NAGY ZOLTÁN

Én és a Másik műve

Demény Péter: Visszaforgatás

„Az én énnek, tenek, vagy őnek mondja magát.
Az énben mindhárom személy benne van.
A Szentháromság. Az, amelyik tegezi az ént: az,
amelyik őként bánik vele.” 
(Paul Valéry)

„Sosem tudtam hogyan kell történetet mesélni. S mivel mindennél jobban szeretem az Emlékezetet – Mnémoszünét –, mindig is szomorú fogyatékosságnak éreztem tehetetlenségemet.” Merész, sokatmondó és ellentmondásos kijelentések. Talán nem lepődünk meg azon, ha nem másnál, mint Derridánál olvassuk, hiszen a dekonstrukciós aktivitás „fenegyereke” éppen a koherenciára törekvő önelbeszélés esetlegességére, nyomvesztettségére mutat rá. Ebből kifolyólag megkérdőjelezi az általában vett emlékező próza rendteremtő természetének létjogosultságát.
      Demény Péter első prózakötetének olvasása közben mintha ez az idézet köszöntene vissza mindazon esetben, amikor a narrátor kellő iróniával és önkritikával elemzi elbeszélő képessége függőségét azoktól a tényezőktől, amelyet az írás és egyáltalán maga az írói létforma technikailag megkövetel. Mintha a jungi autonóm komplexus esete érvényesülne, amely az íráskontrollját elvesztett művészt nem a leírtak akarására, hanem valójában a leírtak öntörvényűségének, szükségességének vállalására kényszeríti. Ilyen szempontból a rendteremtés szkepszise ellenére egy nagyon is tudatos elbeszélővel van dolgunk, aki nem panaszkodik képességének hiányosságaira, hanem éppenséggel ezen képességek folyamatos tudatosítása és megcáfolása mellett kötelezi el narrátori pozícióját. Úgy vállalja leírt szavainak érvényességét, kifejező erejét, hogy részben föl is menti önmagát a megnyilatkozás hitelességének vállalása alól. Így lesz a szöveg a megnyilatkozás és a kijelentés alanya közti önhasadás, miszerint a kimondott szó ereje nemcsak a valóságot nem födheti, hanem egyáltalán nem alkalmas a nyelven túli jelenségek megragadására. Másrészt pedig úgy utal és törekszik identitása definiálására, hogy voltaképpen ez a definíció csupán egy résztöredéke lesz annak a végeérhetetlen procedúrának, amely az önmagaság megszilárdítása érdekében az önmaga melletti folyamatos tanúságtételre szolítja fel. Külön elemzés tárgyát jelenthetné azon szöveghelyek számbavétele, amelyek a fentiekben vázlatolt problematikára játszanak rá.
      A Visszaforgatás rendkívüli ereje tehát részben metaszinten, az önelbeszéléshez szükséges történetek szelektív és konstitutív alakzataiban mutakozik meg, továbbá pedig egy közösségi narratíva keretei között teremti meg az individualitás elbeszélhetőségének esetét. Imre, a főszereplő, aki egyben sikeres író is, fontosnak tartott emlékei között kutatva keresi azokat a lehetőségeket, amelyek megteremthetik az önmaga és a családjához fűződő viszonyának történetét. A kapcsolatai, szerelmei és végül nyomasztó magányossága okaira keresett válaszokat csakis az emlékekben tájékozódva találja meg úgy, hogy közben az eleve létező természet kaotikusságát legyőzve egy másodlagos, és így mesterséges rend nyugtató de egyben önáltató szerepében viszi színre. Célja kegyetlenül leszámolni mindazokkal a hazugságokkal, képmutatással és szorongással, amelyek gyermekkorát, valamint élete további részét is erőszakosan megpecsételték, elindítva ezáltal a kísértő önigazolás igényét. Innen nézve a szubjektum olyan erőteljes és szuggesztív pszichikai reprezentációit nyújtja a szöveg, melyben a főhős biztos menedéket kereső vágya soha sem képes egy bizonyos ponton lehorgonyozni, hanem valójában az állandóan fölbukkanó lehetőségek mérlegelésére szorul. Már maga az indítás, a valahonnan való kezdés is előrevetíti a bizonytalan narráció esetét. Nem egyfajta írói hanyagságról, kezdetleges elbeszélésről beszélek, hanem az én azon vágyainak halmazáról, amelyek minduntalan elcsúsznak, megbuknak, önmagukkal meghasonulnak, végül pedig ez válik tulajdonképpeni jellemzőjükké. Az elviselhetetlen otthoni állapotból való menekülés vágya elsősorban a házasság „biztonságos” környezetébe kalauzolja a főszereplőt, majd e kielégületlenség után következik a Pisztáciával folytatott komoly szerelmi viszony és az ettől való meglepő elszakadás. Mindeközben pedig a fenti eseményekkel párhuzamosan futnak azok a történetek, amelyek Imre többi rokonait, ismerőseit, barátait, illetve a tőlük kapott tudást és önismeretet hivatottak bemutatni.
