Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 2. sz.
 
 
 

TÓTH LÁSZLÓ


    Az alapozó

Összefüggések Turzcel Lajoshoz
   


Turczel Lajos 2007. szeptember 2-áán töltötte be kilencvenedik életévét. A Fazekas József főszerkesztette somorjai Fórum Társadalomtudományi Szemle tematikus számmal (2007/3.), a dunaszerdahelyi Lilium Aurum születésnapi kiadvánnyal köszöntötte őt ez alkalomból (Emlékkönyv Turczel Lajos 90. születésnapjára). Akkor még senki nem tudta: a születésnapi köszöntőkből hamarosan búcsúztatók (is) lesznek. Irodalomtörténészünk ugyanis nem egészen négy héttel élte csak túl jeles életjubileumát: szeptember 26-án távozott az élők sorából. Személyében a második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalom és művelődés egyik legfontosabb személyiségét tiszteltük, azt az irodalomtörténészt és -szervezőt, illetve magyartanárok nemzedékeit útjukra indító egyetemi tanárt, aki alapvető értelemben járult hozzá ezen, 1945-1948 között erősen megtépázott néptöredék öntudatosodásához, múlt- és éntudatának visszanyeréséhez és elmélyítéséhez, humán értelmisége jelentős részének kialakításához, felneveléséhez. Ahogy monográfusa, Szeberényi Zoltán mondja a Fórum Turczel-számában: „Jelenléte történelmünk legkritikusabb éveiben szinte intézményeket pótolt. [...] Fellépése óta cselekvő részese, alakítója-formálója, sok vonatkozásban irányítója és inspirálója a szlovákiai magyar kulturális, közművelődési, irodalmi és tudományos életnek” (Felelősség és anyagismeret. Adalékok Turczel Lajos életművéhez). Ez értelemben Szeberényi méltán írja róla, hogy életművének értékei mára szervesen beépültek a 20. század második felének magyar irodalomtudományi és művelődéstörténeti kontextusába, s olyan, az „egész magyar nyelvterületen ismert és elismert tudóssá” vált, „akinek élete és munkássága már rég nem magánügy, korántsem »kisebbségi« produktum csupán, hanem az egyetemes magyar kultúra értékes [...] része”.
   
Turczel életpályájának, életművének, jelentőségének megértéséhez tudni kell, hogy a második világháború történelmi vihara, illetve az azt követő három-négy esztendő magyarüldözései, deportálásai és kitelepítései a (cseh)szlovákiai magyarságot megfosztották erős kultúrahordozó és -teremtő polgárságának és középosztályának, valamint értelmiségének, továbbá szellemi és gazdasági erejének legnagyobb részétől, s önbecsülésében, lelki erejében is példátlan módon és máig hatón meggyengítették. (Tanulságos olvasmány ezzel kapcsolatban a nevezett Fórum-számban Vadkerty Katalin Néhány adat a szlovákiai népbíróságok történetéből című írása azok 1945 utáni kisebbségellenes tevékenységéről.) Következésképpen a (cseh)szlovákiai magyarság második világháború utáni útja nem a törvényszerű folytatás, hanem – életképes, múlt- és hagyománytudatában erős, jövőteremtő értelmiség híján – a kényszerű ’újrakezdés’ jegyében indult (e fogalom erősen metaforikus értelmű használatát itt egy s más tagadhatatlan történeti tény teszi indokolttá). Ennek a népközösségnek ugyanis – bárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, attól még a tény tény marad – nem voltak pedagógusai, nem voltak papjai, nem voltak képzett szellemi irányítói, nem volt felkészült és művelt humán-, illetve szakértelmisége (még megmaradt, ki nem telepített diáksága, iskolaköteles tanulóifjúsága is részben Magyarországon, a határon átszökdösve, magyarországi oktatási intézményekben folytatta anyanyelvén a tanulást, részben szlovák iskolákba járt, részben pedig iskola nélkül csellengett-kallódott), s nem volt múltja sem (önszerveződését, illetve hagyományai ápolását lehetővé tevő egyesületeit, valamint múzeumait, gyűjteményeit elvették, azok anyagát, vagyonát, könyvtárát elkobozták, gyakori esetben megsemmisítették, s ha múlttudatát nem is lehetett teljes mértékben felszámolni, azt elemi szintre szorították vissza), s az anyaországgal való kapcsolatait is jó néhány esztendőre lehetetlenné tették.
