Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 5. sz.
   
 
 

SZALAI ZSOLT

 

Az alanyiság joga
az állítmánnyal szemben

  Borbély János: folytonos alkonyat


A költészet érvényessége egy létállapot megragadásának, hitelessége pedig a megragadás folyamatszerűségének igazolását feltételezi. Bárminemű tapasztalás közlése esztétikai értelemben a valószínűség követelményeihez kell, hogy igazodjon, még akkor is, ha abszurd, vagy groteszk élmények és/vagy kifejezésformák implikációjáról van szó. A valószínűség modális értelemben feltételesség, rögzített igazságfeltételek megadásával azonban feltétlen, szükségszerű érvényességet nyer, de legalábbis semmiképpen sem tekinthető eleve hamisnak.
    A tavaly ötvenéves Borbély János a feltételesség és valószínűség logikai és esztétikai előfeltevéseit következetesen érvényesítő költészete éppen ezért nem értelmezhető, kezelhető a szkeptikus epokhé mentén, hiszen állapotleírásaiban tartózkodásra, ítéleteinek felfüggesztésére csak elvétve akad példa, az is jobbára ál-agnosztikus kijelentésekben.  Az epokhé alkalmazása inkább a husserli fenomenológia alapján mutatható ki, hiszen egzisztencialista hangoltsága mellett az egyéni tudattartalom lényegre redukált általános érvényűségének megragadását mutatja föl. Az, hogy többnyire feltételes módot, vagy a „talán”, „nem tudom” elbizonytalanítónak tűnő gesztusait használja, csak az újabb és újabb kísérleteknek és így a folyamatos megerősítésnek, igazolásnak szándékát (megengedőn: kényszerét) leplezi.
    Borbély János az 1979-ben megjelent Egyszerű ez megjelenése után majdnem három évtizedes hallgatást követően jelentkezett ismét kötettel. A folytonos alkonyat a költő második verseskönyve, amely az előző anyagából is válogat, zanzásít, emellett pedig újabb verseket tartalmaz. A szép kiállítású kötetet Kurcsis László tervezte, és a Lao-ce tájai című sorozatának darabjaival illusztrálta. A taoizmus nem-cselekvést, szenvedélymentességet, közömbösséget, távolságtartást hirdető tanítása valóban meghatározó Borbélynál, bár inkább a nyugati sztoicizmus, és még inkább az egzisztencialita filozófia talaján áll.
    Az első ciklusban azonos cím alatt az Egyszerű ez versei találhatóak, a könyv címe is a január tizennégy című korai műből kiemelt, az eddigi életműre is érvényes szókapcsolat. A tömör szerkesztettségű szövegek a Zanza a hetvenes évekből című mikrociklus kivételével változtatás nélkül, ugyanakkor a központozás elhagyásával kerültek át, formailag is a kötet egészéhez igazítva, azt egységessé téve. Ez a majd három évtizedes köz-játék, illetve töprengés ellenére mindenképpen a folyamatosságot sugallja. A kötetvégi versmutatónak a válogatásjelleg hangsúlyozása és a visszakeresés megkönnyítése mellett/ellenére így nincs különösebb jelentősége, hiszen az én-pozíció alapvetően nem változik, csak a megszólalásmód.
    Már ezekben a versekben is megjelenik a létbe vetettség, a honnan hová kérdése, az időbeliség problematizálása, ami végig jellemzi Borbély költészetét. A létezés a hétköznapokban mint teher jelenik meg, és a gondtól való szabadulási kísérletek, amelyek valójában lehetetlenek, keserű léttapasztalatokká sűrűsödnek, amelyektől mégis mindegyre elhatárolódni igyekszik, ahogy a kötetnyitó fa végén: „látod megint csak / magamat sajnálom”. Az (ön)irónia az időbeli végesség tragédiáját próbálja egy fintorral elfogadhatóvá tenni; az állandósult létállapot fenomenális leírásait a kétszakaszos versek második felében az eltávolítás követi úgy, hogy lényegében az első szakasz szövegvariánsát a reflexió szintjére tolja át, mint a Tizennyolc óra negyvenkettő perc vagy a kettévág megfelez, kívül-belül című versben.