      A bevezető szöveg mint mikronarratíva komoly kételyekkel indul, és bejelenti a további történetek öndefiniáló funkcióját. Elsősorban a mesélés szükségességét vállaló impulzív törekvés nyilvánul meg a történetek különböző formáiban, amelyek a megértéshez tartozó elemeket nemcsak a jelenbeli individuum sajátjának tekintik, hanem számot vetnek a családtörténeti hagyomány azon figuráival is, akik komoly szerepet játszanak a főszereplő identitáskoncepciójának kialakításában: „...megérteni azt, ami történt velem, velünk, aztán megint velem, hiszen a velem történtek sohasem kizárólag hozzám kapcsolódtak, de mikor visszatértek, akár valami bumeráng, kizárólag rajtam ütöttek.” Érdemes megfigyelni, hogy a látszólag jól körvonalazható teleologikus elgondolás mennyire ki van szolgáltatva a szöveg megképződésének, az írás folyamatosan reflektált jelenének. Az elbeszélő miközben kidolgoz egy a történetek további alakulását irányító pre-koncepciót, nem feledkezik meg reflektálni a szövegre mint felületre, vagyis mindazon gondolatok artikulációjára, amelyek kimondásukkal egyidőben kijavításra, helyesbítésre is szorulnak. Ennek alapján az olvasó valósággal beavatódik az írói technikák kulisszatitkaiba. Nyomon követheti az elbeszélő azon érzékenységeit, amelyek egyrészt a leírt szó esetlegességére, közhelyszerűségére, másrészt viszont a narráció rendteremtő aktusára figyelmeztetnek. Az egyetlen összekötő kapocs, amely az írás által keletkezett diszkrepanciákat mégis összefogja, az a történet maga. Arról van szó tehát, hogy tapasztalataink, jelentős életeseményeink maguk is történetek formájában adottak, amelyeket egy összefügő narráció biztosít. Viszont Demény gondosan ügyel arra, hogy az olvasót minduntalan megfossza a stabil tájékozódási ponttól, így a történeteket sem eleve adottként kezeli, hanem inkább történésükben, a mindenkori „itt és most”-ban, amelyek a megértést leírásuk folyamatában és nem egyfajta változatlan birtoklásuk által reprezentálják: „...ezen február elsején kezdem el a munkát, életem vagy életünk megértésének a munkáját, vagy inkább e megértés leírásának a munkáját.” Itt nemcsak a nyelvre mint megformálandó anyagra, valamint a posztmodern prózatechnikákra kell gondolni. Ugyanolyan fontosságot kapnak az autobiografikus írásmódok azon jellemzői, amelyek az előre birtokolt episztemológiai törekvések színrevitele mellett, a szubjektum önmegértésének performatív aktusát az írás jelenbeli történéseként kínálják föl. Olvasatomban tehát a Visszaforgatás azon írásszintjeit tartom vitathatónak, amelyek az önkimondás kísérletező folyamatait egy identifikációs stratégia részeiként kezelik. A regény nagy dilemmáját jelenti az a kérdés, hogy az elbeszélő miképpen lehet önmaga, hogyan engedhet teret az identifikáció aktusába minduntalan beleszóló másik olykor segítő, vagy pedig nyomasztó jelenlétének. A tét látszólagos egyértelműségében válik rendkívül kétségessé. Nemcsak arról van szó, hogy mely történetek szükségesek az öndefiníció kimunkálásához, hanem egy olyan nyelv megtalálása is komoly feladatot jelent, amely által a szubjektum én-mondása tulajdonképpen ön- mondás is egyben. Fontosnak tartom tehát azt a kérdést, hogy a Visszaforgatás beszélő szubjektuma hogyan oszlik meg az alakmások közt, milyen jelentőséget tulajdonít a különböző nyelvi világok, tudatok párhuzamos jelenlétének. Ezáltal az elbeszélő azon kompetenciája is kérdésessé válhat, amely a hajdani történeteket átélő én helyzetét megpróbálja fölidézni az emlékezés távlatában.
      Azt mondhatnánk tehát, hogy ez esetben összehasonlítani annyit jelent, mint viszonyba helyezni önmagunkat egy másikkal. Önazonosság és másság azon dialektikája érvényesül, amely már nem az elválasztható bináris oppozíciók mentén ragadható meg, hanem éppenséggel az önazonos és a másik egymásra vonatkoztatottságának tudatában. Úgy tűnik, a szöveg folyamatosan e két pólus között ingadozik, mindaddig, amíg el nem éri azt a pontot, ahol az önmagát áttekinteni vágyó individuum elvegyül az őt érintő viszonyrendszerek között.
