|
CSŰRÖS
MIKLÓS
Tüskés Tibor és az
újraolvasott Kodolányi
Szerkesztőként
és irodalomszervezőként Tüskés Tibor élete java évtizedeit Kodolányi János
közelében töltötte el; jellemessége és művészeti-esztétikai
szemlélete egyaránt azt diktálta, hogy keresse meg az életmű vitathatatlan
értékeit, és álljon ki mellettük. Ezt a programot a kritikus és az irodalomtörténész
műfajaiban, majd a kultuszt gondozó ember praktikus eszközeivel is megvalósította.
Más nagy írókhoz is fűzte szoros barátság és munkakapcsolat, de a Kodolányi-eset
(hogy Szabó Dezső emlékezetes cikkének címét idézzem) elüt a többitől,
tartósabb, egzisztenciálisabb és konfliktusosabb, mint bármelyik más.
A vidéki középiskolában és a budapesti bölcsészkaron
Tüskés és nemzedéktársai nem hallották Kodolányi nevét. A népiek
is az elhallgattatott polgári kultúrához tartoztak, mint az avantgardisták,
a nyugatosok, az újholdasok vagy a még fiatalabb nemzedék gerincesebbjei.
(Bóka Lászlónak A magyar irodalom története a két világháború között
című egyetemi előadását, amelyben Erdélyi József és Kodolányi János
korszaknyitó jelentőségét fogalmazza meg, és tárgyilagosan, elfogadható
hangnemben beszél a népi írók mozgalmáról, a Márciusi Front jelentőségéről,
Sík Csaba szövegkiadása 1957-re datálja egy évvel korábbra, mint
amikor a népi írókról szóló rosszhiszemű hivatalos állásfoglalás megjelent.)
Dombóvárról Pécsre kerülvén tanárnak, majd szerkesztő- és főszerkesztőnek,
olyan kulturális hagyomány részese lesz, amely át van itatva Kodolányi
személyes emlékezetével, jelenléte nyomaival, róla is szóló szenvedélyes
vitákkal. Várkonyi Nándor élethosszig tartó barátságot ápolt és hatalmas
levelezést folytatott Kodolányival, Rajnai László pedig mindkettejük
híve már akkor monográfiát írt róla, amikor a kései művek többségét
csak kéziratban olvashatta. Ifjabb Kodolányi János sok-sok rövidítés
és kihagyás miatt kétes értékű kiadásában a levelezés 1954 decemberében
megszakad, valójában azonban 1955-ben és 1956-ban még folytatódott. Várkonyi
és Rajnai a nehéz időkben is szeretettel állt ki Kodolányi mellett, de
Kodolányi megneheztelt rájuk, és különösen Várkonyira; 1956. május 26.
után valószínűleg megszakadt több mint harminc évig tartó személyes kapcsolatuk.
A monográfus Tüskésnek azonban tudnia kell, hogy az írót 1956 tavaszán
súlyos betegség dönti le a lábáról, élete utolsó megpróbáltatására, a
kéklámpás szobák korszakára készül, ciniko-sztoikus szellemben
bizakodva, hogy nem lesz hosszú korszak. Kézzel írni, hamarosan
még gépelni is alig- alig tudott. Addig hatalmas terjedelmű, szellemi
igényességében kivételes levelezése (nemcsak Várkonyival) máról holnapra
abbamaradt.
