Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 5. sz.
 
 
 

WEHNER TIBOR

 

Ceruza, fény

Varga Bencsik József és Sipos Marica kiállítása Tatabányán

 

 

Meglehetősen bonyolult problematika a képzőművészek körében a mester-tanítvány viszony. A kérdés nehezen kibogozható voltát jellemzi, hogy a 20. század egyik meghatározó jelentőségű művészének, Barcsay Jenőnek sohasem volt önálló osztálya a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, így valójában egyetlen növendéke sem lehetett. Mégis, fellapozva a Kortárs Magyar Művészeti Lexikon, az 1945 után munkálkodott, és napjainkban is dolgozó alkotók tevékenységét dokumentáló összefoglaló kiadvány vaskos köteteit, a mesterek névsorában az egykori szentendrei festőművészé, a Művészeti anatómia és az Ember és drapéria című alapvetések kidolgozójáé a leggyakrabban feltűnő név. Így, számos kortársa mellett Varga Bencsik József szócikkében is azt olvashatjuk, hogy az 1960-as évek második felében a Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél és Barcsay Jenő irányította felkészülését, illetve, hogy e két művészt vallja mesterének. Mert a hivatalosan jegyzett tanár nem válhat minden esetben mesterré, sokszor a tanítvány választja őt – nemegyszer a művészeti, a művészettörténeti példa-, vagy eszményképet. És ha a tatabányai Közművelődés Háza Kortárs Galériájában 2008 februárjában megrendezett kiállítás másik alkotójának, Sipos Marica életrajzát böngésszük, akkor abban Péter Vladimir, Bánfalvi András és Farkas Ádám nevére bukkanhatunk – e művészek az Iparművészeti Főiskola ötvös-szakán és a Képzőművészeti Főiskola szobrász-szakán irányították felkészülését az 1990-es évek első felében –, ám a fiatal szobrász mégis Varga Bencsik Józsefet vallja mesterének, aki viszont szerényen elutasítja ezt a megtisztelő titulust. Tény és való, hogy az 1970, a főiskolai tanulmányainak lezárása óta Tatabányán dolgozó Varga Bencsik József és az 1967-ben itt született és felnőtt Sipos Marica a sárberki általános iskolában találkozott 1980-ban, ahol Varga Bencsik rajztanárként működött, Sipos pedig hetedikes-nyolcadikos tanulóként jelent meg nap mint nap ez idő tájt. Az élményszerű rajzórák és a hallatlan izgalmas szakköri foglalkozások hosszú távú művésztanár- művésztanuló kapcsolatot szőttek: bár a grafikus hamarosan elhagyta a pedagógusi pályát, és a fiatal, képzőművészet iránt érdeklődő tanítvány számos szakkörben megfordult – a Krajcsirovits Henrik által vezetett Bányász Képzőművészeti Szabadiskolában, a Kerti Károly nevével fémjelzett tatai szakkörben és a budapesti Vasutas Képzőművész Körben is –, de az ösztönző, kreatív szellemiség, az anyagok és a technikák tökéletes elsajátításának lehetősége, az alkotói légkör inspiratív átélésének esélye, az új és új impulzusok megszerzése miatt újra meg újra a tatabányai Varga Bencsik-műhelybe tért vissza. Vagyis az immár több évtizedes, az egykori mester–tanítványi, és a mai alkotói kapcsolatot tanúsította ez a tatabányai tárlat.
    Sipos Marica és Varga Bencsik József tehát két, egymást követő alkotói generáció képviselője, akik az e kiállítás alapján megvonható konzekvenciák szerint két, egymástól elváló alkotói területen, a szobrászatban és a grafikai ágazatban munkálkodnak, és akiknek munkásságát rejtetten bizonyára meghatározza az is, hogy az egyik nő, a másik pedig férfi alkotó. A műveket szemrevételezve megállapítható volt az is, hogy mások és mások az alkotói eszmények, a stilisztikai vonzódások – Varga Bencsik a figurativitás határait nem lépi át, míg Sipos az elvonatkoztatások szféráit járja be műveivel –, vagyis látványos, felszíni azonosító, összekötő jegyet a tatabányai kötődésen kívül csak keveset találhatunk. De mindezen túlmenően azért felfedezhetők a két alkotó művészetében fontos, a mélyben meghúzódó rokon vonások, mint például a térszervezéshez, a tárgyalkotáshoz, a plasztikai kifejezéshez való vonzódás, amely egy szobrász és grafikus jelentkezésekor kissé furcsa tanulságnak tűnhet. Ám Sipos Marica a síkhoz, a tradicionális érem- plasztikához, a domborművekhez kötődő plasztikai világa csak most, e tárlat műveivel lépett ki dinamikusan a térbe, ahonnan az elmúlt két évtized objektjei, tárgykollázsai és domborművei után Varga Bencsik a papírlap síkjához tért vissza, amelyen viszont gyakran tünedeznek fel a fizikai valójukban térben már létező, és a majd megalkotásra tervezett plasztikus kompozíciói. És mindezeken túl természetes összekötő jegyként volt jelen a tárlatot uraló magas fokú kvalitás, a művek igényes kivitele és a felvonultatott alkotásokba foglalt, komoly üzenet.
