Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 7. sz.
 
 

CSŰRÖS MIKLÓS


    Tüskés Tibor és az
újraolvasott Kodolányi

 

 

Szerkesztőként és irodalomszervezőként Tüskés Tibor élete java évtizedeit Kodolányi János „közelében” töltötte el; jellemessége és művészeti-esztétikai szemlélete egyaránt azt diktálta, hogy keresse meg az életmű vitathatatlan értékeit, és álljon ki mellettük. Ezt a programot a kritikus és az irodalomtörténész műfajaiban, majd a kultuszt gondozó ember praktikus eszközeivel is megvalósította. Más nagy írókhoz is fűzte szoros barátság és munkakapcsolat, de a Kodolányi-eset (hogy Szabó Dezső emlékezetes cikkének címét idézzem) elüt a többitől, tartósabb, egzisztenciálisabb és konfliktusosabb, mint bármelyik más.
    A vidéki középiskolában és a budapesti bölcsészkaron Tüskés és nemzedéktársai nem hallották Kodolányi nevét. A „népiek” is az elhallgattatott polgári kultúrához tartoztak, mint az avantgardisták, a nyugatosok, az újholdasok vagy a még fiatalabb nemzedék gerincesebbjei. (Bóka Lászlónak A magyar irodalom története a két világháború között című egyetemi előadását, amelyben Erdélyi József és Kodolányi János korszaknyitó jelentőségét fogalmazza meg, és tárgyilagosan, elfogadható hangnemben beszél a népi írók mozgalmáról, a Márciusi Front jelentőségéről, Sík Csaba szövegkiadása 1957-re datálja – egy évvel korábbra, mint amikor a népi írókról szóló rosszhiszemű hivatalos állásfoglalás megjelent.) – Dombóvárról Pécsre kerülvén tanárnak, majd szerkesztő- és főszerkesztőnek, olyan kulturális hagyomány részese lesz, amely át van itatva Kodolányi személyes emlékezetével, jelenléte nyomaival, róla is szóló szenvedélyes vitákkal. Várkonyi Nándor élethosszig tartó barátságot ápolt és hatalmas levelezést folytatott Kodolányival, Rajnai László pedig – mindkettejük híve – már akkor monográfiát írt róla, amikor a kései művek többségét csak kéziratban olvashatta. Ifjabb Kodolányi János – sok-sok rövidítés és kihagyás miatt – kétes értékű kiadásában a levelezés 1954 decemberében megszakad, valójában azonban 1955-ben és 1956-ban még folytatódott. Várkonyi és Rajnai a nehéz időkben is szeretettel állt ki Kodolányi mellett, de Kodolányi megneheztelt rájuk, és különösen Várkonyira; 1956. május 26. után valószínűleg megszakadt több mint harminc évig tartó személyes kapcsolatuk. A monográfus Tüskésnek azonban tudnia kell, hogy az írót 1956 tavaszán súlyos betegség dönti le a lábáról, élete utolsó megpróbáltatására, a „kéklámpás szobák” korszakára készül, ciniko-sztoikus szellemben bizakodva, hogy „nem lesz hosszú korszak”. Kézzel írni, hamarosan még gépelni is alig- alig tudott. Addig hatalmas terjedelmű, szellemi igényességében kivételes levelezése (nemcsak Várkonyival) máról holnapra abbamaradt.
