Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 4. sz.

 
 

WEHNER TIBOR

 

A dorogi flotta és a kesztölci kikötő 

Wieszt József grafikus- és festőművész emlékkiállítása

 

 

A 2007 őszén, ötvenhat évesen elhunyt Wieszt József grafikus- és festőművész 2008 telén, a Magyar Kultúra Napján a dorogi József Attila Művelődési Központban megnyílt   emlékkiállításán mintegy negyven műből válogatott képegyüttes kerülhetett a falakra. Az 1951-ben Dorogon született, az egri tanárképző főiskolán 1968 és 1973 között tanult művész számára három és fél évtized adatott meg életműve felépítésére, vagyis valószínűsíthető, hogy ez a kiállítás nem tárhatta fel a teljes munkásságot: a művek a dolgok rendje szerint szétszóródtak, s összegyűjtésükhöz hosszabb időre és sok fáradozásra, valamint szerencsére lenne szükség. Az első alkotóperiódus esztendei, a főiskolai tanulmányokat követő, 1985-ig tartó évek Miskolcon teltek, vagyis a kutatóknak majd az észak-magyarországi régióban kell keresniük a fiatalkori munkákat. Ezután egy rövidebb szentendrei alkotószakasz következett, de a festők városának művészetével teremtett szorosabb kapcsolat nélkül: az itt alkotott művekkel kapcsolatban ugyancsak nincsenek bővebb ismereteink. És az életrajzi adatok azt tanúsítják, hogy Wieszt József – lezárulván ösztöndíjas periódusa – 1989-ben visszatért szülőhelyére, ahol tovább élte a vidéki művészek nehéz, kissé háttérbe szorított, a szakmai közeg impulzusait nélkülöző, alkotói szempontból magányos életét. Kiállításainak sora viszont azt jelzi, hogy állandó törekvése volt a vidéki elszigeteltség falainak lebontása: két-három évente mutatta be kollekcióját a miskolci, a pécsi, a budapesti kiállítótermekben, de művei eljutottak külföldre, az akkori Szovjetunióba, majd Németországba is. Próbálta éltetni szakmai kapcsolatait is: rendszeresen részt vett a mártélyi, az érsekcsanádi és az iglói művésztelepek munkájában, és funkciót is vállalva aktív részese volt az Esztergomi Művészek Céhe tevékenységének. Dorogon utoljára 1996-ban, Esztergomban pedig 2006-ban láthatta a közönség önálló tárlattá rendezett alkotásait. A januári dorogi emléktárlaton a hagyatékában őrzött táblaképek és grafikák kaptak bemutatóteret: néhány fiatalkori, 1963-ban született tanulmány, egy-egy dorogi ihletésű kompozíció, három-négy, irodalmi műhöz kapcsolódó illusztráció, és több, sajátos alkotói szemléletet, eredeti világlátást pregnánsan tükröztető autonóm munka; olajkép, pasztell, akvarell és sokszorosított grafika: rézkarc és aquatinta. Ez a múlt század hatvanas-hetvenes éveitől a napjainkig ívelő időszakot művekkel átfogó vázlatos leltár is jelezte, s a kiállítás látogatóit meggyőzhette a felvonultatott kollekció, hogy Wieszt József széleskörű érdeklődésű, számos eszközt használó, több ágazatban otthonosan mozgó, megannyi technikai eljárást alkalmazó, a mestersége titkait és fogásait alaposan ismerő, érzékeny alkotó volt.
      Az ezerkilencszázhetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes években Wieszt József elsősorban grafikai munkásságával keltett szakmai figyelmet: azokkal a klasszikus eljárásokkal készített sokszorosított lapjaival, amelyekkel rendszeresen szerepelt az országos seregszemléken, így elsősorban a miskolci Országos Grafikai Biennálékon. E műveivel érdemelte ki a fiatal művészek kiemelkedő elismerését, a Derkovits-ösztöndíjat 1982-ben, és ezekkel a kompozíciókkal nyerte el az 1983-as Babits-centenárium alkalmából kiírt képzőművészeti pályázat rangos díját is. Az ezredfordulóhoz közeledve aztán a grafikától fokozatosan a festészethez fordult: a fekete-fehér kizárólagossága, a finoman megrajzolt részletek, a precíz kivitel, az aprólékos kidolgozás helyett egyre inkább a gazdag színhatásokra alapozó, a szabadabb képalkotásnak teret engedő táblaképek megalkotása foglalkoztatta. A