Pécsett tehát sértettség és ressentiment árnyékolta
be Kodolányi emlékét. Csorba Győző sem igazán kedvelte, hiszen
Weöres Sándorral egyetértve , már a háborús években sokallta Kodolányi
szerepeltetését a Sorsunkban. A hatvanas évek elején a Jelenkor
élén Tüskés nem könnyű dilemma elé került. Példás szerkesztői ars poeticájának
és gyakorlatának alapelve volt, hogy a vidéki folyóiratnak elsőrangú feladata
a helybeliek és a régióból elszármazottak összetartása, eredetük és indulásuk
tudatosítása. (Később a Somogy szerkesztése idején is ragaszkodott
ehhez az elvhez.) Kodolányi megítélése dolgában még Várkonyi és Rajnai
véleménye sem volt egyöntetű: Nándor bácsi nagylelkűen dedikálta 1941-es
Sorsunkbeli portrétanulmánya különlenyomatát, Rajnai másodjára
már nem kölcsönözte monográfiája kéziratát; lehet, hogy ítéletein szigorítva,
éppen átírta az első változatot. A Jelenkort szerkesztő Tüskés
tapintatosan és jóhiszeműen kezeli ezt a bonyolult előzményekkel megterhelt
kapcsolatrendszert. Munkára serkenti az öregedő, egyre betegebb írót;
publikálja memoárjait, elismerő bírálatokat közöl róla. De nem szabadul
meg egészen attól a hallomásokból átvett előítélettől, hogy Kodolányi
sértett és sértegető ember, örökletesen terhelt, fő vonása a gyermekkori
szeretethiányból fakadó túlérzékenység és gyanakvás. Várkonyi látta úgy,
és írta meg Az újabb magyar irodalom (1880-1940) című szintézisében
is, hogy az alkat és a művek gyökérzete a családtalan magány, az
élet eleven irányítása alatt szerzett történeti és etikai műveltség, a
népi és természeti háttér, a szociális tapasztalatok, s mindez
egy érzelmi balsors csalódásaitól megvadult, veszedelmet érző, igazságtalanságra
vadászó, izgágán, dühösen követelődző lélekalkat talajára hullva adja
a vegyi fermentumot, amely Kodolányi művének csírázódását megindítja.
Rajnai átveszi és megtetézi Várkonyinak azt a gondolatát, hogy az önéletrajzból,
kor- és társadalomtörténetből táplálkozó Kodolányi-művek, a Boldog
békeidők s később a Vízválasztó könyörtelen és illúziótlan
leszámolása a Ferenc József-i korszak idilljével és következményeivel
lekicsinyli, megalázza, kicsúfolja a buborékszerűen szétpattanó emberi
életet. A kritikus megbízható minőségérzéke Tüskést még így is megóvja
attól (figyeljünk a Boldog békeidők időben változó megítélésére!),
hogy a szerkezeti lazaságok és az ízlés rovására elkövetett
kisebb botlások(?) elfedjék előle a regény és az életmű karakterisztikus
értékét, Kodolányi karikírozó tehetségét.
Legjobb ismerői olykor világirodalmi nagyságokhoz hasonlították,
máskor kicsinyes pedantériával bírálgatták a Tüskés szemhatárán fölbukkanó
epikust. Ez csak növeli érdemét, hogy bíztatásnak vette és szó szerint
követte a dedikációba foglalt üzenetet, amelyben azt olvashatta: munkám
folytatójának ott, ahol én is kezdtem. 1974-ben jelenik meg Kodolányi-monográfiája,
és országosnak nevezhető sikert arat. Pécsett az Akadémiai Bizottság székházában
1975. február 17-én reprezentatív vitaülést rendeznek róla, ennek teljes
szövegét a Baranyai Művelődés című almanach 1975/III-IV. száma közli (Péczely
László, Csűrös Miklós, Várkonyi Nándor, Kovács Sándor, Bárdosi Németh
János, Csányi László, Tüskés Tibor és Szederkényi Ervin hozzászólását,
Kodolányi János hangszalagon megőrzött korábbi üzenetét). A vita résztvevői
egyetértettek, hogy tárgyilagos és becsületes szintézis született a 20.
század magyar prózairodalmának egyik legjelentékenyebb, legegyénibb,
legellentmondásosabb alakjáról.
A maga idején (a hetvenes évek derekán) ez az ítélet
hiteles és vállalható volt. Kodolányi ellenséges érzelmű kortársai, írói
nagyságát kétségbe vonva, gyanús hitelű emlékeikkel, politikai vádakkal
hozakodtak elő. A védekezni már nem tudó (1969-ben elhunyt) író pontatlan
emlékezetét, emberi tévedéseit, önéletrajza átdolgozását tették szóvá.
Akárki hívta föl az író figyelmét a Süllyedő világ állítólag méltatlan
és antihumánus részleteire, az átdolgozás legalább annyit ártott, mint
használt a könyvnek, és szövege gondozásával, hiteles rekonstruálásával
lesz még bajuk az életmű kiadásáért felelősséget vállaló szerkesztőknek.
Még a levegőben voltak a népi írókat 1956 után elítélő politikai rágalmak
és manipulációk, amelyeket korábbi szocialista és szociáldemokrata körökből
származó tanúvallomások nyomán készségesen fogadott és terjesztett
a szervilis irodalompolitika. Taktikai érdek sugallta, hogy Tüskés az
írói életmű védelmében inkább a meg-megbotló embert, a nézeteit megváltoztató
politikust, a visszapillantó tükör szeplőit hibáztatta, Kodolányi
békétlen természetét, publicisztikai elhamarkodásait nagyította föl, ami
egyeztethető volt a pécsi baráti kör panaszolta sérelmekkel, sebzett érzékenységük
pszichológiai és erkölcsi indokolásával.
