Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 3. sz.
 
 
 

DANYI ZOLTÁN

 

Hamvas regényelmélete1


A Karnevál dőlt betűvel szedett metanarratív fejezetei gyakran foglalkoznak a regénnyel mint formával, a műfaj történetével és elméletével, továbbá a regény és a valóság szembenállásának kérdéseivel. Az egyik ilyen fejezet szerint a regénynek teljesen nyitottá és „ellenőrizhetetlenné” kell válnia, ugyanis nem lehet többé kinyomozni, mi a fikció és mi a valóság, nincs tehát „fix pont”, az egész történet „mozgássá alakult át”. És valóban úgy tűnik, hogy ebben a regényben az élet és irodalom közötti válaszvonal elmosódik. Hamvas szerint egyébként sem fikció és valóság áll szemben egymással, hanem az elhazudott, hamis és megtévesztő „realitás”, valamint a hiteles, békés és igazságos „valóság”. Mind a fikció, mind a realitás látszatvilág, a káprázat része, ahol rögeszmék és maszkok kavarognak szüntelen körforgásban, míg az igazi valóság ezzel szemben a monomániáktól megtisztogatott, hiteles életrend, amelyet az imagináció és a meditáció segítségével ismerhet fel és alakíthat ki az ember. A művészet sokszor közelebb kerül a hiteles valósághoz, mint a realitás. Ezt illusztrálja a következő példa a Karnevál egyik „függönybeszélgetéséből”:

 

Valaki Athénben a visító malacot olyan pompásan utánozta, hogy híres ember lett. A másik a hírt megirigyelte, és köpenye alá igazi malacot rejtett. Most jön a vicc. Az igazi malac senkinek se tetszett, megint csak a művészt tapsolták meg. Miért? kérdi ön. Talán mert a malac nagyon is igazi volt? Vagy a művész igazibb, mint a valóság? (1: 372) 


 

 

A Regényelméleti fragmentumban már Hamvas kifejezetten a valóság és a realitás megkülönböztetése alapján határozza meg a regény mint műfaj legfőbb sajátosságait. A tanulmány Kelemen Zoltán szerint csak „nagy jóindulattal nevezhető elméleti írásnak”, hiszen az nem a regény elmélete, hanem etikai magatartást kijelölő egzisztenciálfilozófiai fejtegetés. Ez részben igaz, viszont figyelembe véve a tényt, hogy Hamvas az élet és az irodalom problémáit nem egymástól elkülönítve szemléli, hanem egy olyan nézőpontból, amely erre a szembenállásra merőleges, akkor a következőképpen fogalmazhatnánk: Hamvas a Regényelméleti fragmentumban egyszerre beszél a regény elméletéről és az élet elméletéről, hiszen a kettő nem elválasztható. Vagy ahogyan Thomka Beáta írja: Hamvas a Regényelméleti fragmentumban az őt foglalkoztató alapkérdéseket (mint amilyen a személy, a közösség, az üdvtörténet, a valóság) a regény szemszögéből, a regényen mint formán keresztül vizsgálja. 


Realitás és valóság 


Regényelméleti tanulmányának elején Hamvas a 16. század művészeti és politikai helyzetét vázolja, azt az időszakot, amelynél Európa „sohasem volt nyugtalanabb”: Londonban a Hamletet játsszák, Cervantes Don Quijote kalandjait írja, Jakob Böhme értekezéseit fogalmazza. Ez a modern kor kezdete: a rohamos fejlődés, a gazdagodás, a nemzeti önállósodások kora, virágzik a kereskedelem, a kézművesség, a tudományok. Hamvas azonban nem ezekről beszél. A hatalmi szférában ekkor jelenik meg Richelieu bíboros, „a modern zseniális gonosztevők egyik legelseje”, a már-már „okkult módon piszkos” politikus archetípusa. Ettől kezdve Európa történelme a „soha el nem képzelt kínok és bestialitás története”, amely a forradalmakon és a háborúkon át egyenes úton halad a koncentrációs táborok felé. A bestialitás történetével párhuzamosan azonban fut egy másik történet is, amely Cervantes regényével kezdődik: Don Quijote nem fogadja el a realitást, külön történetet alapít. Ezt a külön történetet Hamvas ellentörténetnek vagy szélmalom-történetnek nevezi.

Az az ellentörténet, amely Don Quijotével kezdődik, szemben a közösség és az állam történetével, a személy története, és ennek letéteményese ettől a perctől fogva a regény, mert a regény kizárólag a személy történetével foglalkozik. [...] Ez a történet más valóságfogalmon nyugszik, nem azon a bizonyos realitáson, hanem a szélmalom-valóságon, amely Don Quijote szerint sem egészen a valóság, de az biztos, hogy az igazi valósághoz a realitásnál végtelenül közelebb fekszik. 