    Pécsett tehát sértettség és ressentiment árnyékolta be Kodolányi emlékét. Csorba Győző sem igazán kedvelte, hiszen – Weöres Sándorral egyetértve –, már a háborús években sokallta Kodolányi szerepeltetését a Sorsunkban. A hatvanas évek elején a Jelenkor élén Tüskés nem könnyű dilemma elé került. Példás szerkesztői ars poeticájának és gyakorlatának alapelve volt, hogy a vidéki folyóiratnak elsőrangú feladata a helybeliek és a régióból elszármazottak összetartása, eredetük és indulásuk tudatosítása. (Később a Somogy szerkesztése idején is ragaszkodott ehhez az elvhez.) Kodolányi megítélése dolgában még Várkonyi és Rajnai véleménye sem volt egyöntetű: Nándor bácsi nagylelkűen dedikálta 1941-es Sorsunkbeli portrétanulmánya különlenyomatát, Rajnai másodjára már nem kölcsönözte monográfiája kéziratát; lehet, hogy ítéletein szigorítva, éppen átírta az első változatot. A Jelenkort szerkesztő Tüskés tapintatosan és jóhiszeműen kezeli ezt a bonyolult előzményekkel megterhelt kapcsolatrendszert. Munkára serkenti az öregedő, egyre betegebb írót; publikálja memoárjait, elismerő bírálatokat közöl róla. De nem szabadul meg egészen attól a hallomásokból átvett előítélettől, hogy Kodolányi sértett és sértegető ember, örökletesen terhelt, fő vonása a gyermekkori szeretethiányból fakadó túlérzékenység és gyanakvás. Várkonyi látta úgy, és írta meg Az újabb magyar irodalom (1880-1940) című szintézisében is, hogy az alkat és a művek gyökérzete „a családtalan magány, az élet eleven irányítása alatt szerzett történeti és etikai műveltség, a népi és természeti háttér, a szociális tapasztalatok, – s mindez egy érzelmi balsors csalódásaitól megvadult, veszedelmet érző, igazságtalanságra vadászó, izgágán, dühösen követelődző lélekalkat talajára hullva adja a vegyi fermentumot, amely Kodolányi művének csírázódását megindítja.” Rajnai átveszi és megtetézi Várkonyinak azt a gondolatát, hogy az önéletrajzból, kor- és társadalomtörténetből táplálkozó Kodolányi-művek, a Boldog békeidők s később a Vízválasztó könyörtelen és illúziótlan leszámolása a Ferenc József-i korszak idilljével és következményeivel lekicsinyli, megalázza, kicsúfolja a buborékszerűen szétpattanó emberi életet. A kritikus megbízható minőségérzéke Tüskést még így is megóvja attól (figyeljünk a Boldog békeidők időben változó megítélésére!), hogy a „szerkezeti lazaságok” és „az ízlés rovására elkövetett kisebb botlások”(?) elfedjék előle a regény és az életmű karakterisztikus értékét, Kodolányi „karikírozó tehetségét”.
    Legjobb ismerői olykor világirodalmi nagyságokhoz hasonlították, máskor kicsinyes pedantériával bírálgatták a Tüskés szemhatárán fölbukkanó epikust. Ez csak növeli érdemét, hogy bíztatásnak vette és szó szerint követte a dedikációba foglalt üzenetet, amelyben azt olvashatta: „munkám folytatójának ott, ahol én is kezdtem”. 1974-ben jelenik meg Kodolányi-monográfiája, és országosnak nevezhető sikert arat. Pécsett az Akadémiai Bizottság székházában 1975. február 17-én reprezentatív vitaülést rendeznek róla, ennek teljes szövegét a Baranyai Művelődés című almanach 1975/III-IV. száma közli (Péczely László, Csűrös Miklós, Várkonyi Nándor, Kovács Sándor, Bárdosi Németh János, Csányi László, Tüskés Tibor és Szederkényi Ervin hozzászólását, Kodolányi János hangszalagon megőrzött korábbi üzenetét). A vita résztvevői egyetértettek, hogy tárgyilagos és becsületes szintézis született a 20. század magyar prózairodalmának „egyik legjelentékenyebb, legegyénibb, legellentmondásosabb alakjáról”.
    A maga idején (a hetvenes évek derekán) ez az ítélet hiteles és vállalható volt. Kodolányi ellenséges érzelmű kortársai, írói nagyságát kétségbe vonva, gyanús hitelű emlékeikkel, politikai vádakkal hozakodtak elő. A védekezni már nem tudó (1969-ben elhunyt) író pontatlan emlékezetét, emberi tévedéseit, önéletrajza átdolgozását tették szóvá. Akárki hívta föl az író figyelmét a Süllyedő világ állítólag méltatlan és antihumánus részleteire, az átdolgozás legalább annyit ártott, mint használt a könyvnek, és szövege gondozásával, hiteles rekonstruálásával lesz még bajuk az életmű kiadásáért felelősséget vállaló szerkesztőknek. Még a levegőben voltak a népi írókat 1956 után elítélő politikai rágalmak és manipulációk, amelyeket korábbi szocialista és szociáldemokrata körökből származó „tanúvallomások” nyomán készségesen fogadott és terjesztett a szervilis irodalompolitika. Taktikai érdek sugallta, hogy Tüskés az írói életmű védelmében inkább a meg-megbotló embert, a nézeteit megváltoztató politikust, a „visszapillantó tükör” szeplőit hibáztatta, Kodolányi békétlen természetét, publicisztikai elhamarkodásait nagyította föl, ami egyeztethető volt a pécsi baráti kör panaszolta sérelmekkel, sebzett érzékenységük pszichológiai és erkölcsi indokolásával.
