|
WEHNER
TIBOR
A
dorogi flotta és a kesztölci kikötő
Wieszt József
grafikus- és festőművész emlékkiállítása
A 2007 őszén, ötvenhat évesen elhunyt Wieszt József
grafikus- és festőművész 2008 telén, a Magyar Kultúra Napján a dorogi
József Attila Művelődési Központban megnyílt emlékkiállításán
mintegy negyven műből válogatott képegyüttes kerülhetett a falakra. Az
1951-ben Dorogon született, az egri tanárképző főiskolán 1968 és 1973
között tanult művész számára három és fél évtized adatott meg életműve
felépítésére, vagyis valószínűsíthető, hogy ez a kiállítás nem tárhatta
fel a teljes munkásságot: a művek a dolgok rendje szerint szétszóródtak,
s összegyűjtésükhöz hosszabb időre és sok fáradozásra, valamint szerencsére
lenne szükség. Az első alkotóperiódus esztendei, a főiskolai tanulmányokat
követő, 1985-ig tartó évek Miskolcon teltek, vagyis a kutatóknak majd
az észak-magyarországi régióban kell keresniük a fiatalkori munkákat.
Ezután egy rövidebb szentendrei alkotószakasz következett, de a festők
városának művészetével teremtett szorosabb kapcsolat nélkül: az itt alkotott
művekkel kapcsolatban ugyancsak nincsenek bővebb ismereteink. És az életrajzi
adatok azt tanúsítják, hogy Wieszt József lezárulván ösztöndíjas
periódusa 1989-ben visszatért szülőhelyére, ahol tovább élte a
vidéki művészek nehéz, kissé háttérbe szorított, a szakmai közeg impulzusait
nélkülöző, alkotói szempontból magányos életét. Kiállításainak sora viszont
azt jelzi, hogy állandó törekvése volt a vidéki elszigeteltség falainak
lebontása: két-három évente mutatta be kollekcióját a miskolci, a pécsi,
a budapesti kiállítótermekben, de művei eljutottak külföldre, az akkori
Szovjetunióba, majd Németországba is. Próbálta éltetni szakmai kapcsolatait
is: rendszeresen részt vett a mártélyi, az érsekcsanádi és az iglói művésztelepek
munkájában, és funkciót is vállalva aktív részese volt az Esztergomi Művészek
Céhe tevékenységének. Dorogon utoljára 1996-ban, Esztergomban pedig 2006-ban
láthatta a közönség önálló tárlattá rendezett alkotásait. A januári dorogi
emléktárlaton a hagyatékában őrzött táblaképek és grafikák kaptak bemutatóteret:
néhány fiatalkori, 1963-ban született tanulmány, egy-egy dorogi ihletésű
kompozíció, három-négy, irodalmi műhöz kapcsolódó illusztráció, és több,
sajátos alkotói szemléletet, eredeti világlátást pregnánsan tükröztető
autonóm munka; olajkép, pasztell, akvarell és sokszorosított grafika:
rézkarc és aquatinta. Ez a múlt század hatvanas-hetvenes éveitől a napjainkig
ívelő időszakot művekkel átfogó vázlatos leltár is jelezte, s a kiállítás
látogatóit meggyőzhette a felvonultatott kollekció, hogy Wieszt József
széleskörű érdeklődésű, számos eszközt használó, több ágazatban otthonosan
mozgó, megannyi technikai eljárást alkalmazó, a mestersége titkait és
fogásait alaposan ismerő, érzékeny alkotó volt.
Az ezerkilencszázhetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes
években Wieszt József elsősorban grafikai munkásságával keltett szakmai
figyelmet: azokkal a klasszikus eljárásokkal készített sokszorosított
lapjaival, amelyekkel rendszeresen szerepelt az országos seregszemléken,
így elsősorban a miskolci Országos Grafikai Biennálékon. E műveivel érdemelte
ki a fiatal művészek kiemelkedő elismerését, a Derkovits-ösztöndíjat 1982-ben,
és ezekkel a kompozíciókkal nyerte el az 1983-as Babits-centenárium alkalmából
kiírt képzőművészeti pályázat rangos díját is. Az ezredfordulóhoz közeledve
aztán a grafikától fokozatosan a festészethez fordult: a fekete-fehér
kizárólagossága, a finoman megrajzolt részletek, a precíz kivitel, az
aprólékos kidolgozás helyett egyre inkább a gazdag színhatásokra alapozó,
a szabadabb képalkotásnak teret engedő táblaképek megalkotása foglalkoztatta.
