|
PAPP
ENDRE
Homo
aestheticus
Tornai
József: Léda megerőszakolása
Mert
csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás. Emlékezünk
még Szilágyi Domokos nagy versére, a Bartók Amerikában egyik
kulcsmondatára? A szabadsághiány állapotából feltörő óhajra? Az örök
emberi álomra: a létezés önmagunkon túlmutató értelme megtalálásának
elérhetetlen igényére? A hatvanas évek közepének költője világának abszurditásával
szemben fordul a lényegi állandó felé minden bizonynyal az őt
körülvevő valóság elviselhetetlen kisszerűsége és etikai értelmezhetetlensége
miatt is. Nincs semmi szubsztancia, csak a részegésszel szemben
állandó folyamatban megszűnő és keletkező létrészek gazdagsága, változatlansága.
Tornai József írja ezt immár az ezredforduló környékén. Nincs állandóság
tehát, csak örökös változás van. S hozzáteszi még: az emberi létezés
abszurd. Ám mégis szabad! Egy szabadnak mondott világ lakójának konklúziója
ez? Avagy a lét értelmének gondja új vetületben jelenik meg immár?
Várjunk még a válasszal.
Számos rétege van a Tornai-esszének. Első látásra
nem is könnyű közöttük kiigazodni. Másodikra sem. Nem jár messze az
igazságtól az, aki a felvilágosodás, a modernizmus egyik még megmaradt
hívének látja. Az sem téved nagyot, aki a keleti filozófiai gondolkodás
hazai képviselőjét véli felfedezni személyében. Ám valószínűleg az jár
a legközelebb a megközelíthető igazsághoz, aki Kelet és Nyugat között,
a kétfajta szellemiségben egyaránt megmártózott gondolkodóként fogadja
el. Nem egyszerű feladat a besorolása az egyes bölcseleti iskolákba
skatulyázása pedig egyenesen lehetetlen. Írásainak tartalmi és
gondolati eklektikája szembeszegül e szándéknak. Az eredetiséget azonban
amennyiben a hermeneutika és nyelvfilozófiai belátások megengedik
e szónak a használatát nem lehet elvitatni tőle.
Tornai József a szabadság megszállottja. Individualitása
ebben a vonatkozásban nem tűr korlátozó konvenciót. Erkölcsi
érzékét és józan belátását fogadja el világfelfogását formáló erőnek.
E tekintetben nagyon is a felvilágosodás gyermeke. Védi is a modern
Európát megteremető elvek és eszmék becsületét. Van munkája, hiszen
elszaporodtak mára az élet minden területére kiterjesztett észelvűség
és haladáshit kétségbe vonói. Mondják, a felvilágosodás hordaléka a
vallásos világkép erodálása, a morális rend, a társadalmi és kulturális
hagyományok szétverése, az ember önistenítése, s ami ezekből következik:
a 20. századi különböző színezetű barbárság emberirtása
és infernója. Az író szenvedélyesen állítja eme érvekkel szembe (vagy
éppen párhuzamba) sajátjait: a tudományos és technikai fejlődést, a
babonák és tévképzetek kiseprűzését, az emberi jogok megvalósulását,
a demokráciát, az emberi élet lehetőségeinek a korábbival szemben hatalmasra
tágulását. A fölvilágosodással [...] gyökeres fordulat állt be
a történelemben, vallásban, tudományban, kultúrában szögezi
le. Tornai József számára még mindig iránymutató Voltaire, Holbach és
Diderot iróniája és világossága. Hol van az ő racionalizmusuktól például
a kereszténység áporodott homálya?! Az esszéista valósággal ostorozza
a vallásos világlátást és az egyházak történelmi működését. Együttesüket
az emberi elnyomás eszközeinek látja. Az istenfogalmat, a halhatatlan
lélekről szóló tanítást, a túlvilághitet, a pokol és az újjászületés
képzetét üres, minden valószerűséget nélkülöző teória-ként
értékeli. A vallásos hitet az illúziók világába sorolja, hiszen a vallás
redukálja a gondolkodást, a hamis mindentudás látszatát kelti. A blaszfémiától
sem riad vissza: furcsa emberpéldányoknak titulálja tanítóinkat:
Konfuciust, Buddhát, Manit, Jézust és Mohamedet, akik a szenvedés kizárólagosságát
hirdették. A deszakralizálásnak sajátságos formája, amikor azt írja,
hogy a Messiás megjelenése [...] egészen negatív hatásként tűnik
föl az értelem növekedésének folyamatában. A törekvése mindenesetre
egyértelmű. Célja, ahogy írja: a mindenséget s benne magamat minden
vallásos előfeltevéstől megszabadítsam. Ez azonban felemás módon
valósul meg. Erre még visszatérek.
