Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 5. sz.
   
 
 

FEKETE J. JÓZSEF

 

„...az idő csak lebegett, mintha nem tudná, hogyan kell folytatódni”

  Bánki Éva: Magyar Dekameron

 

A Magyar Dekameron kerettörténete ugyanott indul, ahol Boccacciónak a hét hölgy és három ifjú úr által elmondatott száz elbeszélését egybefogó Dekameronja: „Isten Fia üdvösséges megtestesülésének ezerháromszáznegyvennyolcadik évében, Firenze városában, mely szépségével felülmúlja a többi itáliai városokat, kiütött a vész, melyet az égitestek hatalma vagy Istennek a bűnös cselekedeteinken érzett haragja zúdított a halandókra.” A két mű azonos bevezető mondata után Bánki Éva előbb csak árnyalatnyit mozdít az alapszövegen, majd rögtön nagyot csavarint rajta, a pestis elől menekülő firenzeiket, akik úgyszintén tízen vannak, mint a hetedfél évszázaddal korábban keletkezett novellafüzér elbeszélői, a Határvidékre vezeti, amiről kiderül, hogy a mai, voltaképpen mégis inkább az egykori (Nagy-)Magyarország, és a Budai Körszállóban szállásolja el őket. Mire hősei áthajóznak az Adrián, és Dalmácián keresztül a Határvidékre jutnak – ezt az utat egyébként Bánki Éva már egyszer bejárta az Aranyhímzés (2005) című regényében –, évszázadokon is túllépnek, eljutnak a harmadik évezred elejére, napjainkba. A történelmi jelenük és mostani jelenük közötti anakronizmus cseppet sem zavarja őket, élvezik az ételeket és italokat, viszont a médiából áradó információkat novelláknak tekintik, és elégedetlenek ezekkel az „elbeszélésekkel”, hiányzik belőlük ugyanis a nemes és boldog szerelem. Meg hát voltaképpen semmi se olyan itt a Határvidéken, mint amit odahaza hagytak az itáliai reneszánszban. A tíz firenzei azért választotta úti céljául a Határvidéket, mert „olyan veszedelmes, hogy határairól még a kósza hírek is visszafordulnak”, ami – ha igaz (előrebocsátom: nem az) – jelentős előny egy olyan kórral szemben, amit nem csak a betegek, hanem a híresztelések és a szóbeszéd is terjeszt. Egyhamar felismerik a két világ élettempója közötti különbséget, a nyájas társalgás közepette elmondott otthoni történetek helyébe új tartózkodási helyükön azért léptek a villámhírek és pergő tudósítások, mert itt minden egyéb is sebtében, rohanva történik, ami megrémíti az „egészségügyi turistákat”, lehet, hogy ez a fejvesztett kutyafutta rosszabb a pestisnél is, gondolják, s végtére azt sem értik, hogy errefelé miért kezelnek mindent alul, vagy felül, miért nem engedik magukhoz közvetlenül a világ dolgait. (Miért? Mert a 20-21. század Közép-Európájába csöppentek.) Midőn szemügyre veszik a Határvidéken élőket, pökhendinek, szívtelennek és durvának találják őket, meg egy kicsit elesettnek és sebezhetőnek, és úgy tapasztalják, hogy szavaik járvány nélkül is fertőznek. Szálláshelyükön olyan érzésük támad, mintha folytonos megfigyelés alatt állnának, végül pedig, a tizedik napon már arra gyanítanak, hogy Pesten nem elektromos energia fut a villanyvezetékekben, hanem „csalódás, bánat és bosszúvágy”.
