|
FEKETE
J. JÓZSEF
...az
idő csak lebegett, mintha nem tudná, hogyan kell folytatódni
Bánki Éva: Magyar
Dekameron
A
Magyar Dekameron kerettörténete ugyanott indul, ahol Boccacciónak
a hét hölgy és három ifjú úr által elmondatott száz elbeszélését egybefogó
Dekameronja: Isten Fia üdvösséges megtestesülésének ezerháromszáznegyvennyolcadik
évében, Firenze városában, mely szépségével felülmúlja a többi itáliai
városokat, kiütött a vész, melyet az égitestek hatalma vagy Istennek a
bűnös cselekedeteinken érzett haragja zúdított a halandókra. A két
mű azonos bevezető mondata után Bánki Éva előbb csak árnyalatnyit mozdít
az alapszövegen, majd rögtön nagyot csavarint rajta, a pestis elől menekülő
firenzeiket, akik úgyszintén tízen vannak, mint a hetedfél évszázaddal
korábban keletkezett novellafüzér elbeszélői, a Határvidékre vezeti, amiről
kiderül, hogy a mai, voltaképpen mégis inkább az egykori (Nagy-)Magyarország,
és a Budai Körszállóban szállásolja el őket. Mire hősei áthajóznak az
Adrián, és Dalmácián keresztül a Határvidékre jutnak ezt az utat
egyébként Bánki Éva már egyszer bejárta az Aranyhímzés (2005) című
regényében , évszázadokon is túllépnek, eljutnak a harmadik évezred
elejére, napjainkba. A történelmi jelenük és mostani jelenük közötti anakronizmus
cseppet sem zavarja őket, élvezik az ételeket és italokat, viszont a médiából
áradó információkat novelláknak tekintik, és elégedetlenek ezekkel az
elbeszélésekkel, hiányzik belőlük ugyanis a nemes és boldog
szerelem. Meg hát voltaképpen semmi se olyan itt a Határvidéken, mint
amit odahaza hagytak az itáliai reneszánszban. A tíz firenzei azért választotta
úti céljául a Határvidéket, mert olyan veszedelmes, hogy határairól
még a kósza hírek is visszafordulnak, ami ha igaz (előrebocsátom:
nem az) jelentős előny egy olyan kórral szemben, amit nem csak
a betegek, hanem a híresztelések és a szóbeszéd is terjeszt. Egyhamar
felismerik a két világ élettempója közötti különbséget, a nyájas társalgás
közepette elmondott otthoni történetek helyébe új tartózkodási helyükön
azért léptek a villámhírek és pergő tudósítások, mert itt minden egyéb
is sebtében, rohanva történik, ami megrémíti az egészségügyi turistákat,
lehet, hogy ez a fejvesztett kutyafutta rosszabb a pestisnél is, gondolják,
s végtére azt sem értik, hogy errefelé miért kezelnek mindent alul, vagy
felül, miért nem engedik magukhoz közvetlenül a világ dolgait. (Miért?
Mert a 20-21. század Közép-Európájába csöppentek.) Midőn szemügyre veszik
a Határvidéken élőket, pökhendinek, szívtelennek és durvának találják
őket, meg egy kicsit elesettnek és sebezhetőnek, és úgy tapasztalják,
hogy szavaik járvány nélkül is fertőznek. Szálláshelyükön olyan érzésük
támad, mintha folytonos megfigyelés alatt állnának, végül pedig, a tizedik
napon már arra gyanítanak, hogy Pesten nem elektromos energia fut a villanyvezetékekben,
hanem csalódás, bánat és bosszúvágy.
