Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 8. sz.
 
 
 

KALÁSZ ISTVÁN

 

Megbocsátás

 

Budapest, ősz, bágyadt, vörös napfény.
      A járdán gazdátlan kutya futott, az úttesten üres troli süvített a Liget felé, és a fasorban négy ember. Két nő, a férfi és egy gyerek (egy jövendő férfi) sétált, és a Föld forgott, az égen repülőgép zúgott, tartott Nyugatnak, és ekkor az egyik nő, Ursula, a kisfiú anyja felemelte gyereket, majd azt mondta élesen, azok a nők, akik nem szültek, azok a nők gonosszá válnak. Ez mindig így van. GONOSSZÁ. Ő ezt tudja, mert vannak olyan gyerektelen nők, akik felemelik, erősen szorítják, és nem adják vissza a gyerekét, neki kell kivennie a kezükből, ó, igen, egy anya ezt érzi, a meddő nők ilyenek. Gonoszak. Mondta Ursula, a költőnő. És ekkor a másik nő (Lara), akinek nem volt gyereke, megállt, lehajtotta a fejét, lopva megérintette a hasát. És Isten nem figyelt, mert az anyára, a költőnőre, versek szülőjére nem szakadtak rá a felhők, sem az ég...
      Mi a vers? Gondolat és érzelem? Tükröződés rímben, hangsúlyban, dallamban? Test a testen? Lelki nyereség, formalizált nyelv? Érdesség a papíron? A nyelv legbensőbb élete? Bosszú? Halk, esendő ima? A szenvedés éneke? Nyitott ablak? Esti szél? Cserepeken ülés? Áthúzott név? A nyelv antológiája? Ütés a gyomorra? A kabát selyem bélése? Ágy hóból?
      Este a férfi bocsánatot kért Larától. A sötét lakásban letérdelt az ágyához, és suttogva, szinte imádkozva kért bocsánatot ezért a világért. Mert Lara meddő nő volt. De a lelke-teste nagy barlang volt termekkel, gyertyával, szelíden szálló füsttel, fátyolos képekkel, érthető félelemmel, hallgatással. Igen, ez a barlang hallgatott. Bölcsen? Ki tudja? A férfi nem, de mégis szerette ezt a barlangot. És a költőnővel mi volt? Hogyan lehet ugyanannak a léleknek, mely verset szül, ily okádata az életprózában? Hogyan hányhat ki ilyet is, olyat is ugyanaz a száj, ugyanaz a lélek? Úgy, hogy sem a szeme, sem a lelke nem rebbent? Ezt nehéz volt megérteni ott az ágy szélén ülve. És a férfi elkezdett foglalkozni. A költészettel. Ursula, ez volt hát a neve annak a némber-anyának, akin keresztül a költészet elé járulhatott. Annak-neki? Igen, és ha a különbséget jobban látni, mint a hasonlóságot, akkor a nehezebbet kell keresni, a hasonlóságot, mindazt, ami összeköt.
      És a férfi megüzente a költőnőnek, hogy vétkezett. Az anyjával üzente, igen, Ursula vétkezett délután, így mondta határozottan, mert így gondolta, érezte a férfi, mivel a költőnő (tényleg nő?) ott és akkor a meddőséget gyalázta le. Az örök emberi vádat mondta ki. Az egészségesek gőgös vádját. Az egészek dölyfös megvetését hirdette. Az önzés fasizmus, gondolta spontán a férfi, és várta, hogy történjen valami. De a költőnő nem válaszolt. Csak ült a nagy lakásában, a gyalázatos verslábai között, bort ivott, cigarettázott, gyáván hallgatott, így képzelte a férfi.
