|
MONOSTORI
IMRE
Közelebb Nagy Gáspárhoz
A
költő prózája: Közelebb az életemhez (2005); Szavak a rengetegből
(2004); augusztusban, Ludvík Jahn nyomában (legény-részlet)
(1995)
Egyhuzamban
végigolvasva Nagy Gáspár több mint ezer nyomtatott oldalnyi prózai életművét
(a két vaskos kisesszé- és interjúkötetet, valamint szépprózai könyvét),
akaratlanul is részeseivé válunk egy erős öntörvényeket indukáló lelki
alkat kialakulásának, fejlődve érlelődésének, aztán szilárdságának, következetességének,
hajlíthatatlanságának. A képzeletünkben újra lejátszódik, ami Nagy Gáspárral
megtörtént, illetőleg, amit ő tett megtörténtté; immár változtathatatlanná.
A Közelebb az életemhez vegyes műfajú gyűjtemény:
vallomásokat, az életének fontosabb színtereit és epizódjait megörökítő
emlékezéseket, képzőművészeti tárgyú írásokat és a vele készült interjúkat
tartalmazza. A Szavak a rengetegből című kötetben a magyar költészet
számos kiválóságáról (és kevésbé jelentős alakjairól), de prózaírókról
is, klasszikusokról és kortársakról; a számára különösen fontos kelet-közép-európai
szellemi nagyságokról, a nyugati emigrációról, a Kárpát-medencei magyarokról
és sok mindenki másról találunk írásokat. Fontos megjegyezni, hogy
ezen megszólalások többsége tipikusan alkalmi írás: nekrológ, bemutató,
megnyitó, avató, köszöntő, recenzió, laudáció és így tovább. A
megírás szempontjából miként ez köztudott az efféle szellemi
megnyilatkozások a legnehezebb és a legkényesebb esszéváltozatok. Alapvetően
kisesszék, azaz: föl kell tárniok és be kell mutatniok az egészet, cseppben
a tengert. Az augusztusban... című szépprózakötet írásai (az érettségi
utáni segédmunkássága és a főiskolai évkezdet közötti nyár valóságos életepizódjainak
a felidézésével) kiegészítik és színezik, novellásítják Nagy
Gáspárnak az 1968-as csehszlovákiai események miatti történelmi
felháborodás-át. (Például már 1981-ben nyilvánosan firtatta a nagy
cseh prózaíró, Milan Kundera itthoni bojkottjának az ügyét.)
Nagy Gáspár a Szavak a rengetegből utolsó írásának
a végére helyezte az életfelfogását meghatározó vezérlő kalauz mondatait,
egyben emberi létének és írói működésének ars poeticáját.
Ezek a mondatok Szent Pálnak a Timóteushoz írott második leveléből valók.
Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan...
mert jön idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját
ízlésük szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket
csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.
Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd
az ige hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.
Ma már tudjuk: Nagy Gáspár talán az általa is
hitt és vallott transzcendens akaratból küldetéses ember volt,
példakövetésében haláláig megfelelt a Szent Pál-i felszólításnak, betöltötte
a feladatát. (S azt is tudjuk másfelől , hogy bizony eljött
a fülcsiklandozók ideje is.)
I.
Nagy
Gáspár még 1971-ben huszonkét éves kezdőként (egy önbemutató írásában)
az ifjú József Attila magabiztosságával ekként jelölte ki erkölcsi világrendjének
talpkövét: A gyermek naivitásával csak igazmondókat és hazugokat
tudtam és tudok ma is megkülönböztetni. Ez a kijelentés legalább
két megközelítésben értelmezhető: a gyerekkor felidézésével ez
a visszavetítés , valamint az egész későbbi pályájára való előrevetítéssel.