nbsp; Veszélytelenebb és kedélyesebb, ha új környezetük megismerése
helyett az ideiglenes otthonuk történeteivel szórakoztatják magukat, véli
a tíz fiatal, így nem ők mesélnek, hanem zömmel a Határvidéken beszerzett
kristálygömbből megszólaló Hang, amely nem a reneszánsz, hanem
a jelen és a közelmúlt különös, soha nem tudni, végül hová csavarodó történeteit
mondja el. A mesék nem mindig tetszenek a hallgatóságnak, viszont az elbeszélő
hangütése, stílusa, történetszerkesztése elüt a Körszállóban őket bombázó
médiaszeméttől, és ezt megnyerőnek találják. Mintha az emberközpontú reneszánsznak
a végítélet rettenete alól felszabadító derűje sütne át az ilyen expozíciókon:
Olyan szívderítően sütött a nap, hogy nemcsak a temető, hanem az
egész Ravello, minden élő és holt gyönyörködött a napsütésben. Az ősök
is mosolyogtak a föld alatt, a fogaik közé csípődött egy kis kavics, egy
kis fűmag, talán feszengtek a sok föld miatt... Nem csak az ifjú
hölgyek és gáláns úrfik lelik örömüket a Hang archaizáló és nem
egyszer előkelően modoros előadói stílusában, hanem az olvasót is elbájolja
ez a nyelv. Az elbeszélt történetek nem annyira mulatságosak vagy negédesek,
hogy táplálhatnák ezt a bájolgást: a huszadik századi Magyarország Amerikára,
Oroszországra, ám alapvetően az Osztrák-Magyar Monarchiára is ki- és visszavetített,
leginkább különös perspektívából láttatott történetei, egyéni sorsok és
közösségi traumák különböző hangfekvésű elbeszélései, amelyek nyomatékosítják
a tragédiákat, hangsúlyozzák a kor groteszk történéseit, voltakképpen
mindig olyan súlypont köré szerveződnek, ami az elbeszélői stílus révén
válik tematikai fókuszponttá. A Hang mindig hiteles. Valamiféle
mindentudó médiumként pontosan fogalmaz, arányosan adja elő történetét,
függetlenül attól, hogy népmeseként, meseformulákkal tűzdelve, vagy éppen
egy madár látószögéből bemutatva, hősként vagy szemtanúként adja elő történetét.
A vélhetően Sinkó Ervin élete köré szőtt, palicsi, szabadkai, topolyai,
moholi, illetve más, egykori jugoszláv térségek helyszíneit felvonultató
elbeszéléséről (Vita nuova) nem feltételezném, hogy nem a Vajdaságban
élő szerző munkája, olyanokat is tud, hogy Szabadkán a Zentai út mentén
fekszik a temető erről már az Erődvárosokban ír. Ugyanez
a helyszíneken és gondolatokon belüli otthonosság jeleskedik Old Shatterhand
új- és óvilági, vagy a kamanci születésű Milan Radulics oroszországi,
az erdélyi Tatrángi Dávid auschwitzi lágertörténetében, és a többi, portugál,
olasz, argentin, izraeli, székelyföldi, kasztíliai, kövesdi, trakostyáni,
budapesti stb., vagyis távoli és közeli helyszínek mindegyikének megjelenítésében.
Az elbeszélő nyelv témafüggő stilizálása külön erénye Bánki Éva történetelvű,
szerepjátszó narrációjának. Zrinyi Miklósként teljesen meggyőzően ejti
ki a közbeszédben egyébként hiteltelennek bizonyuló hasonlatot: Körülöttem
úgy parázslott a háború, mint a szikra az augusztusi bozótban. Vagy mint
a féltékenység, a féltés, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél
is. Kiválóan orkeszrált mondatai gyakran túlmutatnak a tapasztalati
megismerhetőség határain, ezáltal beállítják az elbeszélés hangulatát
és olyan lehetséges irányokat nyitnak meg az elbeszélő előtt, amelyeket
később nyitva hagyva újabb dimenziókkal gazdagíthatja a történetet.
A második Amália elbeszélője például a gótikus regény felé terelgeti
hangütését: Mi, lányok mindannyian féltünk tőle: a pillantásától
elszakadt az ing a vállunkon, a pohár, amit »Zsiga bácsi« egyszer
a kezébe fogott, órák múlva is párás, riasztó hidegséget árasztott.