      És így a gyalázat révén, mely fogékonnyá teszi a lelket, kiderült a férfi számára, hogy a világ tele anyákkal. És tele szülőkkel, telis-tele gyerekkel. És gyerekbánattal. Mert valaki verte egyre a házban a gyereket, hiszen jajgatás, sírás szállt körbe-körbe az öreg ház udvarában. És meglátta, hogy valaki rángatta a gyerekét az utcán előtte, egy másik ember megütötte a gyereket egy kapualjban, és az újság írta, hogy éhen halt egy gyerek egy messzi, poros tanyán. Az országhatár közelében. És egy másik gyerek pöcegödörbe zuhant, és fulladt bele, és olvasható volt, hogy elraboltak egy gyereket. Aztán írta még egy firkász közönyös tőmondatokban egyre, hogy megerőszakoltak egy gyereket. Aztán egy ismerős mesélte, hogy a busz elé esett egy gyerek, meg kutya harapott meg gyereket, a rádióban meg gyermekrák alapítvány kért átlátszó szelídséggel. És az égen gyermekek lelke repült tova, és a temetőben a gyereksíroknál voltak legcsöndesebbek az emberek. Mi a gyerek? És mi a költészet? Össze lehet kötni őket? Talán gyerek nélkül nincs költészet, és fordítva sincs? Eltűnt egy gyerek az erdőben? El. Mint a mesében? Kiraboltak egy gyereket? Ki. Ütöttek, elvették a születésnapi telefont. Elvetélt egy nő valami orvos miatt? El. Pedig fizetett az orvosnak. És minden szülés üzenet. És minden gyerek rejtély. És a nőben ott a teremtés. És aki így teremt(het) miért rombol? Hiszen átlépett egy határt, adott. Teremtett fájdalommal. Akkor meg minek rombolni? Gondolta a férfi.
      De hát az alkotás logikája a teremtés szellemiségére nem mindig alkalmazható.
      És a férfi másnap hajnalban a saját gyerekére gondolt. Akit elhagyott régen-régen, de akit mindig szeretett. Pedig nem ismerte a lányát, de mégis szerette. A vére jogán, mely egy nyelvi kifejezés ugyan, de mely mégis dolgozott a szívben. Hiszen a vér összeköti a szerveket és a lelkeket is. A vér, ez a langyos folyadék, melyre annyian hivatkoztak, nem engedte meg, hogy ne szeresse azt, akiben a saját véréből volt. Igen, és így voltak az emlékek is, melyek vésővel martak a lélekbe; a férfi is veszkődött egyre ilyen emlékkel, jobban mondva százat is sorolhatott volna, de a sok emlék között, a sok kép-hang-szag komplexum egyetlen emlékként világított egyre a gyerekéről. Régen már, Franciaországban, lent, Délen történt, egy ház kertjében, ahol (már elváltan) együtt nyaraltak. Mint afféle szétesett család. Egyszer. Ők. Az anya, az apa a gyerekkel. Hogy az együtt szó értelmet kapjon. És akkor a négyéves kislánya hirtelen felmászott a kert sarkában álló garázs tetejére, lenézett rá, és azt mondta, papa, engem érdekel az élet. Érted? A világ érdekel, én annyi mindent tudni szeretnék. Hogy mi lesz? Mi okból vagyok én most itt? Ő meg csak bámult fel a gyerekére, és egy pillanatra giccsesnek érezte a jelenetet, afféle amerikai filmes fordulatnak a lánya végtelenül komoly kijelentését, a metafizikai kérdéseit, de aztán elszégyellte magát, és szelíden intett, hogy jöjjön le onnan. Mert leeshet. Mert félti. Meg egyébként is. És a gyerek lejött, és akkor megölelte. Hosszasan szerette volna ölelni akkor, és nem akarta volna elengedni, de a gyerek kitépte magát a karjából, és futott a sivalkodó többiekhez, mert azok parányi gekkót találtak a teraszon.
      A fényképeken a gyereket mindig tartják a szülők. Az öröklétbe exponált pillanat közelséget akar? Mégis, micsoda varázslat a fénykép, hogy képes összekötni a mágikust a hit rendszerével. A férfi erre gondolt, amikor hajnalban elővette saját gyerekkori fényképeit egy dobozból, kiborította a szőnyegre, és csak nézte egyre önmagát gyerekként apja karjában. Ahogyan az arcuk összeért. Bizony, gondolta a férfi, a gyerekkor nemcsak a háborúban lehet keserves.