A hagyományos képformátumot és képalkotási metódust tiszteletben tartotta:
ragaszkodott a valóságelemeknek a látványhoz hű megjelenítéséhez, de gyakran
átértelmezte motívumait, fegyelmezetten szembe fordult a valósággal, de
szabad utat engedett a kifejezőeszközöknek és elrugaszkodott a merev szabályoktól,
ismeretlen területekre merészkedett. Így jutott el a részletelemek kiemeléséhez,
a motívumok meglepő egymáshoz kapcsolásához és ütköztetéséhez, a képmezőkre
osztott, mozaikszerűen felépített, összetett kompozíciókhoz, és így formálta
fantasztikus látomásokká a köznapi jelenségeket: hagyta, hogy feloldódjanak
az egzaktnak vélt formák, hagyta, hogy leképzései, képi láttatásai kissé
elmozduljanak, eltávolodjanak a konkrétumok, a megszokottságok világától.
Így tágította ki a jelentésköröket, így mélyítette el művészi mondandóját.
Mert nem a felszín, nem a felület érdekelte, hanem a látvány, a jelenség
mögötti tartalmakat, a lényegi összetevőket kutatta. Műveinek vissza-visszatérő
tárgya, közege a természet és az ipari táj, az épített környezet volt,
de hosszan kell tanulmányoznunk a csaknem mindig néptelen terekkel tüntető
műveinek sorát, hogy alkotásain emberalakokra bukkanjunk: a Wieszt-kompozíció
csaknem mindig a természet és az ember egymástól való eltávolodására és
elszakadására, véglegesen és végletesen megbomlott viszonyára, az elidegenedésre,
a magányra, valamifajta kiürülésre, végső kiábrándultságra emlékeztet.
Nincsenek könnyed, vidám festői futamok, de a feszült, drámai állapotjelzések
mellett fel-feltűnnek ironikus-groteszk szólamok, már-már megmosolyogtató
gesztusok is. Az egyik, 1999 és 2004 között keletkezett Wieszt-kép talányos
címet kapott: A dorogi flotta első eocén típusú Nr. 3. zászlóhajója
elhagyja a kesztölci kikötőt. És valóban: a képen a baljóslatú ég
alatt, a parton felhalmozott hulladék- és szeméthegyek mögött egy fantasztikus
hajótest szeli a hullámokat. Tudjuk, hogy jóllehet a Duna nem túlságosan
távol hömpölyög e vidéktől, és sok csoda megesett már ezen a tájon, de
azért Dorognak még nincs, és valószínűleg sohasem volt hajózó flottája,
és Kesztölcnek sincs, és nem is volt kikötője. Illetve a fantáziavilágban
lehet, hogy volt és van: mert így egymásba mosódik a múlt és a jelen,
a valós és a képzelt, és kérdések ágaskodnak, kétségek támadnak, feltételezések
körvonalazódnak, felfedezések születnek, igenek és nemek feleselnek egymással.
Feszültség indukálódik a valóság és a mű valósága között, észrevétlenül
villódzani kezdenek, finoman egymásba csúsznak a dolgok, felismerésekké
kristályosodnak a képi megjelenítésekbe foglalt állapotrögzítések.
Wieszt József tragikusan korán lezárult munkássága
immár a magyar művészet egyik lezárt fejezete, amelyet majd időszakonként
újra meg újra fel fognak fedezni. És ez a váratlanul megszakadt Wieszt-munkásság
egyben szervesen illeszkedik ahhoz a dorogi művészeti hagyományhoz, amelyet
olyan alkotók neve és befejezett életműve fémjelez, mint Rauscher Györgyé,
Koszkol Jenőé, Furlán Ferencé, és a napjainkban is munkálkodó Tettamanti
Béláé. Mint kiváló elődei és kortársai, ő is eredeti, egyéni arculatú,
komoly mondandóval felruházott művészet megalkotásáért fáradozott. Ez
a dorogi emlékkiállítás, néhány hónappal halála után csak mintegy felvillanthatta
törekvéseit, csupán vázlatosan rajzolhatta meg ránk hagyományozott alkotói
termését sok-sok, ma még számunkra ismeretlen mű majdani felbukkanásában
bízhatunk. Olyan alkotásokat tudhatunk magunkénak és olyan, további művek
megismerését remélhetjük, amelyek azt igazolják, hogy bár a művész személyes
életútjának kétségbeesett küzdelmeivel, sorsa alakulásával nem hódíthatta
meg a teljességet, művei mégis egy, a szellemiségek és költőiségek által
éltetett, a kor, a 20. század utolsó harmadának kemény tanulságaival szembesítő,
eszményi világba kalauzolnak.
|
|