Különös, különleges gyerekkor világa bontakozik ki
a Közelebb az életemhez interjúiból s egyéb írásaiból. Egyfelől
idillinek mondható kedvesség, szeretet, védettség, emberi és környezetbeli
természetes szépségek; másfelől szorongás, magányosságtudat, még több
szeretetre vágyás. Egyedüli gyermek, szülei már idősek. S nem is velük
él, hanem a szomszéd faluban a nagymamával (aki varázslatosan
eredeti, igazi posztmodern mesélő lévén mintát adott a költőnek
ahhoz, hogyan kell a hallgatóság figyelmét lekötni). A földművelés életet
fenntartó törvénye, kényszere rendelkezett így. Meg az a bölcs belátás,
hogy a kisgyermeknek az iskola miatt jobb így. Már túl az
ötvenen erre a szituációra így gondolt vissza. Két család, két érzelmi
pólus között lökődtem ide- oda. Lelkem háborgott, lázadozott. Hol édesanyámtól
váltam el sírva a tilaji faluvégen az öreg vadkörtefánál, hol meg a baltavári
nagymama ritka meséitől nem volt szívem elszakadni. A szeretet járt velem,
mint a nyikorgó libikóka. S ráadásul nem volt testvérem sem. Csak testvérként
szeretett játszótársak, majd iskolatársak! Szépen fogalmazza meg
a már említett bemutatkozó írásban azt is, hogy eligazodási nehézségei
egy percig sem voltak. S minthogy a sok-sok személyes megnyilatkozás,
egymást erősítve egy irányba mutatva, világossá válik, hogy Nagy Gáspár
életének egyes fázisai és állomásai a gyerekkori környezetből (falusi,
paraszti világ) és jelleméből, alkatából fakadóan természetes következményként
alakultak: eligazodási nehézségek nélkül. Pannonhalma életre
szólóan megformálta. Intellektuális, érzelmi és magatartásbeli tekintetben
egyaránt. A magyar és részben európai történelem egybeért
itt a modern természettudományokkal. Az Ora et labora felszólító
ösztönzése később is mindennapi programja maradt. A tehetség és a jó sors
már korán összeért életpályáján, s ő nem élt vissza ezzel. Holott mindig
tudott élni a lehetőségekkel. Tudott okosan, szépen, értelmesen élni.
S rengeteget tanulni, olvasni.
Ahogyan közhelyesen fogalmaznánk: Nagy Gáspár igazi
közösségi emberré lett. Számtalan lekötetlen érzelmi vegyértékkel. Előre
is futhatunk az időben, hiszen az életjelek és hősünk gyakorlati lépései
mind efelé mutatnak. A szombathelyi főiskolán az évfolyam egyik központi
aktivistája. (Klubok, viták, kirándulások, országjárások.)
Budapesten az albérleti szürkeségben népművelőként könnyen elkallódhatna.
De nem, többet, szebbet kívánt: a Magyar Írók Szövetsége könyvtárában
folytatja, itt már védettebb környezetben. Következett a Kormos
egyetem a Móra kiadóban, közben ösztöndíjas, majd (1981-től 1985-ig)
az írószövetség titkára. S innen kezdődően kikerülhetetlenül politizál
is: felismeri s el tudja különíteni a hazugokat az igazaktól. Kényszerű
távozása után a Bethlen Gábor Alapítvány titkára, ezzel párhuzamosan a
Hitel egyik szerkesztője. Innen ment át a Magyar Katolikus Rádióhoz
vezető beosztásba, itt működött a néhány év múlva bekövetkezett haláláig.
Még nem töltötte be az 58. életévét.
Költészetének, írói munkásságának, de minden más megnyilvánulásának
közvetlen és szoros kapcsolata van élete eseményeivel. Ez ugyan felszínes
megállapításnak tűnhet, de nála különösen jól látszik, hogy az általa
feltárt sokszor elmondott, leírt életrajzi történések és
folyamatok meghatározó erővel szabályozták, irányították az életművét,
költészetét.
Már a szegényparaszti falusi világban megtanulta és
elfogadta a közösségi törvények értelmét, a család működése és az emberi
szolidaritás alapszabályait, a paraszti kultúra értékeinek megbecsülését.
Az igazság és igazságtalanság, a bátorság és gyávaság, az emberi kiválóság
és hitványság egymástól való elválásait, az élet alapértékeit és a rosszaságok
veszedelmeit. S még valami döntően fontosat: az életét mindvégig kormányzó
istenhitet. De a szabadságról, a hazaszeretetről, a zsarnokságról és a
hatalmi erőszakról is ugyanebben a közegben, környezetben tájékozódhatott
először. (1956 őszén például kisgyerekként a menekülő forradalmárokat
hallgatta lázas izgalommal, s látta, amint 1958 nyarán öreg családtagjai
megsiratják a kivégzett Nagy Imrét.) Pannonhalma nemcsak a kitűnő bencés
atyák révén adott sokat. Nagy Gáspár számára az a hely maga volt a magyar
történelem látható és megélhető része. A magyar történelmet jelenti az
altemplom építését elkezdő Géza fejedelemtől, az apátságot megalapító
Szent Istvántól, az ott ifjúként megforduló Imre hercegtől máig.
Ha van történelmi szemléletem a néma kövekből is a kereszténység,
a magyar szellem és kultúra sugárzását kihalló és megtartását fontosnak
vélő hajlamom azt ott kaptam.
Az életrajzi vonatkozású vallomások részletesen taglalnak
néhány, a költészetét formáló személyes megrázkódtatást, érzelmi traumát.
