|
KALÁSZ
ISTVÁN
Megbocsátás
Budapest,
ősz, bágyadt, vörös napfény.
A járdán gazdátlan kutya futott, az úttesten üres troli süvített a Liget
felé, és a fasorban négy ember. Két nő, a férfi és egy gyerek (egy jövendő
férfi) sétált, és a Föld forgott, az égen repülőgép zúgott, tartott Nyugatnak,
és ekkor az egyik nő, Ursula, a kisfiú anyja felemelte gyereket, majd
azt mondta élesen, azok a nők, akik nem szültek, azok a nők gonosszá válnak.
Ez mindig így van. GONOSSZÁ. Ő ezt tudja, mert vannak olyan gyerektelen
nők, akik felemelik, erősen szorítják, és nem adják vissza a gyerekét,
neki kell kivennie a kezükből, ó, igen, egy anya ezt érzi, a meddő nők
ilyenek. Gonoszak. Mondta Ursula, a költőnő. És ekkor a másik nő (Lara),
akinek nem volt gyereke, megállt, lehajtotta a fejét, lopva megérintette
a hasát. És Isten nem figyelt, mert az anyára, a költőnőre, versek szülőjére
nem szakadtak rá a felhők, sem az ég...
Mi a vers? Gondolat és érzelem? Tükröződés rímben, hangsúlyban, dallamban?
Test a testen? Lelki nyereség, formalizált nyelv? Érdesség a papíron?
A nyelv legbensőbb élete? Bosszú? Halk, esendő ima? A szenvedés éneke?
Nyitott ablak? Esti szél? Cserepeken ülés? Áthúzott név? A nyelv antológiája?
Ütés a gyomorra? A kabát selyem bélése? Ágy hóból?
Este a férfi bocsánatot kért Larától. A sötét lakásban letérdelt az ágyához,
és suttogva, szinte imádkozva kért bocsánatot ezért a világért. Mert Lara
meddő nő volt. De a lelke-teste nagy barlang volt termekkel, gyertyával,
szelíden szálló füsttel, fátyolos képekkel, érthető félelemmel, hallgatással.
Igen, ez a barlang hallgatott. Bölcsen? Ki tudja? A férfi nem, de mégis
szerette ezt a barlangot. És a költőnővel mi volt? Hogyan lehet ugyanannak
a léleknek, mely verset szül, ily okádata az életprózában? Hogyan hányhat
ki ilyet is, olyat is ugyanaz a száj, ugyanaz a lélek? Úgy, hogy sem a
szeme, sem a lelke nem rebbent? Ezt nehéz volt megérteni ott az ágy szélén
ülve. És a férfi elkezdett foglalkozni. A költészettel. Ursula, ez volt
hát a neve annak a némber-anyának, akin keresztül a költészet elé
járulhatott. Annak-neki? Igen, és ha a különbséget jobban látni, mint
a hasonlóságot, akkor a nehezebbet kell keresni, a hasonlóságot, mindazt,
ami összeköt.
És a férfi megüzente a költőnőnek, hogy vétkezett. Az anyjával üzente,
igen, Ursula vétkezett délután, így mondta határozottan, mert így gondolta,
érezte a férfi, mivel a költőnő (tényleg nő?) ott és akkor a meddőséget
gyalázta le. Az örök emberi vádat mondta ki. Az egészségesek gőgös vádját.
Az egészek dölyfös megvetését hirdette. Az önzés fasizmus, gondolta spontán
a férfi, és várta, hogy történjen valami. De a költőnő nem válaszolt.
Csak ült a nagy lakásában, a gyalázatos verslábai között, bort ivott,
cigarettázott, gyáván hallgatott, így képzelte a férfi.
És így a gyalázat révén, mely fogékonnyá teszi a lelket, kiderült a férfi
számára, hogy a világ tele anyákkal. És tele szülőkkel, telis-tele gyerekkel.