    Ennek a néptöredéknek a második világháború után – ráadásul akkorra már egy politikailag szűkre szabott térben, egy ideológiailag erősen behatárolt pályán – első fokon is értelmiséget kellett teremtenie, önmagában való hitét, írásbeliségét, kultúráját kellett visszanyernie, a jövő felé utat nyitó műveltségét, sokirányú és sokrétegű tudásanyagát kellett megalapoznia. Ez utóbbit illetően, az oktatás, illetve a műveltségképzés területén kialakult katasztrofális helyzetére jellemző, hogy frissen érettségizett diákok kerültek a sorra egymás után (újra) megnyíló iskolák katedráira, s oktatták a náluk alig egy-két évvel fiatalabb sorstársaikat, úgy, ahogyan azt nem sokkal korábban még a tanáraiktól látták; „gyorstalpalókon”, néhány hetes tanfolyamokon kellett pótolni az égető – és csaknem végzetessé vált – pedagógushiányt. (Fontos feladat volt a kényszerűen Magyarországon tanuló diákok hazajuttatása is – erről Keresztes Csaba közöl forrásértékű tanulmányt a Fórum Turczel-számában A Magyarországon tanuló csehszlovákiai magyar nemzetiségű diákok hazatérése otthonaikba 1949-1951 között címmel.) Maga Turczel Lajos jogi diplomával a zsebében lett 1951- ben az előző év szeptemberében megnyílt komáromi gimnázium tanára, majd igazgatója, s csupán menet közben szerzett pedagógus képesítést a szintén akkoriban megnyílt pozsonyi Pedagógiai Főiskola levelező tagozatán (1954-től aztán a főiskola, 1959- től pedig a Komenský Egyetem magyar tanszékének oktatója volt).
    S ezek a körülmények együttesen teszik kicsit – ezúttal is jobb szó híján használva a fogalmat – ’akadémikusakká’ a ’(cseh)szlovákiai magyar irodalom’ elnevezés konkrét szervezeti-szerkezeti (al)egységet jelölő használatának indokoltságát megkérdőjelező, az utóbbi esztendőkben sűrűn elhangzó elvi felvetéseket (jóllehet érteni vélem s értékelni tudom indíttatásukat s bizonyos mértékben érvelésüket is). Mert lehet ugyan kérdés, hogy szlovákiai magyar irodalom van-e vagy lesz-e, nehezen lehetne tagadni, hogy – az utóbbi kilencven esztendőben – volt, s a történeti-társadalmi fejlődés magunk mögött hagyott szakaszaiban hol gyengébben, hol erősebben kirajzolódó keretet adott a folytonosság, továbbá a magyar irodalom és irodalmi gondolkodás egységének itteni fennmaradásához, illetve helyreállításához, s hosszú és rögös út vezetett ahhoz, hogy a fogalom használatának jogosságát egyetlen természetes gesztussal meg lehessen kérdőjelezni. Másképpen szólva, a magyar irodalmi, nyelvi, kulturális folytonosság Csehszlovákiában, illetve a mai Szlovákia területén 1918, s főleg 1945-1948 után csakis az adott, történetileg-társadalmilag-(geo)politikailag behatárolt zárt rendszerben, s annak tudomásulvételével volt fenntartható, hogy – miként Turczel Lajos írta valahol – ezen, „a nemzeti irodalom merőben új, külső ágazataként” létrejött literatúra „kibontakozását és fejlődési feltételeit [...] döntő mértékben az új életviszonyok, a kisebbségi élet korlátozott szellemi és anyagi lehetőségei” határozták meg, miközben az – legalábbis legjobb, értékalakító alkotóiban és teljesítményeiben – bizonyíthatóan mindig is a magyar irodalom és kultúra szerves részének tudta magát. Úgy gondolom, csakis e kettősség elfogadásával juthatunk közelebb valamelyest a lényeghez (szándékosan nem ’igazságot’ írtam itt), különben – amint egy helyütt H. Nagy Péter megjegyzi, s helyesen – „szó szerint »el-beszélünk« egymás mellett”, azaz mindkét, nem egy szinten elhelyezkedő „szólam” – vagyis a fogalomhasználat mellett nem teljesen megalapozatlanul kardoskodóké, illetve az ellene nem minden indokoltság nélkül berzenkedőké – „csak önnön hatókörén belül bizonyul elfogadhatónak”, minek következtében „vitájuk” „meglehetősen improduktívnak” mondható.
