|
OLASZ
SÁNDOR
Felszabadult?
Imre László Felszabadult
irodalom?
Műfajok válaszútján a XX. század második felében című könyvéről
Egy
régi tanácskozás (Debreceni Irodalmi Napok, 1991) arra a kérdésre próbált
választ adni, hogy az úgynevezett rendszerváltozást követő években fölszabadultnak
minősíthető-e a magyar irodalom. A bevezető előadást tartó Domokos Mátyás
a keresztrejtvények szellemében egy szóval válaszol: igen. Imre László
ugyanezt mondja, azzal kiegészítve, hogy ez a felszabadulás már jóval
1989-90 előtt kezdetét vette, az 1960-as évektől, de talán már 1953-tól.
A kötet újabb írásait olvasva azonban úgy tűnik, hogy a kérdésre adható
válaszban potenciálisan benne lehet egy nem is, mivel az irodalom
(legalább is egy része) a nyűgöktől megszabadulva fokozatosan újabb determinációknak
engedelmeskedett. Elhitte például azt a Wittgensteintől eredő vélekedést,
hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Elhitte, hogy a
korszakváltásban büntetlenül megszabadulhat a korábban felhalmozódott
értékek jelentős hányadától. Imre László meggyőzően bizonyítja, hogy az
önkényuralomban és az ezt követő liberalizálódásban is születtek nagy
művek, s a hattyúnyakú görény, a kultúrpolitika alóli fölszabadulás
sem jelent automatikusan nagy műveket. A klasszikus magyar irodalom tudósa
persze könnyen talál szorosabb kutatási területéről is tézisét igazoló
műveket:a politikai szabadságjogok és az értékgyarapodás között nincs
közvetlen összefüggés. 89-90 tehát aligha nevezhető irodalmi korszakhatárnak.
A modernség változatai egyébként sem követik a politikatörténeti fordulókat.
A mögöttünk lévő században inkább azt látjuk, hogy időről időre összetorlódnak,
rétegeződnek az egymást olykor tagadó, de valamiféle kényszerházasságban
mégis egymás mellett élő modernségek. A keresztezések, átjárások finom
hálója nem kedvez a cezúrákban való gondolkodásnak. Miközben az irodalom
persze kisebb-nagyobb mértékben mindig hangos a spanyolviasz feltalálásoktól.
A valóságban annak is van valamilyen folyamatossága, ami látszólag a legradikálisabb
megszakítottság.
Az irodalomtörténet sokféle korszakának alapos ismerete (ennek olvasható
állomásai Imre László pályáján az Arany János balladái, A ma-
gyar verses regény, az Epikus műfajok létformája XIX. századi
epikánkban) mai poétikai jelenségek megértését is segíti. A Régi-új
elbeszélésmód (A posztmodern és ami megelőzte) azokat sorolja,
akik a maiakhoz hasonlóan alakítottak ki egy önreflexiós
alkotásmódot. Arany János, Arany László és Vajda János verses regényei,
Kuthy, Nagy Ignác romantikus szövegei valamiféle egyetemes posztmodernizmus
láncszemei lehetnek. A posztmodernnek nevezett irodalom felől visszaolvasva
markánsan megmutatkoznak a Bolond Istók vagy A délibábok hőse
poétikai újdonságai. A kompozíció szabálytalanságai, a nyelvjáték,
az irónia, a töredékesség, az idézetekkel való manipuláció, a megismerhetőség,
az elbeszélhetőség iránti kétely a sokáig anakronisztikusnak tartott verses
regényekben éppúgy megvan, mint Eugene Sue követőinek romantikus regényeiben.
Újra és újra fölbukkanó beszédmód elemeiről van hát szó. Ily módon a kötet
több tanulmánya is a posztmodernnek nevezett irodalomnak azt a sajátosságát
emeli ki, hogy a sokféle modernség-változat közül kivételesen egy olyanról
van szó, ami nem a radikális szembehelyezkedésben, hanem a tradíció sokszor
egymásnak ellentmondó elemei integrálásában fogalmazza meg önmagát. Aztán
persze meditálhatunk azon, hogy e beszédmód újabb képviselői néha bizony
a kelleténél nagyobb öntudattal fumigálták, ami előttük történt. Netán
a régebbi korok nem ismeretéről, felületes tudásáról van szó vagy arról
a gőgről, amely rövid időre csaknem minden induló nemzedéket jellemez?
Paradox jelenség mindenképpen, s ezt a kissé skizofrén állapotot
némileg más színben tünteti föl az utóbbi évek poétikai átrendeződése.
Amikor hirtelen a posztmodern is ugyanolyan (számos eredményében
folytatható) hagyománnyá válik, mint bármi más.
Imre László elfogadja, hogy az élő irodalmiság folyamatosan
újraírja a hagyományt. Nem a mi időnkben először, hiszen az Ady-kor kritikusai
is Ady felől értékelték (túl) Vajdát. Ám a posztmodern felőli újraírás
veszélyeit, egyoldalúságait is érzékeli. Kulcsár Szabó Ernő A magyar
irodalom története 1945-1991 című vállalkozásának új, a korábbiakkal
olykor homlokegyenest ellentétes szemléletével, nyugtalanítóan szokatlan
elméleti kategóriáival, ezek alkalmazásával/alkalmazhatósá-gával nem vitatkozik,
annál inkább a nézőpont egyoldalúságaival. Miért szorul háttérbe
a személytelen tárgyiassal szemben a vallomásos, metaforikus költészet?
Az itt alábecsült írói magatartások, irodalmi szerepfelfogások mennyi
időre veszítenek presztizsükből? Mondható-e, hogy bizonyos nyelvi-poétikai
magatartások egyszer és mindenkorra kiüresednek? Divatos és korszerű olykor
meglepő variációkat előállító szövevényében fontos megállapítása
ez Imre Lászlónak egy átütő tehetség hagyományosabb, nem
kezdeményező műveket is alkothat, miközben a korszerű megszólalással
is lehet valaki konvencionális, kizárólag valamely elméleti tételt illusztráló.