      És a férfi megkérdezte Larát, hogy mi történt? Mi a baj veled? Miért nem szültél? Kérdezte. Így. Egyenesen. Ültek a lakásban, teát ittak a kanapén, az őszi nap még mindig sütött, a város fölött ragyogott a mélykék, októberi ég, és Lara mosolygott, majd elmesélte, hogy amikor a férje elhagyta, leállt a teste. Mert ő úgy gondolta, hogy a házasság örökké tart. Persze, naiv voltam, mondta Lara, de hát nálunk, a felvidéki falvakban a házasságok már ilyenek, az emberek összeházasodnak, a férfiak isznak, vagy jobban isznak, de nem mennek el, nem és nem, nem költöznek másik nőhöz, nem lépnek le a városba, hanem maradnak a házban. A feleséggel, a gyerekekkel. Persze, néha kiabálnak egymással az udvaron az emberek, néha kiderül, hogy a férfi másik nőhöz jár, de mégis marad. Nálunk mindig maradnak a férfiak, érted? Aztán persze meghalnak, és az özvegyek járnak csöndesen a templomba, de a magány úgy, ahogyan a városban van, a falumban ismeretlen. Nincs. Mindig van valakid.
      Beszélni kellene, gondolta a férfi, és a csöndes esti utcákon át elment az anyjához. Mert úgy érezte, hogy belül ott az ÉN, és azzal most törődni kell. Az anyja a homályos szobában ült, varrogatott. Egy fehér blúz koszlott gallérját fejtette fel, varrta össze elnagyolt, durva öltésekkel, és a gallér ettől mérhetetlenül nyomorulttá vált, Istenem, mondta a férfi az anyjának, ilyen inget már nem vesz fel senki, Anyu, a világ már nem ilyen, ma már nem szabad így öltözni... De aztán elszégyellte magát, és nem fejezte be a mondatot. Nem mondta tovább, hogy nem szabad így öltözni. Azt sem, hogy „ahogyan te öltözöl, Anyám”. Csak hosszasan és némán nézte az anyja kezét; a foltos bőrét a kézfejen, a megvastagodott ujjait. Anyu, kérdezte végül, milyen érzés az, ha egy nő gyereket szeretne? És az anyja felnézett rá, lassan levette a szemüvegét, és elmosolyodott. Honnan jön ez a vágy, kérdezte a férfi. Az anyja felállt, lassan átment a szobán, lassan melléült, átölelte őt, a fiát, és nem szólt. Így ültek némán a homályban. Tudod, mondta az anyja végül mégis, a gyerek utáni vágy elmondhatatlan. És az is, amikor egy reggel megérzed, élet van a hasadban. Ott, bent. A férfi nevetett, ezt mi férfiak nem tudjuk, mondta, mi csak azt látjuk, hogy szülés van, meg kihoznak az ajtón egy gyereket, és azt mondják, tessék, itt van, ez a magáé. A fájdalmat sem érezzük. Az anyja mosolygott, ó, a fájdalom elmúlik azonnal utána, hogy kijött a gyerek. Nálad is így volt. Egész nap fájtál, görcsöltem, üvöltöttem, aztán kijöttél. Mikor, kérdezte a férfi, mikor is születettem pontosan? Az anyja letette az inget, és azt mondta, hogy nem emlékszik. És a férfi kiabálni kezdett, hogyan lehetséges ez, járkált idegesen fel-alá, hogy ezt a tényt elfelejtette egy anya? Az anyja ekkor sírni kezdett, és a férfi mélységes szégyent érzett.