   
Ideje azonban ezen, ismertetendő kiadványaink kapcsán nehezen elkerülhető kitérő után visszakanyarodnunk Turczel Lajoshoz, hiszen éppen az ő pályafutása és munkássága segíthet tényként elfogadni és értelmezni a fent érintett diszfunkcióból eredő, ugyancsak fentebb szóba hozott kettős jelleget, kettős irányultságot. Mert bár igaz, hogy irodalmi pályafutásának az 1950-es derekától induló első szakaszában – némi magyar irodalomtörténeti és világirodalmi szemlélődés után –, az adott történelmi-társadalmi idővel korrelatívan, a saját maga által „pedagógiai kritikáknak” elnevezett elemzésekre, könyv- és irodalmijelenség-értékelésekre helyezte a hangsúlyt, az is ő volt, aki, alig egy évtizeddel később, az 1960-as évek közepe táján meghirdette a minőségi előrelépés programját, és hátat fordítva a kritikának, érdeklődésének az irodalomtörténeti kutatás felé fordításával már a csehszlovákiai magyar tudományosság megalapozását, kiépítését tekintette legfontosabb hivatásának.
    Turczel kellő időben felismerte: a minőségi irodalomhoz elsősorban művek szükségeltetnek, ezeknek a létrehozásához viszont sokoldalúan képzett és tájékozott tehetséges írók, illetve – nem utolsósorban – kiművelt olvasók kellenek, így adottságait, képességeit mindenekelőtt az irodalom- és értelmiségteremtés szolgálatába állította. (Az irodalom- és értelmiségindító Turczelről Duba Gyula írt széles alapozású, értekező arcképet a Fórumban, Az alapozó dicsérete címmel.) A Fiatal szlovákiai magyar költők című, 1958-as antológia összeállításával például nem véletlenül állt oda személyiségének teljes súlyával a második világháború, illetve 1948-1949 utáni csehszlovákiai magyar kultúra első jelentős nemzedékváltása, s általa is erőteljesen szorgalmazott első nagyobb irodalmi lépték- s mértékváltása mögé, amely s ami végül az itteni irodalmi sematizmus felszámolásában is döntőnek bizonyult. S talán az sem véletlen, hogy e nemzedékváltás nem egy kiváló képviselőjének, például a két induló költőnek: Tőzsér Árpádnak és Zs. Nagy Lajosnak, valamint a majdani esztétának, Koncsol Lászlónak már a komáromi gimnáziumban is ő volt a tanára, s valószínűleg az sem, hogy antológiájából hárman is – az említett Zs. Nagy, de főképpen Tőzsér és Cselényi László – összmagyar viszonylatban is jelentős szerepet játszottak a magyar líra szlovákiai ágának későbbi kánonváltásainál, Koncsol pedig – ismét H. Naggyal szólva – „a kortárs lírával foglalkozó értelmezői nyelv ideológiai kötöttségeinek felszámolásánál”. Nem minden érdekesség nélküli, hogy Koncsol legelső megjelent írásai egyikének éppen Turczel első könyve, az 1958-as Írások mérlegen a tárgya (lásd az Előtte és utána című emlékező értekezésének függelékeként a Fórum Turczel-számában is), s már abban hiánytalan felsorolását adta tanára mindvégig jellemző emberi-kritikusi-irodalomtudósi-pedagógusi erényeinek: „Nagy, és minden pillanatban aktivizálható irodalmi műveltség, kiegyensúlyozott ízlés, érzék a legújabb irodalmi problémák iránt, széles látókör és szüntelen intenzív érdeklődés, megnyilvánulásaiban pedig közvetlenség, szeretet és még a legélesebb ítéleteken is átsugárzó emberi melegség.”
