Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 8. sz.
 
 
 
 

PAPP ENDRE

Homo aestheticus

Tornai József: Léda megerőszakolása

 

„Mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás.” Emlékezünk még Szilágyi Domokos nagy versére, a Bartók Amerikában egyik kulcsmondatára? A szabadsághiány állapotából feltörő óhajra? Az örök emberi álomra: a létezés önmagunkon túlmutató értelme megtalálásának elérhetetlen igényére? A hatvanas évek közepének költője világának abszurditásával szemben fordul a lényegi állandó felé – minden bizonynyal az őt körülvevő valóság elviselhetetlen kisszerűsége és etikai értelmezhetetlensége miatt is. „Nincs semmi szubsztancia, csak a részegésszel szemben állandó folyamatban megszűnő és keletkező létrészek gazdagsága, változatlansága.” Tornai József írja ezt immár az ezredforduló környékén. Nincs állandóság tehát, csak örökös változás van. S hozzáteszi még: az emberi létezés abszurd. Ám mégis szabad! Egy szabadnak mondott világ lakójának konklúziója ez? Avagy a lét értelmének gondja új vetületben jelenik meg immár? 
    Várjunk még a válasszal. 
    Számos rétege van a Tornai-esszének. Első látásra nem is könnyű közöttük kiigazodni. Másodikra sem. Nem jár messze az igazságtól az, aki a felvilágosodás, a modernizmus egyik még megmaradt hívének látja. Az sem téved nagyot, aki a keleti filozófiai gondolkodás hazai képviselőjét véli felfedezni személyében. Ám valószínűleg az jár a legközelebb a megközelíthető igazsághoz, aki Kelet és Nyugat között, a kétfajta szellemiségben egyaránt megmártózott gondolkodóként fogadja el. Nem egyszerű feladat a besorolása az egyes bölcseleti iskolákba – skatulyázása pedig egyenesen lehetetlen. Írásainak tartalmi és gondolati eklektikája szembeszegül e szándéknak. Az eredetiséget azonban – amennyiben a hermeneutika és nyelvfilozófiai belátások megengedik e szónak a használatát – nem lehet elvitatni tőle. 
    Tornai József a szabadság megszállottja. Individualitása – ebben a vonatkozásban – nem tűr korlátozó konvenciót. Erkölcsi érzékét és józan belátását fogadja el világfelfogását formáló erőnek. E tekintetben nagyon is a felvilágosodás gyermeke. Védi is a modern Európát megteremető elvek és eszmék becsületét. Van munkája, hiszen elszaporodtak mára az élet minden területére kiterjesztett észelvűség és haladáshit kétségbe vonói. Mondják, a felvilágosodás hordaléka a vallásos világkép erodálása, a morális rend, a társadalmi és kulturális hagyományok szétverése, az ember önistenítése, s ami ezekből következik: a 20. századi – különböző színezetű – barbárság emberirtása és infernója. Az író szenvedélyesen állítja eme érvekkel szembe (vagy éppen párhuzamba) sajátjait: a tudományos és technikai fejlődést, a babonák és tévképzetek kiseprűzését, az emberi jogok megvalósulását, a demokráciát, az emberi élet lehetőségeinek a korábbival szemben hatalmasra tágulását. „A fölvilágosodással [...] gyökeres fordulat állt be a történelemben, vallásban, tudományban, kultúrában” – szögezi le. Tornai József számára még mindig iránymutató Voltaire, Holbach és Diderot iróniája és világossága. Hol van az ő racionalizmusuktól például a kereszténység áporodott homálya?! Az esszéista valósággal ostorozza a vallásos világlátást és az egyházak történelmi működését. Együttesüket az emberi elnyomás eszközeinek látja. Az istenfogalmat, a halhatatlan lélekről szóló tanítást, a túlvilághitet, a pokol és az újjászületés képzetét „üres, minden valószerűséget nélkülöző teória”-ként értékeli. A vallásos hitet az illúziók világába sorolja, hiszen a vallás redukálja a gondolkodást, a hamis mindentudás látszatát kelti. A blaszfémiától sem riad vissza: „furcsa emberpéldányoknak” titulálja „tanítóinkat”: Konfuciust, Buddhát, Manit, Jézust és Mohamedet, akik a szenvedés kizárólagosságát hirdették. A deszakralizálásnak sajátságos formája, amikor azt írja, hogy a „Messiás megjelenése [...] egészen negatív hatásként tűnik föl az értelem növekedésének folyamatában”. A törekvése mindenesetre egyértelmű. Célja, ahogy írja: „a mindenséget s benne magamat minden vallásos előfeltevéstől megszabadítsam”. Ez azonban felemás módon valósul meg. Erre még visszatérek. 