    A kötet változatlan szövegű újra megjelentetésekor azonban már megváltoztak a kortörténeti feltételek. Felületesség lenne egyetérteni Tüskés kijelentésével, hogy negyedszázad múltán (1999-ben) „egyetlen szó megváltoztatása nélkül” vállalhatja az első kiadás szövegét. Indoka persze volt az újra megjelentetésnek: Kodolányi születésének századik évfordulóján kívül az is, hogy az eredetileg az Arcok és vallomások sorozat számára készült munka fotografált mellékletek nélkül jelent meg (a Szépirodalmi Kiadó helyett) a Magvetőnél. De a képanyag megkésett közlése sem igazolja a szöveg szükséges és lehetséges korrekciójának elmaradását. Megérte volna a fáradságot, ha elhagyja az olyan kétes értékű tanúk visszaemlékezését, mint például Lázár Vilmos; ha Szabó Lőrinc pletykaként idézett vipera-hasonlata helyett meggyőző, felelős véleményt választ a nagy költőbarát nyilatkozatai közül. Bőven lett volna alkalom kicserélni vagy kiegészíteni hivatkozási apparátusát. Újabb történeti kutatások tükrében túlontúl egysíkúnak hat például az a kép is, amelyet Kodolányi „jobboldali” ifjúsági szervezetekkel, főleg a Turul Bajtársi Szövetséggel való kapcsolatáról rajzol.
    Részigazságnak is elnagyolt és torzító az a szentencia, hogy (Kodolányi) „emberi kapcsolatai [...] majd mindig tragikusan végződnek”. Nem volt simulékony, s pláne nem tévedhetetlen. De még József Attila is magához kérette halála előtt, és tartalmas tisztázó beszélgetést folytattak. Bizonyítékok vannak rá, hogy az  utolsó években tisztázták egykori félreértéseiket Fábry Zoltánnal, barátilag kezet fogtak Illyéssel és Veres Péterrel, nem beszélve az olyan holtig tartó eszmei és érzelmi kapcsolatokról, amilyen Bajcsy-Zsilinszky Endréhez, Haraszti Sándorhoz, jónéhány finn barátjához, Gulyás Pálhoz, Németh Lászlóhoz és másokhoz, köztük rokon és tanítvány fiatalokhoz fűzte. Ezek sem voltak összeütközésektől, sistergő vitáktól, konfliktusoktól mentes találkozások, de túlzás rájuk ütni a tragikus végződés fatalisztikus pecsétjét. Megszívlelendő, de talán máig nem eléggé kiaknázott gondolatot pendített meg Csányi László, éppen az 1974-ben rendezett vitaülésen. „Sokan és szívesen beszélünk arról, hogy milyen ellentmondásos művész volt Kodolányi. Ez bizonyára így van, s az is lehetséges, hogy zaklatott idegállapotának kórrajza szerepelhetne egy orvosi példatárban is. De vajon csak Kodolányi volt ellentmondásos? Mindenekelőtt maga a kor [...] Ilyen légkörben, amikor semmi ízlés, a lovagiasság legcsekélyebb játékszabálya sem érvényesül, csoda-é, ha az is elveszti türelmét és arányérzékét, aki messze magasan tudja magát fogcsattogtató támadói fölött.”
