Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 3. sz.
 
 
 

WEHNER TIBOR

 

A jelenkori gödöllői textil

 


A címben szereplő, a dolgozatunk tárgyát jelölő fogalmakat faggatva és körüljárva rögtön felismerhetjük, hogy nehéz terepen járunk: egzakt módon mind a „jelenkori” idő-, mind a „gödöllői” helyhatározó, mind a témakört behatároló alany, a „textil” jelentésköre, tartalma is nehezen definiálható, bizonytalanságokkal és esetlegességekkel áthatott, csupán az „a” névelő cáfolhatatlan szerepében és jelentésében lehetünk biztosak. Ezzel mintegy meg is jelöltük vizsgálódási terepünk nehezen meghatározható határait és megfoghatatlanságokba vesző jelenségvilágát, s egyúttal előrevetítettük, hogy csupán feltevéseink megfogalmazására vállalkozhatunk, mintsem biztos kijelentésekre és megállapításokra.
    Látszólag a „jelenkori” meghatározással van a legkisebb probléma, amelyet a sok vitát keltő és konszenzust nem eredményező „kortárs” fogalom tudatos megkerülése miatt alkalmazunk. Egy közelmúltban közreadott értelmezés szerint „kortársnak nevezzük azt az ambiciózus művészetet, amely az épp aktuális társadalmi valóság időszerű kérdéseihez szól hozzá (legyenek azok szociális, művészeti, filozófiai vagy egyéb felvetések). Nemzetközi szakmai konszenzus alapján, állandó egyensúlyozás; sokszereplős, sokfórumos diskurzusban dől el, hogy konkrétan mely műveket tartanak kortárs műveknek (és melyek maradnak ki ebből a kategóriából)” – fogalmazta meg az egyik álláspontot a kortárs fogalom-értelmezés vitájában Tatai Erzsébet. Számomra – mert egy műalkotás esetében eredendő feltétel, hogy az „aktuális társadalmi valóság eredendő kérdéseihez szóljon hozzá”, vagyis hogy szükségszerűen korába ágyazott legyen – egy kortárs műalkotás megjelöléséhez tökéletesen megfelel a jelenkori kategória, amely egyben az időbeli elhelyezés, illetve meghatározás lehetőségeit is megnyitja. Természetesen itt vannak azért a további összefüggésekből, így például a helyhez kötődésből is eredeztethető, nehezen kezelhető tényezők: a jelenkorban, a napjainkban alkotó művészek korábbi alkotószakaszainak tevékenysége is szervesen a jelen korhoz kapcsolódik, amely más aspektusokból esetleg már a múlt, egy befejezett történet jelenségének minősíthető. De egy adott vizsgálati szemponthoz  ragaszkodva feltételezhető – a Gödöllőhöz kötődő művészet esetében például Bódis Erzsébet vagy Szuppán Irén nagyívű életművét vizsgálva –, hogy a jelenkor művészeti kezdete a művész pályakezdésének időszakára, a múlt század ötvenes-hatvanas évtizedfordulójára tehető, míg a napjainkból szemlélt jelenkori gödöllői művészet vége a most alkotó fiatal művészek munkásságának majdani lezárulásakor, úgy ötven-hatvan év múlva prognosztizálható. Vagyis a jelenkori művészet ugyanúgy a múlt, a közelmúlt művészete, mint a jelené és a majdan elkövetkező jövőé is. Az idézőjelben szerepeltetett „gödöllői” és az ugyancsak idézőjeles „textil” viszonylatában a jelenkoriság tehát olyan összetett jelenségvilágot jelöl, amelyben az idős nemzedékek, a középgeneráció alkotói és a fiatalok is megjelennek, múltba nyúló jelenlétükkel és napjainkban kifejtett, és majdan beteljesedő munkásságukkal egyúttal reprezentálván, hogy itt együttélésről, generációk egymást követéséről, egymásra épülő vagy egymás mellett futó művészeti folyamatokról van szó. És ha mindezt egy ún. iparművészeti ágazat, egy művesség területén, és egy jóllehet nagy múltú, de nagyságrendjét mérlegelve mégiscsak kisváros esetében regisztrálhatjuk, akkor nem túlzó a megállapítás, hogy egy nagyon fontos és nagyon különös művészeti jelenség áll előttünk.