A kötet változatlan szövegű újra megjelentetésekor
azonban már megváltoztak a kortörténeti feltételek. Felületesség lenne
egyetérteni Tüskés kijelentésével, hogy negyedszázad múltán (1999-ben)
egyetlen szó megváltoztatása nélkül vállalhatja az első kiadás
szövegét. Indoka persze volt az újra megjelentetésnek: Kodolányi születésének
századik évfordulóján kívül az is, hogy az eredetileg az Arcok és vallomások
sorozat számára készült munka fotografált mellékletek nélkül jelent meg
(a Szépirodalmi Kiadó helyett) a Magvetőnél. De a képanyag megkésett közlése
sem igazolja a szöveg szükséges és lehetséges korrekciójának elmaradását.
Megérte volna a fáradságot, ha elhagyja az olyan kétes értékű tanúk visszaemlékezését,
mint például Lázár Vilmos; ha Szabó Lőrinc pletykaként idézett vipera-hasonlata
helyett meggyőző, felelős véleményt választ a nagy költőbarát nyilatkozatai
közül. Bőven lett volna alkalom kicserélni vagy kiegészíteni hivatkozási
apparátusát. Újabb történeti kutatások tükrében túlontúl egysíkúnak hat
például az a kép is, amelyet Kodolányi jobboldali ifjúsági
szervezetekkel, főleg a Turul Bajtársi Szövetséggel való kapcsolatáról
rajzol.
Részigazságnak is elnagyolt és torzító az a szentencia,
hogy (Kodolányi) emberi kapcsolatai [...] majd mindig tragikusan
végződnek. Nem volt simulékony, s pláne nem tévedhetetlen. De még
József Attila is magához kérette halála előtt, és tartalmas tisztázó beszélgetést
folytattak. Bizonyítékok vannak rá, hogy az utolsó években tisztázták
egykori félreértéseiket Fábry Zoltánnal, barátilag kezet fogtak Illyéssel
és Veres Péterrel, nem beszélve az olyan holtig tartó eszmei és érzelmi
kapcsolatokról, amilyen Bajcsy-Zsilinszky Endréhez, Haraszti Sándorhoz,
jónéhány finn barátjához, Gulyás Pálhoz, Németh Lászlóhoz és másokhoz,
köztük rokon és tanítvány fiatalokhoz fűzte. Ezek sem voltak összeütközésektől,
sistergő vitáktól, konfliktusoktól mentes találkozások, de túlzás rájuk
ütni a tragikus végződés fatalisztikus pecsétjét. Megszívlelendő, de talán
máig nem eléggé kiaknázott gondolatot pendített meg Csányi László, éppen
az 1974-ben rendezett vitaülésen. Sokan és szívesen beszélünk arról,
hogy milyen ellentmondásos művész volt Kodolányi. Ez bizonyára így van,
s az is lehetséges, hogy zaklatott idegállapotának kórrajza szerepelhetne
egy orvosi példatárban is. De vajon csak Kodolányi volt ellentmondásos?
Mindenekelőtt maga a kor [...] Ilyen légkörben, amikor semmi ízlés, a
lovagiasság legcsekélyebb játékszabálya sem érvényesül, csoda-é, ha az
is elveszti türelmét és arányérzékét, aki messze magasan tudja magát fogcsattogtató
támadói fölött.
Várkonyi Nándortól való búcsúja dolgában van még tisztázni
való, de szinte bizonyos, hogy nem volt rideg vagy sértőn eltaszító. Általam
ismert utolsó levelében (Akarattya, 956, máj. 25. keltezéssel), melyet
ifj. Kodolányi János nem közöl, ilyen méltányoló, vallomásos mondatok
olvashatók barátságuk összefoglalásaként: Hogy Te elviseltél, sőt
szeretettel s egész családoddal együtt befogadtál, csak hálára s köszönetre
kötelez. Nem pedig szemrehányásra, sőt gyanúsításra. Rajnai László
monográfiájától viszont megbántódott, és sérelmét Várkonyira is kiterjesztette:
Rajnai, kéziratban lévő munkáim szerinte igen súlyos hibáit tárgyalva,
Te helyeselsz neki, sőt támogatod. Ám nem ez a baj, hanem az, hogy kézirataim
elolvasásakor mindig nyomatékosan kértelek, mondd meg a hibákat. Te nem
mondtad meg, s ezáltal szigorúságomat enmagam iránt elaltattad. Most egyetértesz
Rajnaival , egy kissé későn, mert hogy a felrótt hibákat ki tudom-e
valaha javítani, nagyon kétséges. Egészségem, lelki épségem csodálatos
újjászületése kéne ahhoz. De hallgatott Rajnai is, mikor műveimet olvasta.
