Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 8. sz.
   
 
 

LŐCSEI PÉTER

Egy évtized Domokos Mátyás szabadegyetemén

 

A megszólalók között majdnem én vagyok a legfiatalabb, a legkevesebbek által ismert, és minden bizonnyal az, aki legkésőbb került kapcsolatba Domokos Mátyással. Nem magamról kívánok beszélni, mindössze néhány szóval teszek eleget Pomogáts Béla elnök úr bemutatkozási kérésének. 1989-től a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékén oktattam; 1998-tól a főiskola gyakorlóiskolájának gimnáziumi tanára vagyok. Az első intézményben kezdődött, a másodikban folytatódott barátságom Domokos Mátyással. 
    Tudományos előadás helyett személyes emlékeimből válogatok; abban a reményben, hogy akadnak közöttük olyanok, amelyek tovább árnyalják a róla kialakult képet. Domokos Mátyás sohasem volt egyetemi professzor, a címben szereplő szabadegyetem természetesen metaforaként értendő. Ha jobban utánaszámolok, a tíz év sem naptári pontosságú: több is, valamivel kevesebb is. Ez a beiratkozás, tandíj, számonkérés és diplomamunka nélküli évtized valójában korábban kezdődött, és máig nem ért véget. Domokos Mátyás írásainak, interjúinak, szerkesztéseinek egy részét személyes találkozásunk előtt ismertem meg. Felidézhetetlen, melyik volt közülük az első. Egyik esszéje Németh Lászlóról? Tanulmánya Illyésről, Weöresről? Beszélgetése Vas Istvánnal vagy Pilinszkyvel? Ez a múltba vész. Arra határozottan emlékszem, hogy hol és mikor vásároltam, olvastam az általa szerkesztett Magyar Orpheust 1990-ben. Mégsem ez volt első, eszméltető hatású munkája, hanem a Kortársban megjelent vitairata: Az „inautentikus” kinyilatkoztatás (Kortárs, 1993/3.). Költözéseket, selejtezéseket, pakolásokat élt túl ez az aláhúzásokkal, felkiáltójelekkel kiemelt írás, amelynek fontosabb állításait főiskolai szemináriumokon vitattuk meg. A szenvedélyes hang, a köntörfalazás nélküli, igazságkereső logikai levezetés és a szerző tabukat nem ismerő bártorsága lenyűgözött. Az a felelősségtudat is, ahogyan a magyar irodalom jelenéről beszélt. Első olvasásakor talán nem is érzékeltem eléggé, hogy a jelen mellett irodalmunk jövőjének féltése veri félre a harangot. Hadd idézzem utolsó bekezdését! „Ellenben a paradigmaváltás manapság oly divatos elméletének akusztikája ebben a modern, sőt posztmodern hangszerelésben is kellemetlen déja vu-érzéseket vált ki az emberből, mert kísérteties erővel emlékeztet a régi – pártállami? – irodalompolitikai hatalmi harcok ismerős fegyverzajára. A paradigmaváltás hangoztatása ezópusi beszéd. Az ideológiai hegemóniatörekvések erőszakos-terrorisztikus igénybejelentésének a takarója, egyszersmind napjaink irodalompolitikai struggle for life-jának szentesítési kísérlete a tudomány tekintélyével. Ha ugyanis nem vagyok az uralkodó paradigma dalnoka, akkor a dalnokversenyen sincs semmi keresnivalóm. A kérdés tehát nem az, hogy mi mit ér, hanem hogy ki kit győz le. De hát ez már volt egyszer.” (Azt talán túlzás állítani, hogy „Mindig így volt e világi élet...” – de hogy egy ideje így van, és hatása ma is érzékelhető, az számomra bizonyosnak tűnik föl.) 