      Az elbeszélő minduntalan hivatkozik egykori önmagára, amely egyértelműen az önreflexió jele, vagyis a fölidéző és a fölidézett tudat közti kapcsolat. Példának okáért amikor kezdetleges, félszeg udvarlási kísérletein töprengve rájön, hogy tulajdonképpen nem is ő, hanem egy másik gondolkodik helyette: „nem jöttem rá, hogy a nagyanyám gondolkodását követem, de olyan tökéletesen, mintha indigóval húztam volna le, vagy hogy legyünk modernebbek, mintha beszkenneltem volna az agyát”. A következő szereplő, akivel Imre kapcsolata ugyancsak egy lehetséges identitás megragadását mutatja, a nagyapa személyében jelenik meg: „Remélem, nekem is korán kezd őszülni a hajam, akkor tényleg mindenben egyformák leszünk, csak a pipáját nem tudtam még a kezembe venni, de nagyon készülök rá...” Jól látható, amiként az elbeszélő kifinomultan ügyel az önazonosság/másság kérdéskörét érintő intrapszichikus viszonyok fölvázolására, egy lehetséges identitáskoncepció biztosítása céljából. Komoly kételyek és vívódások jellemzik azokat az eseteket, amikor Imre saját énjét kívánja elkülöníteni, de egyben kapcsolni is a tudatába beleszóló másiktól/másikhoz: „A legfurcsább az, hogy ketten kétféleképpen működnek bennem [...] a kétféleséget inkább úgy értem, hogy bennem élő, engem formáló modelljük mennyire másképpen nyilvánul meg...” Rendkívül sikeresnek és tanulságosnak tartom ezeket a szöveghelyeket, mivel nemcsak a valamiről való beszédre hívják föl a figyelmünket, hanem az én-azonosság visszaadására egy olyan narratívában, amely éppenséggel ezt a vágyat bontja meg folyamatosan. Tulajdonképpen valamit visszaadni önmagában az autobiográfia esetében, illetve a kortárs gondolkodás viszonylatában szinte lehetetlen, hacsak nincsenek megfelelő, értelmes modellek kiválasztva ezen célhoz: „milyen modelleket keresünk magunknak, és mennyire sikerül alkalmazkodnunk hozzájuk, mennyire sikerül elhitetnünk magunkkal, hogy ezek voltaképpen mi vagyunk, nem a nagyapánk és nem a nagyanyánk, hanem mi, mi magunk.” Tulajdonképpen a regény nagy kérdései sűrűsödnek össze ezekben a mondatokban, amelyek kihatnak a többi szereplőhöz való viszonyulásra is. Imre mintha egy soha nem szűnő örvényben kavarogna, amelyben ördögi nevetéssel tartják vissza, valahányszor egérutat nyerne. Ezt a fajta egérutat jelenti elsősorban a saját története birtoklására irányuló vágy, amely fontos abból a szempontból, hogy miért éppen úgy látja a dolgokat, ahogyan látja, illetve miért írja le úgy, ahogyan leírja: „Elég, a végén soha nem mondom el ezt a történetet, mint ahogy minden történetet nyílván nem fogok elmondani, pedig el szeretnék, de nem is sikerülhet, nem is beszélve arról, hogy ezek az én történeteim, anyám, apám, vagy öcsém valószínűleg nagyon más történeteket mesélnének, ha tudnának vagy akarnának mesélni.” Az egyén pszichikus koherenciájának és individualitása élményének a biztosítása válik igazi kihívássá ebben a szövegrészben, hiszen az elbeszélő megteremti azt a teret, ahol önmagát beszélheti el. Apja és öccse alkoholizmusba menekülő életformája, anyja képmutató önsajnálata, felesége türelmessége, a testiség explicit közelsége mind olyan esetek, amelyek a szubjektum másokon keresztüli önmegértését létesítik egy olyan kerettörténetben, melyben az egyénről szóló beszéd mégis megbotlik a konfesszió műfaji követelményei miatt. Bűnömet nem vallhatom be önmagamnak, hiszen a vallomás mindig feltételez egy hallgatóságot, amely elsősorban etikai követelményként viszonyul a beismeréshez. A nagyinak és Máriának szánt „beszélgetések” a regény „társszerzőivé” avatják e két szereplőt, hiszen Imre tudatába folyamatosan beleszól a másik, előírva egy bizonyos nyelvet és megszólalásmódot. Ugyanakkor, amint azt fennebb már megjegyeztem, a másság mint „társszerzői” viszonyulás jelentős mértékben beleszól a lehetséges egyéni identitáskoncepció kialakításához. Az idegenség retorikája viszont nemcsak a személyközi viszonyok mentén artikulálódik, hanem érezteti hatását magában a nyelvben, valamint az emlékezet kognitív mechanizmusaiban is. A kamera mint az önmegfigyelés és az emlékezet technicitása rájátszik az emlékek hiteles idézésére, hiszen kétségtelen, hogy maguk az emlékek sem nyelv előtti események, hanem a nyelv figuratív természetében artikulálódnak.