1968- at például, talán a legfontosabbat mint az 1956 élménykörhöz
is elvezető személyes állásfoglalást. A csehszlovákiai szabadságtörekvések
először bizakodást tápláltak, hogy talán megváltozhat, jobb lehet az eddigi
élet, de a testvéri tankok brutális beavatkozása végül nem
múló szégyent váltott ki. Én ebben a történelmi felháborodásomban
kezdtem el verset írni. És ha úgy tetszik, politizálni. Szombathelyi főiskolásként
szót emeltem a bevonulás ellen, ettől kezdve érdemeltem ki [...] az állambiztonság
embereinek figyelmét, ami egészen a rendszerváltozásig tartott.
1968-ban a prágai tavasz és ama augusztus évében jelent
meg magyarul majd tűnt el a Tréfa, Milan Kundera
első nagy regénye: menetrendszerűen találkozva Nagy Gáspár cseh melegítőket
tricikliző segédmunkás érdeklődésével (ld: augusztusban, Ludvík Jahn
nyomában, 1981). Nem sokkal később pedig miként a (legény-részlet)
[1991-93] című dokumentumnovellájában leírja: szó szerint szembesült
a csehszlovákiai bevonulással.
A csehszlovákiai 1968-hoz hasonlóan sőtt
ebből következően is a magyarországi 1956 úgyszintén mitológiai
erővel szállta meg gondolkodását és érzelmi világát. 2002-ben a Püski
Kiadó megjelentette azoknak a verseinek a gyűjteményét (...nem
szabad feledNI...! versek 1956 láthatatlan emlékművének
talapzatára), amelyekben ott lüktet a forradalom eszméinek, erkölcsének,
magyarságtudatának, európai jelentőségének s máig érő tanulságainak egy
vagy több motívuma. Utólag is azonosítható maga a költő azonosította
, hogy költői pályafutásának egyik első megnyilvánulása 1956-os,
pontosabban Nagy Imre-vers volt. Ez a vers 1970-ben íródott (tehát nem
sokkal a prágai tavasz internacionalista eltiprása után), s ma is csodálkozhatunk
azon, hogy meg is jelent. (Igaz, köteteibe nem került bele, először csak
a Szabadrabok című 1999-ben összegyűjtött versei között találjuk
meg a prae korszakból származó Tejfogak
ciklusban.) Íme a vers.
Aki
állítólag
Kivezették a városfalon kívül
a kapunál majdnem elgáncsolta az őr
a harang majdnem elkondulta magát
hivatalos eljárás a bizalmasok szerint
csak a megkövezés után következik
szóval a kivezetett volt a bűnös
aki állítólag másképp akarta építeni a várost
illetőleg az addigi gyakorlattal
és a fejével nem tudott mit kezdeni
ezért is megváltás volt számára a kövezés
az eltemetést engedélyezik
de nem a katakombába
az utókort meg akarják kimélni
egy vértanú-históriától
Nagy Gáspár ekkor, 1970-ben 21 éves volt. Az ismertebb és a közismert
56-os versek tehát évtizedekig érlelődtek benne. S a tematikus
kötet szerint egy-egy darabot, részt, részletet papírra is vetett
a több évtized alatt.
1956 és Nagy Imre alakja Nagy Gáspár élményvilágában
egyszersmind túl is tágult a magyar történelem mindennapjain: egyetemes
erkölcsi problémává szublimálódott. A temetetlen holtak mítoszává. Azaz
nemcsak politikai, társadalmi, történelmi erővé, hanem az embert legbelül
meghatározó, morálisan minősítő dilemmává. A jó és a rossz emberi cselekvés
axiómájává. (Nem véletlenül hivatkozik többször is Szophoklész Antigoné
című tragédiájára: az ő felfogása szerint is léteznek az isteni törvények,
melyek nem hághatók át semmiféle emberi hivatkozással.)
A transzcendens erő létének és szerepének nagy kérdései
eszmélésétől fogva meghatározó erejű értelmi, érzelmi és morális összetevői
Nagy Gáspár gondolkodói és költői világképének, ennélfogva személyiségének.
Amibe ő fogódzik, olyan erkölcsi mérce, amely a vallásból, az istenhitből
táplálkozik. S amiben sohasem csalatkozott. Jóllehet a világ számtalan
dolgában, jelenségében kételkedett, bizonytalankodott. Ám a válaszutak
kényszereiben a lényeges döntéseket tekintve képes volt
a helyes irány kiválasztására. Ez is adomány volt a számára, nem pedig
könnyed virtus.