nbsp;   Veszélytelenebb és kedélyesebb, ha új környezetük megismerése helyett az ideiglenes otthonuk történeteivel szórakoztatják magukat, véli a tíz fiatal, így nem ők mesélnek, hanem zömmel a Határvidéken beszerzett kristálygömbből megszólaló Hang, amely nem a reneszánsz, hanem a jelen és a közelmúlt különös, soha nem tudni, végül hová csavarodó történeteit mondja el. A mesék nem mindig tetszenek a hallgatóságnak, viszont az elbeszélő hangütése, stílusa, történetszerkesztése elüt a Körszállóban őket bombázó médiaszeméttől, és ezt megnyerőnek találják. Mintha az emberközpontú reneszánsznak a végítélet rettenete alól felszabadító derűje sütne át az ilyen expozíciókon: „Olyan szívderítően sütött a nap, hogy nemcsak a temető, hanem az egész Ravello, minden élő és holt gyönyörködött a napsütésben. Az ősök is mosolyogtak a föld alatt, a fogaik közé csípődött egy kis kavics, egy kis fűmag, talán feszengtek a sok föld miatt...” Nem csak az ifjú hölgyek és gáláns úrfik lelik örömüket a Hang archaizáló és nem egyszer előkelően modoros előadói stílusában, hanem az olvasót is elbájolja ez a nyelv. Az elbeszélt történetek nem annyira mulatságosak vagy negédesek, hogy táplálhatnák ezt a bájolgást: a huszadik századi Magyarország Amerikára, Oroszországra, ám alapvetően az Osztrák-Magyar Monarchiára is ki- és visszavetített, leginkább különös perspektívából láttatott történetei, egyéni sorsok és közösségi traumák különböző hangfekvésű elbeszélései, amelyek nyomatékosítják a tragédiákat, hangsúlyozzák a kor groteszk történéseit, voltakképpen mindig olyan súlypont köré szerveződnek, ami az elbeszélői stílus révén válik tematikai fókuszponttá. A Hang mindig hiteles. Valamiféle mindentudó médiumként pontosan fogalmaz, arányosan adja elő történetét, függetlenül attól, hogy népmeseként, meseformulákkal tűzdelve, vagy éppen egy madár látószögéből bemutatva, hősként vagy szemtanúként adja elő történetét. A vélhetően Sinkó Ervin élete köré szőtt, palicsi, szabadkai, topolyai, moholi, illetve más, egykori jugoszláv térségek helyszíneit felvonultató elbeszéléséről (Vita nuova) nem feltételezném, hogy nem a Vajdaságban élő szerző munkája, olyanokat is tud, hogy Szabadkán a Zentai út mentén fekszik a temető – erről már az Erődvárosokban ír. Ugyanez a helyszíneken és gondolatokon belüli otthonosság jeleskedik Old Shatterhand új- és óvilági, vagy a kamanci születésű Milan Radulics oroszországi, az erdélyi Tatrángi Dávid auschwitzi lágertörténetében, és a többi, portugál, olasz, argentin, izraeli, székelyföldi, kasztíliai, kövesdi, trakostyáni, budapesti stb., vagyis távoli és közeli helyszínek mindegyikének megjelenítésében. Az elbeszélő nyelv témafüggő stilizálása külön erénye Bánki Éva történetelvű, szerepjátszó narrációjának. Zrinyi Miklósként teljesen meggyőzően ejti ki a közbeszédben egyébként hiteltelennek bizonyuló hasonlatot: „Körülöttem úgy parázslott a háború, mint a szikra az augusztusi bozótban. Vagy mint a féltékenység, a féltés, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél is.” Kiválóan orkeszrált mondatai gyakran túlmutatnak a tapasztalati megismerhetőség határain, ezáltal beállítják az elbeszélés hangulatát és olyan lehetséges irányokat nyitnak meg az elbeszélő előtt, amelyeket később nyitva hagyva újabb  dimenziókkal gazdagíthatja a történetet. A második Amália elbeszélője például a gótikus regény felé terelgeti hangütését: „Mi, lányok mindannyian féltünk tőle: a pillantásától elszakadt az ing a vállunkon, a pohár, amit »Zsiga bácsi« egyszer a kezébe fogott, órák múlva is párás, riasztó hidegséget árasztott.” A semmiből érkező, majd hirtelen