    Amikor Turczel Lajos felhagyott az aktív irodalomkritikával, irodalomtörténészi kutatásaival igyekezett hátteret festeni a formálódó-alakuló (cseh)szlovákiai magyar irodalomhoz. S bár e tekintetben első nagy szintézisét, az 1967-es Két kor mezsgyéjént, melyben „egy tudományos csoport munkáját végezte el egyedül” (Szeberényi) – a kultúrtörténeti értékű kuriózumnak is elsőrangú sporttárgyú összegzésen (Magyar sportélet Csehszlovákiában 1918–1938, 1992) kívül – nem követték újabb nagy ívű összefoglalók, irodalom-, sajtó-, iskola-, illetve művelődéstörténeti mélyfúrásaival, arcképeivel, szövegközléseivel, irodalom- és tudományszervező tevékenységével sikerült életteli múltat, használható hagyományt és erős fogódzókat adnia egy nemzeti kisebbségbe szorult néptöredék önbecsüléséhez, egészséges önérzetének kialakításához. Ugyanakkor nem kis mértékben neki köszönhető, hogy a (trianoni) határain belül maradt többség visszakaphatta múltja, történelme, kultúrája azon – a két háború közötti Csehszlovákia, illetve a második világháború alatti Szlovákia területére eső – szeletének látását, mely az ő úttörő közreműködése nélkül akár feledésbe is merülhetett volna. Ezáltal a múlt benépesítésével és újrastrukturálásával, illetve -konstruálásával egyúttal érzékelhetővé és értelmezhetővé tette, s napjaink értékelési horizontjába helyezte át azt. Miként Mészáros András írja a kérdéses Fórum-számban, Turczel „egyik nagy érdeme, hogy a (cseh)szlovákiai magyar kultúra történetének sok ismeretlen vagy elfeledett személyiségét mutatta be és helyezte művelődéstörténetünk összefüggésrendszerébe. Tette ezt a nemes értelemben vett pozitivista irodalomtörténeti hagyomány szellemében, amelyik az adatokra és a történeti tényekre támaszkodva, és azokat tiszteletben tartva rekonstruálja a múlt – nem mindig a centrumban tevékenykedő, de ható – erőit” (Az irodalomtanár Németh Sándor).
    Mészáros állította össze azt a kilencvenedik születésnapján irodalomtudósunkat köszöntő Emlékkönyvet is, melyben jeles – közülük számosan összmagyar viszonylatban is felfigyeltetőt alkotó – tanítványai, illetve tisztelői adnak számot a szlovákiai magyar múltkutatás, tudományosság, valamint közgondolkodás jelenlegi irányairól, melyek Turczel Lajos út- és példamutatása nélkül aligha juthattak volna mai szintjükre. E tekintetben már az Emlékkönyvben olvasható írások érdeklődésének, figyelmének, tárgyukat illető megközelítési módozatainak sokrétűsége, sokszínűsége is sokatmondó: Mészáros András itt egy bölcselettörténeti összefoglalót közöl (Protestáns és katolikus filozófia Felső-Magyarországon a XIX. században); a régi magyar irodalom Csehy Zoltán, illetve Polgár Anikó révén kerül be az Emlékkönyvbe (Csehy: Az idill szétretorizálása. Barokk műfajkontamináció mint szövegszervező erő Gyöngyösi Csalárd Cupidójában; Polgár: Galánthai Fekete János Amores-fordításai), s a fiatal író, Bárczi Zsófia is irodalomtörténeti tanulmánnyal szerepel benne (Magyar fa sorsa – télen. Ady Endre, Mécs László és a húszas-harmincas évek szlovenszkói költészete). Recepciótörténeti és szövegkonstrukciós, illetve olvasáselméleti, olvasáspedagógiai, szövegértési kérdésekkel foglalkoznak a kötetben Dusík Anikó és L. Erdélyi Margit (Dusík: Amit a struktúra sejtet. Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz c. regényének új szövegverziója; L. Erdélyi: Olvasás és szövegértés). A nyelvelméletet Lanstyák István (A szervezett nyelvalakítás válfajai), a nyelvtörténetet, nyelvjáráskutatást – az épp Turczel Lajos szülőfalujára figyelő – Sándor Anna képviseli (Az ipolyszalkai nyelvjárás a XX. század első évtizedeiben). Tanulmányában a kutató szép szavakkal, elismerően szól Turczel Lajosnak a csehszlovákiai magyar nyelvjáráskutatás fontosságának felismerésével szerzett illető érdemeiről, illetve Gyermekkorom és anyanyelvem című példaértékű vallomásáról, mely szerinte „érdekes adaléka a nyelvelsajátítás folyamatának, hiszen a nyelvi szocializáció gyermek- és ifjúkori szakaszát felidéző emlékezés az iskoláskor előtti időktől kezdődően a kisiskoláskoron át a gimnáziumi évekig foglalja össze a szerző saját nyelvi fejlődésének fontos tényezőit. Emlékei alapján gyermekként leginkább a nyelvi változatosság és sokszínűség ejtette ámulatba, mégpedig a nyelvi variabilitásnak az a ténye, hogy anyanyelvén kívül létezik más, pl. a szlovák nyelv is, illetőleg hogy anyanyelvének is több változata van”. Turczel Lajos példájával indítja írását az etnológus Liszka József is, aki a cseregyerekrendszer intézményéről adott áttekintést (A cseregyerekrendszer a magyar nyelvterület északi részén. Újabb adatok), hiszen erről tudós tanárunknak is megvoltak a maga gyermekkori emlékei (tizenhét éves korában cseregyereknek küldték őt a szülei a Nyitra megyei Apponyba szlovák nyelvet tanulni). De Turczel Lajosra hivatkozik mint közvetlen előzményre Baráth László sporttörténeti tanulmánya is (Kisebbségi sportéletünkről az első Csehszlovák Köztársaságban), mely az 1928-1938 között működött Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetség előzményeit s történetét foglalja össze, s amelynek „sok területen ma is aktuális és példaértékű lehetne tevékenysége, munkássága”, mi több, „[a] A multikulturális Európai Unióban oly sokat hangoztatott toleráns viselkedés, s az ifjú nemzedék erre való nevelése terén is nagyon sokat tanulhatunk a CSMTSZ működéséből, eredményeiből”.