Az isteni gondviselés, a transzcendens erő mind az archetipikus
szimbólumvilágában, mind a gyakorlati történelemszemléletében
ott van. Az elsőre ama Betlehem környéki pásztorok megidézése az egyik
szemléletes példa. A kétkedést, amely még az úton is sajátjuk lehetett,
mint utált holmit, levethették. S boldogan vihették tovább a hírt, a mindennél
fontosabb ajándékot a legelőkön ott maradottaknak, a félénk süketeknek,
az eseményt távolról és bizalmatlanul szemlélőknek, kiknek lábuk nem indult
meg a betlehemi istálló felé. Szorosan ide kapcsolódik egy másik
gondolati ív, amely úgyszintén ennek az archetipikus szimbólumvilágnak
a fontosságát bizonyítja. Azt gondolom írta 1999 decemberében
, hogy a jászol és a kereszt között minden, ami lényeges, már megtörtént.
Tehát: ama 33 év végtelen vagy véges megsokszorozódásában zajlik a teremtett
világ új történelme. S e teremtett világ új történelme nem is lehet
más, mint elrendelt, folyamatos egymásutániság. Feltűnő példája ennek
a meggyőződésnek a 20. század végén Kelet- Közép-Európában lezajlott események
láncolatának az értelmezése. Éreztem, hogy közel a változás, de
az engem is meglepett, hogy milyen gyorsan omlott össze a rendszer. S
ebben bizonyos, hogy a Gondviselőnek hatalmas szerepe volt. A világ alakulásában
mindig működött a transzcendencia, s minden mindennel összefügg: a mi
szabadságunk óhajtása, a küzdelmek, mindaz, ami a Vatikánban történt,
Gdanskban, Krakkóban, Prágában, Budapesten, ezek összeadódnak, magánakciókban,
szabadságküzdelmekben, egy-egy megírt versben... S egy-egy imádságban,
fohászban, tiszta szívű könyörgésben tehetjük hozzá, hiszen Nagy
Gáspár az Istenhez vonzódás gyakorlati lélekállapotaira is
fölhívja figyelmünket. Egyik magaslati pontja ennek a koncentrált állapotnak
a Nagycsütörtöki imádság a börtönben szenvedőkért, melyben minden
ember sorszerű létét emeli föl a Megváltó szenvedésének érzékelhető párhuzamává.
Mert a földi szenvedések vállalása Hozzád teszi hasonlóvá a földi
mértékkel vétő bűnöst is, még inkább azt, aki ártatlanul hozza az áldozatot.
Magát a versírást íródeáki foglalatosságnak tartja. Mert
miből születik a vers? Valaki ír a kezeddel. [...] Úgy gondolom, Isten
megengedi, hogy írjak. Egy végtelen nagy szabadságon belül az ő kegyelmének
köszönhetem, hogy írni tudok. (Ld. továbbá a Valaki ír a kezeddel
című versét.)
*
Az
alapvető költői hivatást a képviseleti líra továbbéltetésében
látta Nagy Gáspár. (A fogalmazása nem kizáró, tehát egyéb költői irányzatok
létjogosultságát is elismeri.) A magyar költészet évszázadainak legmagasabb
vonulatai ezt az elkötelezettséget kísérik és hitelesítik. A jelenben
élni, de mindig figyelni a múltra és fürkészni a jövőt. Balassi
Bálinttól József Attiláig ez volt a rend. Ennek alapvetően morális
és érzelmi okai vannak, a legfőbb talán az a sajátosság, hogy ha az ember
sokáig hazugságban él, ő maga is elromlik, emberileg tönkremegy. S minthogy
a történelmi és társadalmi hazugságok folytonosan újratermelődnek
tehetjük hozzá , valószínűleg az ezzel kapcsolatos típusú költészet
is életképes marad, tovább él.
Ennek a lírikusi világképnek másik fontos összetevője
az esztétikum és az etikum egy tőről fakadásának a tételezése. Többször
visszatér ez a gondolatkör Nagy Gáspár vallomásaiban, így hát pontosít
is: egy életműben hosszú távon nem lehetséges a kettő szétválasztása,
csak ideig-óráig lehetséges az egymás elleni kijátszásuk.
A költészetét illető ars poétikáját a kelet-közép-európai
párhuzamok erősítették és formálták. Fontos tudnunk, mit írnak a
szomszédban, Közép-Európában, ahol nagyjából hasonló történelmet éltünk
meg az elmúlt negyven esztendőben. (Elsősorban lengyel, cseh és
román költőtársak munkásságára figyelt.) Azt mondja, számára a hasonló
jegyek megtalálása is ugyanolyan élmény, mint a tüntető másság.