Ez az igazi súlyos baj, ezért neheztelek, ez bánt és gyötör keserűen.
Ez az igazi csalódásom.
A csalódás és neheztelés súlyát növeli, hogy szívinfarktus
utáni kórházi kezelésből szabadult íróember lelkéből szakadt ki, aki világirodalmi
mércével mérhető műveket is alkotott (a Szép Zsuzsa, a Boldog
békeidők, a Jehuda bar Simon kétségbevonhatatlanul ilyen),
és legközelebbi hívei ebben az előzőleg maguk is táplálta öntudatában
rendítették meg. Várkonyi túlélte Kodolányit; volt egy megbántott
korszaka, amikor féloldalas pszichologizálással, vitatható irodalomtörténeti
érveléssel próbálta megmagyarázni magának és másoknak, hogy ha egy Kodolányihoz
hasonlóan beretvaéles elméjű ember mindig szenvedélyesen
szeret vagy gyűlöl, akkor arra is képes, hogy szenvedélyesen
sértő modorban szakít[son] legjobb barátjával. De Várkonyi sem meddő
haraggal vagy vádaskodva búcsúzik el attól az írótól, akit (Weöres Sándoron
kívül és vele együtt) talán a legtöbbre becsült magyar kortársai között.
A Pergő évek Kodolányi- fejezetének a Csodálatos ember címet
adja, levelezésük és összeműködésük legszebb pillanatait idézi
föl és éli újra. Az itt és most lehetetlen részletezés helyett Várkonyi
néhány lakonikus szavát idézem: Nem volt könnyű, de megérte.
Óhatatlanul szimbolikus jelentőségűvé növesztjük azt a tényt, hogy a Várkonyi-memoár
a Kodolányiról szóló fejezettel zárul, és a kézirat a Vízözön meg
az Új ég, új föld írójának leveléből vett idézet után szakad meg.
Hála, hála és köszönet, Nagy Velőscsont, magas barátságodért s önzetlen
fáradozásodért! Légy üdvöz a Folyóvizek Kútfejénél! Ahol egyszer együtt
ülünk majd, s a derék Szur- Szunabu elbeszéléseit s meghökkentő hazudozásait
hallgatjuk.
A monográfia első kiadásakor Tüskésnek még nem kellett
ismernie és idéznie ezeket és más hasonló szellemű dokumentumokat. Joggal
dícsérték forráskutatását, első kézből való szövegközléseit; főleg a Várkonyi-
Kodolányi-levelezésből származó részletek többsége váratlan filológiai
fölfedezésként hatott. Aggodalomra és bíráló megjegyzéseimre az a túlzott,
nem megalapozott szerzői önbizalom adott okot, hogy a negyedszázaddal
korábbi szöveg 1999-ben még mindig változatlanul érvényesnek minősült.