    Most azonban fókuszáljunk antropológiai szkepszisére, amely ugyancsak radikális. Az embert, illetve természetét egyszerűen evolúciós torzulások következményének tartja. Ennek tükrében nincs azon semmi meglepődni való, hogy nem osztozik Rousseau vélekedésében, miszerint az ember születésétől fogva jó. Nem az, mondja Tornai József, jó is, rossz is. De inkább az utóbbi. A többség nem szeret, sokkal inkább gyűlölködik. Az ember ösztöne erősebb, mint az értelme, ezért van, hogy „a hatalmi-birtoklási ösztön tart fenn és roncsol el minket”. Az író nem hisz az emberi természet megváltozásában, ezért hogy valamiféle átalakulás következzék be abban az állapotban, melyben „az ember egészében véve nem normális: történelmileg és szellemileg teljesen hamis úton jár hosszú évezredek óta”, humán értelmiségihez képest formabontó, bár nem minden előzmény nélküli lehetőséget – mi több „egyetlen” lehetőséget, amolyan antiutópiát – ajánl az olvasó figyelmébe. Mesterséges kromoszómákat hívna segítségül, melyek útján a bajokat okozó agyficamokat hosszú távon föl lehetne számolni. 
    Az elképzelés apropóján egy kitérő erejéig emlékezzünk meg arról is, hogy maradt valami a régmúltból megőrzött, a fiatalkorra jellemző odamondogató hevületből Tornai Józsefben. Ez a deres hajú enfant terrible bizony még hajlott korában is provokálja a polgári – feltételezzük, van ilyen – józanság és mértéktartás, illetve korrektség etikettjét. Alighanem sokaknak elkerekedik a szeme, amikor azt olvassák tőle, hogy az anyák bűnösek a fogamzásban és a szülésben, mert a szenvedés, a halál, a semmi áldozatait hozzák létre. A természet egyébként is nélkülözi az etikát, jelenti ki magától értetődően. S ha már a morálnál tartunk: határozottan vitatja azt a konvenciót, amely a célelvű gondolkodás híveinek tartja fenn az erkölcsi hős szerepét, míg ennek tagadóit nihilistáknak bélyegzik. Mellesleg a teleológiai gondolkodás összebékíthetetlen a mai tudományokkal, szögezi le. A nemzet többségére nem is oly rég még jellemző, a rendszerváltozás illúziójához tapadó, meglehetősen naiv reménykedéssel szemben tartja fontosnak megjegyezni, hogy Európa nem fogadott be minket, magyarokat teljesen, „mi itt eltűrt idegenek vagyunk”. Élénk purparlét váltanak ki egy valódi szellemi életet élő – ma még nem létező – Magyarországon történelmünket sajátos látószögben megítélő kritikája, melyben mások mellett abbéli meggyőződését fejezi ki, hogy hiba volt Kossuth 1849-es trónfosztása, csakúgy, mint Nagy Imre kilépése a Varsói Szerződésből és az ország semlegességének kinyilvánítása. Íme a magyarázata: ezek nem bizonyultak ésszerű döntéseknek a realitások tükrében, ellenben látványos „hősiességek” voltak – eredmény nélkül. Akik felületes módon próbálnák elhelyezni Tornait a mai magyar közéletben, meglepődnek, amikor azzal kell szembesülniük, hogy ő magát így jellemzi: „Magyar és avantgárd. Ez a vízióm. Ezért nincs közöm a magyar, de konzervatív világhoz.” 
