobb részt csak építészeti terveiből,
makettjeiből, papír installációiból, fotóiból és grafikáiból következtethetünk.
Házak, papírépítmények, -instalációk, -szobrok, -makettek, kollázsolt
és rajzolt fényképezett építészeti felületek. A BSCH világ: műszaki
adatokkal, szabad fantáziával, alkotó képzelettel telített dús közeg.
Szellemi felületek. Olvasatunkban, ezen felületek összességét, egybevonását
tekintjük Szalai épületeinek. Forrás: Brettschneider
Alapítvány, Szabó Anna építész. |
|
|