      Ha nem adsz gyereket nekem, én meghalok – ilyen mondatot soha nem tudnék kimondani, gondolta a férfi. Sajnos. Mint a vaknak az idegen, zegzugos ház, olyan lehet a gyermektelen nőnek az élet, a szomszédban az anya szoptat, a férj és a fia focit néznek a tévén, a lányok visonganak a szobában, a tévéreklámban pelenkát mutogatnak, csupa idegen kód, sarok, fal, szag, krém, ajtó. És ha arról mesél egy gyermektelen nő, arról, hogy meddő, akkor tanácsokat kap a többi nőtől. Menni fog ez, csak akarni kell, az orvostudomány fejlett ma már, ne add fel a reményt, meg a gyereknevelés amúgy gyötrelmes. És mi pénzbe kerül egy gyerek! Te meg elutazhatsz Tunéziába. Igen, és az ilyen válaszok közben arra gondol a meddő nő, hogy be kellene mászni a kanapé alá, és csendben meg kellene halni. De persze másnap is végig kell menni az utcán, és akkor megint babakocsikat tolnak szembe, és a földön cumi hever, és senki sem veszi fel. Ó, igen. Ezért nézte a férfi a poros járdát. Egyre-egyre. És közben arra gondolt, miért nincs kérdés a fogantatás pillanatában? És nem vette fel a cumit.
      Milyen is volt, amikor a férfi lánya született? Akkor, immár két évtizede? Ott ültek a kórházi váróteremben. Éjjel a padon. És vártak. Ketten vártak, ő és a húga. A kihalt váróterem sötét és csöndes volt, csak a szülőszoba üvegajtaja mögött égett, a kékes neonvilágítás. Néha mintha kiabálás hallatszott volna, de ezt nem tudta akkor eldönteni. A létezés összeköt, érezte a férfi akkor. A kemény padon kuporogva. Igen, órák teltek el akkor ezzel az érzéssel a kórház folyosóján. Ültek ott a meleg nyári éjszakában, nézték a kékes fényt, a tejüveg mögött elsuhanó árnyakat, aztán valamikor hajnalban jött egy nővér, a karjában hatalmas csecsemőt tartott, és azt mondta, tessék, itt a gyereke, egy kislány. És akkor ő nem tudott mit mondani, de még gondolni sem tudott semmit, csak állt-állt, bámulta a gyerek vörös arcát, a tömpe orrát, a mocorgó szemeit, a kis ujjait. És akkor a húga, aki vele volt, aki nagynénike lett abban a pillanatban, átölelte őt. Mert a lét összeköt, érezte akkor és gondolta most a férfi.
      Amúgy pedig járt abban a kórházban megint. Larát kísérte el, aki nőgyógyászhoz ment. Mert nem sokkal rá, hogy a költőnő megtaposta oly könnyedén a sötét fasorban, Larának görcsölni kezdett a hasa. És vérzett is. Nem nagyon, de mégis vérzett. A vér apró (reményteljes?) pontocskái jelentek meg bugyijában.
      Annak a külvárosi kórháznak, ahol a húsz évvel előtte a férfi lánya született, már csak hónapjai voltak hátra, az intézményt átszervezés miatt megszüntették, betegek már nem voltak, a parkoló, a bejárati csarnok, a hosszú folyosó kihalt volt, de a büfé, de a lift még működött. Az orvos, a nőgyógyász a negyedik emeleten rendelt. Feketén fogadta a nőket, így Larát is, és a pénzt zsebbe kérte. Igen, ők ketten beszálltak a liftbe, és a lift nyikorogva elindult felfelé. Aztán az első emeleten megállt, nyílt az ajtó, és beszállt az az orvos, aki a férfi lányát a világra hozta. Megöregedett kicsit, a haja őszebb lett, az arcvonásai ráncosabbak, háta kicsit görnyedtebb, de ő volt az egyértelműen, a férfi rögtön megismerte. Az orvos halkan köszönt, aztán a fülke mennyezetét kezdte bámulni, ő pedig döbbenten megfogta Lara kezét. Pontosan ugyanúgy, ahogyan azt a fasorban tette, amikor Lara lelkét-testét lehányta az a költőnő. És a férfinak az jutott eszébe, hogy az orvosok az okos, az intellektuális nőktől tartanak a legjobban a szülésnél, és az ő lánya metszően okos nő lett. És hogy vele nem lesz vele könnyű dolguk majd ott bent a szülőszobában. Amikor majd megszületik a férfi unokája. És, hogy majd a lánya is fájdalommal fogja szülni a gyerekét. Vérben, fájdalomban, székletben, vizeletben. De miért is? Miért ez a fájdalom? Mire ez a fájdalom? Hiszen a fájdalom lealacsonyíthatja a lelket, és mégis, senki sem tesz azért, hogy ne fájdalommal jöjjön a gyerek a világra. Gondolta a férfi, miközben Lara kezét szorította egyre, és az öreg orvost figyelte lopva.