    Az ember ugyanakkor – visszakanyarodva most az esszéíró antropológiájához – nem determinált, hanem szabad lény – ez legnagyszerűbb tulajdonsága. Mégis visszaél ezzel az adottságával: önmagát pusztítja. Nincs eredendő bűn, misztikus fátum, istencsapás – a bűnös ő maga. Történelme, kulturális jelene árulkodik erről. A hatalom gyönyöre és a gyilkolás üdvössége mozgatja a történelem kerekét – véli az író. Nem csoda hát, ha az ember egyetlen kultúrában sem volt ura önmagának. Mára egészen súlyossá vált a helyzet. A nyugati ember hamis világban él. Tornai szavaival: „valamiféle egészen alacsony igényű, de mindenképpen humánumellenes korszakba lépett át a földgolyó nyugati oldala”. A „szellemi fuldoklás” okait is megkapjuk tőle: egyoldalú racionalizmus, az ősi hagyományoktól, gyökerektől való elszakadás, a nyugati ember absztrahálódása. De nemcsak Európa „végső, kritikus korszaka” miatt kongatja a vészharangot. Víziója szerint követ majd bennünket a többi földrész is, mivel „a vallási, filozófiai képzetek jobbára ott is hamisak”. 
    Mire véljük mindezt? Totális világmegvetéssel van dolgunk? Felülemelkedéssel vagy éppen a nihil felé fordulással? Nos, az utóbbival biztosan nem! Bár olvasható a könyvben az az állítás, hogy „semmiféle célról nem beszélhetünk, de ha volna ilyen cél, a cél elérése is a végünket jelentené”, mégsem állná meg a helyét, ha nihilizmus vádját vonnánk Tornai József fejére. Ő is tiltakozik a feltételezés ellen: „Valóban csupán egy lehetőségünk van: nem hinni semmit, nem tenni semmit, ami illúzió. Ez nem nihilizmus.” Hanem? Nem könnyű a felelet. Az esszéíró meglátása szerint a nihilizmus legmélyén a végsőkig felszámolt erkölcsi érzék van. Tornainál erről szó sincs. Mi dolgunk a világon? – teszi fel a kérdést nagy költő elődjéhez híven. Válasza sem esik Vörösmartyétól messze: „További ismeretszerzés és gondolkodás.” No de cél nélkül? A cél a küzdés maga? Pontosabban: „a végtelen megismerés tevékenysége”. „A lényeg a töretlen előrelépés.” Haladáselv ez, nem kétséges, mely önmagában látja meg értelmét. Figyelemre méltó paradoxon! 
    Jobban megértjük a gondolkodói alkatot, amennyiben szemügyre vesszük, mit tart Tornai József élete individuális céljának. A vallomás szép és tiszteletébresztő: „Úgy halni meg, hogy néhány versem, írásom tovább él a magyar műveltség jövő idejében.” Azaz rögtön az egyéni cselekvés távolabbi, önmagán túlmutató célja (!) is világossá válik: helyet találni az anyanyelvi-nemzeti művelődés folyamatában. Mert igaz ugyan, hogy „egykedvű, céltalan a világ”, mégis értelmet kell adnunk a létünknek. Erre való például a művészet, a tudomány és a nemzetteremtés. Nemes hitvallás ez is: az emberben az alkotás minősége fontos. De csak húsba vágó megszorítással érvényes mindez. A könyv azt is rögzíti, hogy az életnek csak szemlélői lehetünk s nem meghatározói. Ezen a ponton lépjünk át Tornai József eszmevilágának másik dimenziójába, az észkritikából a spiritualitásba! 