    Hasonlóképp összetett kategória a gödöllőiség fogalma. Természetesen leszögezhető, hogy elsősorban a Gödöllőn született, itt élt, itt letelepedett, itt alkotó művészek munkásságából épül a gödöllői művészet, de nem csupán a hely, az élettér, az alkotótér által ide kötődőkéből: a „gödöllői” ugyanis nemcsak a város, hanem a hagyomány ereje által éltetetten a művészeti szellemiség jelölője is, amelynek vállalásához, vallásához nem feltétlenül szükséges a helyben lakás. Azonban nem feledkezhetünk meg arról az alapvető feltételről, hogy a földrajzilag is a városhoz kötődő, alkotótevékenységük révén szorosan a városhoz kapcsolódó, az állandó jelenlét által kiteljesedő művészeti munkásság nélkül nincs gödöllői művészet. Ez az alap, amely aztán földrajzilag, térben és szellemileg, a földrajzi vonatkozásoktól függetlenül tágul és tágítható. A gödöllőiség földrajzilag korábban is kiterjedt kategóriaként funkcionált: a környező településeket művészeti áramkörébe vonta, de gyakran budapesti, vagy távolabbi tájakon élő művészeket, művész-köröket is integrált, lazább vagy szorosabb kapcsolatokat alakított ki velük. Az integratív szerepkör vállalása és kiteljesítése a gödöllői művésztelep-hagyományra támaszkodhatott és építkezhetett, az erőteljes vonzó hatás illetve a kisugárzás áramlatainak éltetésével. Ez kiállításokon, tematikus programok tervének kidolgozásán és teljesítésén, műhely jellegű együttmunkálkodásokban realizálódhatott, amelyekben kiemelt jelentőséget kapott, nagy szerepet vállalt a textilművészet. De hogy mit jelent gödöllői művésznek lenni, illetve mit jelent a jelenkori gödöllői művészeti szellemiség áramkörében élni és alkotni, és melyek ezen gödöllőiség jellegzetes ismérvei a textilművészet vetületében – ez még nehezebben megválaszolható kérdés.
    A jelenkori gödöllői művészeti jellemzők meghatározásának kísérlete előtt azonban a címben foglalt harmadik elem, a textil-fogalom meghatározásáról sem feledkezhetünk meg. Mint a 20. század utolsó harmadának művészeti történései is oly szemléletesen bizonyítják, a textilművesség-kifejezés (amely a latin texere, szőni, fonni igéből eredeztethető) már nemcsak azoknak az eljárásoknak az összefoglaló elnevezése, amelyek során a növényi, állati vagy ásványi eredetű fonalakat létrehozzák, majd azok segítségével textiliát állítanak elő, hanem sokkal tágabb, az eredeti fogalom-megnevezést tulajdonképpen érvénytelenítő művészeti jelenség: új műnemek és új műformák, korábban ismeretlen technikák és váratlan anyagalkalmazások jelzik, hogy minden átalakult, a területek, a művészeti ágazatok áthatották egymást, hogy minden mozgásban van. A múlt század hatvanas-hetvenes évtizedfordulóján – amiként a világ művészetében – a magyar művészetben is gyökeres változások zajlottak le: az addig egyeduralkodó textil falikép-műforma – és legelsősorban a gobelin-technikával szőtt falikárpit műneme – felbomlott és kitágult. Az alkotók előtt két út nyílt meg: a térkalandozás, a tér birtokbavétele, a háromdimenziós textiltárgy készítése és a textilszál-alkalmazás, a szövedék-létrehozás új lehetőségeinek kutatása, illetve a textil megalkotása a textil után, a textil nélkül. És a formaiak mellett fontos tartalmi elmozdulást jelzett, hogy a díszítés-jellegű, a dekorativitást célzó érzéki aspirációk továbbélése mellett felerősödött a művek autonóm szellemi kifejezésre törő indíttatása, a gondolatiság igénye és szándéka. A hetvenes és nyolcvanas évtized textilművészeti forrongása aztán lassan lecsillapodott: fokozatosan újra létjogosultságot kapott, újraéledt a falikárpit, és a látványos fordulatok helyett elmélyült, csendes kutatómunka kezdődött meg a textilműhelyekben.