az idő magánzárkája bezárult
kórházi ágy oldalvasához kötözve
a túlélés kísérleteként
a hörgéssé torzuló lélegzet
mintha túljuthatna e hang cellája falán
a kórterem végtelen idejébe

kiszakadva a szétmálló szervekből
a sejt-anarchiából lélegzete mintha
üzenetet cipelne az itt maradóknak
valami végső tanulságot talán
a csuklójára tetovál szavakat
kaland az élet

(Tizennyolc óra negyvenkettő perc)


A zanza a hetvenes évekből című mikrociklus négy darabja az első kötet majd harminc versének részleteiből áll össze. A montázstechnika alkalmazásával olyan áradó, sűrű és erős szövegek jönnek létre, amelyek az eredetiek olvasatától eltérő, új, rejtett jelentéstartalmakat, összefüggéseket fednek fel. A zárósorok, amelyek nem korábbi versből származnak, újrakezdést követelőn újratételezik az ént, megalapozzák e költészet folytathatóságát. „ma egésznap irtják az erdőt nő csak nő / körülöttem a tisztás mintha ideszülettem volna / mintha régóta innen nézném a tó / asszonyszemű zöldjét arcába zuhanni kellene / kikerülhetetlen tükrébe belépve állni forgolódni / ne lásson most ő sem [...] elkezdődhet a vers reményfutama fut rajtnál a / célszalagot átszakítva fut egyedül” (zanza a hetvenes évekből IV.)
    Borbély folyton emlékezve, emlékeztetve, a múltra reflektálva az újrakezdés nehézségeit hangsúlyozza. A faltól-falig terjedő lehetőségek a szabadság hiányát, a kiúttalanságot, a szorongást hozzák magukkal olyan képekben, szókapcsolatokban, mint „napvilágosul a drótsötét”, „vergődő villamos”, vagy „rezervátumi dadogás”. Az első ciklus akkor ott című erotikával fűszerezett szerelmes verse a változás, változtatás lehetőségének múlt időbe tételével, a mulasztásra vagy illuzórikus reményre utalással erősíti ezt: „újra tudtuk volna teremteni a világot”. Ugyanakkor a lezáratlanság, a várakozás öncsalásának, az értékek relativitásának beismerésével egyúttal józanságra, mértékletességre int. Még akkor is, amikor „azt a féldecit már nem kellett volna,” ahogy megidézi egy budapesti éjszaka bohém történetét a hetvenes évek október-országában. (este nyolctól hajnali négyig)
    A részletek a városképből, a kert állatai és az ismert szomjúság című ciklusok versbeszédben is hangsúlyos a tárgyszerűség, az analizáló leírások alkalmazása, amely végül reflexívvé válik. A megfigyelések az észleletek rögzítésére törekednek. Borbély ezekből általánosít; az elképzelt vagy valós tárgyak, helyek, városok, vagy akár baráti beszélgetések a változatlan lényeg lenyomatainak, egyszersmind kiemelésének tekinthetők. A tranzitváró, az átutazó vagy a részletek a városképből szenvtelen, közömbös tudomásulvételét mutatja a létezés jelentéktelenségének. A győri lapok variációi kevésbé nyomasztóak, az otthontalanság és otthonosság ambivalens érzete azonban itt nyilvánul meg olyan ál-agnosztikus következtetésben, mint a kötet mottójául is választott (eséllyel) esetén:


   
lehet hogy az utca kutyái
ma is mint eddig minden este
betartják a falkavadászat szabályait
még nem tudhatok erről semmi bizonyosat