    Várkonyi Nándortól való búcsúja dolgában van még tisztázni való, de szinte bizonyos, hogy nem volt rideg vagy sértőn eltaszító. Általam ismert utolsó levelében (Akarattya, 956, máj. 25. keltezéssel), melyet ifj. Kodolányi János nem közöl, ilyen méltányoló, vallomásos mondatok olvashatók barátságuk összefoglalásaként: „Hogy Te elviseltél, sőt szeretettel s egész családoddal együtt befogadtál, csak hálára s köszönetre kötelez. Nem pedig szemrehányásra, sőt gyanúsításra.” Rajnai László monográfiájától viszont megbántódott, és sérelmét Várkonyira is kiterjesztette: „Rajnai, kéziratban lévő munkáim szerinte igen súlyos hibáit tárgyalva, Te helyeselsz neki, sőt támogatod. Ám nem ez a baj, hanem az, hogy kézirataim elolvasásakor mindig nyomatékosan kértelek, mondd meg a hibákat. Te nem mondtad meg, s ezáltal szigorúságomat enmagam iránt elaltattad. Most egyetértesz Rajnaival –, egy kissé későn, mert hogy a felrótt hibákat ki tudom-e valaha javítani, nagyon kétséges. Egészségem, lelki épségem csodálatos újjászületése kéne ahhoz. De hallgatott Rajnai is, mikor műveimet olvasta. Ez az igazi súlyos baj, ezért neheztelek, ez bánt és gyötör keserűen. Ez az igazi csalódásom.”
    A csalódás és neheztelés súlyát növeli, hogy szívinfarktus utáni kórházi kezelésből szabadult íróember lelkéből szakadt ki, aki világirodalmi mércével mérhető műveket is alkotott (a Szép Zsuzsa, a Boldog békeidők, a Jehuda bar Simon kétségbevonhatatlanul ilyen), és legközelebbi hívei ebben az előzőleg maguk is táplálta öntudatában rendítették meg. – Várkonyi túlélte Kodolányit; volt egy megbántott korszaka, amikor féloldalas pszichologizálással, vitatható irodalomtörténeti érveléssel próbálta megmagyarázni magának és másoknak, hogy ha egy Kodolányihoz hasonlóan „beretvaéles elméjű” ember mindig „szenvedélyesen szeret vagy gyűlöl”, akkor arra is képes, hogy „szenvedélyesen sértő modorban szakít[son] legjobb barátjával”. De Várkonyi sem meddő haraggal vagy vádaskodva búcsúzik el attól az írótól, akit (Weöres Sándoron kívül és vele együtt) talán a legtöbbre becsült magyar kortársai között. A Pergő évek Kodolányi- fejezetének a Csodálatos ember címet adja, levelezésük és „összeműködésük” legszebb pillanatait idézi föl és éli újra. Az itt és most lehetetlen részletezés helyett Várkonyi néhány lakonikus szavát idézem: „Nem volt könnyű, de megérte.” Óhatatlanul szimbolikus jelentőségűvé növesztjük azt a tényt, hogy a Várkonyi-memoár a Kodolányiról szóló fejezettel zárul, és a kézirat a Vízözön meg az Új ég, új föld írójának leveléből vett idézet után szakad meg. „Hála, hála és köszönet, Nagy Velőscsont, magas barátságodért s önzetlen fáradozásodért! Légy üdvöz a Folyóvizek Kútfejénél! Ahol egyszer együtt ülünk majd, s a derék Szur- Szunabu elbeszéléseit s meghökkentő hazudozásait hallgatjuk.”
    A monográfia első kiadásakor Tüskésnek még nem kellett ismernie és idéznie ezeket és más hasonló szellemű dokumentumokat. Joggal dícsérték forráskutatását, első kézből való szövegközléseit; főleg a Várkonyi- Kodolányi-levelezésből származó részletek többsége váratlan filológiai fölfedezésként hatott. Aggodalomra és bíráló megjegyzéseimre az a túlzott, nem megalapozott szerzői önbizalom adott okot, hogy a negyedszázaddal korábbi szöveg 1999-ben még mindig változatlanul érvényesnek minősült.