    Ebben a kevés biztos támpontot kínáló korszakban, ebben a nehezen behatárolható művészetföldrajzi környezetben, és ezen a gyors átalakulásokban leledző művészeti területen kellene meghatároznunk a Gödöllőn tevékenykedő és Gödöllőhöz napjainkban kapcsolódó, a hagyományos terminológiával textilművészeknek, vagy textiltervező iparművészeknek nevezett alkotók törekvéseinek jellegzetes vonásait, a munkásságuk által körvonalazódó tendenciákat illetve egyediségeket. Némiképp megkönnyítették e nehéz helyzetet a gödöllői szőnyeg száz éves évfordulójára rendezett 2007-es kiállítások jelenkori szekciójának kurátorai és rendezői, akik kilenc, napjainkban is aktívan dolgozó, a gödöllői textilművészeti, szőnyegszövői hagyományokat továbbépítő alkotók műveinek bemutatásával mintegy megjelölték a legfontosabb erővonalakat. A Bódis Erzsébet, Farkas Éva, Katona Szabó Erzsébet, Kovács Gabriella, Kunszt Veronika, Pirók Irén, Remsey Flóra, Szekeres Erzsébet és Szuppán Irén műveit felvonultató együttes, és a kiállítás anyagában kalauzoló, Őriné Nagy Cecília által összeállított és írt katalógus, valamint a Remsey Flóra által írt kalauz révén kibontakozhat előttünk, hogy a 20. századelő húszas éveiben megszakadt folyamatok csak hosszú hiátus után, a hetvenes években élednek újjá, és csak a kilencvenes években bontakoznak ki újra teljes intenzitással. A magyar művészetben művészettörténeti jelentőségű egykori gödöllői művésztelep hagyományait felélesztve a jelenkori gödöllői textilművészetben számos, a hagyományokhoz kötő rokon vonást, összefüggést, és természetesen számos, a kor, a korszak, a modern művészeti áramlatokkal együttlélegző új jelenséget is regisztrálhatunk. Az elődök törekvéseihez kapcsoló fontos jelenség a közösségi műhely-keretek újjáélesztése. Az egymástól távoli és elszigetelt terekben zajló alkotómunka privát közegei helyett 1998 óta a GIM-házban, a Gödöllői Iparművészeti Műhelyben közösségi jellegű, művésztelepi környezetben zajlik a munka, amely lehetőséget ad az elmélyült, magányos tevékenységre és a közös munkálkodásra, az együttműködésre is. (Ennek a mai művészeti központnak szerves előzménye volt a nyolcvanas évek Testőrlaktanya-textilműhelye.) A különböző művességek műtermeiben, illetve műhelyeiben a gödöllői tradíciók szellemében tanműhelyek is működnek, ahol elsősorban a textilművészek és tanítványaik munkálkodnak eredményesen. A műhelyek és a kiállítóterem, és a műhelyépületet övező kert – amely a gödöllői művészet természetközeliségének, természettel való eggyéolvadásának is, mintegy fizikai és szimbolikus síkokon kiterjesztett, rendkívül fontos megtestesítője – az ún. iparművészeti ágazatok és a társművészetek találkozásának életteli fóruma – és ebben is az elődök szellemiségének jelenvalósága figyelhető meg.
    A gödöllői szőnyeg 100 éves évfordulójára rendezett 2007-es, a GIM-házban bemutatott kiállítás – természetesen a szövést, mint művészeti tevékenységet preferálva – a szövőműhely-hagyományok továbbéltetését reprezentálván a hagyományos kárpitokat, a textil-faliképeket állította reflektorfénybe, de a gödöllői textil jelenkora ennél sokrétűbb és összetettebb jelenség. A hagyományos anyagok, technikák és hagyományos műformák – így a gyapjúszálból, francia gobelintechnikával szőtt kárpitok, és az ikat és a székely festékes technikával készített szőnyegek – alkalmazása mellett számos egyedi eljárást és újító kezdeményezést is felfedezhetünk: így például a megszokott négyzet vagy téglalap befoglaló-alakzat felbontását, esetenként szabálytalanná válását, a különböző applikációk, rétegzettségek megjelenését – rendkívül érdekes és érzékenyen kifejező megoldással Farkas Éva művein –, a különböző anyagok, így például a fémszál és a drót gyapjúval ötvözött, szövedékként való felhasználását, vagy a drót kizárólagos szövedék- és dombormű-alkotó szerepét Remsey Flóra kompozícióiban, akinek a funkcionális textil területén is kimagasló jelentőségű a munkálkodása. Az anyagválasztás és technikaalkalmazás változatosságát illusztrálhatják a népi szövés- és hímzéstechnikákat alkalmazó Pirók Irén és Kunszt Veronika munkái, míg a népművészeti formakincs megőrzése és továbbéltetése, leleményes megidézése jellemzi Szekeres Erzsébet faliszőnyegeit. Az elvont és a természetelvű megjelenítés, a geometrikus mustrák és az organikus idézetek mellett a stilizálás, a leegyszerűsített, dekoratív motívummá lényegített nagyvonalú képi kifejezés domináns jelenlétét a fiatal Kovács Gabriella és a nyolcvanadik életévén túl is fiatal Szuppán Irén és Bódis Erzsébet festői utalásokban játszó alkotásai reprezentálják. A klasszikus kárpitok világában és a népművészeti indíttatásokat őrző, varázslatos öltözék-tervezés és kivitelezés területén is otthonosan mozgó Katona Szabó Erzsébet a közelmúlt alkotóperiódusában a bőrmunkák felé orientálódott: a kivágott motívumokból szerkesztett bőrképek és a varrott bőrkollázsok új műnemekként már csak a kézművesség és a természetes alapanyag révén, és csak nagy-nagy áttételekkel kapcsolhatók a textilművészethez.