A zárósor ál-agnoszticizmusa inkább csak azt mutatja, hogy a válaszkeresés csak lezárt, befejezett tényeken alapulhat, Borbély is olyan ember, aki azt hiszi el, ami már elmúlt. A miérteken töprengésből a győri Kassák Kollégiumból indulókra jellemző, Kormos István hatását mutató szürreális képek is születnek, mint a vesztest kivégzik című versben: „áznak a fenyők / szobámban a tárgyak / pohár szék a tányér / álmot növeszt magában beszél”.
    A kert állatai ciklus ironikus-parodisztikus szövegeinek középpontjában is az én és a más viszonya áll, azonban a többnyire egyes szám első személyt használó Borbély ezekben többször többes szám elsőt használ. Ez nem feltétlenül jelenti az én tényleges elmozdítását, pozíciójának megváltozását, a többes szám alkalmazása inkább – az általánosítás részeként – az éntapasztalat érvényességének kivetítését célozza. „napvilágosul a drótsötét / közel a drótvilágos delelő / ikrásodik a vallomás / hogy megadtuk magunkat a sorsnak / kit csikart e tartozásunk” (napvilágosul). Nem kerülhető meg a nemzedéki probléma és a vidéki értelmiségi lét kérdése sem. A nyolcvanas évek reményvesztettsége, kiúttalansága, illetve a visszaköszön a vers további soraiban: „áporodni kell jó családiasan / tunkolni észak-balkáni szaftos/ zónapörkölt időt amíg kitart / a lábszag városunk felett”. Az énnek önmagára záródása a későbbi versekben belső emigrációhoz vezet. A mindennapiság érzete elől menekülve a gyerekkor emlékeit, tájakat, fákat, szülői házat idézné, azonban ez „nem leszámolás” a jelennel. Nem lehet az. Az újrakezdés a napi rutinhoz tér vissza, annak egy változata csupán, hiszen a megszokást az ismétlés biztonsága teszi leküzdhetetlenné.
    Az idősor című ciklusban, ahol évszám nélkül, de hónap-nap-percnyi pontossággal megadott dátumok a címek, éppen ennek a folytonosságnak, folyamatosságnak, és a mégis állandó jelenidejűségnek a feszültsége tapintható ki. Az egyes darabok impresszióknak tűnnek, vagy annak indulnak, de a zárlatokban csattanószerű reflexiókba sűrűsödnek. Az általánosításokból ugyanaz a végkövetkeztetés visszhangzik, s ez teszi folyamatossá, folyamatos jelenné, időfelettivé az egész ciklust, mintha egy kozmikus világrend törvényszerűsége sejlene föl: „nincs számomra jelöletlen nap perc vagy hely / a mindenes ár-apályban tízezer éve játszom” (február 2. 19 óra). Mintha a hérakleitoszi dialektikának a változást egyetemes törvénnyé avató felfogását ismerné föl, azonban inkább az ironikus olvasat a helytálló, mert változásról szó nincs, csak hiábavaló kísérletekről.  Így a dátumoknak önmagukban egyáltalán nincs is jelentősége, hiszen mindegyik vers újabb összefoglalása annak, ami „csekély számvetéssel [...] ma is elmarad”. A dialektika így legfeljebb a hiány és teljesség, a nemlétező (vagy nem úgy létező) és létező ellentéteként értelmezhető, Borbély költészete pedig a léthiány betöltésére irányuló kísérletként: „nincs semmi esélyem megkerülni / hogy a végén ki ne mondjam / mindig ugyanarról beszélek [...] magamban mégis azokat a hiányokat / kívánom betölteni melyeket évek óta // ismert szomjúság-ként emlegetek” (február 14. 22 óra 40 perc).
    Az újabb versek alapján megfigyelhető, hogy Borbély János beszédmódja egyszerűsödött, töredezettebb és szikárabb lett. A metaforikus beszéd helyett az alanyiság, az én-monológ szerepe tovább erősödik. Az én, amely önmagát cselekedetei, mindennapi, vagy éppen poétikai gyakorlata közben teszi tárgyává, a hiányt leküzdendő kísérleteiben mindegyre ugyanazon önmagát „nyeri-veszti” vissza. Költészetének érvényessége mégis éppen ez: a lírai én, ha úgy tetszik a költő önkénye, az alanyiság joga az állítmánnyal szemben. (Hazánk Kiadó, Győr)