    Az első lépcsőfok azonban még a nyugati filozófiáé. Tornai József gondolkodására mély benyomást tett az egzisztencializmus. Elég, ha arra utalok, hogy a szabadság feltételének az igaz és hamis közötti választás lehetőségét látja, vagy arra, hogy úgy véli, nincs determináció az emberi dolgokban, ennek jegyében a történelmet a természeti adottságok, föltételek és a szubjektív döntések együttesének tartja. Lenyomata érezhető az említett szellemi hagyománynak az író szabadságkultuszában, s abban, hogy az ember létét az abszurddal való küzdelemmel azonosítja, melyben bizonyosan vesztésre ítéltetett. A létbe vetettség élményét fejezi ki, amikor azt írja, hogy „megszületni annyi, mint csapdába esni”. (Érdekes, ez Szilágyi Domokos Kényszerleszállás című műve olvastán jut eszébe.) A másik kapcsolódási pont a filozófiához Hartmann kritikai realizmusa, illetve a hartmanni ontológia. Ennek alapvetése: csak az lehetséges, csak az létező, amelynek megvan a föltétele és hordozója. A létezők rendszerében, az ontológiai lépcsőfokok között nincs egyetlen abszolút sem, mondja. Univerzális világértelmezői kategóriájává avatja hát a „részegész” fogalmát, a létet megbonthatatlan egészként szemléli, melyben egyenrangú elem minden „létrész”. Megtalált ontológiája valláskritikájának is biztos hátországa. „Misztika helyett ontológia” jelenti be már cikluscímként szellemi programját. A modern ember észelvűsége fejeződik ki abban a gondolkodói vonásban, hogy töretlenül bízik a tudományban. Ebben a kérdésben nagyon határozott: „vagy a bibliai világmagyarázatot fogadom el vagy a természettudományit” – szögezi le ellentmondást nem tűrő hangon. A jövőre vonatkozó elképzelése is ezen az ösvényen jár. Ideálja a természettudományos kutatások sokágú eredményére épülő gondolkodás, egy folyton változó ontológia. 
    A minőségi ugrás a már megelőlegezett spiritualizmus felé valójában a fenti eszközökkel elvégzett önfelszabadítás következménye. A léte rendeltetését kereső ember (jelesül Tornai József) ráébred létezésének abszurditására. Vándorlása a gyermekkori hitből a panteizmuson és a misztikán át elér a modern ontológiához. Végállomás ez, s mégsem az. Az abszurditást Tornai József minden szellemiség eredőjének és végpontjának feltételezi. Mégis nyílik belőle egy másik dimenzió. Amennyiben analógiát keresnénk, gondoljunk például egy kozmológiai fogalomra, a fekete lyukra. Ebben a rendkívüli sűrűségű kozmikus pontban kvázi véget ér a világegyetem, de talán – egyes feltételezések szerint – egy másik világ kapuja is egyben. Ugyanis az abszurd az író számára az emberi szellem működésének nélkülözhetetlen energiaforrása. Leküzdésének – hiábavaló – vágya mozgatja a humán kultúrát. Sőt, egy másik magatartást hív életre: „A teljesen közönyös, sőt semleges természettel szemben nem lehet más magatartásunk, mint a lázadás.” Ennek terepe a kreatív, teremtő spiritualitás. Eszköze – meglepő vagy nem meglepő módon – nem az esszé, hanem a költészet. Azért nem lehet a filozofálás a megfelelő eszköz, mert Tornai szerint „a mindenség végső fokon értelmezhetetlen”, s mert ars poeticaként vallja, hogy csak a lényegtelent lehet kifejezni. A költészet azonban más. A vers, „a nyelv és forma olyasmiket rögzít, melyek léteznek is, nem is”. A vers a szerző és a nyelv fölött áll. Olyasmit sejtet meg, ami túl van a nyelvi kifejezhetőség határán. A versben a nyelv létként viselkedik. S a kijárat az ok-okozati összefüggésrendszerből, a racionális kauzalitásból ez a kijelentés: a verset el kell hinni, hogy létezhessen. Az a metafizikai rés tárul fel ebben a gesztusban – ahogyan „részegészben” a keletkezésben és a megszűnés hullámzásában időn kívüli tulajdonságokat is hordozó –, ahol a lét egy pontba sűrített sugárzása van jelen. Lehetőség „a szellem kiterjesztésére az Énen túli méretekre”. Mert létezik a misztikus egy törvénye is – veti papírra a poétai lelkület. A keleti gondolati tradíció minden egy élménye áll e megérzés mögött. Tornai József ekképpen formálja mondatokba e tapasztalatát: „A megvilágosodásban a lét tagolatlan, önmagával való azonossága tárul föl az egyéni tudatban. Ráadásul ezzel a fölismeréssel minden szellemi lét megszűnik. Az objektív azonos a szubjektívval, a nirvána a szánszárával, a lent a fenttel, a tudás a nem tudással.” S minden bizonnyal Heideggert is ott kell sejteni a költészet apológiájának, kvázi filozófia fölé emelésének a gesztusában. De Tornainál a nyelv nem univerzális rangú. Nála a kultúra – mindenható ontológia ide vagy oda – misztikus alapú, hiszen a költészet halála a kultúra halála is. És hát vegyük észre, hogy a költészet a nyugati világban meghalt – figyelmeztet a szerző. Bűne nem más, mint hogy hiteles és autentikus egy olyan világban, ahol csak a nem autentikusnak van hitele. Lényegében a költészet eltűnésének igazi oka a komplex ember eltűnése, a komplex világlátás megvalósulatlansága. 