És gyerekbánattal. Mert valaki verte egyre a házban a gyereket, hiszen
jajgatás, sírás szállt körbe-körbe az öreg ház udvarában. És meglátta,
hogy valaki rángatta a gyerekét az utcán előtte, egy másik ember megütötte
a gyereket egy kapualjban, és az újság írta, hogy éhen halt egy gyerek
egy messzi, poros tanyán. Az országhatár közelében. És egy másik gyerek
pöcegödörbe zuhant, és fulladt bele, és olvasható volt, hogy elraboltak
egy gyereket. Aztán írta még egy firkász közönyös tőmondatokban egyre,
hogy megerőszakoltak egy gyereket. Aztán egy ismerős mesélte, hogy a busz
elé esett egy gyerek, meg kutya harapott meg gyereket, a rádióban meg
gyermekrák alapítvány kért átlátszó szelídséggel. És az égen gyermekek
lelke repült tova, és a temetőben a gyereksíroknál voltak legcsöndesebbek
az emberek. Mi a gyerek? És mi a költészet? Össze lehet kötni őket? Talán
gyerek nélkül nincs költészet, és fordítva sincs? Eltűnt egy gyerek az
erdőben? El. Mint a mesében? Kiraboltak egy gyereket? Ki. Ütöttek, elvették
a születésnapi telefont. Elvetélt egy nő valami orvos miatt? El. Pedig
fizetett az orvosnak. És minden szülés üzenet. És minden gyerek rejtély.
És a nőben ott a teremtés. És aki így teremt(het) miért rombol? Hiszen
átlépett egy határt, adott. Teremtett fájdalommal. Akkor meg minek rombolni?
Gondolta a férfi.
De hát az alkotás logikája a teremtés szellemiségére nem mindig alkalmazható.
És a férfi másnap hajnalban a saját gyerekére gondolt. Akit elhagyott
régen-régen, de akit mindig szeretett. Pedig nem ismerte a lányát, de
mégis szerette. A vére jogán, mely egy nyelvi kifejezés ugyan, de mely
mégis dolgozott a szívben. Hiszen a vér összeköti a szerveket és a lelkeket
is. A vér, ez a langyos folyadék, melyre annyian hivatkoztak, nem engedte
meg, hogy ne szeresse azt, akiben a saját véréből volt. Igen, és így voltak
az emlékek is, melyek vésővel martak a lélekbe; a férfi is veszkődött
egyre ilyen emlékkel, jobban mondva százat is sorolhatott volna, de a
sok emlék között, a sok kép-hang-szag komplexum egyetlen emlékként világított
egyre a gyerekéről. Régen már, Franciaországban, lent, Délen történt,
egy ház kertjében, ahol (már elváltan) együtt nyaraltak. Mint afféle szétesett
család. Egyszer. Ők. Az anya, az apa a gyerekkel. Hogy az együtt szó értelmet
kapjon. És akkor a négyéves kislánya hirtelen felmászott a kert sarkában
álló garázs tetejére, lenézett rá, és azt mondta, papa, engem érdekel
az élet. Érted? A világ érdekel, én annyi mindent tudni szeretnék. Hogy
mi lesz? Mi okból vagyok én most itt? Ő meg csak bámult fel a gyerekére,
és egy pillanatra giccsesnek érezte a jelenetet, afféle amerikai filmes
fordulatnak a lánya végtelenül komoly kijelentését, a metafizikai kérdéseit,
de aztán elszégyellte magát, és szelíden intett, hogy jöjjön le onnan.
Mert leeshet. Mert félti. Meg egyébként is. És a gyerek lejött, és akkor
megölelte. Hosszasan szerette volna ölelni akkor, és nem akarta volna
elengedni, de a gyerek kitépte magát a karjából, és futott a sivalkodó
többiekhez, mert azok parányi gekkót találtak a teraszon.
A fényképeken a gyereket mindig tartják a szülők. Az öröklétbe exponált
pillanat közelséget akar? Mégis, micsoda varázslat a fénykép, hogy képes
összekötni a mágikust a hit rendszerével. A férfi erre gondolt, amikor
hajnalban elővette saját gyerekkori fényképeit egy dobozból, kiborította
a szőnyegre, és csak nézte egyre önmagát gyerekként apja karjában. Ahogyan
az arcuk összeért. Bizony, gondolta a férfi, a gyerekkor nemcsak a háborúban
lehet keserves.
