Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 7. sz.
 
 

OLASZ SÁNDOR

 

Felszabadult?

  Imre László „Felszabadult” irodalom?
Műfajok válaszútján a XX. század második felében
című könyvéről

 

 

Egy régi tanácskozás (Debreceni Irodalmi Napok, 1991) arra a kérdésre próbált választ adni, hogy az úgynevezett rendszerváltozást követő években fölszabadultnak minősíthető-e a magyar irodalom. A bevezető előadást tartó Domokos Mátyás a keresztrejtvények szellemében egy szóval válaszol: igen. Imre László ugyanezt mondja, azzal kiegészítve, hogy ez a felszabadulás már jóval 1989-90 előtt kezdetét vette,  az 1960-as évektől, de talán már 1953-tól. A kötet újabb írásait olvasva azonban úgy tűnik, hogy a kérdésre adható válaszban potenciálisan benne lehet egy nem is, mivel az irodalom (legalább is egy része) a nyűgöktől megszabadulva fokozatosan újabb determinációknak engedelmeskedett.  Elhitte például azt a Wittgensteintől eredő vélekedést, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Elhitte, hogy a korszakváltásban büntetlenül megszabadulhat a korábban felhalmozódott értékek jelentős hányadától. Imre László meggyőzően bizonyítja, hogy az önkényuralomban és az ezt követő liberalizálódásban is születtek nagy művek, s a „hattyúnyakú görény”, a kultúrpolitika alóli fölszabadulás sem jelent automatikusan nagy műveket. A klasszikus magyar irodalom tudósa persze könnyen talál szorosabb kutatási területéről is tézisét igazoló műveket:a politikai szabadságjogok és az értékgyarapodás között nincs közvetlen összefüggés. 89-90 tehát aligha nevezhető irodalmi korszakhatárnak. A modernség változatai egyébként sem követik a politikatörténeti fordulókat. A mögöttünk lévő században inkább azt látjuk, hogy időről időre összetorlódnak,  rétegeződnek az egymást olykor tagadó, de valamiféle kényszerházasságban mégis egymás mellett élő modernségek. A keresztezések, átjárások finom hálója nem kedvez a cezúrákban való gondolkodásnak. Miközben az irodalom persze kisebb-nagyobb mértékben mindig hangos a spanyolviasz feltalálásoktól. A valóságban annak is van valamilyen folyamatossága, ami látszólag a legradikálisabb megszakítottság.
      Az irodalomtörténet sokféle korszakának alapos ismerete (ennek olvasható állomásai Imre László pályáján az Arany János balladái, A ma- gyar verses regény, az Epikus műfajok létformája XIX. századi epikánkban) mai poétikai jelenségek megértését is segíti. A Régi-új elbeszélésmód (A posztmodern és ami megelőzte) azokat sorolja, akik – a maiakhoz hasonlóan –  alakítottak ki egy önreflexiós alkotásmódot. Arany János, Arany László és Vajda János verses regényei, Kuthy, Nagy Ignác romantikus szövegei valamiféle egyetemes posztmodernizmus láncszemei lehetnek. A posztmodernnek nevezett irodalom felől visszaolvasva markánsan megmutatkoznak a Bolond Istók vagy A délibábok hőse poétikai újdonságai. A kompozíció szabálytalanságai, a nyelvjáték, az irónia, a töredékesség, az idézetekkel való manipuláció, a megismerhetőség, az elbeszélhetőség iránti kétely a sokáig anakronisztikusnak tartott verses regényekben éppúgy megvan, mint Eugene Sue követőinek romantikus regényeiben. Újra és újra fölbukkanó beszédmód elemeiről van hát szó. Ily módon a kötet több tanulmánya is a posztmodernnek nevezett irodalomnak azt a sajátosságát emeli ki, hogy a sokféle modernség-változat közül kivételesen egy olyanról van szó, ami nem a radikális szembehelyezkedésben, hanem a tradíció sokszor egymásnak ellentmondó elemei integrálásában fogalmazza meg önmagát. Aztán persze meditálhatunk azon, hogy e beszédmód újabb képviselői néha bizony a kelleténél nagyobb öntudattal fumigálták, ami előttük történt. Netán a régebbi korok nem ismeretéről, felületes tudásáról van szó vagy arról a gőgről, amely rövid időre csaknem minden induló nemzedéket jellemez?  Paradox jelenség mindenképpen, s ezt a kissé skizofrén állapotot némileg más színben tünteti föl az utóbbi évek poétikai átrendeződése. Amikor hirtelen a posztmodern is  ugyanolyan (számos eredményében folytatható) hagyománnyá válik, mint bármi más.
      Imre László elfogadja, hogy az élő irodalmiság folyamatosan újraírja a hagyományt. Nem a mi időnkben először, hiszen az Ady-kor kritikusai is Ady felől értékelték (túl) Vajdát. Ám a posztmodern felőli újraírás veszélyeit, egyoldalúságait is érzékeli. Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című vállalkozásának új, a korábbiakkal olykor homlokegyenest ellentétes szemléletével, nyugtalanítóan szokatlan elméleti kategóriáival, ezek alkalmazásával/alkalmazhatósá-gával nem vitatkozik, annál inkább a nézőpont egyoldalúságaival. Miért szorul háttérbe – a személytelen tárgyiassal szemben – a vallomásos, metaforikus költészet? Az itt alábecsült írói magatartások, irodalmi szerepfelfogások mennyi időre veszítenek presztizsükből? Mondható-e, hogy bizonyos nyelvi-poétikai magatartások egyszer és mindenkorra kiüresednek? Divatos és korszerű olykor meglepő variációkat előállító szövevényében – fontos megállapítása ez Imre Lászlónak –  egy átütő tehetség hagyományosabb, nem kezdeményező műveket is alkothat, miközben a „korszerű” megszólalással is lehet valaki konvencionális, kizárólag valamely elméleti tételt illusztráló. Az eszközök időszerűsége tehát önmagában aligha lehet döntő. Szerencsés esetben egyszerre divatos és korszerű egy életmű, máskor nem divatos és mégis korszerű. Nem is szólva arról az esetről, melyben csak a divat és nem a korszerűség érzékelhető.