Az újraolvasott Kodolányi címen közzétett tanulmányok,
esszék, dokumentumok finomítják és árnyalják a képet, önéletrajzi hátteret
és korrajzot vázolnak mögéje. Tüskés szellemi életbeosztásában, növéstervében
jelölik meg a Kodolányival való foglalkozás eredetét, motivációját és
folyamatát. Előszó helyett áll a kötet élén az Emlékeim Kodolányi
Jánosról című esszé. Az egész könyv koncepciójára érvényes, amit Tüskés
e 2006-ban keletkezett bevezető jegyzetében megfogalmaz: Kodolányival
foglalkozó [...] emlékeimet és a dokumentumokat először most gyúrtam egésszé,
foglaltam egységes keretbe, és láttam el jegyzetekkel. A címben
szereplő újraolvasás-fogalom Tüskés szóhasználatában mást
jelent, mint a posztmodern dekonstrukció szövevényes elméleteiben. Módszerét
legegyszerűbben az Én vagyok című regényről 1999-ben írott tanulmányában
fogalmazza meg: első olvasói benyomásaim megfogalmazása óta több
mint negyedszázad telt el. Kodolányi regényét most újra kezembe vettem,
és ismét elolvastam. Azt kerestem: mit mond a regény ma számomra? »Üzenete«
érvényes-e a jelenben? Hitelesnek, olvashatónak, esztétikai szempontból
időállónak bizonyult-e a mű, a »nagy terjedelmű történelmi regény«
fél évszázad múltán is? Persze így sem csak saját régebbi olvasatával
hasonlítja össze az újabbat. Vitatkozik egy divatos felfogással, amely
a jogosnak vélt feledés süllyesztőjébe küldené Kodolányi szakmányban
írt, rémületes terjedelmű történelmi nagyregényeit;
állást foglal olyan korszerű vitakérdésekben, mint a lélektani, a társadalmi,
a történelmi és a mítoszregény közötti műfaji különbségek elmosódása,
a középponti szereplő kiléte (Jézus- vagy Júdás-regény?), és a többi.
Három nagy fejezetből áll a kötet. A leghosszabb, A
mű, körülbelül a terjedelem kétharmadát foglalja el, a maradék egyharmadon
A kultusz és A dokumentumok ciklusok osztoznak. A műelemzések
közül az egyik legkorábbi Az önéletíró Kodolányiról szól. Nemcsak
keletkezési dátuma (1968), hanem a későbbi monográfia koncepcióját előlegező
alapeszméje miatt is feltétlenül elemzést érdemlő írás. Az önéletrajzot,
az önvallomást tartja az életmű kötőanyagának. Az önéletrajz összefüggést
teremt a művek között, zárja az áramkört. Nem sokkal később is hangsúlyozza:
Ahol az alkotó számára az írás ilyen nagy mértékben az önismeret
útja, ott szükségképpen telítődnek a regények személyes elemekkel, szükségképpen
kerül szoros kölcsönhatásba életrajz és alkotás, s szükségképpen vezet
oly rövid út az önéletrajztól az életműig. Ebben a gondolatban az
életrajznak és az önéletrajziságnak az egybemosása, azonosítása zavar,
és erre a dilemmára Tüskés jó érzékkel megválasztott példája is rávilágít.
Móriczcal való szakítása után Kodolányi nem írt novellát: valóban
a barátság megszakadása járt-e ezzel a következménnyel, vagy a műfaji
érdeklődés megváltozásában egyéb ok is közrejátszott.
Kodolányi műfajpoétikai döntését (a novella drámai
tömörítése helyett az eposzszerű történelmi regény választását)
konkrét történelmi fölismerés indokolhatta. Bajcsy-Zsilinszky Endre körében
olyan német külpolitikai tervekről értesült, amelyek a közép-európai kis
népek alávetését vagy elpusztítását célozták meg. A levert, de újjászülető
nép és nemzet látomása a tatárjárás és a török megszállás reminiszcenciáját
idézte föl, nem először a magyar irodalomban. Ez a prófétikus sejtelem
Kodolányi számára több nemzedék sorsában látszott ábrázolhatónak; az epikai
idő alapegysége az emberélet lett, a műfaji gondolkodás alaptípusa az
életrajz. A pusztulás és a folytonosság mítosz eszméje összefonódott egy
aktuális nemzetpolitikai feladattal, a megmaradás, a túlélés programjával.
Ehhez képest csak epizodikus lehet egy-egy mégoly erőteljesen ábrázolt
és nagy hatású drámai összeütközés, tragikus konfliktus, amilyen
például IV. Béla kudarccal végződő kísérlete a kunokkal való szövetkezésre,
vagy Bene és a kun menyecske idilljének brutális szertefoszlása. S ha
a főszereplők sorsában és pszichológiájában (Julianus barátot, Margit
királylányt, magát a királyt is ideértve) akadnak is Kodolányi személyes
problémáival és tapasztalataival összehasonlítható mozzanatok, azoknak
csak másodrendű és akcidentális szerepük van az alakok megformálásában,
szellemi arculatuk és a regény kompozíciójában elfoglalt helyük kialakításában.
