Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 5. sz.
   
 
 

NESZLÁR SÁNDOR

 

Ima

 


Ezen az estén úgy nyitom ki, igazítom a tekintetem, hogy jól láthatóvá váljon az udvar; szeretnék én is úgy feküdni, olyan kuszán és nevetségesen egyszerűen, mint a hullani készülő falevelek. Mielőtt szemrebbenés nélkül végighazudnám az életem, előtte még gondolok másra is, hogy például, úgy dörzsölöm az arcom és szuszogva sóhajtok, mint még senki soha ebben a percben. Órák óta próbálom felidézni a mostani arcodat, hiába, csak azt a rémült nézésedet látom magam előtt, amikor abból a csónakból léptünk ki. 


 

 

 

Emlékszem az arcod, a nézésed próbálom elkapni, olyan vagy, mintha megrettentél volna, nem tőlem, inkább magadtól, hogy engedted az eseményeket így kifolyatni a kezedből. A játék – emlékeztetsz – addig játék, amíg a játékosok betartják a szabályait. „Csalás!” sikítasz rémülten, amikor leteperlek már mindjárt a parton, csak félig szándékosan, mert kilépve a csónakból egyik lábam beakad, az esést kihasználva kezdem meg a szabályszegést. Közelmúltunk hamar ránk szárad, így indulunk vissza a házhoz, te előre futsz, nevetsz, és úgy örülsz, mintha itt se lennél! Akkor gondolok a képeslapra, hogy azt válaszadás nélkül lehet kapni, meg hogy, amikor nem vagy itt, úgy hiányzol, mintha magam lennék oda. Azon tűnődtem vajon hová dugtad a címedet, hogy végre adjam fel magam, hogy vissza, megkapjalak? Eszembe jut az első képeslapod, nagyon meglepett, azt hittem többé soha nem hallok felőled. A múltkor megtaláltam. Emlékszel? A férfi, akivel éjszaka mulattam szereti a táncot, a táncom. Tegnapig dohányzott, de én lebeszéltem róla. A mosolya, a nyelve édes, bár a nevét nem mondta. És hajnalban még telefonált egyszer, ezt utálom. De mindenekelőtt jó szeretőként kezelt.

 

És úgy érzem, hogy ettől jobban telnek a percek, próbálom kihúzni az éjszakát, mert hát miért is írnék, ha legalább egy keveset ne hinnék a szavak erejében? (kérdő) Ha sokszor írom le a neved, egy idő után egy vessző, vagy egy idézőjel mögül ne bukkannál-e elő? És talán köhintenél, mert ezt tartanád odaillőnek, és már nem kéne gondolni semmire, mert már itt lennél, és nem azért nyugodnék meg, mert itt volnál, hanem azért, mert nem kéne soha többé egy kicsit sem a szavaknak, az írásnak hinni. 

 


 

 

Emlékszem mire utolérlek, mire én is odaérek a házhoz – gyertyát gyújtasz és füstölőt (örménypapírt) – addigra minden megfordul. Én már akkor teljesen kedvemet szegem, te meg éppen akkorra jössz lendületbe. Törődsz is a kedvemmel! Olyan vagy, mintha minden gesztusodat előre hidegen kiszámítottad volna. Én mindenesetre engedve önkényednek belesüllyedek a karjaidba. Most, hogy ezt írom, úgy tűnhet, hogy nagy kegyesen hagytam magam leteperni, pedig épp ez az, hogy nem, sőt! Már a szőnyegen egymás karjaiban lihegve, egyszerűen nem engeded, hogy beléd hatoljak, összezárod a combjaidat, és szabályos küzdelemnek kell kezdetét vennie, de ez már nem hasonlatos a parti leteperéshez, mivel az annyira a véletlen ötlete volt, ez meg, mintha valami rosszul megírt forgatókönyv szerint történne. Tényleg nem tudom eldönteni, hogy védekezésed játék-e, vagy hogy tényleg küzdesz-e ellenem? (eldöntendő) Végül két kusza sóhajod között felülkerekedem rajtad, egyszerűen leteperlek. Karjaidat hátrafeszítem, és elkapva pillantásomat riadt tekintetedről, zihálva még a semmitől beléd hatolok. 