És a férfi megkérdezte Larát, hogy mi történt? Mi a baj veled? Miért nem
szültél? Kérdezte. Így. Egyenesen. Ültek a lakásban, teát ittak a kanapén,
az őszi nap még mindig sütött, a város fölött ragyogott a mélykék, októberi
ég, és Lara mosolygott, majd elmesélte, hogy amikor a férje elhagyta,
leállt a teste. Mert ő úgy gondolta, hogy a házasság örökké tart.
Persze, naiv voltam, mondta Lara, de hát nálunk, a felvidéki falvakban
a házasságok már ilyenek, az emberek összeházasodnak, a férfiak isznak,
vagy jobban isznak, de nem mennek el, nem és nem, nem költöznek másik
nőhöz, nem lépnek le a városba, hanem maradnak a házban. A feleséggel,
a gyerekekkel. Persze, néha kiabálnak egymással az udvaron az emberek,
néha kiderül, hogy a férfi másik nőhöz jár, de mégis marad. Nálunk mindig
maradnak a férfiak, érted? Aztán persze meghalnak, és az özvegyek járnak
csöndesen a templomba, de a magány úgy, ahogyan a városban van, a falumban
ismeretlen. Nincs. Mindig van valakid.
Beszélni kellene, gondolta a férfi, és a csöndes esti utcákon át elment
az anyjához. Mert úgy érezte, hogy belül ott az ÉN, és azzal most törődni
kell. Az anyja a homályos szobában ült, varrogatott. Egy fehér blúz koszlott
gallérját fejtette fel, varrta össze elnagyolt, durva öltésekkel, és a
gallér ettől mérhetetlenül nyomorulttá vált, Istenem, mondta a férfi az
anyjának, ilyen inget már nem vesz fel senki, Anyu, a világ már nem ilyen,
ma már nem szabad így öltözni... De aztán elszégyellte magát, és nem fejezte
be a mondatot. Nem mondta tovább, hogy nem szabad így öltözni.
Azt sem, hogy ahogyan te öltözöl, Anyám. Csak hosszasan és
némán nézte az anyja kezét; a foltos bőrét a kézfejen, a megvastagodott
ujjait. Anyu, kérdezte végül, milyen érzés az, ha egy nő gyereket szeretne?
És az anyja felnézett rá, lassan levette a szemüvegét, és elmosolyodott.
Honnan jön ez a vágy, kérdezte a férfi. Az anyja felállt, lassan átment
a szobán, lassan melléült, átölelte őt, a fiát, és nem szólt. Így ültek
némán a homályban. Tudod, mondta az anyja végül mégis, a gyerek utáni
vágy elmondhatatlan. És az is, amikor egy reggel megérzed, élet van a
hasadban. Ott, bent. A férfi nevetett, ezt mi férfiak nem tudjuk, mondta,
mi csak azt látjuk, hogy szülés van, meg kihoznak az ajtón egy gyereket,
és azt mondják, tessék, itt van, ez a magáé. A fájdalmat sem érezzük.
Az anyja mosolygott, ó, a fájdalom elmúlik azonnal utána, hogy
kijött a gyerek. Nálad is így volt. Egész nap fájtál, görcsöltem, üvöltöttem,
aztán kijöttél. Mikor, kérdezte a férfi, mikor is születettem pontosan?
Az anyja letette az inget, és azt mondta, hogy nem emlékszik. És a férfi
kiabálni kezdett, hogyan lehetséges ez, járkált idegesen fel-alá, hogy
ezt a tényt elfelejtette egy anya? Az anyja ekkor sírni kezdett, és a
férfi mélységes szégyent érzett.
Ha nem adsz gyereket nekem, én meghalok ilyen mondatot soha nem
tudnék kimondani, gondolta a férfi. Sajnos. Mint a vaknak az idegen, zegzugos
ház, olyan lehet a gyermektelen nőnek az élet, a szomszédban az anya szoptat,
a férj és a fia focit néznek a tévén, a lányok visonganak a szobában,
a tévéreklámban pelenkát mutogatnak, csupa idegen kód, sarok, fal, szag,
krém, ajtó. És ha arról mesél egy gyermektelen nő, arról, hogy meddő,
akkor tanácsokat kap a többi nőtől. Menni fog ez, csak akarni kell, az
orvostudomány fejlett ma már, ne add fel a reményt, meg a gyereknevelés
amúgy gyötrelmes. És mi pénzbe kerül egy gyerek! Te meg elutazhatsz Tunéziába.