Az (ön)életrajzi indíttatás hangsúlyozásán kívül Tüskés
Kodolányi- portréjára a regionális kötődésnek, az ormánsági szellemi
szülőföld szemléletformáló jelentőségének a kiemelése nyomja rá
bélyegét. Pécsi, majd kaposvári folyóirat szerkesztőjeként Baranya és
a Dunántúl táji és szellemi inspirációja kerül szemlélete előterébe. A
fiatal Kodolányinak az 1910-es években alapélménye az ormánsági paraszti
világgal való találkozás: a családja ellen lázadó úrigyerek eszményíti
Simon Dezső és más parasztpajtásai életmódját, a kétkezi munkát, a mezítelen
fürdőzéseket a Feketevízben, az ösztönélet korlátozatlan szabadságát.
Egyszersmind fölfigyel az egykézésre, a földéhség gyermekirtásig fajuló
kérlelhetetlenségére és a vele kapcsolatos sivár materializmusra. A demográfiai
apadás már akkor is országos jelenség lehetett, de Baranyában harsányabbak
voltak a tünetei, mint másutt, mert a pusztuló magyarság helyét elfoglaló
németek sokasodása külpolitikai szorongást keltett, és nem indokolatlanul.
A Zengővárkonyban lelkészkedő Fülep Lajossal nagyjából egyidőben, Illyésnél
jóval korábban fölismeri és szóvá teszi ezt a sorskérdést
Kodolányi. Illyés Pusztulása (frappánsan bizonyítja Lackó Miklós,
de mások is) zseniálisan időzített teljesítmény volt; a kellő pillanatban
megszólalás, a démoni fenyegetés tévedhetetlen fölismerése teszi jelentőssé
és történelmi hatásúvá. Kodolányi 1933-34 után színpadi művekben és publicisztikájában
szólal meg az egyke dolgában. Különösen kedvét szegi a hírhedt plágiumper,
amely a krisztusi üldöztetés rémképét idézi föl túlzaklatott (?) fantáziájában.
Ez a háttere Tüskés szép értekezéseinek, amelyeket a baranyai utazásokról,
a Dráva parti tölgyekről, az ormánsági eklézsiák kincseiről ír: a Nyár,
erdő, kakukk mindmáig egyik legszebb, ihletett kötete.
Pécs és Baranya kiindulás, ugrópont volt Kodolányi
számára. El kellett tőle szakadnia, hogy az ottani emlékek szubjektív
és objektív tartalmára, jelentőségére távolabbról pillanthasson rá, epikus
perspektívából szemlélhesse. Tüskés, időrendben és fejlődéstörténetileg
precízen, a Sötétséget helyezi a novellisztika élére, és A vas
fiait tartja a történelmi regényciklus genezisének, szemléletet meghatározó
alapművének. De Julianus Fehérvárt, Bolognát, Bizáncot érintve, hatalmas
földrajzi kerülők után jut el az Etil folyóig és Magna Hungáriáig. A Zengő
tövében eltöltött gyermekkor mitológiai és mesei előtörténet, mely a magyarok
ősi hazája iránti érdeklődését gerjeszti és táplálja. Bene visszatérése
szülőföldjére és életének ottani újrakezdése homéroszi archetípust támaszt
új életre, de a hányatott életű hőst itt nem Pénelopé várja, hanem egy
nemzedékkel fiatalabb eleven emlékezetű leány. Ezt az általános emberi
tanulságot és újrafelfedezést Tüskés akarva-akaratlanul leszűkíti, értekezésének
már címével is: Magyeri szállások a Dráva mentén. Ambícióját nevezhetjük
túlzónak és teljesíthetetlennek, de Kodolányi mindenesetre a Háború
és béke magyar megfelelőjét akarta létrehozni történelmi regényében.
A biblikus és a mítoszadaptációkban még feltűnőbben dominál a helyváltoztatás,
a motorikus hősök és csoportok életformája. A hazakereséshez kapcsolódó
vándorlás motívuma többek között Mózes és az Egyiptomtól elszakadó zsidó
nép történetében szilárdult világirodalmi archetípussá; Jézus is folyton
úton van, és ez a sántító, beteg lábú Júdás árulásának tudat alatti, de
végzetes motívuma. Ha Baranya fogalmát szimbolikusan általánosítjuk, mint
a szülőföld, a bensőséges kisvilág metaforáját, akkor sem mellőzhetjük
a Kodolányi- hősök világtérképen követhető hatalmas utazásait, veszteségekbe
sodró, de tapasztalatszerző, személyiséget érlelő kalandjait.