    Az Emlékkönyv írásai közül utoljára hagytam Grendel Lajos némiképpeni egyoldalúsága ellenére is mélységesen meggondolkodtató, bizonyos értelemben elvi alapvetésnek vehető tűnődését, mely a „Mi a magyar – ma?” kérdésére keresi – több oldalról is nekirugaszkodva – a választ (Mi a magyar – ma? Haza – a mélyben?). A kérdést azonban végül mégis nyitva hagyja, hiszen az ilyen kérdés(ek)re valószínűleg nincs válasz, legalábbis egyetlen válasz nem lehetséges rá(juk). Mi több, az elképzelhető válasz(ok)nál vélhetően sokkal fontosabb itt maga a kérdésfeltevés, a (rá)kérdezés aktusa és provokációja, mert az adott kérdés(ek)nek épp a problémával való szembesítés és szembesülés kettősségében rejlik a lényege (lényegük). Grendel Illyés Gyula emlékének ajánlott értelmezési kísérlete az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb nekirugaszkodása a nemzeti sorskérdéseinkről folyó, 1989 utáni diszkurzusban. Írónk alapvetése egyértelmű: „...magyaron nem valamiféle absztrakt vagy metafizikai, netán mitikusan ködös és kontúrtalan fogalmat érünk, hanem sokféle világnézetű, felekezetű, politikai pártállású nők és férfiak, idősek és fiatalok, magyar s nem magyar állampolgárok sokaságát, akiket összeköt a közös nyelv, a közös történelem, a közös kulturális tudat, s amelynek nincs köze sem misztikus fajbiológiához, sem ködös eredetmítoszokhoz és az ezekből levezetett zavaros ideológiákhoz. A közös nyelven, történelmen és kulturális tudaton kívül nincs »egységes« magyar nemzet, csak magyar emberek vannak. [...] Ahogy a magyarság világnézetileg heterogén (mindig is az volt), hagyományaira is a pluralizmus jellemző. Nincs jobban nemzeti és kevésbé nemzeti hagyomány, a nemesi vagy polgári hagyomány éppúgy magyar hagyomány, mint a népi kultúrából építkező hagyomány. Többféle gyökerű nemzeti hagyományunk van, s nem lenne helyes, ha ezek közül egyik vagy másik prioritást élvezne a többi rovására. Egyik hagyomány sem lehet privilegizált hagyomány. [...]nem lehet a magyarságtudat valláspótlék sem. Magyarnak lenni nem világnézet, nem vallás, hanem állapot, s annak sem feltétlenül örök.” Mindezek értelmében, s az eddigi „sérelmi sztereotípiák” helyett – nem kerülve meg bizonyos történeti párhuzamokat és tanulságokat sem – egy olyan új nemzetszemléletet sürget, amely összhangba kerülhet a modernizáció, illetve az Európai Unión belüli politikai és gazdasági integráció követelményeivel és realitásaival. Grendelével rokon érdeklődésű Görömbei András ugyancsak történeti alapozású, nem egy pontján azonban azzal divergáló, a személyiség autonómiája mellett a közösségi értékekre és tapasztalatokra is nagy súlyt helyező, Turczel Lajosnak ajánlott, bizonyos elfogultságokat szintén nem nélkülöző tézis-sora a Fórumban (Az irodalom szerepe a magyar nemzeti tudat alakításában). Bár abban mindketten egyetértenek, hogy a rendszerváltás utáni magyar politika éppen a legfontosabb, konszenzust igénylő nemzeti kérdésekben nem tett semmi érdemlegeset, Görömbei úgy látja, hogy a mindennapos csatározások következtében éppen azok a nemzeti tudatot, a nemzeti összetartozás érzését erősítő tényezők sérültek vagy sikkadtak el leginkább, amelyek személyiségnek és közösségnek egyaránt megfelelő védelmet biztosíthatnának a globalizáció jelenségeivel szemben.