      Egy megkerülhetetlen örökség címmel közreadott négy Németh László-tanulmány nem egyszerűen esztétikai problémaként állítja be a közelmúlt egyik paradigmatikus teljesítményét. Az Égető Eszter újraértelmezése arra a következtetésre jut, hogy ez a hagyományt és újítást ötvöző regény olyan tiszta emberi-erkölcsi értékeket sűrít, melynek keresztyén kötődéseit sem az író, sem a szakirodalom nem hangsúlyozta. Talán ez az írás tükrözi legjobban Imre László irodalom felfogásának azt a sajátosságát, hogy a mű nem csupán struktúra, ilyen-olyan poétikai eszközök tárháza;  az olvasó benne önmagára és a világra akar ismerni, valami addig rejtett lényeget és ismeretlent akar fölfedezni. „Régi titok ez, mindenki ismeri: valamely könyvet azért érdemes elolvasni, hogy örömet és fájdalmat okozva megnevezze azt, amitől szenvedünk.”
      Akadémiai előadásában (A közhasznú igazságok fajtáiról és fokozatairól. Az esszéista Németh László és a tudomány) is olyan fontos tudománytörténeti kérdéseket érint Imre László, amelyek a Németh-életmű tanulságai ugyan, de túl is mutatnak rajta. Hogy milyen veszedelmes dolog eleve kritikai viszonyt előírni egy íróval kapcsolatban. Hogy magukat a teljes igazság letéteményeseinek gondoló pozíciók és elméletek megingása után a tudománynak is föl kell(ene) adnia a felvilágosodástól örökölt mechanikus igazság és egzaktság fogalmat. Németh sem megfellebbezhetetlen igazságokat mondott, némelyik megállapítását maga revideálta, s tartotta alapvetően elhibázottnak. A szerző szerint érvényes lehet mindez a Kisebbségben némely kijelentésére is. A szubjektív, esszéista „lelemény” azonban olyan többletet ad, mely inspirálója és nem ellenfele a tudománynak. „...nem egy megcáfolt tévedés maradt fenn a köztudatban immár több mint fél évszázada, hanem egy olyan felismerés, amelynek intuíciója nélkül sok minden élettelen, s ennélfogva másféleképpen téves maradt volna”, s ez a régi magyar literatúrától a kelet-európai népek kultúrájáig és a tagoló versig sok mindenre igaz lehet. Persze Imre László is  tud a másféle értékhangsúlyokról. A magyar szellemi élet már jó ideje inkább Máraira figyel. Ám ezt sem ok nélkül teszi. Hiszen éppen Németh mondja nevezetes Proust-tanulmányában, hogy „a művek meghalnak és feltámadnak”. Reménykedjünk, Németh László ideái szélesebb körben is föltámadnak. Noha manapság sem kevés ember gondolkodik Imre Lászlóhoz hasonlóan: „sem a marxista típusú szocializmus, sem a szabad piaci szemlélet nem nyújt kellő biztonságot a magyarság modus vivendijének kialakításához” (Németh László és a XXI. század).
      Az Egy pálya állomásai. Esterházy Péter három évtized hét Esterházy-könyvét méltatja a legnagyobb elismerés hangján, s egyúttal azt is példázva, hogy a kritikusra cseppet sem jellemző az egyik nevet a másikkal kiütő elfogultság. A Termelési-regény bírálója „a magyar próza weöresi fordulatát” várta a püspöklila borítós könyv írójától. A nem mindennapi írói adottságokban azóta sem csalódott. Két további fejezet (Pillanatképek a magyar líra történetéből, Menet közben. A széppróza fordulópontjai) újfent a szemléleti nyitottság, a különféle indíttatású, esztétikájú teremtett világok (Sütő András és Zalán Tibor, Jókai Anna és Kertész Imre)  értő befogadása mellett voksol.
      Olvasható a kötetben két focival összefüggő tanulmány. Az egyikben Szabó Lőrinc Vereség után című versét a közösségi trauma (az aranycsapat 1954-es, VB-döntőn elszenvedett veresége) kifejezéseként értékeli. A vers mintha Szepesi hangján tiltakozna a magyarság méltánytalan besorolása, örök vesztesként elkönyvelése ellen. A másik írás Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére című könyvéről szólva a posztszocialista országok paradigmatikus tévedését emeli ki: a rosszról nem vettük észre, hogy „az is mi vagyunk; azt hittük, hogy az csupán a rendszer”. Mert hát végül is EP  (címében Céline kiváló regényére rájátszó) könyvében is az fogalmazódik meg, ami Németh Lászlónak is központi gondolata volt: erkölcsi megújulás nélkül bizony semmire sem megyünk. Külön érdekessége Imre László bírálatának, hogy 2006 őszén született – újabb traumák után és előtt. Ámde óriási fontosságot tulajdonítva Esterházy reményre utaló eszmefuttatásának. Mert nemcsak tét nélküli edzőmecscsek vannak „saras, szürke, kisvárosi edzőpályákon. [...] ennél több van bennünk”. (Savaria University Press, Szombathely, 2007