    Az esszéíró a tagadás, a racionalitás, a haladás és a lázadás embere, vele szemben a költő inkább a misztikus azonosulás, a mozdulatlanság, a részesedés, az elfogadás alanya. Ez az a gondolati szinkronicitás, mely Tornai József szellemi karakterét megrajzolja. Törekvése az eltérőnek feltűnő létfilozófiai minőségek közös, abszolút igényű rendszerbe foglalásának végső soron művészi vágyában teljesedik ki. Őt ugyanis alighanem alapvetően esztétikai viszony fűzi a létezéshez. Amint esszét ír, az előtérbe állított polemizáló gondolatiság dacára elhatalmasodik a szövegen az irodalmiság. Érzelmileg motivált kijelentéseket tesz metafizikai, illetve vallási-filozófiai kérdésekben. Ítélkezik, súlyt és megdicsőít. Gyakorlottan használja retorikai kelléktárát: kedveli a paradoxonokat – „Gondolkozom, tehát nem vagyok.” –, az aforizmaszerű fogalmazásmódot, kedvére való a szenvedélyes vita, szerteszórja színes ötleteit az írásokban (olykor ellentmondásba keveredve saját magával is). Megszólal akár prófétikus és tanító hangon éppúgy, mint kérlelhetetlen tagadóként. S bizony nem teljesen idegen tőle a jó értelemben vett esztétikai öncélúság sem, amiként nem riad vissza a tetszés elnyerését célzó érveléstől, a hatáskeltéstől, s horribile dictu a szórakoztatástól. Számon kérhetjük-e mindezt egy nívós betűvetőtől...? A vers bizonyos fokú elvonatkoztatása a nyelvtől mégis csak afféle misztifikációt eredményez – melytől szabadulni akart –, hiszen a végső bizonyosság kifejezhetetlen, a racionalitástól különböző részesedést, beleérzést feltételez. „Nincs külön szellemi és fizikai lét”, írja, a szellem – megfelelő feltételekkel – kiléphet a virtualitás síkjáról. Tornai József számára a lét értelmezhetetlensége és abszurditásának tudata szinte vallásos áhítatba csap át. Olyan érzéseket szólít életre benne, melyek visszavezetik ahhoz a gondolati körhöz, melyet hiába igyekszik elhagyni: a saját igényére formált „istenkereséshez”. 
    Íme itt áll előttünk az ember, aki végső összegzését készíti. Elkísérhető útján, miként teremt széttartó erőkből, heterogén összetevőkből a maga számára kozmoszt a létező és megszüntethetetlen káoszból. Mintha azt mondaná: a káosz tudomásul vétele már részesedés a bennünket meghaladó rendből. Ekképpen diadalmaskodik hát. Felismerni vélem alakjában a homo aestheticus eredendő példányát, aki az élet minél teljesebb megélésére tör. Aki azt mondja: „Nem emberi mivoltunkat kell meghaladnunk, ellenkezőleg: ennek minél teljesebbé tétele a célunk; nem természetfölötti, hanem természetünknek megfelelő cél.” Felismerem benne az embert, az (abszurd) lét élvezőjét és lázadóját. (Felsőmagyarország Kiadó, 2006)