S ez a figyelés nem csupán esztétikai, poétikai sajátosságokat érint,
hanem nemzeti ügyként is értelmezendő. Ha mi itt meg akarunk
maradni, akkor ismernünk kell a szomszédaink észjárását, gondolkodását,
kultúráját, ebben pedig az irodalom a legjobb eligazító. (Kelet-közép-európai
érdeklődésének oly módon is nyomatékot adott, hogy 1995-ben Zónaidő
címmel külön kötetbe válogatta a témával kapcsolatos verseit, esszéit,
egyéb kisprózáit. Ez a tematikai vonatkozású életmű-átvilágítás egyébként
jellegzetes Nagy Gáspár-i kiemelés kurziválás: ugyanez a funkciója
az augusztusban, Ludvík Jahn nyomában, valamint az 1956-tal kapcsolatos
versgyűjtemény-válogatásának is.)
Utaltunk már arra, hogy Nagy Gáspár s ezt saját
költészete is igazolja nem békélt meg semmiféle kizárólagossággal.
Sem politikaival, sem esztétikaival. A sokszínűség híve mindenestől. A
költészetben mint bárhol különösen megfér egymással a gyökeresen
eltérő, sokféle igazi minőség. A korszerűség mibenléte felfogása
szerint szoros összefüggésben van a minőséggel. A költői műalkotás
korszerűsége nem azonos a kísérleti vagy a régit mindenestől tagadó lírával
sőt egészen más. Először is: a tartalom, a gondolat, a szellem
felől közelítendő, másodszor: a mű megvalósulásának minősége felől vizsgálandó.
Saját költői világát jellemezve úgyszintén a több gyökerűségről,
az elődválasztások szabadságáról beszél. Nem állja meg a helyét az a feltételezés
mondja , amely szerint az ő költészetére kizárólag
a népi ihletésű tradíció hatott volna, hisz a nyugatosok örökségét nem
kevésbé vallom sajátomnak, mint, mondjuk, Sinkát. Egyik bírálóm egy alkalommal
valahol Nagy László és Pilinszky között határozta meg a helyemet, amire
zavaromban bólintanék is, ha nem feszélyezne túlságosan
a két géniusz. Tartalmi-gondolati vonatkozásban Nagy László és Kormos
István a történelemről, a magyarságról, a szülőföldről, a tájról,
Jékely az elveszettségről, a történelem szakadékaiba vetett emberről és
a Trianon utáni Erdélyről, Pilinszky pedig arról beszél, hogy a mi Megváltónkat
és Teremtőnket megfeszítették, ugyanakkor meg vagyunk váltva, de nekünk
kényes etikai helyzetekben naponta kell döntenünk bennem valamiként
ötvöződött. Nyelvi-poétikai szempontból pedig: A három szál,
vonulat, irány kereszteződése egymásra hatása? pedig egy
szikárabb nyelvet alakított ki.
II.
Számára a magyar költészet (kultúra) egyetlen egy valami, hatalmas, színes
szőttes, melynek tovább élésén hosszú évszázadokon át munkálkodtak az
elődök s az ő utódaik, egészen a kortársakig, sőt a következő generációkig.
(Leírja így is: ...KölcseyPetőfiIllyésKormos...)
Tagadhatatlan, hogy éppen ez a Nagy Gáspár-i szemlélet az ésszerű és kiteljesítő
modernség, nem pedig a tagadás és a rombolás, azaz a történetiség
szellemének kipusztítása, melynek oly sokszor vagyunk a tanúi. A történelem
maga ugyanerre figyelmeztet: képes megnemesíteni a politikát, arra való,
hogy fölismerjük életünk, életeink értelmét s lehetőségeit. (Például:
Szabad, független, demokratikus Magyarországot. Sokak vélekedése
szerint, 1956 őszét kivéve, sohasem volt még ily közel hozzánk s átélhetően
1848 márciusának fölemelő érzése, sohasem volt még ily közel Petőfi sugalló
géniusza. Genf, 2003. március 15.) A korszerű-vel,
a modern-nel egyébként is csínján kell bánni figyelmeztet
, ezek a kategóriák például Sinka István legjobb verseivel
szembesülve más értelmet nyernek.
A Szavak a rengetegből kisesszéi egyfelől érzelmektől
fűtöttek, ugyanakkor igencsak racionálisak. A lényegre tör bennük, csakis
a lényegre, hiszen nem fejtegetheti mondókáját ívszám. Például: Illyést
olvasni kijózanító gyógyulás. Tanulás, de egyben vizsga is olyan legfontosabb
kezdő tételekkel, mint például az, hogy mit tudsz a korszerű magyarságból?
Vagy: A Nagy László-i életmű tüntető másságával, erkölcsi izzásával,
ítélkező szép metaforáival már életében, de halála után még inkább odakínálható
a szimatoló ebeknek, a rókabőrbe bújt kamarilláknak.