      Elhagyta a gyerekét, a gyerektelenségbe taszította magát. És most, amikor annyi év után, amikor megértette, hogy mit tett, és átölelné a lányát, a gyerek hagyta el őt, és taszította apátlanságba önmagát. És egy ilyen kör fáj igazán.
      Írni? Mi az? Materiális termelés? IS. És még? Voltaképpen a mű növekvése, fejlődése? És ekképpen az írás maga (is) zavarja az alkotást-írást? Nyelvtan, billentyűzet, megegyezésen alapuló jelek és szavak, feszes morfológiai törvények, központozás, anafora, metafora, jambus, a rím keresztje, monitor, szék, kávé, egyedüllét, az írás gesztusai az időben és térben. És végül az írott elválik az írástól – ez volna az önreflektálás? Vagyis az írás olyan, mint a szülés, mégis a folyamat vége az, hogy valami lesz, ami elhagy? És mindenki másképpen látja majd azt? Gondolta a férfi. Miközben ült a padon a kórházi folyosón, és arra várt, hogy Lara kijöjjön végre. Nos, amikor a férfi született, az ő apja nem ült ott a folyosón. Valahol volt aznap az apja, de ki tudja merre járt? Egy buszon ült? Dolgozott? Egy boltban sorba állt? Nőt hajkurászott? Bizony, akkoriban az ilyesmi nem volt divat, mármint nem volt sem szokás, sem divat, hogy az apák álltak a szülőszobában sápadtan, és a nők kezét fogták, és még az sem volt szokás, hogy ültek a folyosón, és vártak órákon át. Nem. Az ő apja volt valahol aznap, miközben a felesége, a férfi anyja bent feküdt a lepedőn. Vérben, vizeletben nyögött, ordított a duzzadó hasa mögött, és úgy négy óra tájban, mondta az anyja halkan, látod, fiam, mosolygott, mégis eszembe jutott, igen, akkor megszülettél. Hát erre is emlékezett a férfi. Miközben várt Larára. A kórházi folyosón. A poros ablakon túl galambok röpködtek, és galambok tollában ott a költészet, gondolta a férfi, meg arra is gondolt, hogy mit jelenthetne egy versben az a szó, hogy gonosz.
      Írással szembe írást állítsatok? Persze, igaz lehet ez, de itt az a baj, hogy egy kijelentéssel szemben harcol. És szavakkal is lehet ölni. Ugyebár. Ezt tudnia kell mindenkinek. Még annak is, aki ír. És a férfi elment a költőnő házához, és megállt az ablaka alatt. Állt az utcán, nézett felfelé, kezében szorított egy követ, amivel be akarta törni az ablakát annak a némbernek. Mert így érezte helyesnek. Valamit valamiért, gondolta. Legalább egy rohadt ablaküveget a megalázásért. Odafent égett a villany, az egyik ablak nyitva álltak, a lakásban zene szólt, valaki röhögött a szobában, a költőnő hangosan vihogott. Nem kellene valamiféle hippokratész-goethe-celan-i (és kitudja még kit is kellene itt említenie) esküt tennie annak, aki ír? És nem kellene megint kimondani, hogy a művész, mivel nincs már megrendelő, ma már önmagának (is) tartozik felelősséggel? Igen, a férfi állt a járdán, és be akarta törni az ablakot. De aztán hagyta. Mert nem volt helyes. Mert különben sok volt a gondolataiban a „kellene”. Esküt kellene, bosszút kellene, ablakot kellene... Már esteledett, a város fölött mélyvörösre váltott az ég, és a férfi elindult az utcán. Céltalanul és önmaga gonosz dühétől megalázva, így érezte. És nevetségesen festett kezében azzal a kővel, mely ugyanazt az ősi büntetést képviselte, mint az, ahogyan az egészséges testű asszony megveti a meddőt. Később a férfi egy pinceborozóban bort ivott, öreg férfiakkal együtt nézte a falra akasztott tévét. Egy ideig hírek mentek a tévében, tüntetés, árvíz, infláció, egy politikus hosszasan hazudott papírokkal a kezében, utána szappanopera következett, melyben kisbabát loptak el, és a bánatos tekintetű mexikói hősnek, az elrabolt gyermek apjának elborult az agya, és rohant, futott, és puskával belőtt egy kastély ablakán...