A semmiből érkező, majd hirtelen eltűnő, határszélen ingázó,
fiktív origó-król legtöbbet az önéletrajzi elemeikkel az Esőváros
(2004) regény családtörténetére visszautaló elbeszélésekből tudhatunk
meg. Az írás mint föld alatti rejtekhely, valamint az Erődvárosok
egyszerre személyes és írói vallomásai koragyermekkori, a későbbiekben
továbbfejlesztett adottságként tüntetik fel az időrenddel való nem törődés
szabadságának fölismerést, a a valóság, a mesék és a képzelet szinte öntudatlan
egymásba játszását, a hallott, olvasott, látott történetek újravariálását,
továbbélését, egy-egy irodalmi hősnek a mű keretébe zártsága alóli fölszabadítását,
sorsuk alakulásának más irányokba vezető továbbgondolását, az agyonbonyolított
és ironikus történetek kigondolását, a tárgyak múltjának és a lehetséges,
valószínű vagy felkavaróan valószínűtlen összefüggések meglátását.
Ugyancsak itt olvashatjuk azt a lesújtó mondatot is, amit Bánki Éva írói
és oktatói munkája is cáfol: A kultúráknak akármit szeretnénk
is hinni nincs egymásnak mondanivalójuk. Cáfolja már az ugyancsak
önéletrajzi vonatkozásokban gazdag Szentimentális történetben,
ahol a szülőváros temetője nosztalgiával idézi meg a szemlélődőben a Monarchia
nemzeti sokszínűségét, és cáfolja, mert munkájával az idegen (?) kultúrák
megismerhetőségét segíti, novelláskötetében pedig a kultúra olyan gazdag
szöveghálóját teremti meg, hogy ráérő filológus akár ebből az egyetlen
könyvből megírhatná doktori értekezését. Bánki Éva alaposan feladta a
leckét kultúra- és szövegköztiségből, motívumvándoroltatásból, fölül-
és továbbírásból, átértelmezésből, a történetek, korok és terek közötti
átjárhatóságból. Legegyszerűbben a Döbröghyné Ludas Panni című
elbeszélése kódolható vissza az eredeti történet alapmotívumaira, ugyanakkor
az elbeszélés korunk thrillerirodalmát és akciófilm-paneljeit mozgatja
egy, a jelennel azonosítható társadalmi-szociális szituáción belül, s
hogy még nagyobb legyen a csavar, Fazekas Mihály alaptörténetének hőse
itt nőként jelenik meg, sőt össze is házasodik bosszújának célpontjával,
amivel az alapszöveghez képest abszurd helyzetet teremt. Olyan remake-jét
adja az előszövegnek a kellő háttértudással rendelkező olvasó számára,
mintha az egykori Eredeti magyar rege négy felvonásban alcímű Lúdas
Matyi- történetében szereplők késői utódai a génjeikbe kódolt késztetés
nyomán játszanák újra végig ugyanazt a történetet. A többi történet origója
is visszakereshető, de ebbe itt nem kell belebonyolódni, elegendő tisztelettel
lelkendezni a műveltség fölött, amely ily termékenyen sáfárkodik ismereteivel.
Bánki Évának kiváló adottsága, remek nyelve van a prózához, és a filológiai
nyomkövetés helyett ez fontos igazán az olvasó számára.