Kormos István (aki talán a legközelebb állt hozzá) költői életművéről
megjegyzi, hogy az összes versei csaknem megegyeznek a válogatottakkal
oly tökéletesre csiszolta azt a viszonylag keveset, amit írt. Vasadi
Péterről: minden személyes él ellenére sokaknak kínálja kételyeit,
választási alternatíváit ez a gyötrődő, labirintusaiból állandóan fény
felé igyekvő költészet. A József Attila-centenárium alkalmából (a
Közelebb az életemhez című kötetben) különleges finomságú súlyozással
és tömörséggel ragadja meg ennek a költői világképnek jellegzetes ismérveit.
A fűszál harmatától a csillagokig építi csodálatos Kozmoszát, melyben
a szabadság és a rend iker-párosával már a végtelen lépcsőin közlekedünk.
Miközben ilyen fényes vers-karátokat pattint tékozlón a lábunk elé: bársony
nesz, könnyű pára, vágyat érlelő szív, ezüstös fejszesuhanás, szelíd őz,
meg a semmi ága... (S ha éppen olyasvalakiről ír, beszél,
akinek az életművében nemigen található hirtelen megragadásra érdemes
érték, Nagy Gáspár keres magának más fogódzót, s valahogy megtalálja a
kiemelendő, a felnagyítható lényegi elemet: például egy hatalmas aktatáskát...)
Ez a lényeglátó képesség, az aláhúzni, a kiemelni tudás
az egyik legfontosabb drámaírói erény eredményezi azt, hogy
egy-egy kritikájába, recenziójába, kisesszéjébe nem ritkán a célszemély
egész életét, életművét képes belesűríteni. S teszi mindezt érdekesen,
könnyedén, szórakoztatni is képes módon. Személyes részvétellel, színes
előadásban költői prózában. (Egyik remek példája ennek az Albert
Gábor önéletrajzi esszékötetéről írott recenziója.) Egyszerű,
hétköznapi olvasóként is minőségi olvasást produkál, s amiről, akiről
szólni kell, szólni akar, arról, azokról megtisztelő és buzdító erővel
teszi. (Számos első kötetes vagy azóta elhallgatott, meghalt, elkallódott
pályatársát emelte meg a kellő pillanatban vagy éppen már haláluk
után mutatta meg a mégiscsak elkészült életműszilánkokat.)
A kortárs magyar költészet hegyormai a számára:
Illyés, Weöres, Pilinszky és a dunántúli vonulat: Nagy László, Juhász
Ferenc, Kormos István. Vakmerően vallotta meg egyszer a kortársai közül
számára legfontosabb négy költőt: Jékelyt, Kormost, Nagy Lászlót, Csoóri
Sándort. A legfontosabb-ság kritériuma: ízlés, a költészetről
elképzelt esztétikai felfogás, továbbá: költői s emberi példájuk,
tartásuk. Vagyis: Nagy Gáspár értékrendszerében nagy szerepet játszott
mindig is az emberi-erkölcsi szempont, a mi végre vagyunk
a világon nagy kérdése. (Ezen ő maga is sokat töprengett egész életében.)
A költészetről (a magyar költészetről is) kialakított felfogása mindenféle,
még a leghoszszabb listánál is tágasabb: a költészetet inkább ragyogó
versek gyűjteményének, mintsem kiváló költők gyülekezetének gondolom
írta egy helyütt. Ez fontos mondat és szemléletes kifejezése esztétikai
értéktartományának: ez a legtágasabb és a legbefogadóbb szemlélet. Számtalan
versnek (és szerzőjének) volt esélye fennakadni ezen a rostán.
(Soha senkit nem zárt ki érdeklődési köréből. Soha senkit nem marasztalt
el költői teljesítményéért legföljebb nem írt róla, róluk. Nem
állt be a tépkedők, a ritkítók, a kiírtók közé. Jóhiszeműségén ma már
csak ámulni lehet.)
A zenei világban létezik az abszolút hallás, az irodalmi,
esztétikai közegben a magától értetődő természetességgel fölismert érték
hirtelen megragadásának a képessége nevezhető annak. Nagy Gáspárnak efféle
értelemben abszolút hallása volt. S valószínűsíthető, hogy már fiatal
korától fogva, s ebben a szóban forgó kisesszé kötetben a bravúros
szerkeszteni tudás mellett ez a legfeltűnőbb. Nem is lehet a hagyományos
módon korszakolni a szerző úgymond fejlődéstörténetét;
Nagy Gáspár már a hetvenes évek elején huszonévesen kész
kritikus, azazhogy ő sosem tartotta magát annak esszéíró.
Saját hangja van erről még szólunk a későbbiekben , kész
értékrendszere, egyéni stílusa, egyszóval nemigen készülődött, nemigen
mutált, nem babrált ezt-azt, hanem egyszerűen csak színre lépett. És mindvégig
ott is maradt. Tudását és tehetségét a személyiség belső stabilitása hitelesítette.