Most azonban fókuszáljunk antropológiai szkepszisére, amely ugyancsak
radikális. Az embert, illetve természetét egyszerűen evolúciós torzulások
következményének tartja. Ennek tükrében nincs azon semmi meglepődni
való, hogy nem osztozik Rousseau vélekedésében, miszerint az ember születésétől
fogva jó. Nem az, mondja Tornai József, jó is, rossz is. De inkább az
utóbbi. A többség nem szeret, sokkal inkább gyűlölködik. Az ember ösztöne
erősebb, mint az értelme, ezért van, hogy a hatalmi-birtoklási
ösztön tart fenn és roncsol el minket. Az író nem hisz az emberi
természet megváltozásában, ezért hogy valamiféle átalakulás következzék
be abban az állapotban, melyben az ember egészében véve nem normális:
történelmileg és szellemileg teljesen hamis úton jár hosszú évezredek
óta, humán értelmiségihez képest formabontó, bár nem minden előzmény
nélküli lehetőséget mi több egyetlen lehetőséget,
amolyan antiutópiát ajánl az olvasó figyelmébe. Mesterséges kromoszómákat
hívna segítségül, melyek útján a bajokat okozó agyficamokat hosszú távon
föl lehetne számolni.
Az elképzelés apropóján egy kitérő erejéig emlékezzünk meg arról is,
hogy maradt valami a régmúltból megőrzött, a fiatalkorra jellemző odamondogató
hevületből Tornai Józsefben. Ez a deres hajú enfant terrible bizony
még hajlott korában is provokálja a polgári feltételezzük, van
ilyen józanság és mértéktartás, illetve korrektség etikettjét.
Alighanem sokaknak elkerekedik a szeme, amikor azt olvassák tőle, hogy
az anyák bűnösek a fogamzásban és a szülésben, mert a szenvedés, a halál,
a semmi áldozatait hozzák létre. A természet egyébként is nélkülözi
az etikát, jelenti ki magától értetődően. S ha már a morálnál tartunk:
határozottan vitatja azt a konvenciót, amely a célelvű gondolkodás híveinek
tartja fenn az erkölcsi hős szerepét, míg ennek tagadóit nihilistáknak
bélyegzik. Mellesleg a teleológiai gondolkodás összebékíthetetlen a
mai tudományokkal, szögezi le. A nemzet többségére nem is oly rég még
jellemző, a rendszerváltozás illúziójához tapadó, meglehetősen naiv
reménykedéssel szemben tartja fontosnak megjegyezni, hogy Európa nem
fogadott be minket, magyarokat teljesen, mi itt eltűrt idegenek
vagyunk. Élénk purparlét váltanak ki egy valódi szellemi életet
élő ma még nem létező Magyarországon történelmünket sajátos
látószögben megítélő kritikája, melyben mások mellett abbéli meggyőződését
fejezi ki, hogy hiba volt Kossuth 1849-es trónfosztása, csakúgy, mint
Nagy Imre kilépése a Varsói Szerződésből és az ország semlegességének
kinyilvánítása. Íme a magyarázata: ezek nem bizonyultak ésszerű döntéseknek
a realitások tükrében, ellenben látványos hősiességek voltak
eredmény nélkül. Akik felületes módon próbálnák elhelyezni Tornait
a mai magyar közéletben, meglepődnek, amikor azzal kell szembesülniük,
hogy ő magát így jellemzi: Magyar és avantgárd. Ez a vízióm. Ezért
nincs közöm a magyar, de konzervatív világhoz.