hagyományos képformátumot és képalkotási metódust tiszteletben tartotta: ragaszkodott a valóságelemeknek a látványhoz hű megjelenítéséhez, de gyakran átértelmezte motívumait, fegyelmezetten szembe fordult a valósággal, de szabad utat engedett a kifejezőeszközöknek és elrugaszkodott a merev szabályoktól, ismeretlen területekre merészkedett. Így jutott el a részletelemek kiemeléséhez, a motívumok meglepő egymáshoz kapcsolásához és ütköztetéséhez, a képmezőkre osztott, mozaikszerűen felépített, összetett kompozíciókhoz, és így formálta fantasztikus látomásokká a köznapi jelenségeket: hagyta, hogy feloldódjanak az egzaktnak vélt formák, hagyta, hogy leképzései, képi láttatásai kissé elmozduljanak, eltávolodjanak a konkrétumok, a megszokottságok világától. Így tágította ki a jelentésköröket, így mélyítette el művészi mondandóját. Mert nem a felszín, nem a felület érdekelte, hanem a látvány, a jelenség mögötti tartalmakat, a lényegi összetevőket kutatta. Műveinek vissza-visszatérő tárgya, közege a természet és az ipari táj, az épített környezet volt, de hosszan kell tanulmányoznunk a csaknem mindig néptelen terekkel tüntető műveinek sorát, hogy alkotásain emberalakokra bukkanjunk: a Wieszt-kompozíció csaknem mindig a természet és az ember egymástól való eltávolodására és elszakadására, véglegesen és végletesen megbomlott viszonyára, az elidegenedésre, a magányra, valamifajta kiürülésre, végső kiábrándultságra emlékeztet. Nincsenek könnyed, vidám festői futamok, de a feszült, drámai állapotjelzések mellett fel-feltűnnek ironikus-groteszk szólamok, már-már megmosolyogtató gesztusok is. Az egyik, 1999 és 2004 között keletkezett Wieszt-kép talányos címet kapott: A dorogi flotta első eocén típusú Nr. 3. zászlóhajója elhagyja a kesztölci kikötőt. És valóban: a képen a baljóslatú ég alatt, a parton felhalmozott hulladék- és szeméthegyek mögött egy fantasztikus hajótest szeli a hullámokat. Tudjuk, hogy jóllehet a Duna nem túlságosan távol hömpölyög e vidéktől, és sok csoda megesett már ezen a tájon, de azért Dorognak még nincs, és valószínűleg sohasem volt hajózó flottája, és Kesztölcnek sincs, és nem is volt kikötője. Illetve a fantáziavilágban lehet, hogy volt és van: mert így egymásba mosódik a múlt és a jelen, a valós és a képzelt, és kérdések ágaskodnak, kétségek támadnak, feltételezések körvonalazódnak, felfedezések születnek, igenek és nemek feleselnek egymással. Feszültség indukálódik a valóság és a mű valósága között, észrevétlenül villódzani kezdenek, finoman egymásba csúsznak a dolgok, felismerésekké kristályosodnak a képi megjelenítésekbe foglalt állapotrögzítések.
      Wieszt József tragikusan korán lezárult munkássága immár a magyar művészet egyik lezárt fejezete, amelyet majd időszakonként újra meg újra fel fognak fedezni. És ez a váratlanul megszakadt Wieszt-munkásság egyben szervesen illeszkedik ahhoz a dorogi művészeti hagyományhoz, amelyet olyan alkotók neve és befejezett életműve fémjelez, mint Rauscher Györgyé, Koszkol Jenőé, Furlán Ferencé, és a napjainkban is munkálkodó Tettamanti Béláé. Mint kiváló elődei és kortársai, ő is eredeti, egyéni arculatú, komoly mondandóval felruházott művészet megalkotásáért fáradozott. Ez a dorogi emlékkiállítás, néhány hónappal halála után csak mintegy felvillanthatta törekvéseit, csupán vázlatosan rajzolhatta meg ránk hagyományozott alkotói termését – sok-sok, ma még számunkra ismeretlen mű majdani felbukkanásában bízhatunk. Olyan alkotásokat tudhatunk magunkénak és olyan, további művek megismerését remélhetjük, amelyek azt igazolják, hogy bár a művész személyes életútjának kétségbeesett küzdelmeivel, sorsa alakulásával nem hódíthatta meg a teljességet, művei mégis egy, a szellemiségek és költőiségek által éltetett, a kor, a 20. század utolsó harmadának kemény tanulságaival szembesítő, eszményi világba kalauzolnak.