Nem sodródott erre-arra, ugyanazt mondta s szinte ugyanúgy
föllépésekor, mint a halála előtti időkben! Ez ritka adomány: a kegyelmi
pillanatok állandósultak a mintegy három évtizedes esszéírói pályán. (Csoóri
Sándor lírájában például azonnal fölismerte az újdonságot és a különbséget
a Nagy László-i világreflexióhoz képest: a Nagy László-i imperativuszt
oly módon alakította át, hogy szétszedte, átröntgenezte a csodát, majd
költői nyelven, eleven és fölmutatható poétikai fogásokkal összerakta
szemünk láttára. Mert ő a kijelentő mondatok idején is inkább a kérdőmondatok
szószólója volt, így szükségszerűen elemezni kényszerült.)
Dicsérhetjük (és irigyelhetjük) Nagy Gáspár kritikai
esszéiben az arányérzéket is: az általa pártolt írótárs értékeinek a valósághű
súlyozását. Magyarul ez azt jelenti, hogy éppen a finom röntgenezni
tudás jóvoltából felszínre kerül minden érdem, s tán homály borul
a fogyatékosságokra, ámde ez a bensőségesség nem csap át meg nem érdemelt,
netán átgondolatlan túldicsérésbe. Néha szorongva figyeljük e kötetben
egy-egy névtelen költő bemutatását, értékelését de
egyszer sem hibádzik a józan mérséklet miközben valamennyi érdekelt
örülhetett mindannak, amit Nagy Gáspár róla mondott, írt.
Természetesen mindvégig önmagát is írta ezekben a kisprózai
műveiben: versei hátországának, forrásvidékének nevezte őket. S szembesülünk
itt egy teljes, befejezett önarcképpel. (Még ha ő tán nem is gondolt erre
írás közben.) Ezt a helyzetrajzot szó szerint idézzük, hiszen Nagy Gáspárra
is szó szerint érvényes. Kiváló költőtársáról írta: Ágh
István nemzedékének, de a kortársi irodalomnak is egyik legszorgosabb
munkása. Tevékenységét példaszerűen, tán a Nyugat harmadik nemzedékének
legjobbjaitól is ösztönözve és tanulva kiterjeszti kritikusi felségterületekre
is. S jól teszi, mert a költői vérrel föltöltött kritikáit, esszéit a
fűrészporos nyelvezetű, recenziógyártó-iparosok termékei közt (tisztelet
a feladatát jól megoldó par exellence recenzensi feladatot betöltő
kivételnek!) felüdülés olvasni. Bámulatos a nyitottsága, de vonzalmai
nyilvánvalóak. Azokról ír, akik izgatják, mert el akar igazodni a tőle
távolinak tetsző költői világban, s azokról, akikről meg van győződve,
hogy igazi költők az ő esztétikumot, erkölcsöt, tartást egybeötvöző
nézete szerint. Még egyszer leírjuk: mindez szó szerint érvényes
az ő kritikusi felségterületén is.
Mindvégig tisztában volt Nagy Gáspár azzal, hogy az
írásnak, ha komolyan vétetik, nagy tétje van. Éppen ezért az írást a legfontosabb
tevékenységek közé sorolta. Meglepődhetnénk talán viszonylag hosszú vallomásán
Hajnóczy Péterről a nehéz sorsú nehéz emberről, a nagy tehetségű, korán
meghalt prózaíróról. Hamarosan kiderül azonban, hogy mi vonzotta oly erősen
ehhez a különös prózavilághoz. Nála ugyanis olyasmit éreztem
írja [...], hogy valami fantasztikus tétje van annak, hogy egy
mondatot jól írjon le, s azok a mondatok egymással is összejöjjenek.
Elszánás, erőfeszítés, az alkotás minősége, a munka (írói munka) komolyan
vétele hát ez is erőteljesen Nagy Gáspár-i attitűd.
Sok más szépséget is rejt, illetve felvonultat, megmutat
a Szavak a rengetegből. S továbbra is csak a szerzőnél, alkatánál,
gondolkodásánál, Nagy Gáspár személyiségénél maradva. Egyszersmind ez
az a határpont, amelynél hosszú évek személyes, közvetlen tapasztalásai
és a vele kapcsolatos élmények áttörik a tartalommutató szerinti egyes
írásokat elválasztó szerkesztői kordont, s ellepik az egész kötetet. De
talán nem árvízszerűen, hanem inkább teremtő ösztönzésként. Ugyanis alkat
és mű, ember és szerep tökéletesen azonos itt. Halljuk, s
tán még látjuk is, amit olvasunk. Amit és ahogyan Nagy Gáspár előadott,
előadhatta. Higanymozgásos, mindenhol ottléteiben, élőszóval is izgató,
figyelemfelhívó ösztönzéseivel. Ebben az esszékötetében mindaz, ami ő
volt, benne van. Olvasottsága a legendás nagyokat juttatja az ember eszébe.