    Az újraolvasott Kodolányi címen közzétett tanulmányok, esszék, dokumentumok finomítják és árnyalják a képet, önéletrajzi hátteret és korrajzot vázolnak mögéje. Tüskés szellemi életbeosztásában, „növéstervében” jelölik meg a Kodolányival való foglalkozás eredetét, motivációját és folyamatát. Előszó helyett áll a kötet élén az Emlékeim Kodolányi Jánosról című esszé. Az egész könyv koncepciójára érvényes, amit Tüskés e 2006-ban keletkezett bevezető jegyzetében megfogalmaz: „Kodolányival foglalkozó [...] emlékeimet és a dokumentumokat először most gyúrtam egésszé, foglaltam egységes keretbe, és láttam el jegyzetekkel.” A címben szereplő „újraolvasás”-fogalom Tüskés szóhasználatában mást jelent, mint a posztmodern dekonstrukció szövevényes elméleteiben. Módszerét legegyszerűbben az Én vagyok című regényről 1999-ben írott tanulmányában fogalmazza meg: „első olvasói benyomásaim megfogalmazása óta több mint negyedszázad telt el. Kodolányi regényét most újra kezembe vettem, és ismét elolvastam. Azt kerestem: mit mond a regény ma számomra? »Üzenete« érvényes-e a jelenben? Hitelesnek, olvashatónak, esztétikai szempontból időállónak bizonyult-e a mű, a »nagy terjedelmű történelmi regény« fél évszázad múltán is?” Persze így sem csak saját régebbi olvasatával hasonlítja össze az újabbat. Vitatkozik egy divatos felfogással, amely a jogosnak vélt feledés süllyesztőjébe küldené Kodolányi „szakmányban írt”, „rémületes terjedelmű” történelmi nagyregényeit; állást foglal olyan korszerű vitakérdésekben, mint a lélektani, a társadalmi, a történelmi és a mítoszregény közötti műfaji különbségek elmosódása, a középponti szereplő kiléte (Jézus- vagy Júdás-regény?), és a többi.
    Három nagy fejezetből áll a kötet. A leghosszabb, A mű, körülbelül a terjedelem kétharmadát foglalja el, a maradék egyharmadon A kultusz és A dokumentumok ciklusok osztoznak. A műelemzések közül az egyik legkorábbi Az önéletíró Kodolányiról szól. Nemcsak keletkezési dátuma (1968), hanem a későbbi monográfia koncepcióját előlegező alapeszméje miatt is feltétlenül elemzést érdemlő írás. Az önéletrajzot, az önvallomást tartja az életmű kötőanyagának. „Az önéletrajz összefüggést teremt a művek között, zárja az áramkört.” Nem sokkal később is hangsúlyozza: „Ahol az alkotó számára az írás ilyen nagy mértékben az önismeret útja, ott szükségképpen telítődnek a regények személyes elemekkel, szükségképpen kerül szoros kölcsönhatásba életrajz és alkotás, s szükségképpen vezet oly rövid út az önéletrajztól az életműig.” Ebben a gondolatban az életrajznak és az önéletrajziságnak az egybemosása, azonosítása zavar, és erre a dilemmára Tüskés jó érzékkel megválasztott példája is rávilágít. Móriczcal való szakítása után Kodolányi nem írt novellát: „valóban a barátság megszakadása járt-e ezzel a következménnyel, vagy a műfaji érdeklődés megváltozásában egyéb ok is közrejátszott”.
    Kodolányi műfajpoétikai döntését (a novella „drámai tömörítése” helyett az eposzszerű történelmi regény választását) konkrét történelmi fölismerés indokolhatta. Bajcsy-Zsilinszky Endre körében olyan német külpolitikai tervekről értesült, amelyek a közép-európai kis népek alávetését vagy elpusztítását célozták meg. A levert, de újjászülető nép és nemzet látomása a tatárjárás és a török megszállás reminiszcenciáját idézte föl, nem először a magyar irodalomban. Ez a prófétikus sejtelem Kodolányi számára több nemzedék sorsában látszott ábrázolhatónak; az epikai idő alapegysége az emberélet lett, a műfaji gondolkodás alaptípusa az életrajz. A pusztulás és a folytonosság mítosz eszméje összefonódott egy aktuális nemzetpolitikai feladattal, a megmaradás, a túlélés programjával. Ehhez képest csak epizodikus lehet egy-egy – mégoly erőteljesen ábrázolt és nagy hatású – drámai összeütközés, tragikus konfliktus, amilyen például IV. Béla kudarccal végződő kísérlete a kunokkal való szövetkezésre, vagy Bene és a kun menyecske idilljének brutális szertefoszlása. S ha a főszereplők sorsában és pszichológiájában (Julianus barátot, Margit királylányt, magát a királyt is ideértve) akadnak is Kodolányi személyes problémáival és tapasztalataival összehasonlítható mozzanatok, azoknak csak másodrendű és akcidentális szerepük van az alakok megformálásában, szellemi arculatuk és a regény kompozíciójában elfoglalt helyük kialakításában.