Az ember ugyanakkor visszakanyarodva most
az esszéíró antropológiájához nem determinált, hanem szabad lény
ez legnagyszerűbb tulajdonsága. Mégis visszaél ezzel az adottságával:
önmagát pusztítja. Nincs eredendő bűn, misztikus fátum, istencsapás
a bűnös ő maga. Történelme, kulturális jelene árulkodik erről.
A hatalom gyönyöre és a gyilkolás üdvössége mozgatja a történelem kerekét
véli az író. Nem csoda hát, ha az ember egyetlen kultúrában sem
volt ura önmagának. Mára egészen súlyossá vált a helyzet. A nyugati
ember hamis világban él. Tornai szavaival: valamiféle egészen
alacsony igényű, de mindenképpen humánumellenes korszakba lépett át
a földgolyó nyugati oldala. A szellemi fuldoklás okait
is megkapjuk tőle: egyoldalú racionalizmus, az ősi hagyományoktól, gyökerektől
való elszakadás, a nyugati ember absztrahálódása. De nemcsak Európa
végső, kritikus korszaka miatt kongatja a vészharangot.
Víziója szerint követ majd bennünket a többi földrész is, mivel a
vallási, filozófiai képzetek jobbára ott is hamisak.
Mire véljük mindezt? Totális világmegvetéssel van dolgunk? Felülemelkedéssel
vagy éppen a nihil felé fordulással? Nos, az utóbbival biztosan nem!
Bár olvasható a könyvben az az állítás, hogy semmiféle célról
nem beszélhetünk, de ha volna ilyen cél, a cél elérése is a végünket
jelentené, mégsem állná meg a helyét, ha nihilizmus vádját vonnánk
Tornai József fejére. Ő is tiltakozik a feltételezés ellen: Valóban
csupán egy lehetőségünk van: nem hinni semmit, nem tenni semmit, ami
illúzió. Ez nem nihilizmus. Hanem? Nem könnyű a felelet. Az esszéíró
meglátása szerint a nihilizmus legmélyén a végsőkig felszámolt erkölcsi
érzék van. Tornainál erről szó sincs. Mi dolgunk a világon? teszi
fel a kérdést nagy költő elődjéhez híven. Válasza sem esik Vörösmartyétól
messze: További ismeretszerzés és gondolkodás. No de cél
nélkül? A cél a küzdés maga? Pontosabban: a végtelen megismerés
tevékenysége. A lényeg a töretlen előrelépés. Haladáselv
ez, nem kétséges, mely önmagában látja meg értelmét. Figyelemre méltó
paradoxon!
Jobban megértjük a gondolkodói alkatot, amennyiben
szemügyre vesszük, mit tart Tornai József élete individuális céljának.
A vallomás szép és tiszteletébresztő: Úgy halni meg, hogy néhány
versem, írásom tovább él a magyar műveltség jövő idejében. Azaz
rögtön az egyéni cselekvés távolabbi, önmagán túlmutató célja (!) is
világossá válik: helyet találni az anyanyelvi-nemzeti művelődés folyamatában.
Mert igaz ugyan, hogy egykedvű, céltalan a világ, mégis
értelmet kell adnunk a létünknek. Erre való például a művészet, a tudomány
és a nemzetteremtés. Nemes hitvallás ez is: az emberben az alkotás minősége
fontos. De csak húsba vágó megszorítással érvényes mindez. A könyv azt
is rögzíti, hogy az életnek csak szemlélői lehetünk s nem meghatározói.
Ezen a ponton lépjünk át Tornai József eszmevilágának másik dimenziójába,
az észkritikából a spiritualitásba!
Az első lépcsőfok azonban még a nyugati filozófiáé.
Tornai József gondolkodására mély benyomást tett az egzisztencializmus.
Elég, ha arra utalok, hogy a szabadság feltételének az igaz és hamis
közötti választás lehetőségét látja, vagy arra, hogy úgy véli, nincs
determináció az emberi dolgokban, ennek jegyében a történelmet a természeti
adottságok, föltételek és a szubjektív döntések együttesének tartja.