    A főiskolára, később a gyakorlóiskolába gyakran hívtam vendégeket. Az évek során mások mellett ellátogatott hozzánk Kányádi Sándor, Ruzsiczky Éva, Szajbély Mihály, Sipos Lajos, Kerényi Ferenc, Németh Ágnes, Láng Gusztáv és Tüskés Tibor. Domokos Mátyás meghívásában Németh Ágnes volt segítségemre, tőle kaptam meg címét és telefonszámát. Emlékszem lakonikus válaszára és mondatának hanglejtésére, amikor hozzájárulását kértem, hogy a rendezvény címe – könyvét idézve – Leletmentés lehessen: „Megtisztel vele.” 1997 és 2002 között kétszer jött el a szombathelyi főiskolára, egyszer a Weöres Sándor Társaság alakuló ülésére, négyszer fogadta el felkérésemet a Bolyai Gimnáziumba. Utóbbiak – kis túlzással – maratoni beszélgetésekké váltak; a délelőtti előadásokat oldottabb órák követték ebéd után. Minden alkalommal séták, emlékhelyek is szerepeltek a programban: a szombathelyi bábaképezde, ahol Weöres Sándor született, a ház, amelyikben 1928/29-ben kosztos diák volt, és persze Cina alma matere. Még egy rövid kőszegi kirándulásra is sort kerítettünk, amikor egy zordabb emlékeket idéző világba, Ottlik Géza egykori katonaiskolájába látogattunk el. De hadd szóljak ezekről a találkozásokról részletesebben is! 
    Domokos Mátyás élőszóban és írásban is felidézte, hogy Németh László mennyire közvetlen és baráti volt vele már megismerkedésük kezdetén. „Egyenrangúként szólt hozzám, így kérdezett, így kérte ki véleményemet” – emlegette. Weöresre hasonlóan emlékezett. Volt mire szerénynek lenniük. Ugyanezt mondhatom róla, ez az egyik meghatározó élményem vele kapcsolatban. Magázódásunk addig tartott, ameddig az autóbusz az állomásról a főiskolai kollégiumig ért. Egy vendég meghívása mindig tartogathat meglepetéseket. Olykor kellemetlen körülményekkel találkozik az előadó és a vendéglátó is. Első beszélgetésünkre a főiskola nagyelőadójában került sor 1997. november 17-én. Hiábavalónak bizonyult a sok plakát, a személyes meghívás, a számtalan ígéret: mindössze 15–20 hallgató jött el a több száz magyar szakos közül. A szinte kongó teremben a bemutatást rögtön mentegetőzéssel folytattam volna. Domokos Mátyás csak legyintett, felesleges. Elővette kis gépelt vázlatát, és Kassákról, Kormos Istvánról, a magyar irodalom fordíthatóságáról, Pilinszkyről, Petőfiről beszélt. Kanyargó, elágazó, beékeléseket, idézetek is gyakran görgető mondatait szinte nyomdakészre fogalmazta. Hol a határ az átírt vers és az új műalkotás között? Miért jelentett gondot németre fordítani a Ravensbrücki passio első sorait? „Kilép a többiek közül, megáll a kockacsendben...” Er oder Sie? Férfi vagy nő? – ismételte nyomatékosan.  A késő estébe nyúló szűkebb beszélgetésen aztán Tamási Árontól Darvasi Lászlóig, a helyi viszonyok alakulásától a magyar nemzetstratégia kínzó hiányáig sok mindenről szó esett. 
    Látogatását alighanem folytatás nélküli szép emlékeim között őriztem volna meg, ha pár nap múlva nem kapok tőle levelet. A hivatalos papírokat küldte vissza, és búcsúzásként ezt írta: „Még egyszer köszönöm a szíves vendéglátást és baráti fáradozásodat. Ami engem illet, jól érzem magam, és örülök, hogy létrejött ez a találkozás. [...] Remélem, találkozunk még az életben.” Nem akartam visszaélni türelmével, közvetlenségével, de a felkínált lehetőséget sem kívántam elszalasztani. Levélben, telefonon többször fordultam hozzá. Hol egy irodalomtörténeti kérdés, hol egy megtalált kézirat, máskor egy újságcikk vagy tanulmány szolgált alkalommal. Ezekből és a későbbi személyes találkozások hangulatából idézek fel néhányat. 