Igen, és az ilyen válaszok közben arra gondol a meddő nő, hogy be kellene
mászni a kanapé alá, és csendben meg kellene halni. De persze másnap is
végig kell menni az utcán, és akkor megint babakocsikat tolnak szembe,
és a földön cumi hever, és senki sem veszi fel. Ó, igen. Ezért nézte a
férfi a poros járdát. Egyre-egyre. És közben arra gondolt, miért nincs
kérdés a fogantatás pillanatában? És nem vette fel a cumit.
Milyen is volt, amikor a férfi lánya született? Akkor, immár két évtizede?
Ott ültek a kórházi váróteremben. Éjjel a padon. És vártak. Ketten vártak,
ő és a húga. A kihalt váróterem sötét és csöndes volt, csak a szülőszoba
üvegajtaja mögött égett, a kékes neonvilágítás. Néha mintha kiabálás hallatszott
volna, de ezt nem tudta akkor eldönteni. A létezés összeköt, érezte a
férfi akkor. A kemény padon kuporogva. Igen, órák teltek el akkor ezzel
az érzéssel a kórház folyosóján. Ültek ott a meleg nyári éjszakában, nézték
a kékes fényt, a tejüveg mögött elsuhanó árnyakat, aztán valamikor hajnalban
jött egy nővér, a karjában hatalmas csecsemőt tartott, és azt mondta,
tessék, itt a gyereke, egy kislány. És akkor ő nem tudott mit mondani,
de még gondolni sem tudott semmit, csak állt-állt, bámulta a gyerek
vörös arcát, a tömpe orrát, a mocorgó szemeit, a kis ujjait. És akkor
a húga, aki vele volt, aki nagynénike lett abban a pillanatban, átölelte
őt. Mert a lét összeköt, érezte akkor és gondolta most a férfi.
Amúgy pedig járt abban a kórházban megint. Larát kísérte el, aki nőgyógyászhoz
ment. Mert nem sokkal rá, hogy a költőnő megtaposta oly könnyedén a sötét
fasorban, Larának görcsölni kezdett a hasa. És vérzett is. Nem nagyon,
de mégis vérzett. A vér apró (reményteljes?) pontocskái jelentek meg bugyijában.
Annak a külvárosi kórháznak, ahol a húsz évvel előtte a férfi lánya született,
már csak hónapjai voltak hátra, az intézményt átszervezés miatt megszüntették,
betegek már nem voltak, a parkoló, a bejárati csarnok, a hosszú folyosó
kihalt volt, de a büfé, de a lift még működött. Az orvos, a nőgyógyász
a negyedik emeleten rendelt. Feketén fogadta a nőket, így Larát is, és
a pénzt zsebbe kérte. Igen, ők ketten beszálltak a liftbe, és a lift nyikorogva
elindult felfelé. Aztán az első emeleten megállt, nyílt az ajtó, és beszállt
az az orvos, aki a férfi lányát a világra hozta. Megöregedett kicsit,
a haja őszebb lett, az arcvonásai ráncosabbak, háta kicsit görnyedtebb,
de ő volt az egyértelműen, a férfi rögtön megismerte. Az orvos halkan
köszönt, aztán a fülke mennyezetét kezdte bámulni, ő pedig döbbenten megfogta
Lara kezét. Pontosan ugyanúgy, ahogyan azt a fasorban tette, amikor Lara
lelkét-testét lehányta az a költőnő. És a férfinak az jutott eszébe, hogy
az orvosok az okos, az intellektuális nőktől tartanak a legjobban
a szülésnél, és az ő lánya metszően okos nő lett. És hogy vele nem lesz
vele könnyű dolguk majd ott bent a szülőszobában. Amikor majd megszületik
a férfi unokája. És, hogy majd a lánya is fájdalommal fogja szülni
a gyerekét. Vérben, fájdalomban, székletben, vizeletben. De miért is?