    Az (ön)életrajzi indíttatás hangsúlyozásán kívül Tüskés Kodolányi- portréjára a regionális kötődésnek, az ormánsági „szellemi szülőföld” szemléletformáló jelentőségének a kiemelése nyomja rá bélyegét. Pécsi, majd kaposvári folyóirat szerkesztőjeként Baranya és a Dunántúl táji és szellemi inspirációja kerül szemlélete előterébe. A fiatal Kodolányinak az 1910-es években alapélménye az ormánsági paraszti világgal való találkozás: a családja ellen lázadó úrigyerek eszményíti Simon Dezső és más parasztpajtásai életmódját, a kétkezi munkát, a mezítelen fürdőzéseket a Feketevízben, az ösztönélet korlátozatlan szabadságát. Egyszersmind fölfigyel az egykézésre, a földéhség gyermekirtásig fajuló kérlelhetetlenségére és a vele kapcsolatos sivár materializmusra. A demográfiai apadás már akkor is országos jelenség lehetett, de Baranyában harsányabbak voltak a tünetei, mint másutt, mert a pusztuló magyarság helyét elfoglaló németek sokasodása külpolitikai szorongást keltett, és nem indokolatlanul. A Zengővárkonyban lelkészkedő Fülep Lajossal nagyjából egyidőben, Illyésnél jóval korábban fölismeri és szóvá teszi ezt a „sorskérdést” Kodolányi. Illyés Pusztulása (frappánsan bizonyítja Lackó Miklós, de mások is) zseniálisan időzített teljesítmény volt; a kellő pillanatban megszólalás, a démoni fenyegetés tévedhetetlen fölismerése teszi jelentőssé és történelmi hatásúvá. Kodolányi 1933-34 után színpadi művekben és publicisztikájában szólal meg az egyke dolgában. Különösen kedvét szegi a hírhedt plágiumper, amely a krisztusi üldöztetés rémképét idézi föl túlzaklatott (?) fantáziájában. Ez a háttere Tüskés szép értekezéseinek, amelyeket a baranyai utazásokról, a Dráva parti tölgyekről, az ormánsági eklézsiák kincseiről ír: a Nyár, erdő, kakukk mindmáig egyik legszebb, ihletett kötete.
    Pécs és Baranya kiindulás, ugrópont volt Kodolányi számára. El kellett tőle szakadnia, hogy az ottani emlékek szubjektív és objektív tartalmára, jelentőségére távolabbról pillanthasson rá, epikus perspektívából szemlélhesse. Tüskés, időrendben és fejlődéstörténetileg precízen, a Sötétséget helyezi a novellisztika élére, és A vas fiait tartja a történelmi regényciklus genezisének, szemléletet meghatározó alapművének. De Julianus Fehérvárt, Bolognát, Bizáncot érintve, hatalmas földrajzi kerülők után jut el az Etil folyóig és Magna Hungáriáig. A Zengő tövében eltöltött gyermekkor mitológiai és mesei előtörténet, mely a magyarok ősi hazája iránti érdeklődését gerjeszti és táplálja. Bene visszatérése szülőföldjére és életének ottani újrakezdése homéroszi archetípust támaszt új életre, de a hányatott életű hőst itt nem Pénelopé várja, hanem egy nemzedékkel fiatalabb eleven emlékezetű leány. Ezt az általános emberi tanulságot és újrafelfedezést Tüskés akarva-akaratlanul leszűkíti, értekezésének már címével is: Magyeri szállások a Dráva mentén. Ambícióját nevezhetjük túlzónak és teljesíthetetlennek, de Kodolányi mindenesetre a Háború és béke magyar megfelelőjét akarta létrehozni történelmi regényében. – A biblikus és a mítoszadaptációkban még feltűnőbben dominál a helyváltoztatás, a motorikus hősök és csoportok életformája. A hazakereséshez kapcsolódó vándorlás motívuma többek között Mózes és az Egyiptomtól elszakadó zsidó nép történetében szilárdult világirodalmi archetípussá; Jézus is folyton úton van, és ez a sántító, beteg lábú Júdás árulásának tudat alatti, de végzetes motívuma. Ha Baranya fogalmát szimbolikusan általánosítjuk, mint a szülőföld, a bensőséges kisvilág metaforáját, akkor sem mellőzhetjük a Kodolányi- hősök világtérképen követhető hatalmas utazásait, veszteségekbe sodró, de tapasztalatszerző, személyiséget érlelő kalandjait.