    Aki figyelemmel kíséri a 20. század második felének irodalmát, kulturális politikáját, az írók, művészek közéleti szerepvállalását és ennek megítélését, a tudatos csúsztatások, elhallgatások, befeketítő megjegyzések végtelen sorozatával találkozik. Gondoljunk csak Németh László Kossuth-díjának célkeresztbe állítására, Kodály, Veres Péter vagy Illyés egyik-másik megnyilatkozásának kipellengérezésére. Alighanem e méltatlan támadások egyikére hívtam fel Domokos Mátyás figyelmét 1997 őszén. (Sem a szerzőre, sem a megjelenés helyére nem emlékszem már.) December 3-án így válaszolt rá: „Köszönöm a leveledet és a fénymásolt förmedvényt: elképesztő! Kedvem volna tollat ragadni, de minek? Mindenesetre az Írószövetség könyvtárából ki fogom venni a számot, mert kísérőleveled fölkeltette az érdeklődésemet. Pénteken találkozom Litvánnal is, Kende Péterrel is, és meg fogom tőlük kérdezni, mint feltüntetett szerkesztőbizottsági tagoktól, hogy véleményük szerint ki »súgott« kinek, s véleményük szerint kik súgtak folyamatosan a Főkapitányság politikai nyomozó osztályának?” 
    A magyar szellemi élet nagyjai szinte stafétabotként adják tovább a lemondás, a belefáradás élményét: Letészem a lantot; Ugrani már, soha már; Minek a lélek balga fényüzése?; Ki kérdezett?; Írjak? Ne írjak? A verscímek, idézetek oldalszámra szaporíthatóak lennének. Ezt az olykor reményvesztett, máskor indulatos nekikeseredést Domokos Mátyásnál gyakran érzékeltem. Leveleiben hangot adott kétségeinek, fogyatkozó reményeiről magnóra vett beszélgetéseinkben is többször szólt. Erre utalt könyvének múlt idejű címe is: Mondtam a magamét. Példamutató volt, és számomra felért egy erkölcsi szemeszterrel, ahogy szélmalomharcát a „Nem-múló múlt” nagyon is evilági hatalmasaival, a tolerancia „habzó szájú”, intoleráns képviselőivel és a hivatalnak packázásaival mégis megvívta.  Élőszóban és írásaiban az írástudó felelősségéből adott példát.  
    1999 áprilisában az alakuló Weöres Sándor Társaság vendége volt Szombathelyen. A porlepte énekesről tartott előadását követően 20. századi nagyjaink méltatlan utóéletéről beszélgettünk. Arról, hogy az alkotók halála után már-már természetesnek mondható szellemi purgatóriumot miként nehezítik, hosszabbítják meg az olykor gyarló érdekeiket hajszoló örökösök. „Jókai-regényekbe illő bohózati eljárásoktól függ gyakorlatilag a WS-életmű sorsa”– írta később egyik levelében. Ellenkező példaként Illyés Máriát és Németh László leányait említette. Előhozakodtam azzal, hogy levéltári és könyvtári kutatásaim során seregnyi kiadatlan Weöres-dokumentumot találtam, és felsoroltam, hogy kiket faggattam a költő ismerősei, barátai közül. Érdeklődve hallgatta terveimet, és bár nem szorultam biztatásra, további munkára sarkallt. Kérte, hogy alkalomadtán küldjek neki másolatokat az előkerült levelekből, újságcikkekből. Különösen a Weöressel és Illyéssel kapcsolatosakra volt kíváncsi. Többször emlegette, hogy a magyar bibliográfiai irodalom milyen adósságokat görget maga előtt, mennyire fontos lenne az írói levelek, naplók hű kiadása, hogy rendre késnek a kritikai kiadások. Felejthetetlen emlékeim közé tartozik, ahogy kézbe vett egy ismeretlen kéziratot, kiadatlan levelet, régi újságokban megtalált, kötetekben nem szereplő költeményt. Az elmúlt hetekben átolvastam hozzám írt csaknem 70 levelét. Ezeknek egyik visszatérő témája, hogy megköszöni az általam elküldött másolatokat, érdeklődik a fellelt írásokról, és tanácsokat ad megjelentetésükkel kapcsolatban. Nem egy alkalommal ajánlotta fel segítő közbenjárását. Volt, amit ő rendezett sajtó alá. 