    Sipos Marica öntött és szerelt, alapvetően geometrikus jellegű, zárt, néhol megnyitott bronz- és vashasábokra hangolt szobrászati világa a reduktív, minimalista szellemiség szobrászati továbbviteléről tanúskodott. Ám ezt a szűkszavú, nagy, hol sima, máskor érdes síkokból, felületekből és az e síkok, felületek által határolt testek szabályos alakzataiból konstruált, az ipari megmunkálás nyers jellegét sugárzó plasztikai rendet meglepő elemekkel és effektusokkal gazdagította a szobrász: a kemény, szilárd anyagok mellett térszervező, műalkotó összetevőként emelte kompozícióiba az általa korábban is használt szövött, puha textiliákat, és az eddig a modern szobrászatban is csak periférikusan, elvétve alkalmazott folyadékot, vizet, és térformáló, belső építőelemmé avatta az ezen alkotórészeket aktivizáló, mintegy életre keltő fényt. A hasábok üregeinek, illetve a falra szerelt, megnyitott dombormű-rétegek kis medencéinek víztükrein megcsillanó-visszaverődő, illetve a hasábok réseiben elhelyezett textileken átszüremlő irányított fénysugarak révén hallatlanul izgalmas aura, sejtelmesen derengő tér, a befogadó által feltárandó belső közegben kibomló káprázat összpontosul. A fény-bebocsátó nyílások mintha csatornafedeleket, lefolyónyílásokat, szellőzőrácsokat idéznének: és valóban, a hasábok nyílásai által feltárt folyosókba, belső terekbe pillantva mintha a mélyben járnánk, mintha nyomasztó bezártságban lennénk, mintha a külső és a belső tér végérvényesen összemosódott volna egymással – mintha kint is valójában bent, bent meg a bezártságokban fuldokló kint lennénk.
    Varga Bencsik emberi alakot középpontba helyező rajzi világa, a puha, már-már a szenet vagy a pasztellkrétát idéző, a fekete, a fehér és a szürkék oly gazdag átmeneteire alapozott ceruzarajzai is inkább nyomasztó, keserű, fanyar szólamokat szólaltatnak meg, mintsem felszabadultakat és derűseket. A közelmúlt hónapjaiban született rajzok a mintegy két évtizedes objekt-alkotó periódust szakították meg, és a nyolcvanas évek elején lezárt, egyedi és sokszorosított grafikai lapokkal jellemezhető törekvéseket élesztették újjá. Varga Bencsik a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban egykor őt tanító kitűnő festő, a Viski Balás Lászlótól ellesett, tónusokra, tónusértékekre alapozott alkotómódszert alkalmazta a furcsa alakokat furcsa szituációkban megjelenítő, és a különös tárgyakat, szerkezeteket megidéző rajzain: a festői effektusokban gazdag, alapvetően a foltszerűséget, a foltátmeneteket hangsúlyozó kompozíciókon csak néha kerül az előtérbe a vonalasság, a rajzosság. A feszült állapotokban leledző, az ismerősnek tűnő, de mégiscsak ismeretlen helyzetekbe kényszerült csúf alakok, a különös gesztusokba dermedt rút figurák egy zavart kor, egy megbomlott rend szereplőiként és tehetetlenségre kárhoztatott hírvivőiként állnak előttünk. A tatabányai objektművész és grafikus új rajzsorozatával a képzőművészet nagy ironikusainak, groteszk világokat teremtő alkotóinak örökségét viszi tovább.
    Varga Bencsik József két évtizede nem jelentkezett önálló kiállítással – sem Tatabányán, sem másutt –, ezért fontos alkotói állomásnak volt ítélhető e kollekció bemutatása. Nemcsak azért, mert pályája e kiállítással fordult vissza a grafikához, a rajzhoz, és a megrendezett tárlatokkal funkcionáló művészeti élethez, hanem azért is, mert olyan életkorba érkezett, amikor időszerű és sürgető lenne egy, az életműre visszatekintő, a változó alkotóperiódusok termését feltáró retrospektív bemutató megrendezése, ha már néhány évvel ezelőtt, a hatvanadik születésnapján ez elmaradt. Sipos Marica öt évvel ezelőtt, 2003-ban Tatán, majd egy évvel később Pécsett jelentkezett önálló tárlattal, és most, e tatabányai műegyüttes fényében pontosan kirajzolódhatott előttünk, hogy a síkból és a dombormű-térből hogy fordult művészete a valóságos, de látszatszerűségekkel terhelt térbe, és hogy gazdagodott meglepően új plasztikai elemekkel. Vagyis a két alkotó kiállítása a két pályakép, a két, hol szorosan érintkező, hol egymástól elszakadó alkotóút állomásait vizsgálva is rendkívül izgalmasnak volt ítélhető, de talán ennél fontosabb, hogy a tárlat látogatóiban erősen megrögződőn tudatosulhatott: Varga Bencsik József és Sipos Marica művei a korjelenségekre áttételeken keresztül érzékenyen rezonáló, szimbolikus jelentésekben és mély megérzésekben dús alkotásokként születtek, születnek meg.