Miért ez a fájdalom? Mire ez a fájdalom? Hiszen a fájdalom lealacsonyíthatja
a lelket, és mégis, senki sem tesz azért, hogy ne fájdalommal jöjjön a
gyerek a világra. Gondolta a férfi, miközben Lara kezét szorította egyre,
és az öreg orvost figyelte lopva.
Elhagyta a gyerekét, a gyerektelenségbe taszította magát. És most, amikor
annyi év után, amikor megértette, hogy mit tett, és átölelné a lányát,
a gyerek hagyta el őt, és taszította apátlanságba önmagát. És egy ilyen
kör fáj igazán.
Írni? Mi az? Materiális termelés? IS. És még? Voltaképpen a mű növekvése,
fejlődése? És ekképpen az írás maga (is) zavarja az alkotást-írást? Nyelvtan,
billentyűzet, megegyezésen alapuló jelek és szavak, feszes morfológiai
törvények, központozás, anafora, metafora, jambus, a rím keresztje, monitor,
szék, kávé, egyedüllét, az írás gesztusai az időben és térben. És végül
az írott elválik az írástól ez volna az önreflektálás? Vagyis az
írás olyan, mint a szülés, mégis a folyamat vége az, hogy valami lesz,
ami elhagy? És mindenki másképpen látja majd azt? Gondolta a férfi. Miközben
ült a padon a kórházi folyosón, és arra várt, hogy Lara kijöjjön végre.
Nos, amikor a férfi született, az ő apja nem ült ott a folyosón. Valahol
volt aznap az apja, de ki tudja merre járt? Egy buszon ült? Dolgozott?
Egy boltban sorba állt? Nőt hajkurászott? Bizony, akkoriban az ilyesmi
nem volt divat, mármint nem volt sem szokás, sem divat, hogy az apák álltak
a szülőszobában sápadtan, és a nők kezét fogták, és még az sem volt szokás,
hogy ültek a folyosón, és vártak órákon át. Nem. Az ő apja volt valahol
aznap, miközben a felesége, a férfi anyja bent feküdt a lepedőn. Vérben,
vizeletben nyögött, ordított a duzzadó hasa mögött, és úgy négy óra tájban,
mondta az anyja halkan, látod, fiam, mosolygott, mégis eszembe jutott,
igen, akkor megszülettél. Hát erre is emlékezett a férfi. Miközben várt
Larára. A kórházi folyosón. A poros ablakon túl galambok röpködtek, és
galambok tollában ott a költészet, gondolta a férfi, meg arra is gondolt,
hogy mit jelenthetne egy versben az a szó, hogy gonosz.
Írással szembe írást állítsatok? Persze, igaz lehet ez, de itt az a baj,
hogy egy kijelentéssel szemben harcol. És szavakkal is lehet ölni. Ugyebár.
Ezt tudnia kell mindenkinek. Még annak is, aki ír. És a férfi elment a
költőnő házához, és megállt az ablaka alatt. Állt az utcán, nézett felfelé,
kezében szorított egy követ, amivel be akarta törni az ablakát annak a
némbernek. Mert így érezte helyesnek. Valamit valamiért, gondolta. Legalább
egy rohadt ablaküveget a megalázásért. Odafent égett a villany, az egyik
ablak nyitva álltak, a lakásban zene szólt, valaki röhögött a szobában,
a költőnő hangosan vihogott. Nem kellene valamiféle hippokratész-goethe-celan-i
(és kitudja még kit is kellene itt említenie) esküt tennie annak, aki
ír? És nem kellene megint kimondani, hogy a művész, mivel nincs már megrendelő,
ma már önmagának (is) tartozik felelősséggel? Igen, a férfi állt a járdán,
és be akarta törni az ablakot. De aztán hagyta. Mert nem volt helyes.
Mert különben sok volt a gondolataiban a kellene. Esküt kellene,
bosszút kellene, ablakot kellene... Már esteledett, a város fölött mélyvörösre
váltott az ég, és a férfi elindult az utcán. Céltalanul és önmaga
gonosz dühétől megalázva, így érezte. És nevetségesen festett kezében
azzal a kővel, mely ugyanazt az ősi büntetést képviselte, mint az, ahogyan
az egészséges testű asszony megveti a meddőt. Később a férfi egy pinceborozóban
bort ivott, öreg férfiakkal együtt nézte a falra akasztott tévét. Egy
ideig hírek mentek a tévében, tüntetés, árvíz, infláció, egy politikus
hosszasan hazudott papírokkal a kezében, utána szappanopera következett,
melyben kisbabát loptak el, és a bánatos tekintetű mexikói hősnek, az
elrabolt gyermek apjának elborult az agya, és rohant, futott, és puskával
belőtt egy kastély ablakán...