    2000 tavaszán gimnáziumunk vendége volt. Sándor-nap táján emlékezett a „Magyar Orpheusra”. Az érdeklődő középiskolások körében újra átélhettem, hogy az arra fogékonyakat mennyire magával ragadta szerénysége, példáinak sokszínűsége, mondatainak képszerűsége, ritmusa. Egy-egy emlékének megidézéséből kész novella, elemzéseiből élő esszé bontakozott ki. A tanulmányait ismerők tudják, hogy írásait – minden hivalkodás nélkül – hányféle gondolattársítás, megidézett példa, ötletes metafora teszi megvilágító hatásúvá. Előadásait is ez a magától értetődő tájékozottság és sokoldalúság jellemezte. Egyaránt hivatkozott Konrad Lorenzre, Jungra, Bartókra, Szabó Lőrincre, ha kellett Heisenbergre, Einsteinre, Freudra, Kerényi Károlyra, Bibó Istvánra. És persze nagy kedvvel idézte fel személyes emlékeit Ferenczy Béniről, Jékelyről, Pilinszkyről, Kormos Istvánról. Szerette az aforisztikus bölcsességeket, az ironikus, megvilágító erejű jellemzéseket, Fülep Lajos kapcsán emlegetette: a kommunisták mindent kitalálnak, aztán mindent elrontanak. Higgyétek el, előbb-utóbb a kapitalizmust is újra felfedezik, de nem lesz benne köszönet!
    Diákjaimnak az is feltűnhetett, hogy ínyenc olvasóként miként békül benne össze minden érték. Szemléletesen bizonyította, hogy minden mű, minden alkotó kiadása (elsősorban kritikai kiadása) külön filológiai problémákat vet fel. Az esztétikai értékelések után vagy közben mindig érzékelhető volt morális hajlíthatatlansága. Emiatt is tűnt fel hitelesnek visszatérő gondolata: „fontos dolog az irodalom, de nem annyira, hogy hazudjunk érte”. Hazaérkezése után most is hálával emlékezett a nálunk töltött napokra: „Köszönöm a gyors »ügyintézést« s persze nemcsak azt, hanem még egyszer a meghívást és a kellemes baráti – és szellemi – légkört, ami szombathelyi találkozásainkat a Te jóvoltodból eddig mindig körülvette. A Panyigay-kritikát is köszönöm! [...] Az is jóérzéssel tölt el, hogy a hallgató ifjúság egy részében tovább rezegnek az elhangzottak. Ennél többet nem is lehet kívánni, hiszen a legfőbb cél éppen az, hogy megpróbáljuk visszavezetni az ifjúságot gyerekkoruk kedves költőjéhez. Persze, ha az »egészet« megismerik, akkor fognak majd igazán ráébredni, hogy nincs különbség a Bóbita vagy a szimfóniák költője között. A »gyerekversek« ugyanannak a (költői) gömbfelszínnek egy csíkját jelentik csupán.” 
    Örömmel járult hozzá, hogy beszélgetésünk megjelenjen az iskolai évkönyvben, mindössze azt kérte, hogy a kéziratból „kigyomlálhassa” az élőbeszéd pongyolaságait. Az interjú kiadása után rendszeresen felkerestem lakásán, és Illyésről, Németh Lászlóról, Weöresről, írói, szerkesztői terveiről kérdeztem. Újabb látogatásainak felvételeiből is sajtó alá rendeztem néhányat. Az In memoriam és az Emlékezet köteteiről készült beszélgetésünket a szabadkai Új Kép című pedagógiai folyóirat közölte. (Bővebb változata a 2007-es gimnáziumi évkönyvünkben szerepel.) Leveléből kiolvasható öröme, hálája alighanem azzal is magyarázható, hogy a könyvek sikerét aránytalanul lanyha kritikai visszhang követte: „Budapest, 2001. január 8-án. Kedves Péter, Nagyon köszönöm az újabb küldeményt, az Új Képet; a kiadó nevében is, mert odaadtam Sebestyén Ilonának, az ügyvezető igazgatónak, s talán nem is kell mondanom, mennyire boldog, hogy két sorozatának így terjed a jó híre. Megérdemelten, mert – meggyőződésem ez – mindkét sorozat valóban azokkal az erényekkel dicsekedhet, amelyekről interjúnkban szó esett közöttünk.” 
    2001. április 25-én Németh Lászlóról, november 13-án – A feledés futó pora ellen címmel – a Nyugat második és harmadik nemzedékéről beszélgetett velünk. Tanítványaimmal kis kiállítást rögtönöztünk könyveiből és az általa szerkesztett kötetekből. Mosolyogva fogadta: „Ez már személyi kultusz.” A bemutatást is rövidre fogta. Második-harmadik mondatom után felém fordult, és odasúgta: „Olaj.” Már másnap tollat fogott, és azt írta: „Jó érzéssel gondolok vissza a gyerekekkel való együttlétre.” Reményeim szerint diákjaimban is nyomot hagyott, hogy „Matyi bácsi” miként idézte fel Szabó Lőrinccel folytatott szerkesztői munkáját, a Németh László-kiadás hátterét, Illyés és József Attila kapcsolatát, Weöres Sándor „sült realista” és mitikus versvilágát. 