    A honfoglalás kori regényekről szóló fejezetben céloz Tüskés a Kodolányi-irodalomban gyakran emlegetett nőábrázolás problémájára: „a főhősök mellett kitűnő mellékalakokat rajzol meg: például a nők különféle típusát. (A nőkről általában elég rossz véleménye van [...].)” Nem kirívó, de érezhető ellentmondás feszül a két megállapítás között. Kodolányiban nincs gyanakvó előítélet a női nem iránt, még ha gyermekkorában megpróbáltak is ilyesmit belénevelni. A kispolgárt, a giccsembert egyként megveti férfi és női változatában, nagypolitikusokról szóló pamfletben és játékosnak álcázott társadalmi komédiában. Nagy nőalakjai megalkotásához nem volt elég híres prototípusok ismerete, vagy a beavatottság a freudi és jungi pszichoanalízisbe. Szép Zsuzska irodalmunkban hasonlíthatatlanul összetett alakja, a Jehuda bar Simon Judithja a maga bájos és tragikus egyediségében vagy a démonikusan primitív sváb cselédlány a Boldog békeidőkben – alkothat ilyen figurákat olyan valaki, akinek „rossz véleménye” van a nőkről? Levelezésében mindig megértően és udvariasan ír Ignácz Rózsának; a pszichiáter szigorú tapintatával fordul Mikes Klárához (Szabó Lőrinc feleségéhez). Tárgyilagosan, de nem együttérzés és lélektani fölkészültség nélkül ítéli meg a Móricz Zsigmond életében szerephez jutó asszonyokat.
    Még egy megfontolandó szempont nemcsak Tüskés Tibor, hanem a Kodolányival kapcsolatos más irodalomtörténeti-kritikai értékelések megítéléséhez is: a folytonosságon és szervességen kívül és vele együtt szembeötlő fordulatosság, divatos szóval élve diszkontinuitás is jellemzi pályáját. Tüskés fennakad Móriczról szóló emlékezetes nyilatkozatán: „nem győzi hangsúlyozni, hogy mennyit ártott az írónak a »szervezés«, a közügyekben való forgolódás [...] a folytonos tevékenység, a meddő, tiszavirág-életű vállalkozások.” „Sajnálom őt. [...] nem tette volna okosabban, ha dolgozószobájában ül és alkot – vagy akár henyél, szemlélődik, s ujjával malmozik a hasán?” – Tüskés tanulságos kommentárját ehhez a tűnődéshez hosszabban idézem. „Ha akarom, kritika, ha akarom önkritika rejlik e sorok mögött. Aligha látná így, s a megrajzolt képet ilyen drámainak Kodolányi, ha magában is nem volna meg az a „szervező”, amit Móriczban kárhoztat. Hiszen, amit Kodolányi Móriczról mond, mutatis mutandis – róla is leírhatnánk. Az alkotást fontosabbnak tartja a szervezésnél, de engedve hajlamának az íráson túlmutató tevékenység, aktivitás, lázas cselekvés kíséri végig az ő életét is. A tettek embere, s a legtöbbször – ez viszi jégre.”
    Csakhogy amikor az 1950-es évek első felében Kodolányi megírta Móriczról szóló emlékeit, nem hogy a tettek embere nem lehetett, de régi és új művei megjelenésére sem számíthatott. Harcos aktivitása fiatal kori távoli emlék volt számára, legföljebb leveleivel és látogatóinak adott tanácsokkal avatkozhatott be a dolgok alakulásába. Ellenségei vihették jégre, nem a lázas cselekvés. 1942-ben írja naplójegyzetében: „Jó egyedül lenni s évről-évre jobb.” Eszménye az elmélkedő és szemlélődő Utnapistim lesz, aki tisztában van a tevő-vevő agilitás, az erőszakhoz vezető fontoskodás hiábavalóságával. Nem a régebbi tudáshoz való makacs ragaszkodást példázza és tanítja, hanem a megújuló kultúrát, a réginek és a korszerűnek mindig fölfrissülő szintézisét, a mindenkori új szövetség dialektikáját. A legjobb bibliaértőkhöz hasonlóan fölismeri, hogy a patriárkák és a próféták tanítása nem veszíti érvényét, de az igazság minden korban új szakaszába lép, az újdonság sugárzása nélkül élettelen formasággá üresedik. Szívesen idézi az evangéliumból az új bor és az új tömlő példázatát, és a korszak vezető szellemeit Bay Zoltánban és Einsteinben sejdíti, távolítva a fogalmat a vallásos asszociációktól. „Einstein csak most, a szemünk láttára ásta ki, s fogalmazta újra, amit az ókor tudott, s amit Empedoklész megírt”, írja Szabó Lőrincnek a Mózes befejezése után. Ugyancsak neki üzeni betegsége idején, 1955 januárjában: „A magány és a csend a legjobb orvosság, a világ megrontja, megmérgezi az embert.”