A honfoglalás kori regényekről szóló fejezetben céloz
Tüskés a Kodolányi-irodalomban gyakran emlegetett nőábrázolás problémájára:
a főhősök mellett kitűnő mellékalakokat rajzol meg: például a nők
különféle típusát. (A nőkről általában elég rossz véleménye van [...].)
Nem kirívó, de érezhető ellentmondás feszül a két megállapítás között.
Kodolányiban nincs gyanakvó előítélet a női nem iránt, még ha gyermekkorában
megpróbáltak is ilyesmit belénevelni. A kispolgárt, a giccsembert egyként
megveti férfi és női változatában, nagypolitikusokról szóló pamfletben
és játékosnak álcázott társadalmi komédiában. Nagy nőalakjai megalkotásához
nem volt elég híres prototípusok ismerete, vagy a beavatottság a freudi
és jungi pszichoanalízisbe. Szép Zsuzska irodalmunkban hasonlíthatatlanul
összetett alakja, a Jehuda bar Simon Judithja a maga bájos és tragikus
egyediségében vagy a démonikusan primitív sváb cselédlány a Boldog
békeidőkben alkothat ilyen figurákat olyan valaki, akinek rossz
véleménye van a nőkről? Levelezésében mindig megértően és udvariasan
ír Ignácz Rózsának; a pszichiáter szigorú tapintatával fordul Mikes Klárához
(Szabó Lőrinc feleségéhez). Tárgyilagosan, de nem együttérzés és lélektani
fölkészültség nélkül ítéli meg a Móricz Zsigmond életében szerephez jutó
asszonyokat.
Még egy megfontolandó szempont nemcsak Tüskés Tibor,
hanem a Kodolányival kapcsolatos más irodalomtörténeti-kritikai értékelések
megítéléséhez is: a folytonosságon és szervességen kívül és vele együtt
szembeötlő fordulatosság, divatos szóval élve diszkontinuitás is jellemzi
pályáját. Tüskés fennakad Móriczról szóló emlékezetes nyilatkozatán: nem
győzi hangsúlyozni, hogy mennyit ártott az írónak a »szervezés«,
a közügyekben való forgolódás [...] a folytonos tevékenység, a meddő,
tiszavirág-életű vállalkozások. Sajnálom őt. [...] nem tette
volna okosabban, ha dolgozószobájában ül és alkot vagy akár henyél,
szemlélődik, s ujjával malmozik a hasán? Tüskés tanulságos
kommentárját ehhez a tűnődéshez hosszabban idézem. Ha akarom, kritika,
ha akarom önkritika rejlik e sorok mögött. Aligha látná így, s a megrajzolt
képet ilyen drámainak Kodolányi, ha magában is nem volna meg az a szervező,
amit Móriczban kárhoztat. Hiszen, amit Kodolányi Móriczról mond, mutatis
mutandis róla is leírhatnánk. Az alkotást fontosabbnak tartja a
szervezésnél, de engedve hajlamának az íráson túlmutató tevékenység, aktivitás,
lázas cselekvés kíséri végig az ő életét is. A tettek embere, s a legtöbbször
ez viszi jégre.
Csakhogy amikor az 1950-es évek első felében Kodolányi
megírta Móriczról szóló emlékeit, nem hogy a tettek embere nem lehetett,
de régi és új művei megjelenésére sem számíthatott. Harcos aktivitása
fiatal kori távoli emlék volt számára, legföljebb leveleivel és látogatóinak
adott tanácsokkal avatkozhatott be a dolgok alakulásába. Ellenségei vihették
jégre, nem a lázas cselekvés. 1942-ben írja naplójegyzetében: Jó
egyedül lenni s évről-évre jobb. Eszménye az elmélkedő és szemlélődő
Utnapistim lesz, aki tisztában van a tevő-vevő agilitás, az erőszakhoz
vezető fontoskodás hiábavalóságával. Nem a régebbi tudáshoz való makacs
ragaszkodást példázza és tanítja, hanem a megújuló kultúrát, a réginek
és a korszerűnek mindig fölfrissülő szintézisét, a mindenkori új szövetség
dialektikáját. A legjobb bibliaértőkhöz hasonlóan fölismeri, hogy a patriárkák
és a próféták tanítása nem veszíti érvényét, de az igazság minden korban
új szakaszába lép, az újdonság sugárzása nélkül élettelen formasággá üresedik.