    Ez a futó áttekintés is jelezheti – és még nem szóltunk a lazább szálakkal Gödöllőhöz kötődő további „textilesekről”: Ardai Ildikóról, Baráth Hajnalról, Bocz Beáról, Csete Ildikóról, Csille Mártáról, Góth Katalinról, Kelecsényi Csilláról, Kókay Krisztináról, Köllő Margitról, Madarászné Kathy Margitról, Máder Indiráról, Málik Irénről, Simonffy Mártáról, Solti Gizelláról, Székelyi Katiról és Torma Annáról –, nos, ez a kibővített művészcsapat-névsor is jelezheti, hogy a tradíció tisztelete és a visszafogott, megfontolt, mértéktartó újítás szemlélete együttesen jellemzi ezen művészeti terület, ágazat alkotóinak munkásságát. Valószínűleg ez a megfontoltsággal, mértéktartással, fegyelmezettséggel ötvözött innovatív szellemiség az, amely a jelenkori gödöllői művészet jellemzőjeként is megragadható vonás: a klasszikus értékek tisztelete – de nem feltétlen tisztelete –, a megszokott keretek finoman megváltoztatott alkalmazása – de nem teljes felszámolása, nem teljes megtagadása –, a szélsőségek kerülése. Fontos a mű kézműves jellege, az alkotó kéz által hitelesített megcsináltsága, magas fokú, nemegyszer bravúros mesterségbeli kivitele, ezáltal egyedisége és megismételhetetlensége, s elegáns, nagyvonalú, perfekt előadásmódja. Az autonomitásra való törekvés mellett jelentőségteljes jelenlétű a funkcionalitás szolgálata: az alkalmazott textilmunkák, lakástextilek, berendezési tárgyak, öltözékek tervezése és egyedi kivitelezése, az esetenként megrendelésre kivitelezett művek megalkotása. Konkrét hangsúlyokkal élő, a hajdani népművészet motívumaihoz vissza-visszaforduló, a szecesszionista örökséget is őrző és továbbvivő, természetelvű és az absztrakciónak is tág teret nyitó, tehát széleskörű stilisztikai és nyelvezeti-formai tájékozódású és kitekintésű művészet a jelenkori „gödöllői textilművészet”. Vonzóhatást kifejtő, befogadó természetű – ezt számos helyben, és gödöllői keretek között a városhatárokon túl és külföldön rendezett, csoportos, tematikus tárlat, fellépés tanúsítja –, és kapcsolatokat teremtő és éltető, kisugárzó erejű: Gödöllő művészete ezáltal jelenhet meg a jelenkori művészet szerves, de egyedülálló vonásokkal és jellegzetességekkel bíró, különleges értékekben gazdag alkotórészeként.
    És a formarenden és jellegen, a külső jellemzőkön túl a jelenkori gödöllői textilesek munkáiban az érzékiség és a gondolatiság érzékeny egyensúlya jelenik meg vagy rejtőzködik a mögöttes tartományokban, valaminő meditatív szellemiség, természet-áhítat, lírai jelleg hatja át a kompozíciókat. A szemlélőket, a befogadókat a lágyságok, a finomságok, az érzékenységek, a bensőségességek szféráiba kalauzolják ezek a művek: mintha alkotóikat valamilyen bátortalan, de mégiscsak felszínre törő szépség-kultusz, harmónia-keresési vágy és igyekezet ösztönözné. A gödöllői művészet álom-ittassága tehát száz év elmúltával sem csillapodott. És végezetül még egy érdekes, beszédes adalék: a szövőműhely történetét 1920-ig megrajzoló, a gödöllői Városi Múzeumban felvonultatott kiállításán, és az 1920 és 1945 közötti két és fél évtized termését számba vevő, a Művelődési Központban rendezett bemutatóján – a visszafogott világításból eredő hatásokat és a művek létrejötte óta eltelt időben lezajlott fakulások, színváltozások jelenségeit, a restaurálási szükségleteket is mérlegelve – jobbára nyomasztón sötét, barnákban és sötétszürkékben, feketeségekben fuldokló színvilágba burkolózó faliszőnyegekkel, kárpitokkal találkozhattunk. A GIM-ház jelenkori műveket felvonultató tárlatán kiállított textilkompozíciókon viszont élénkségekben tobzódtak, harsogtak a színek, mindent háttérbe szorítva uralkodtak a tompítatlan világos, vagy a pasztell, de mindig üde árnyalatok: a jelen kor Gödöllőjén elkápráztatott a művészet pompázatos élete.