Lenyomata érezhető az említett szellemi hagyománynak az író szabadságkultuszában,
s abban, hogy az ember létét az abszurddal való küzdelemmel azonosítja,
melyben bizonyosan vesztésre ítéltetett. A létbe vetettség élményét
fejezi ki, amikor azt írja, hogy megszületni annyi, mint csapdába
esni. (Érdekes, ez Szilágyi Domokos Kényszerleszállás című
műve olvastán jut eszébe.) A másik kapcsolódási pont a filozófiához
Hartmann kritikai realizmusa, illetve a hartmanni ontológia. Ennek alapvetése:
csak az lehetséges, csak az létező, amelynek megvan a föltétele és hordozója.
A létezők rendszerében, az ontológiai lépcsőfokok között nincs egyetlen
abszolút sem, mondja. Univerzális világértelmezői kategóriájává avatja
hát a részegész fogalmát, a létet megbonthatatlan egészként
szemléli, melyben egyenrangú elem minden létrész. Megtalált
ontológiája valláskritikájának is biztos hátországa. Misztika
helyett ontológia jelenti be már cikluscímként szellemi programját.
A modern ember észelvűsége fejeződik ki abban a gondolkodói vonásban,
hogy töretlenül bízik a tudományban. Ebben a kérdésben nagyon határozott:
vagy a bibliai világmagyarázatot fogadom el vagy a természettudományit
szögezi le ellentmondást nem tűrő hangon. A jövőre vonatkozó
elképzelése is ezen az ösvényen jár. Ideálja a természettudományos kutatások
sokágú eredményére épülő gondolkodás, egy folyton változó ontológia.
A minőségi ugrás a már megelőlegezett spiritualizmus felé valójában
a fenti eszközökkel elvégzett önfelszabadítás következménye. A léte
rendeltetését kereső ember (jelesül Tornai József) ráébred létezésének
abszurditására. Vándorlása a gyermekkori hitből a panteizmuson és a
misztikán át elér a modern ontológiához. Végállomás ez, s mégsem az.
Az abszurditást Tornai József minden szellemiség eredőjének és végpontjának
feltételezi. Mégis nyílik belőle egy másik dimenzió. Amennyiben analógiát
keresnénk, gondoljunk például egy kozmológiai fogalomra, a fekete lyukra.
Ebben a rendkívüli sűrűségű kozmikus pontban kvázi véget ér a világegyetem,
de talán egyes feltételezések szerint egy másik világ
kapuja is egyben. Ugyanis az abszurd az író számára az emberi szellem
működésének nélkülözhetetlen energiaforrása. Leküzdésének hiábavaló
vágya mozgatja a humán kultúrát. Sőt, egy másik magatartást hív
életre: A teljesen közönyös, sőt semleges természettel szemben
nem lehet más magatartásunk, mint a lázadás. Ennek terepe a kreatív,
teremtő spiritualitás. Eszköze meglepő vagy nem meglepő módon
nem az esszé, hanem a költészet. Azért nem lehet a filozofálás
a megfelelő eszköz, mert Tornai szerint a mindenség végső fokon
értelmezhetetlen, s mert ars poeticaként vallja, hogy csak a lényegtelent
lehet kifejezni. A költészet azonban más. A vers, a nyelv és forma
olyasmiket rögzít, melyek léteznek is, nem is. A vers a szerző
és a nyelv fölött áll. Olyasmit sejtet meg, ami túl van a nyelvi kifejezhetőség
határán. A versben a nyelv létként viselkedik. S a kijárat az ok-okozati
összefüggésrendszerből, a racionális kauzalitásból ez a kijelentés:
a verset el kell hinni, hogy létezhessen. Az a metafizikai rés
tárul fel ebben a gesztusban ahogyan részegészben
a keletkezésben és a megszűnés hullámzásában időn kívüli tulajdonságokat
is hordozó , ahol a lét egy pontba sűrített sugárzása van jelen.
Lehetőség a szellem kiterjesztésére az Énen túli méretekre.