    Sem irodalomtörténész, sem kritikus nem vagyok, de amikor A porlepte énekes című kötetét elolvastam, úgy éreztem, hogy egy ismertető elemzéssel törleszthetek valamit abból az adósságból, amelyet barátságunk évei alatt felhalmoztam. Alig küldtem el kéziratomat, már érkezett is köszönete: „igazán jól esett, hogy foglalkoztál velem, méghozzá értő módon, ami elsősorban és természetesen nem is miattam fontos, hanem »a porlepte énekes« miatt, akinek az alakja és műve körül (hiába minden?) nem szűnik a hallgatás. Az ő (áthúzott) nagyságát ugyan mindez meg sem karcolja, de híveinek mégis elszomorító nap mint nap megtapasztalni, hogy ilyen hatalmas értékeket az útfélre vet hálátlan és süket utókora. De egyszer majd megváltozik ez is talán.” 
    Weöres Sándor méltatlan utóéletéről, műveinek elszivárgásáról, a Weöres-filológia adósságairól, a helyi és az országos mulasztásokról 2002 nyarán vitairatot jelentettem meg. Záró gondolatként egy szombathelyi emléktáblára és egy konferenciára is javaslatot tettem. Tucatnyi szakembernek, érdekeltnek küldtem el dohogásomat és ötleteimet, abban a reményben, hogy hozzászólásukkal nagyobb figyelmet kap az ügy. A kínos hallgatást szinte csak Domokos Mátyás törte meg. Nyílt levelet írt, amelyet a Vasi Szemle közölt. Bevezető gondolatait idézem: „Kedves Barátom! Egy bölcs kínai mondás értelmében többet ér, és hasznosabb egy szál gyertyát gyújtani, mint átkozni a sötétséget. A benne rejlő és megszívlelendő figyelmeztetés miatt idéztem már egyszer az Illyés-felejtéssel kapcsolatban ezt a mondást, amit Weöres Sándor »porlepte« életművére, pontosabban annak utóéletére gondolva, csak megismételhetek. A 2003-as esztendőre tervezett Weöres Sándor-konferenciát már csak ezért is fontos és megvalósítandó elképzelésnek tartom. Több mint kötelességszerű tisztelgés lehetne egy nagyon nagy költő emléke és műve előtt. Hozzásegíthet, hogy minél több irodalomszerető olvasó számára valósággá váljon, amit a költő így fejezett ki A belső végtelenből című verse zárlatában: »kapumnál a lázas világ megáll: / Őrült! Önző! Áruló! – kiabál. / Várjatok, pékműhely van odabenn / majd táplál most még forró kenyerem.« – A költő táplálékteremtő munkája nem ért véget a halálával: örökműhely az ő műve, amit feledékeny utókorára hagyott, akikre viszszahullik a lázas világ kiabálása; mi vagyunk az önző, őrült és áruló utódok a Weöres Sándor-i szellemi hagyatékkal, amelynek egyébként önértéke van, és teljességgel független attól a közönytől, amely mostanában körülveszi.” 
    A Weöres-konferencia lebonyolításához a következő hónapokban számos ötletet adott: kiket kellene meghívni, milyen rendben folyhatnának az előadások és hozzászólások. 2002. november 13-án újra gimnáziumunkba látogatott. Délelőtt a száz éve született Illyésre emlékezett, délután „A Puszták népétől a Sorstalanságig” címmel tartott előadást. A rendezvény anyagának szerkesztett, rövidített változata iskolánk évkönyvében jelent meg. Ez volt utolsó szombathelyi látogatása, a 2003 szeptemberében megrendezett konferenciára nem jöhetett el. A Weöres és Illyés kapcsolatáról szóló előadását kiújuló betegsége akadályozta meg. A téma általa igényelt mélységű tanulmányozását a Weöres-levelezés korlátozott nyilvánossága tette lehetetlenné. Telefonon és levélben is szomorúan szólt mindkettőről. „Nagyon fájlalom, hogy így alakult, s mivel meg szoktam tartani a szavam, most ebben a helyzetben bűntelenül is »bűnösnek« érzem magam. De ez már nem segít. Kérlek, ments ki mindenki előtt, s foltozzátok be az akadályoztatásom miatt keletkezett hiányt.” A konferencián egyik írásának részletét olvastuk fel, és egy üdvözlő lapon kívántunk neki mielőbbi gyógyulást. Erre így válaszolt: „Azt remélem, hogy ha visszanyerem egészségemet, tudunk még – akár Szombathelyen is – együttműködni a magyar irodalom javára, mert én is tapasztaltam, hogy a város hivatalos közönye mögött akadnak még az irodalom szépségeire érzékeny és szomjas fülek, és – ez a lényeg!” Tervét később sem adta fel. 2004. január 23-án ezt írta: „bennem már lohad a tűz – sajnos? Hál’ istennek? – de a két költőről szóló mondanivalómat azért előbb-utóbb papírra vetem.” 