Szívesen idézi az evangéliumból az új bor és az új tömlő példázatát, és
a korszak vezető szellemeit Bay Zoltánban és Einsteinben sejdíti, távolítva
a fogalmat a vallásos asszociációktól. Einstein csak most, a szemünk
láttára ásta ki, s fogalmazta újra, amit az ókor tudott, s amit Empedoklész
megírt, írja Szabó Lőrincnek a Mózes befejezése után. Ugyancsak
neki üzeni betegsége idején, 1955 januárjában: A magány és a csend
a legjobb orvosság, a világ megrontja, megmérgezi az embert.
A mű címet viselő első nagy fejezet Kodolányi
József Attila-képéről és nyelvi tudatosságáról szóló fejezetekkel
végződik; József Attilához ritkábban emlegetett életrajzi kapcsolatok
és a személyiség rokon vonásai fűzik. Együtt szerepeltek a Bartha Miklós
Társaság rendezvényein, majdnem egyidőben közeledtek az illegális kommunista
mozgalomhoz. Ugyanaz a moszkvai platform denunciálja őket; közös motívumok
szövik át Babitshoz és a Nyugathoz való viszonyukat. Szenvedélyes
sakkozók és elhallgathatatlan vitatkozók lehettek. Éles ellentétbe kerültek
az Új Szellemi Front vitájában, majd a Szép Szó és a Válasz
közötti döntés kényszerében. Tüskés lelkiismeretesen és hitelesen eleveníti
föl kettejük viszonyát, arra is van gondja, hogy a Jelenkorban
megjelent, de a kötetkiadásból (Visszapillantó tükör) kihagyott
Kodolányi-bekezdéseket nyomatékosan idézve a kapcsolat szívszorító végkifejletét
is érzékletesen föltámassza.
A kultusz szó ambivalensen cseng
az irodalomtudomány szóhasználatában. Megszépítő hagyománytiszteletet,
eufemisztikus múltábrázolást is jelent, de hiteles emlékápolást, normális
és szükséges dokumentációt is. Tüskés inkább a második értelmezést fogadja
el, hőse nyomában jár, Kodolányi szellemi szülőföldjén
búvárkodik. Kutakodása nem passzív, és nem csak visszatekintő: fölkeresi
és emlékezésre bíztatja a még élő kortársakat, múzeumot avat, memoár írására
bíztatja az író leányát, javaslatot fogalmaz (posztumusz) Kossuth-díj
odaítélésére. Alig elválasztható ettől a missziótól dokumentumközlő
tevékenysége. Kiadatlan verseket, Pécsre küldött vallomásos leveleket,
üzenetet hoz nyilvánosságra. (A Pogány tüzek töredékes folytatásának,
az Ojbarsz futásának könyv alakú közlése is az ő nevéhez fűződik.)
Érdemes megjegyezni a Termékenyítő barátság című dolgozatot, amely
egy fiatal, tragikus sorsú, elfeledett tehetség, Tarsoly Sándor
arcát villantja föl, meg a kolozsvári és a baranyai fiatalember közötti
rajongó barátságot. Tarsoly nevét ismertük Kodolányi önéletrajzából és
egyik korai verseskönyve ajánlásából; Tüskés filológiai teljesítménye
mégis értékes adatokkal járul hozzá, hogy korai pályafordulatában, hivatása
megválasztásában morális és politikai indíttatást fedezzünk föl. A világháború
és Trianon megrázkódtatása ebben a szomorú végű diákbarátságban vált személyes
életélményévé.
1999-ben, a Kossuth-díjra való fölterjesztés javaslatában
írja Tüskés Kodolányi megváltozott szellemi szituációjáról, amely egyben
az ő szellemi vállalkozásának, az Én vagyok írója melletti szívós
kiállásának, szerkesztő és kultuszteremtő munkásságának még jó időben
érkezett, méltó igazolása: Az elmúlt évek, a lepergett idő jobbára
»elfogyasztották«, elhallgattatták Kodolányi ádáz ellenfeleit,
elfogult kritikusait, megsértett nemzedéktársait. Egyre tisztábban a műveket
látjuk, az író szavára figyelhetünk. A sérülékeny, érzékeny íróra, aki
a rosszindulat gáncsvetéseit, a növekvő betegség terheit, gyakran embertelen
életkörülményeit legyőzve teremtette meg ma is érvényes maradandó műveit.
Csak aki olvassa, győződhet meg erről.
|
|