 


 

 

Hamvas szerint azok, akik nem fogadják el ennek a realitásnak a létjogosultságát, óhatatlanul a közösségen kívülre kerülnek, outsiderek lesznek. Ezek az outsiderek kénytelenek a saját valóságukba, a „szélmalom-valóságba” visszavonulni. A regény mint forma Cervantes művével születik meg: új tudatot, új életkoncepciót teremt, amely a valóság új megfogalmazását teszi lehetővé. Miután a regény mint forma megszületett, két történet létezik egymás mellett: az egyik a háborúk, a forradalmak és a politikai intrikák története, a másik az egyén boldogságkeresésének története, az „üdvtörténet”, amelynek során a sors csomói feloldódnak, és az élet átminősül. Ez utóbbi nem valósítható meg „fedetlenség” nélkül, mondja Hamvas, ezért az üdvtörténet nélkülözhetetlen eleme a vallomás: az embernek vallomást tennie tetteiről, véleményéről és bűneiről. Az ember a vallomásban alakul át „személlyé”, ami Hamvas használatában a létezés „magasabb műveletei számára alkalmas” lényt jelent. A regény ily módon „az önmegváltoztatás lehetőségeit” nyitja meg.
    Hamlet szintén szembefordul a bestialitással, ő is a szélmalom-valóságot választja, ezért alakja inkább regényhősnek tekinthető, semmint drámai hősnek.2 Hamvas olvasatában Hamlet dilemmája abból fakad, hogy igényt tart a személyes sorsra, ugyanakkor az események éppen ennek ellenében hatnak: a közösség árulónak tekinti azt, aki a személyes sors megvalósítására törekszik. Márpedig ezzel nem a személy követ el árulást, hanem a közösség (a királyi udvar).

 

A regényszituáció magva tehát nem a személy árulása a közösség ellen, hanem a közösség árulása az igazság ellen. Ezért lép ki Hamlet a közösségből, és ha másként nem, az igazságot a személyében tartja fenn. 

 

 

Sajátos értelmezésével Hamvas arra az eredményre jut, hogy az igazság hordozója ezért nem a közösség, hanem kizárólag a személy lehet. A személyes üdvnek viszont csak akkor van értelme, ha a kollektív üdv szolgálatában áll: „az igazi közösséghez az út a személyek teljes szabadságán át vezet”. A regénynek tehát akkor van üdvtörténeti jelentősége Hamvas szerint, ha a személyes üdvözülés elérésétől annak feladásáig, a közös üdvön való munkálkodás felvállalásáig vezet el, hiszen a kettő nem választható el egymástól.

 

Az individualizmus hisz az egyéni megváltásban, sőt abban is, hogy az ember saját maga meg tudja magát váltani. A személy tudja, hogy ilyesmi nincs. Az embert mindig csak a másik válthatja meg. 


 

 

A személy és a mű viszonya 


Élet és irodalom kérdései Hamvas Béla számára ugyanazt a problémát vetik fel: miképpen lehetséges az egyéni és a kollektív üdvözülés megvalósítása. A személynek a közösség üdvét kell szem előtt tartania, ennek előfeltétele azonban, hogy a személy minél teljesebb, minél „csiszoltabb” legyen. A személy kiteljesedésének egyik útja az alkotáson át vezet: a Regényelméleti fragmentum végén Hamvas arról beszél, hogy a mű megmunkálása bizonyos értelemben alkímiai eljárás, amellyel a személy tökéletesíthető: a műben az ember önmaga fölé tud emelkedni.

 

Az ember a műben folytatódik, a mű az emberben, de úgy, hogy a súly mindig a személyre és a szabadságra esik, és a tulajdonképpeni mű (magnum opus) az emberi üdv. 

 

 

 

A Patmosz egyik esszéjében Hamvas ezt a következőképpen fogalmazza meg:

 

A mű egyetlen értelme, hogy mialatt az ember dolgozik rajta, az emberre visszahat, és tisztít és ébreszt és világít. (3. köt.: 231) 

 

 

Fontos azonban megjegyezni, hogy a művön nemcsak az dolgozik, aki létrehozza, hanem az is, aki befogadja: a regény mind a szerző, mind az olvasó önvizsgálata. A megvalósuláshoz elengedhetetlenül szükség van az olvasóra, aki a művet önmaga átalakításával befejezi.

 

1
Részlet a Hamvas Béla regényei c. készülő könyvből. 
2
Ezzel a véleménnyel egyébként Hamvas nincs egyedül: Shakespeare drámái Babits Mihály szerint több esetben regényszerű, „epikusan festő drámák”, amelyek „az emberi világ sokoldalúságával és bonyolultságával” foglalkoznak.