Emlékszem, amikor lakást keresni kísérlek. Most már világos, miért van ennyi elszórt város-emlékképem veled kapcsolatban, ahogy együtt nézzük a szép házakat, az apró részleteket: egy lépcsőt, vagy azt a kis ablakrácsot a vár környékén. Valahogy elintézed, hogy egyik este felmehessünk egy üres lakást megnézni. A lakásban visszhangoznak a lépteink, ezért szinte csak suttogva lehet beszélni. Az erkélyről a város minden nevezetességét láthatjuk. Teljesen sötét van már. Hosszan követjük egy- egy autó mozgását. „Olyanok, mint a csillagok, csak a földön csúszkálnak!” (suttogó) Akkor még nem történik közöttünk semmi, bár mit lehet megtörténtnek nevezni?! Mitől lesz férfibb a férfi, mitől nőbb a nő? Mindenesetre akkor sokkal közelebb érzem magam hozzád, mint bármikor később. Akkor úgy érzem, hogy egyszerre uralom a te és a saját gondolataimat, félelmetes és kimerítő, vagy még inkább önkábító, bár akkor én tényleg úgy hiszem, hogy lehetséges: egyszerre lenni én és te, te és én. Számolunk, leltárba vesszük a várost, emlékeket kutatva az adott helyre, akár közöseket is. Én, aki addig abban a hiszemben élek, hogy majdnem minden percemre emlékszem, legalábbis veled kapcsolatosan mindenre, rá kell döbbennem, kész csoda, hogy van mibe kapaszkodnom. „Emlékpor!” (mosolygó) Hever a lábunk alatt a város, vagy ahogy te mondod, vagy én, már nem emlékszem, elénk térdel a város. Buta szóvicceket gyártunk, kezd az este valami igazán különlegessé válni, amikor egy csók utáni mosolyod közben teljesen váratlanul elkezd vérezni az orrom. Még mindig bennem van a mozdulat, a hasam irányából indul feléd a tekintetem, két kezemmel hátul támaszkodom, félig ülve, félig fekve, emelem lassan a fejem, látszik még a mosolyod, a csupa fény város, és az is, ahogy ez a mosoly helyet cserél a meglepettel és a váratlannal, így törhet össze az évekig gondosan őrzött kristálykészlet, de akkor már én is érzem, egyik kezemmel ösztönösen odakapok, odatörlök; ez az a pár pillantás, nézés, amikortól pillanatok alatt beléd szeretek. Azóta szinte mindig csak hiányzol, vagy éppen elutazol.

 

Sétálni voltam ott, ahol kettővel, vagy hárommal ezelőtt laktál, – most értem vissza – de nem segített. 

 

 

Emlékszem kísérlek haza, és már az utcádban vagyunk, – ahol kettővel vagy hárommal ezelőtt laktál – fordulunk be, előtte még ásítunk, először te, csak később kérdezem „Neked nem fáj sehol?” tapogatom az előző esték szerelemhelyeit, ha jól emlékszem megkérdezem, de te akkorra már inkább voltál álmos, mint fájós. Végre odaérünk a kapuhoz, pontosabban az ajtóhoz, de nem vagyok hajlandó bemenni, én, aki végigráncigáltalak az éjszakán a tétovát játszom, pár perc míg sikerül betessékelned, már jóval túl a konyhán kezdelek harapni, csókolni, végül alig érjük el a szobád, az ágyad. Emlékszem utána némán ülünk, lábunk fent a kanapén. Nézlek. Nézel. Felállsz, közben megdörzsölöd tenyered élével orrod gerincét. Gyorsan, rutinnal kínálsz itallal, vízzel, hogy ne eresztődjék ki a pontosság. Miközben iszom, te beszélsz valamit, neked fontos, de én nem bírok figyelni, nem az értés esik nehezemre, egyáltalán nem. Azt mérlegelem mennyi gondolat felejtődik el közben, ezért bosszant minden szavad, mert nem győzöm sajnálni az elfelejtett mondatokat. Kitalálni szeretném mit mondasz! Nem csak hallani és utána egyből válaszra méltatva a többi mondatod mellé helyezni. „Kinyissuk az ablakot?” Felállok és kinyitom, hogy a kérdésed ne maradjon megválaszolatlanul. Visszaülök melléd, hosszan nézlek, állod a nézésem. Elmosolyodunk. És ezek után váratlanul, – holott az ablaknyitás előtt már éppen lelépni készültem – meglepően váratlanul: letérdel az alkalom. Azt vesszük észre mit érzek neked én, és te nekem mit.