Az eszközök időszerűsége tehát önmagában aligha lehet döntő. Szerencsés
esetben egyszerre divatos és korszerű egy életmű, máskor nem divatos és
mégis korszerű. Nem is szólva arról az esetről, melyben csak a divat és
nem a korszerűség érzékelhető.
Egy megkerülhetetlen örökség címmel közreadott négy Németh László-tanulmány
nem egyszerűen esztétikai problémaként állítja be a közelmúlt egyik paradigmatikus
teljesítményét. Az Égető Eszter újraértelmezése arra a következtetésre
jut, hogy ez a hagyományt és újítást ötvöző regény olyan tiszta emberi-erkölcsi
értékeket sűrít, melynek keresztyén kötődéseit sem az író, sem a szakirodalom
nem hangsúlyozta. Talán ez az írás tükrözi legjobban Imre László irodalom
felfogásának azt a sajátosságát, hogy a mű nem csupán struktúra, ilyen-olyan
poétikai eszközök tárháza; az olvasó benne önmagára és a világra
akar ismerni, valami addig rejtett lényeget és ismeretlent akar fölfedezni.
Régi titok ez, mindenki ismeri: valamely könyvet azért érdemes elolvasni,
hogy örömet és fájdalmat okozva megnevezze azt, amitől szenvedünk.
Akadémiai előadásában (A közhasznú igazságok fajtáiról és fokozatairól.
Az esszéista Németh László és a tudomány) is olyan fontos tudománytörténeti
kérdéseket érint Imre László, amelyek a Németh-életmű tanulságai ugyan,
de túl is mutatnak rajta. Hogy milyen veszedelmes dolog eleve kritikai
viszonyt előírni egy íróval kapcsolatban. Hogy magukat a teljes igazság
letéteményeseinek gondoló pozíciók és elméletek megingása után a tudománynak
is föl kell(ene) adnia a felvilágosodástól örökölt mechanikus igazság
és egzaktság fogalmat. Németh sem megfellebbezhetetlen igazságokat mondott,
némelyik megállapítását maga revideálta, s tartotta alapvetően elhibázottnak.
A szerző szerint érvényes lehet mindez a Kisebbségben némely kijelentésére
is. A szubjektív, esszéista lelemény azonban olyan többletet
ad, mely inspirálója és nem ellenfele a tudománynak. ...nem egy
megcáfolt tévedés maradt fenn a köztudatban immár több mint fél évszázada,
hanem egy olyan felismerés, amelynek intuíciója nélkül sok minden élettelen,
s ennélfogva másféleképpen téves maradt volna, s ez a régi magyar
literatúrától a kelet-európai népek kultúrájáig és a tagoló versig sok
mindenre igaz lehet. Persze Imre László is tud a másféle értékhangsúlyokról.
A magyar szellemi élet már jó ideje inkább Máraira figyel. Ám ezt sem
ok nélkül teszi. Hiszen éppen Németh mondja nevezetes Proust-tanulmányában,
hogy a művek meghalnak és feltámadnak. Reménykedjünk, Németh
László ideái szélesebb körben is föltámadnak. Noha manapság sem kevés
ember gondolkodik Imre Lászlóhoz hasonlóan: sem a marxista típusú
szocializmus, sem a szabad piaci szemlélet nem nyújt kellő biztonságot
a magyarság modus vivendijének kialakításához (Németh László
és a XXI. század).
Az Egy pálya állomásai. Esterházy Péter három évtized hét Esterházy-könyvét
méltatja a legnagyobb elismerés hangján, s egyúttal azt is példázva, hogy
a kritikusra cseppet sem jellemző az egyik nevet a másikkal kiütő elfogultság.
A Termelési-regény bírálója a magyar próza weöresi fordulatát
várta a püspöklila borítós könyv írójától. A nem mindennapi írói adottságokban
azóta sem csalódott. Két további fejezet (Pillanatképek a magyar líra
történetéből, Menet közben. A széppróza fordulópontjai) újfent a szemléleti
nyitottság, a különféle indíttatású, esztétikájú teremtett világok (Sütő
András és Zalán Tibor, Jókai Anna és Kertész Imre) értő befogadása
mellett voksol.
Olvasható a kötetben két focival összefüggő tanulmány. Az egyikben Szabó
Lőrinc Vereség után című versét a közösségi trauma (az aranycsapat
1954-es, VB-döntőn elszenvedett veresége) kifejezéseként értékeli. A vers
mintha Szepesi hangján tiltakozna a magyarság méltánytalan besorolása,
örök vesztesként elkönyvelése ellen. A másik írás Esterházy Péter Utazás
a tizenhatos mélyére című könyvéről szólva a posztszocialista országok
paradigmatikus tévedését emeli ki: a rosszról nem vettük észre, hogy az
is mi vagyunk; azt hittük, hogy az csupán a rendszer. Mert hát végül
is EP (címében Céline kiváló regényére rájátszó) könyvében is az
fogalmazódik meg, ami Németh Lászlónak is központi gondolata volt: erkölcsi
megújulás nélkül bizony semmire sem megyünk. Külön érdekessége Imre László
bírálatának, hogy 2006 őszén született újabb traumák után és előtt.
Ámde óriási fontosságot tulajdonítva Esterházy reményre utaló eszmefuttatásának.
Mert nemcsak tét nélküli edzőmecscsek vannak saras, szürke, kisvárosi
edzőpályákon. [...] ennél több van bennünk. (Savaria University
Press, Szombathely, 2007)
|
|