      Éjjel a költőnő verseit olvasta. Feküdt az ágyban, odakint csönd volt és sötét. Igen, leállt a világ, és ő is, az olvasó is megállt az időben, megállt a versekben. Lassan, tisztelettel, figyelemmel olvasott, mert nem voltak rossz versek. De egy idő után azt érezte, hogy a versekben nem volt vigasz. Sok volt bennük az „én” és sok volt a „nem”. És sok-sok az utalás arra, hogy a költőnőt bántották. És ezért nem tud másképpen lenni, mert nem marad más hátra. Neki. És sok volt a feltételes mód, sok volt a „ha”. És így az olvasó, a férfi egyedül maradt a szöveg előtt. Mintha az esztétika temploma előtt áll volna pogány ruhában. De a pogányt nem lehengerelni kell a tudással, hanem megtéríteni, nem? És melyik a több? A jobb? Nem tudom, nem értek ehhez, gondolta férfi, aztán arra is gondolt, hogy az olvasó is számon kérheti az írótól azt a hitet, melyet maga is hisz. És amit maga is szeretne hinni. Ez lenne legvégül a vigasz? A számonkérés? Vagy mégsem? Mert a szenvedés és az érzelem, a gondolkodás összefonódik? Örökre? A férfi tanácstalan volt. Odakint lassan hajnalodott, és az ég esőt ígért.
      Az egyik vers hosszasan megmaradt bennem, ami egyrészt jó is volt, meg rossz is, gondolta a férfi, miközben Lara kijött a nőgyógyásztól, és szótlanul mentek le a lépcsőn. Lara hallgatott, ő meg a költőnő versére gondolt a lépcsőházban. Az a vers arról szólt, hogy a költői ÉN szépet lát, szemetes zacskók „lélektáncoltak”, és ez az élmény megbocsáthatatlanná tette a másik, a párja szavait. Hmm, gondolta a férfi és felnevetett. Igen, olvasta a verset. Többször és hangosan mondta fel magának, majd változtatott rajta úgy, hogy a vers végére a megbocsátás került. Megbocsáthatóak a szavaid. Megbocsátható a szavad. Megbocsátás? Igen, erre gondolt, miközben lassan kimentek az épületből, és a kihalt parkolón keresztül mentek tovább a kijárat, az autó felé. Igen, a férfi nevetett. Egyre és egyre.
      Tudod, mondta Lara, azt hittem, feltámadt a testem, de nem. Mégsem, nem. Az orvos nem bíztat..., hát nem lesz nekem már soha gyerekem? És a férfi ekkor megállította az autót, átnyúlt a nőhöz, és így ültek szótlanul. Fogták egymás kezét. Odakint dudáltak, a többi autó kerülgette őket, a szürke égen sötét felhők úsztak, a domboldalon új lakóházak álltak, az ablakok hunyorogtak, az eső szemerkélni kezdett. Aztán egy idő után elengedte Lara meleg kezét, indított, a kocsi motorja felzúgott, és a férfi bekapcsolta a rádiót. Zene áradt közéjük, áradt rájuk, a férfi hallgatott, vezetett, Lara pedig azt mondta, hogy még be kell menniük valamelyik áruházba, mert elfogyott otthon a kenyér.
      Mi a baj? Talán az, hogy a világtól való szenvedés akadályozza a világ megismerését? Igen, ezt gondolta a férfi, amikor hónapokkal később odabiccentett, majd némán elment a költőnő mellett az utcán. Sem haragot, sem dühöt nem érzett iránta. Semmit sem érzett, és ez volt a legnagyobb baj.
      És aztán egyre-egyre a vigaszt keresi mindenben.