 

Kimondódik az ima. Ha halkan, egészen halkan kulcsolnám össze a kezem, és gyorsan, amennyire csak bírnám hadarnám az imát, ezt az imát, akkor úgy száradna szemeden ez a beszéd-por, mint papíromon a tinta. 

 

 

Miközben iszol úgy csinálsz, mintha figyelnél, de érzem, hogy távol vagy. Megtörlöm az orrom. Tudom, hogy legszívesebben elrohannál. Bizonyára az elfelejtett mondataidat sajnálod, és ahelyett, hogy rám figyelnél, inkább a szavaimat szeretnéd kitalálni. A szemeidbe nézek, de nem magamat látom, mert máris azon töröd a fejed, hogyan fogod újraálmodni ezt az éjszakát. Úgy rendezed a dolgot, hogy majdnem az egészet elfelejted, csak keveset hagysz: hogy úgy feküdnél, mit a hullani készülő falevelek, hogy csónakba ültetsz. Ezt mindig jól csinálod, hogy pár száz nap múlva álmodj velem, de úgy, hogy én szebb köntösben legyek, ne ebben a feketében, de nem fogsz erre figyelni, nem ettől lesz kedves az ébredés, hanem mert úgy ébredsz, azt álmodod, hogy a tenyeredre van írva a szó: mi. És kóvályogva vánszorogsz a fürdőig, és a félálom miatt, vagy még ezt is álmodod, a lényeg, hogy lemosod, nem készakarva, de lemosódik a tinta, eltűnik. Nem tudni, hogy valójában ott volt-e? Létezett-e? Léteztünk-e? De mindenesetre sokáig dörzsölted a helyét, ahogy nekem is szoktad, ujjaddal újra, meg újra odaírva, mintha olyan fájós harapás nyoma lenne, amire csak a fájdalom emlékeztet. „Kinyissuk az ablakot?” kérdezem. Te felállsz és kinyitod. 

Emlékszem, ahogy megfogod a kezem, és abba a nyitott udvarba vezetsz, nekidöntesz a falnak, és mutatsz az égre, hogy olyanok a csillagok, mintha óriási lampionok lennének, de én nem az eget, hanem a szemeidet nézem, akkor csókolózunk először. 

Fogalmam se volt róla, hogy visszajöttél (visszajöttetek), hogy már napok óta itt vagy a városban. Az egyik énekesnőről elnevezett helyen futunk össze. A váratlan találkozás érződött a szavainkon. Te a munkám iránt, én az ottani életedről és róla érdeklődtem, csak később, táncközben oldódott fel igazán a viszontlátás. „A táncban nincs, nem lehet hazugság!” mondtam mielőtt mélyen beleharaptam volna a nyakad és a vállad ívébe. Hajnal volt, a kijárat mellett pezsgőztünk, amikor távoztában hozzánk lépett az a magas külföldi férfi, csak az arcát legyezte, úgy mutatta táncunk forróságát, ahogy kinyitotta a bár ajtaját beszállt a kinti könnyed levegő, egy villanásra láttam, ahogy a szemközti Inter Presszó üvegfalánál fiúk és lányok állnak terpeszben, rendőrök motozták őket. „Itt hagytam abba a dohányzást.” Toltam feléd a hamutartót. Bólintottál. „Tudom!” Miközben a cigarettádat oltottad végig a szemembe néztél, egy apró parázs füstölgött még, ezen a vékony füstoszlopon keresztül hajoltál felém, kezdtél nyitott szemmel csókolni.

 

„Végre már nem esik!” (sóhajtó) Kint állok az erkélyen, már egy órája, hogy elmentél. Egy órája csak ezt az egy mondatot, ezt a négy szót hajtogatom. Nem sok egy ilyen éjszaka után. Szemben kigyullad egy ablak, fürdő lehet. Dörzsölöm a karom, fáj, de jól esik érezni, hogy itt vagy még egy kicsit, hogy nemcsak egyszerűen a tudatomba férkőztél bele, hanem kézzel fogható jeleidet is itt hagytad. És máris hiányzol, önző módon hiányzol. Semmi sem nyugtat meg igazán, csak az, hogy ezt te is olvasni fogod. Így látom értelmét csak annak, hogy a rám nem túlzottan jellemző kimért és egyenletes tempóban teleírjam ezeket az oldalakat.