    Többször szólt tervezett köteteiről, megírandó munkáiról. Kivételes munkabírásának is köszönhetően – a nekem említettek közül – szinte valamennyit befejezte, sajtó alá rendezte. Így jelent meg az Írósors, A porlepte énekes, a Szembesülés, a Nem-múló múlt, halála után pedig a Három lektor sorsát bemutató Képregény. Illyés és Weöres – ellentmondásokat sem nélkülöző – kapcsolatának feltárását már nem végezhette el. 
    Vallomásait, szellemi testamentummal felérő leveleit ma sem tudom meghatottság nélkül olvasni. Befejezésül ezekből idézek három részletet. A Tiszatáj József Attila-számában megjelent írásomhoz többek között ezt fűzte hozzá 2005. május 18-án: „Én is úgy vélem, hogy részint az életkori éretlenség és tapasztalathiány, részint pedig a kor – a mi korunk – silány életreceptkultusza és morális eróziója a legnagyobb, majdnem leküzdhetetlen akadálya József Attila költészetének a megértését, befogadását, élményszerű átélését illetően. [...] Nekünk mégis az (volna) a dolgunk, hogy amiben hiszünk, amit fontosnak tartunk, azt műveljük, s igyekezzünk átadni, mert – akárcsak Te, én se vagyok teljesen pesszimista – mindig vannak és lesznek, akik fogékonyak az irodalom (a magasban lévő haza) üzeneteire, s ha kevesen, elkeserítően kevesen vannak is, ők mindig hormonális szerepet játszhatnak a társadalom életében.” 
    Sárközi Mártáról ő írta a legfájóbb visszaemlékezést. Torokszorítóan szép vallomását levélben köszöntem meg. Erre válaszolt 2005. június 23-án: „Jólesett az elismerésed, mert még annak a jelét is láttam benne, hogy írásommal talán sikerült életteljes hitellel megjeleníteni Sárközi Mártára vonatkozó emlékeimet, s mindannak a jó részét is, ami a korból közvetlenül hozzátapadt. Megvallom, nagyon nehezen szántam rá magam erre az írásra [...]. De a személyi kérdésektől függetlenül: csak akkor érdemes – szerintem - a mögöttünk lévő időkről beszélni, ha mélyen felkavarjuk a múlt sötét tengerének sötét iszapját, s ez igénybe veszi az ember idegzetét, miközben arra kell gondolni, hogy a mai kor úgy hallgatja, mint egy kiérdemesült Háry János fabulálását, amely ha történetesen igaz is: – kit érdekel?” 
    2006. május 22-én keltezett utolsó levelét búcsúzásként, szellemi végrendeleteként olvasom újra: „...Kívánok Neked további jó és eredményes munkát. Weöres-ügyben a kutatás bizony nagyon fáradságos és türelem kell hozzá, hogy az ember legyőzhesse a fölösleges akadályokat. Amúgy is volna probléma elég, hiszen magyar élet úgy hozza magával, hogy mindenhez csak az utolsó pillanat után lehet hozzáfogni, amikorra például a kortársak, az eleven tanúk már mind eltűntek.”

*

Kedves Professzor Úr! Írásaiddal kezdődött, személyes találkozásokkal, levelekkel, hosszú beszélgetésekkel folytatódott barátságunk. Tíz év a szabadegyetemen. Ma már emlékező vagyok. Tanu. És mégis diákod. Adósod, ameddig élek.