eltűnő, „határszélen ingázó”, „fiktív origó”-król legtöbbet az önéletrajzi elemeikkel az Esőváros (2004) regény családtörténetére visszautaló elbeszélésekből tudhatunk meg. Az írás mint föld alatti rejtekhely, valamint az Erődvárosok egyszerre személyes és írói vallomásai koragyermekkori, a későbbiekben továbbfejlesztett adottságként tüntetik fel az időrenddel való nem törődés szabadságának fölismerést, a a valóság, a mesék és a képzelet szinte öntudatlan egymásba játszását, a hallott, olvasott, látott történetek újravariálását, továbbélését, egy-egy irodalmi hősnek a mű keretébe zártsága alóli fölszabadítását, sorsuk alakulásának más irányokba vezető továbbgondolását, az agyonbonyolított és ironikus történetek kigondolását, a tárgyak múltjának és „a lehetséges, valószínű vagy felkavaróan valószínűtlen összefüggések” meglátását. Ugyancsak itt olvashatjuk azt a lesújtó mondatot is, amit Bánki Éva írói és oktatói munkája is cáfol: „A kultúráknak – akármit szeretnénk is hinni – nincs egymásnak mondanivalójuk.” Cáfolja már az ugyancsak önéletrajzi vonatkozásokban gazdag Szentimentális történetben, ahol a szülőváros temetője nosztalgiával idézi meg a szemlélődőben a Monarchia nemzeti sokszínűségét, és cáfolja, mert munkájával az idegen (?) kultúrák megismerhetőségét segíti, novelláskötetében pedig a kultúra olyan gazdag szöveghálóját teremti meg, hogy ráérő filológus akár ebből az egyetlen könyvből megírhatná doktori értekezését. Bánki Éva alaposan feladta a leckét kultúra- és szövegköztiségből, motívumvándoroltatásból, fölül- és továbbírásból, átértelmezésből, a történetek, korok és terek közötti átjárhatóságból. Legegyszerűbben a Döbröghyné Ludas Panni című elbeszélése kódolható vissza az eredeti történet alapmotívumaira, ugyanakkor az elbeszélés korunk thrillerirodalmát és akciófilm-paneljeit mozgatja egy, a jelennel azonosítható társadalmi-szociális szituáción belül, s hogy még nagyobb legyen a csavar, Fazekas Mihály alaptörténetének hőse itt nőként jelenik meg, sőt össze is házasodik bosszújának célpontjával, amivel az alapszöveghez képest abszurd helyzetet teremt. Olyan remake-jét adja az előszövegnek a kellő háttértudással rendelkező olvasó számára, mintha az egykori Eredeti magyar rege négy felvonásban alcímű Lúdas Matyi- történetében szereplők késői utódai a génjeikbe kódolt késztetés nyomán játszanák újra végig ugyanazt a történetet. A többi történet origója is visszakereshető, de ebbe itt nem kell belebonyolódni, elegendő tisztelettel lelkendezni a műveltség fölött, amely ily termékenyen sáfárkodik ismereteivel. Bánki Évának kiváló adottsága, remek nyelve van a prózához, és a filológiai nyomkövetés helyett ez fontos igazán az olvasó számára.
    A szövegen belüli otthonosságot az elbeszélésekben és a kerettörténetben egyaránt a háború, az áldozatok, a szüntelen lövöldözés képei ellentételezik, a firenzeiek Budapesten soha nem biztosak benne, hogy petárdadurrogást vagy puskaropogást hallanak, és képtelenek eldönteni, hogy a Dunán tűzijáték főpróbája vagy hadgyakorlat zajlik, miközben a jelen emberének múltja tele van „magánnyal, cselvetéssel, árulással, rokonokkal, katonákkal”. Az elbeszélt történetek allegorikus áttétellel előadott példázatok szerelemről, hűségről, hatalomról, tiszteletről, igyekezetről és élhetetlenségről, csalárdságról, bosszúról, a