Éjjel a költőnő verseit olvasta. Feküdt az ágyban, odakint csönd volt
és sötét. Igen, leállt a világ, és ő is, az olvasó is megállt az időben,
megállt a versekben. Lassan, tisztelettel, figyelemmel olvasott, mert
nem voltak rossz versek. De egy idő után azt érezte, hogy a versekben
nem volt vigasz. Sok volt bennük az én és sok volt a nem.
És sok-sok az utalás arra, hogy a költőnőt bántották. És ezért nem tud
másképpen lenni, mert nem marad más hátra. Neki. És sok volt a feltételes
mód, sok volt a ha. És így az olvasó, a férfi egyedül maradt
a szöveg előtt. Mintha az esztétika temploma előtt áll volna pogány ruhában.
De a pogányt nem lehengerelni kell a tudással, hanem megtéríteni,
nem? És melyik a több? A jobb? Nem tudom, nem értek ehhez, gondolta férfi,
aztán arra is gondolt, hogy az olvasó is számon kérheti az írótól azt
a hitet, melyet maga is hisz. És amit maga is szeretne hinni. Ez lenne
legvégül a vigasz? A számonkérés? Vagy mégsem? Mert a szenvedés és az
érzelem, a gondolkodás összefonódik? Örökre? A férfi tanácstalan volt.
Odakint lassan hajnalodott, és az ég esőt ígért.
Az egyik vers hosszasan megmaradt bennem, ami egyrészt jó is volt, meg
rossz is, gondolta a férfi, miközben Lara kijött a nőgyógyásztól, és szótlanul
mentek le a lépcsőn. Lara hallgatott, ő meg a költőnő versére gondolt
a lépcsőházban. Az a vers arról szólt, hogy a költői ÉN szépet lát, szemetes
zacskók lélektáncoltak, és ez az élmény megbocsáthatatlanná
tette a másik, a párja szavait. Hmm, gondolta a férfi és felnevetett.
Igen, olvasta a verset. Többször és hangosan mondta fel magának,
majd változtatott rajta úgy, hogy a vers végére a megbocsátás került.
Megbocsáthatóak a szavaid. Megbocsátható a szavad. Megbocsátás? Igen,
erre gondolt, miközben lassan kimentek az épületből, és a kihalt parkolón
keresztül mentek tovább a kijárat, az autó felé. Igen, a férfi nevetett.
Egyre és egyre.
Tudod, mondta Lara, azt hittem, feltámadt a testem, de nem. Mégsem, nem.
Az orvos nem bíztat..., hát nem lesz nekem már soha gyerekem? És a férfi
ekkor megállította az autót, átnyúlt a nőhöz, és így ültek szótlanul.
Fogták egymás kezét. Odakint dudáltak, a többi autó kerülgette őket, a
szürke égen sötét felhők úsztak, a domboldalon új lakóházak álltak, az
ablakok hunyorogtak, az eső szemerkélni kezdett. Aztán egy idő után
elengedte Lara meleg kezét, indított, a kocsi motorja felzúgott, és a
férfi bekapcsolta a rádiót. Zene áradt közéjük, áradt rájuk, a férfi hallgatott,
vezetett, Lara pedig azt mondta, hogy még be kell menniük valamelyik áruházba,
mert elfogyott otthon a kenyér.
Mi a baj? Talán az, hogy a világtól való szenvedés akadályozza a világ
megismerését? Igen, ezt gondolta a férfi, amikor hónapokkal később odabiccentett,
majd némán elment a költőnő mellett az utcán. Sem haragot, sem dühöt nem
érzett iránta. Semmit sem érzett, és ez volt a legnagyobb baj.
És aztán egyre-egyre a vigaszt keresi mindenben.
|
|