   Szarka László, aki a ’kényszerközösség’ és az ’akarati’, ’vállalt’ közösség dichotómiájában elemzi a szlovákiai magyarság eddigi önértékelési pozícióit és értékpreferenciáit, a legelső két kisebbségi évtized, az 1918- 1938 időszak eszmetörténeti tanulságainak összegzésével jut Grendeléihez és Görömbeiéihez hasonlóan fontos elvi következtetésekre a Fórumban („Nádi élet”, „eltűnt gondolatok”. Szlovákiai magyar önértelmezések az első bécsi döntés idején). Az ő tanulmánya azt vizsgálja, hogy elsősorban Szvatkó Pál, Jócsik Lajos, Voight György, Kemény (G.) Gábor, illetve Márai Sándor „eddig alig számon tartott és még kevésbé elemzett” csehszlovákiai (felvidéki) magyar „önértékelési elemzései” az 1938-1939. évi változások tükrében miként látták „a csehszlovákiai magyar közösség két évtizedes fejlődését, miként érintették [azt] a revíziós változások, és milyen jövőképben gondolkodtak a bécsi döntést követő időszakban”. Ezzel Szarka a (cseh)szlovákiai magyarság útjának egy eddig alig vizsgált szakasza, a visszacsatolt részek 1938-1944/1945 közti története felé is utat nyit, miközben úgy látja, az „első kisebbségi húsz évet” az azóta eltelt esztendők távlatából is „érdemes pontosabban, méltányosabban elemezni és elhelyezni a közép-európai régió történetében”. Amire azért is szükség lenne, mert a korszak máig legfontosabb, „tudományos módszerességgel” készült eszmetörténeti összefoglalója, Turczel Lajos nevezetes 1967-es, „egész nemzedékek kisebbségi történelemszemléletét befolyásoló” monográfiája, a Két kor mezsgyéjén, értelemszerűen magán viseli „a korabeli csehszlovák pártállam ideológiai keretei és cenzurális lehetőségei” által rárakott terheket, jóllehet  az – szolgáltat igazságot Szarka egykori tanárának – erősen feszegetve a pártállami cenzúra „kötelmeit és korlátait” egyúttal – s elsőként – azt is jelezte, hogy „az ellenzéki polgári pártok sérelmi politikája mögött a kisebbségi helyzet tényeinek feltárása és az azokkal szembeni tiltakozó, elutasító magatartás húzódott meg”. A két háború közti „kisebbségi helyzet tényeinek” kutatására fordította életét a történész Popély Gyula is, akinek érdeklődését annak idején, magyar-történelem szakos pozsonyi egyetemi hallgató korában bevallottan szintén Turczel Lajos fordította ebbe az irányba, s aki az egykori tanára előtt tisztelgő Fórum-számban Magyar oktatásügy a Felvidéken 1918-1938 címmel közölt meggondolkodtató összefoglalót.
   
Annak idején sokan Fábry Zoltántól várták a csehszlovákiai magyar irodalom történetének megírását. Azután mind a köz-, mind a szakvélekedés – a Fábry szellemi örökségét indulásától megvallottan vállaló – Turczel Lajosban látta ezen irodalomtörténeti szintézis elkészültének biztosítékát. Végül Turzcel sem vállalkozott erre az egyszemélyes összefoglalóra (Fónod Zoltán vagy Görömbei András idevonatkozó munkái is részösszefoglalók csupán). Meglehet azonban, Turczel mégis sokkal többet tett ennél: munkásságával oroszlánrészt vállalt abban, hogy egy ilyen összegzés egyáltalán megírható legyen (valaha). Ugyanis végigtekintve életén és művein (lásd ezzel kapcsolatban Bereck Zsuzsanna Fórum-beli Turczel-bibliográfiáját is), látni, mekkora szerepet játszott a magyar irodalom csehszlovákiai ágának második világháború utáni (újbóli) kifejlődésében, illetve abban, hogy az elmúlt öt-hat évtized a csehszlovákiai magyar tudományosság olyan szemléleti, személyi és (részben) intézményi feltételeit teremtette (teremthette) meg, melyek nélkül az említett értékelő és értelmező összefoglalók eleve elképzelhetetlenek.