tettek kiszámíthatatlan következményeiről, különböző nemzetek együttélési tapasztalatairól. A múlt a kerettörténeten át beszivárog a betéttörténetekbe, ahonnét viszont a jelen tevődik át a múltba. Az egyedi történetek átvitt, egyetemes jelentésének hangsúlyozása érdekében nem csak az elbeszélések hallgatói kerülnek anakronisztikus és anatopikus helyzetbe, hanem több elbeszélés narrátora, hőse is. A Szapolyai János szoboravatója elbeszélője, Izabella királynő több, különböző századból „szalajtott” figurával találkozik a különböző korokból összegyúrt külsőségekkel övezett helyszínen, amelynek valószínűtlen virtualitása mögött a jelen realitása rajzolódik ki. Vele, velük szemben a kerettörténet tíz alakja, meg az írnokuk számomra élettelen, feledhető, majdhogynem felesleges figuráknak tűnnek, rezonőrszerepük jellegtelen. Nevüket se jegyeztem meg, nincs miért. A kötet Függeléke arra utal, hogy a tíz nap alatt az olvasó számára leleplezhetővé vált a tíz firenzei ki- és mivolta, de ehhez nekem nincsenek meg a kellő háttérismereteim, vagy egyszerűen rosszul olvastam a kötetet, így az olaszok számomra színtelenek, szagtalanok és íztelenek maradtak – még akkor is, ha a kötet függeléke szerint a tíz nap utáni távozásukat követően jobbára visszatértek Magyarországra. A betéttörténetek elbeszélői viszont színesek, eredetik, élők, egyedi figurák.
    Az első személyű előadó alakja változik, akár a lámpaburának bizonyuló kristálygömbben pislogó lángocska gerjeszti a Hangot, akár a történetből kilépő, elbeszéltből elbeszélővé lett alak szól, aki egy ideig megrekedt a Körszálló vendégeinek idejében, majd báli táskáját hátrahagyva eltűnik, vagy átvándorol egy másik történetbe, egy másik időbe, ahol akár önmagával is találkozhat. A tizedik napon elmondott Donna Elvira és a politikai platonizmus című, szatírába hajló ironikus elbeszélés hősnője „tudta, a rendszerek jönnek-mennek, így hát nem is érdemes a versekben »futó dolgokra« figyelni, hiszen a költő szép ódájában az árbocból egyszer bunkósbot lehet, máskor hurkapálcika.” Ugyanígy Bánki Éva elbeszélő alakmásai esetében se mehet biztosra az olvasó, hogy végül majd merre kanyarodik a történet, a hősök és cselekedeteik, az események konkrétak, szinte tapinthatók, viszont különös erőtér telepszik köréjük, amelyben számtalan, az éppen elmondottól merőben eltérő virtuális lehetőség is jelen van, mintha az idő nem tudná, hogyan kell folytatódni, milyen csapásokon kell haladniuk a sorsoknak. Olyasvalami ez a tágas, de mégis kötött erőtér, mint amikor a történész azonosítja és hitelesíti az események kezdetét és végét, a két végpont közti teret pedig a néprajzkutató kitölti mítosszal, hittel, cselekedetekkel, rituálékkal, színekkel, hangokkal, mozdulatokkal, megismételhetetlen sorsokkal. A könyv zárófejezete utal rá, akár úgy is tekinthetnénk a tíz firenzei Körszállóban töltött tíz napjára, mint valamiféle Big Brother-szerű, Való Világ-jellegű valóságshowra. Ne tekintsünk úgy rá! A Magyar Dekameron szerzője (és sok életű alakmásai) egyszerre a keretet adó történész és a szellemet megelevenítő néprajzos, egyetlen szóval: író. Miként előző kötetei, és az általa társszerkesztett Udvariatlan szerelem, a középkori obszcén költészet antológiájának (2006) olvasása után is jeleztem: a javából. (Magvető, Bp. 2007