A szövegen belüli otthonosságot az elbeszélésekben
és a kerettörténetben egyaránt a háború, az áldozatok, a szüntelen lövöldözés
képei ellentételezik, a firenzeiek Budapesten soha nem biztosak benne,
hogy petárdadurrogást vagy puskaropogást hallanak, és képtelenek eldönteni,
hogy a Dunán tűzijáték főpróbája vagy hadgyakorlat zajlik, miközben a
jelen emberének múltja tele van magánnyal, cselvetéssel, árulással,
rokonokkal, katonákkal. Az elbeszélt történetek allegorikus áttétellel
előadott példázatok szerelemről, hűségről, hatalomról, tiszteletről, igyekezetről
és élhetetlenségről, csalárdságról, bosszúról, a tettek kiszámíthatatlan
következményeiről, különböző nemzetek együttélési tapasztalatairól. A
múlt a kerettörténeten át beszivárog a betéttörténetekbe, ahonnét viszont
a jelen tevődik át a múltba. Az egyedi történetek átvitt, egyetemes jelentésének
hangsúlyozása érdekében nem csak az elbeszélések hallgatói kerülnek anakronisztikus
és anatopikus helyzetbe, hanem több elbeszélés narrátora, hőse is. A Szapolyai
János szoboravatója elbeszélője, Izabella királynő több, különböző
századból szalajtott figurával találkozik a különböző korokból
összegyúrt külsőségekkel övezett helyszínen, amelynek valószínűtlen virtualitása
mögött a jelen realitása rajzolódik ki. Vele, velük szemben a kerettörténet
tíz alakja, meg az írnokuk számomra élettelen, feledhető, majdhogynem
felesleges figuráknak tűnnek, rezonőrszerepük jellegtelen. Nevüket se
jegyeztem meg, nincs miért. A kötet Függeléke arra utal, hogy a
tíz nap alatt az olvasó számára leleplezhetővé vált a tíz firenzei ki-
és mivolta, de ehhez nekem nincsenek meg a kellő háttérismereteim, vagy
egyszerűen rosszul olvastam a kötetet, így az olaszok számomra színtelenek,
szagtalanok és íztelenek maradtak még akkor is, ha a kötet függeléke
szerint a tíz nap utáni távozásukat követően jobbára visszatértek Magyarországra.
A betéttörténetek elbeszélői viszont színesek, eredetik, élők, egyedi
figurák.
Az első személyű előadó alakja változik, akár a lámpaburának
bizonyuló kristálygömbben pislogó lángocska gerjeszti a Hangot,
akár a történetből kilépő, elbeszéltből elbeszélővé lett alak szól, aki
egy ideig megrekedt a Körszálló vendégeinek idejében, majd báli táskáját
hátrahagyva eltűnik, vagy átvándorol egy másik történetbe, egy másik időbe,
ahol akár önmagával is találkozhat. A tizedik napon elmondott Donna
Elvira és a politikai platonizmus című, szatírába hajló ironikus elbeszélés
hősnője tudta, a rendszerek jönnek-mennek, így hát nem is érdemes
a versekben »futó dolgokra« figyelni, hiszen a költő szép ódájában
az árbocból egyszer bunkósbot lehet, máskor hurkapálcika. Ugyanígy
Bánki Éva elbeszélő alakmásai esetében se mehet biztosra az olvasó, hogy
végül majd merre kanyarodik a történet, a hősök és cselekedeteik, az események
konkrétak, szinte tapinthatók, viszont különös erőtér telepszik köréjük,
amelyben számtalan, az éppen elmondottól merőben eltérő virtuális lehetőség
is jelen van, mintha az idő nem tudná, hogyan kell folytatódni, milyen
csapásokon kell haladniuk a sorsoknak. Olyasvalami ez a tágas, de mégis
kötött erőtér, mint amikor a történész azonosítja és hitelesíti az események
kezdetét és végét, a két végpont közti teret pedig a néprajzkutató kitölti
mítosszal, hittel, cselekedetekkel, rituálékkal, színekkel, hangokkal,
mozdulatokkal, megismételhetetlen sorsokkal. A könyv zárófejezete utal
rá, akár úgy is tekinthetnénk a tíz firenzei Körszállóban töltött tíz
napjára, mint valamiféle Big Brother-szerű, Való Világ-jellegű valóságshowra.
Ne tekintsünk úgy rá! A Magyar Dekameron szerzője (és sok életű
alakmásai) egyszerre a keretet adó történész és a szellemet megelevenítő
néprajzos, egyetlen szóval: író. Miként előző kötetei, és az általa társszerkesztett
Udvariatlan szerelem, a középkori obszcén költészet antológiájának
(2006) olvasása után is jeleztem: a javából. (Magvető, Bp. 2007)
|
|