Mert létezik a misztikus egy törvénye is veti papírra a poétai
lelkület. A keleti gondolati tradíció minden egy élménye áll e megérzés
mögött. Tornai József ekképpen formálja mondatokba e tapasztalatát:
A megvilágosodásban a lét tagolatlan, önmagával való azonossága
tárul föl az egyéni tudatban. Ráadásul ezzel a fölismeréssel minden
szellemi lét megszűnik. Az objektív azonos a szubjektívval, a nirvána
a szánszárával, a lent a fenttel, a tudás a nem tudással. S minden
bizonnyal Heideggert is ott kell sejteni a költészet apológiájának,
kvázi filozófia fölé emelésének a gesztusában. De Tornainál a nyelv
nem univerzális rangú. Nála a kultúra mindenható ontológia ide
vagy oda misztikus alapú, hiszen a költészet halála a kultúra
halála is. És hát vegyük észre, hogy a költészet a nyugati világban
meghalt figyelmeztet a szerző. Bűne nem más, mint hogy hiteles
és autentikus egy olyan világban, ahol csak a nem autentikusnak van
hitele. Lényegében a költészet eltűnésének igazi oka a komplex ember
eltűnése, a komplex világlátás megvalósulatlansága.
Az esszéíró a tagadás, a racionalitás, a haladás és a lázadás embere,
vele szemben a költő inkább a misztikus azonosulás, a mozdulatlanság,
a részesedés, az elfogadás alanya. Ez az a gondolati szinkronicitás,
mely Tornai József szellemi karakterét megrajzolja. Törekvése az eltérőnek
feltűnő létfilozófiai minőségek közös, abszolút igényű rendszerbe foglalásának
végső soron művészi vágyában teljesedik ki. Őt ugyanis alighanem
alapvetően esztétikai viszony fűzi a létezéshez. Amint esszét ír, az
előtérbe állított polemizáló gondolatiság dacára elhatalmasodik a szövegen
az irodalmiság. Érzelmileg motivált kijelentéseket tesz metafizikai,
illetve vallási-filozófiai kérdésekben. Ítélkezik, súlyt és megdicsőít.
Gyakorlottan használja retorikai kelléktárát: kedveli a paradoxonokat
Gondolkozom, tehát nem vagyok. , az aforizmaszerű
fogalmazásmódot, kedvére való a szenvedélyes vita, szerteszórja színes
ötleteit az írásokban (olykor ellentmondásba keveredve saját magával
is). Megszólal akár prófétikus és tanító hangon éppúgy, mint kérlelhetetlen
tagadóként. S bizony nem teljesen idegen tőle a jó értelemben vett esztétikai
öncélúság sem, amiként nem riad vissza a tetszés elnyerését célzó érveléstől,
a hatáskeltéstől, s horribile dictu a szórakoztatástól. Számon kérhetjük-e
mindezt egy nívós betűvetőtől...? A vers bizonyos fokú elvonatkoztatása
a nyelvtől mégis csak afféle misztifikációt eredményez melytől
szabadulni akart , hiszen a végső bizonyosság kifejezhetetlen,
a racionalitástól különböző részesedést, beleérzést feltételez. Nincs
külön szellemi és fizikai lét, írja, a szellem megfelelő
feltételekkel kiléphet a virtualitás síkjáról. Tornai József
számára a lét értelmezhetetlensége és abszurditásának tudata szinte
vallásos áhítatba csap át. Olyan érzéseket szólít életre benne, melyek
visszavezetik ahhoz a gondolati körhöz, melyet hiába igyekszik elhagyni:
a saját igényére formált istenkereséshez.
Íme itt áll előttünk az ember, aki végső összegzését készíti. Elkísérhető
útján, miként teremt széttartó erőkből, heterogén összetevőkből a maga
számára kozmoszt a létező és megszüntethetetlen káoszból. Mintha azt
mondaná: a káosz tudomásul vétele már részesedés a bennünket meghaladó
rendből. Ekképpen diadalmaskodik hát. Felismerni vélem alakjában a homo
aestheticus eredendő példányát, aki az élet minél teljesebb megélésére
tör. Aki azt mondja: Nem emberi mivoltunkat kell meghaladnunk,
ellenkezőleg: ennek minél teljesebbé tétele a célunk; nem természetfölötti,
hanem természetünknek megfelelő cél. Felismerem benne az embert,
az (abszurd) lét élvezőjét és lázadóját. (Felsőmagyarország Kiadó,
2006)
|
|