Információbősége, kapcsolatainak sokasága néha szinte követhetetlenül
gazdag. De persze leírva, rendszerezve megszelídül a tér és követhető
lesz az idő. Rendkívüli gondossággal írta meg valamennyi szóban forgó
szövegét. Tanítani való módon úgy járt el szinte mindig, hogy föltételezte:
vannak olyanok leendő olvasói között, akik nem járatosak a téma részleteiben,
éppen ezért türelmesen meg kell világítani, be kell állítani egy-egy összefüggésrendszerbe
az éppen soron lévő szerzőt. Sok kutatóifilológiai munka nyugszik
ezekben a kisesszékben. Attól (is) oly dúsak, telítettek, gazdagok. Koncentráltan
írt Nagy Gáspár. A rövid terjedelmek erre kényszerítették. S ő előnyt
fordított ki a kényszerből: az érett tartalmat feszített formában jelenítette
meg. Éppen ezért képesek sugározni ezek az írások az első mondattól
az utolsóig. S bírta, győzte sorozatban: az e kötetbe fölvett írások között
nincs selejt. De még gyöngye, kopottabb írás sincs. Ugyanis nála az eredeti
matéria választotta ki a megközelítés módját és hangnemét. Nem sémában,
hanem témában gondolkodott, mielőtt megírta volna dolgozatait.
A természetesség az egyik alaptónusa valamennyi
írásának. Ennek elsődleges kelléke: fontos és érdekes amit mondani (írni)
fogok, de nem erőltetem senkire gondolataimat. Ezzel a közelítéssel jutott
közel tárgyához is, olvasóihoz is. Meggyőző erőfajtáinak egy másika a
személyesség. Számtalan megnyilvánulási formában. A személyiség
át tudott vándorolni az írásokba, ott rögzült: visszakereshetővé vált.
Az írás pedig meggyőzővé, hitelessé. A legszebb pillanatok azok, amikor
a személyesség, a bensőséges kapcsolatokat jelenti: azaz lírai prózát
olvasunk, immár belülről kifelé szóló érzékelést és értelmezést. S szinte
feldísziti ezt a művészi hatást a Nagy Gáspár-i kedvesség, játékosság,
humor, netán a csipkelődés. Az anekdota, az apró finomságok sora. S az
utánozhatatlanul egyedi szeretetátadás számos más eszköze, a bensőséges
adakozás állandósága.
*
A
Szavak a rengetegből kötetzáró írásai életközeli, politikai-társadalmi
eredetű, ihletettségű meditációk. A bizalom és bizalomvesztés
lépcsőinek fájóan érdes megnyilvánulásai, a nagy várakozások kudarcba
fordulásának, az országos torzulások személyes keserűségének a dokumentumai.
Már 1991-ben leírta nevezetes metaforáját: Rotyog a kondérban az
áruláslecsó. S a számára igazán fényes évre a tízéves évfordulón
emlékezve ez jut eszébe: Amikor még hittünk egymásban. Így szoktam
emlegetni 1989-et. Az érzelmi hevületnek egyszerű a magyarázata.
Ezt is tőle magától tudhatjuk. A nyolcvanas évek 1981 decemberétől,
a lengyel hadiállapot leveretésétől 1989 legvégéig [...] ez volt
az én évtizedem, amikor... dehogyis voltam bátor, csak éppen nem mertem
félni. Egészen biztos, hogy ez a mondat Nagy Gáspár életének egyik
jelmondata máris. A félni nem merésnek az erejét pedig láthattuk
1956 gyerekfővel megélése alapozta meg benne életre szólóan.
Úgy érezte végig, hogy 1956-nak mint magyar örökre adósa maradt.
Akárcsak 1848-nak. Ennek fényében még magasabbra emelkedik az egyik kötetzáró
vallomása, amelyben a legfőbb remény egyetemes elvesztésének veszélyéről
szól mindenkinek.
Az önzés egyenlő a szeretet hiányával. A magyar
társadalom leginkább ebben szenved, ami a hit elfogadása nélkül az egész
társadalmat reményvesztetté alázza. [...] a szekularizált, modern ezredvégi
ember Isten reménysége, bátorító szavainak meghallása nélkül akar boldogulni,
s így saját erőből válik semmivé és senkivé. Válik önmaga rabjává, szolgájává,
miközben azt hiszi, hogy határtalanul szabad. Ám ugyanitt idézi
a Jegyezvén szalmaszállal című versének (1992) második részét,
utolsó sorait is. Imígyen.
...kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!
|
|