    A mű címet viselő első nagy fejezet Kodolányi József Attila-képéről és „nyelvi tudatosságáról” szóló fejezetekkel végződik; József Attilához ritkábban emlegetett életrajzi kapcsolatok és a személyiség rokon vonásai fűzik. Együtt szerepeltek a Bartha Miklós Társaság rendezvényein, majdnem egyidőben közeledtek az illegális kommunista mozgalomhoz. Ugyanaz a moszkvai platform denunciálja őket; közös motívumok szövik át Babitshoz és a Nyugathoz való viszonyukat. Szenvedélyes sakkozók és elhallgathatatlan vitatkozók lehettek. Éles ellentétbe kerültek az Új Szellemi Front vitájában, majd a Szép Szó és a Válasz közötti döntés kényszerében. Tüskés lelkiismeretesen és hitelesen eleveníti föl kettejük viszonyát, arra is van gondja, hogy a Jelenkorban megjelent, de a kötetkiadásból (Visszapillantó tükör) kihagyott Kodolányi-bekezdéseket nyomatékosan idézve a kapcsolat szívszorító végkifejletét is érzékletesen föltámassza.
    A „kultusz” szó ambivalensen cseng az irodalomtudomány szóhasználatában. Megszépítő hagyománytiszteletet, eufemisztikus múltábrázolást is jelent, de hiteles emlékápolást, normális és szükséges dokumentációt is. Tüskés inkább a második értelmezést fogadja el, hőse „nyomában” jár, Kodolányi „szellemi szülőföldjén” búvárkodik. Kutakodása nem passzív, és nem csak visszatekintő: fölkeresi és emlékezésre bíztatja a még élő kortársakat, múzeumot avat, memoár írására bíztatja az író leányát, javaslatot fogalmaz (posztumusz) Kossuth-díj odaítélésére. Alig elválasztható ettől a missziótól dokumentumközlő tevékenysége. Kiadatlan verseket, Pécsre küldött vallomásos leveleket, üzenetet hoz nyilvánosságra. (A Pogány tüzek töredékes folytatásának, az Ojbarsz futásának könyv alakú közlése is az ő nevéhez fűződik.) Érdemes megjegyezni a Termékenyítő barátság című dolgozatot, amely „egy fiatal, tragikus sorsú, elfeledett tehetség”, Tarsoly Sándor arcát villantja föl, meg a kolozsvári és a baranyai fiatalember közötti rajongó barátságot. Tarsoly nevét ismertük Kodolányi önéletrajzából és egyik korai verseskönyve ajánlásából; Tüskés filológiai teljesítménye mégis értékes adatokkal járul hozzá, hogy korai pályafordulatában, hivatása megválasztásában morális és politikai indíttatást fedezzünk föl. A világháború és Trianon megrázkódtatása ebben a szomorú végű diákbarátságban vált személyes életélményévé.
    1999-ben, a Kossuth-díjra való fölterjesztés javaslatában írja Tüskés Kodolányi megváltozott szellemi szituációjáról, amely egyben az ő szellemi vállalkozásának, az Én vagyok írója melletti szívós kiállásának, szerkesztő és kultuszteremtő munkásságának még jó időben érkezett, méltó igazolása: „Az elmúlt évek, a lepergett idő jobbára »elfogyasztották«, elhallgattatták Kodolányi ádáz ellenfeleit, elfogult kritikusait, megsértett nemzedéktársait. Egyre tisztábban a műveket látjuk, az író szavára figyelhetünk. A sérülékeny, érzékeny íróra, aki a rosszindulat gáncsvetéseit, a növekvő betegség terheit, gyakran embertelen életkörülményeit legyőzve teremtette meg ma is érvényes maradandó műveit. Csak aki olvassa, győződhet meg erről.”