      Ebben az értelemben a szöveg fokozatosan halad az individuálistól a közösségi fele, ahol a személyes és kollektív emlékezet nemcsak poétikai, hanem politikai színrevitelében is érvényesülhet. A kommunista társadalom kegyetlenségei fontos antropológiai kérdésekben konkretizálódnak, hiszen az alapvető emberi létformák természetét feszegetik. Valójában mindez egy olyan műfaji hagyomány részeként íródik/íródhat, amelyben az önéletírás más-más formában, de mindig a történelmen való bosszúállásként van/lehet jelen. Árnyaltabb kifejtést érdemelne az a szöveghely, amelyben Imre kvázi az olvasóval vetekedve hangoztatja, hogy noha Horthy kolozsvári bevonulása óta eltelt jó pár évtized, ő mégis ki meri jelenteni, hogy ott volt a tömegben. Ha nagyon ragaszkodnánk az önazonos/másik kérdéskörhöz azt mondhatnánk, hogy az ősök Imrében való továbbélésének színrevitele ez a jelenet.
      A megértés tulajdonképpen önmegértés – mondhatnánk, és ez igaz is lenne, hiszen a regényben fölbukkanó szereplők mindannyian „példázatszerű” funkciót töltenek be, amelyek hozzásegítik az elbeszélőt saját jelentésadásainak megerősítéséhez. Imre sokak számára talán az élet banálisnak és mindennapinak tűnő esetein töpreng, amelyet a mai, médium és tömegkommunikáció által befolyásolt társadalom talán egy kézlegyintéssel elintézne. Viszont ha megpróbálunk lemondani a felületes gondolkodásról, könnyen rájöhetünk, hogy az Élet mint olyan a saját együgyűségében válik nagyszerűvé. Azáltal, hogy a művészethez kapcsolódik, és biztosítja e kettő közti transzferenciát. Nemcsak a történetek szerveződnek narratívákba, hanem éppenséggel a mindennapi élet is narratívaként, megélhető de egyben elmondható történetként is működik. Demény írása ezért nem az életet közhelyesen utánozó szöveg, mégcsak nem is az életet újrafogalmazó, plagizáló kísérlet, hanem egy olyan műfaji közeg létrehozója, amely valójában a mindennapi narratívumok irodalmi szintre emelésekor mutat rá a referencia, önelbeszélés és identitásgyakorlat messzemenően nem egyértelmű természetére. Nemhiába, hogy már a fülszöveg retorikája utal egyrészt az olvasói/műfaji elvárásból fakadó referencia tarthatatlanságára, másrészt pedig a Caravaggio-analógia jelzi azt a procedúrát, amely szerint eggyé válik megfigyelő és megfigyelt, analizáló és analizált. Imre identitása áttekinthetőségének a kényszeréből mondja el történetfosztottságának történését. Végső soron a nagytörténet létrehozását szorgalmazó igénye ennek következtében bomlik meg, mintegy utalva az állandó újraírásokban artikulálódó történettöredékek szövegszervező funkciójára. Az eleinte látszólag biztosnak tűnő kapaszkodók, mint az írás és részben a zene, amelyek az identitásképzés tulajdonképpeni teljessége, illetve töredezettsége között közvetítettek, útólag csupán a részt képviselik az egésszel szemben. Ebben az esetben megbomlik a linearitás, a szöveg tematikusan szerveződik, amely egy nagylélegzetű esszéisztikus, ismeretelméletileg kétkedő nyelvezetbe csap át. Mivel az elbeszélő őszintesége nem mérhető az objektivitás mércéjével, a hitelességre való törekvés is másfajta érvényességre tesz szert. Őszintesége már nem valóságeffektusokból áll, hanem sokkal összetettebb jellemzőkből: a bevett narratív sémák ellenére elbeszélései szükségszerűen hézagosak, hiszen amit elmond, nem fedi mindazt, amit elmondhatna, átélhetne, ennek következtében az élettörténet egy utólagos konstrukció, amely bevallottan narratív igazsággal rendelkezik. Egy jól megszerkesztett, koherens történet puszta látszatával. Így lesz a Visszaforgatás fragmentáltságában tökéletes, autonóm és megkerülhetetlen.    (Éneklő Borz – Koinónia, Kolozsvár)