Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 8. sz.
   
 
 

MONOSTORI IMRE

„Múlónak látszik és örök”

Domokos Mátyásra gondolva...

 

„Hitt az egy és oszthatatlan, egyemetes igazságban, és semmilyen részérdeknek nem volt hajlandó alárendelni magát, de ez az elfogulatlanság nem korlátozta nemzeti érzéseiben sem.” (D. M.: Közegellenállás. Babits Mihály küzdelmei)

 

 
   

Az életmű lezárult. Az olvasó most már óhatatlanul summázó testamentumként értelmezi tavaly ilyenkor megjelent könyve, a Nem múló múlt utolsó írását, egyik legkedvesebb (Weöres Sándortól való) versidézetével az élén: „Mert ami egyszer végbement, / azon nem másít semmi rend, / se Isten, se az ördögök: / mulónak látszik és örök.” Domokos Mátyás ezzel a mély erkölcsi meggyőződéssel élte életét, éltette és élte a magyar irodalmat. Mert az irodalom volt a természetes, a magától értetődő létközeg és létmegnyilvánulás a számára – erről számos vallomása is tanúskodik –, ezzel összefüggésben pedig a magyar kultúra „a magyar önismeret leghívebb tükre”, leginkább megbízható iránytűje és saját önazonosságának a mércéje s eszköze. 
    Megszámlálhatatlan sok művet – könyvet és kéziratot – olvasott el, úgyszintén megszámlálhatatlanul sok írót ismert meg több mint fél évszázados kiadói és szerkesztői munkája során, interjúk sokaságát készítette (az élőbeszéd is az erősségei közé tartozott), s lankadatlan buzgalommal írta fölkavaró esszéit, lényegre törő kritikáit, filológiailag elsőrangú tanulmányait, háborgó vitairatait, közéleti jegyzeteit – borotvaéles ésszel és irigylésre méltó szellemességgel. 
    A magyar irodalom sokat köszönhet Domokos Mátyásnak, azt lehet mondani, hogy a 20. század csaknem valamennyi jelentős kortárs alakjának életművével foglalkozott (ha nem is mindegyikkel külön tanulmányban). Írásaiból összeállítható közelmúltbeli irodalmunk szinte teljes palettája, a magyar irodalom e korszakának vonulatai, hangsúlya és kitapintható ennek az általa fölrajzolt irodalmi világnak a hiteles értéktartománya. Domokos Mátyás többször idézte az Osvát Ernőtől származó megjegyzést, amely szerint a remekműnek „nincsenek méretei”. Sem fizikai értelemben, sem pedig a tekintetben, hogy mekkora távolságra vannak eszméktől, ideológiáktól. S minden bizonnyal volt neki egy – legalább egy – boldogító érzése, bizonyossága: a belső szabadság élménye, amely ott fénylik valamennyi írásán. Ő mindenkit szerethetett, akit szeretni tudott. Nagyon fontos és föl nem becsülhetően értékes adomány volt ez a szellemi magatartás e darabokra szakadt, mindent és mindenkit egymással kijátszó és szembeállító világunkban. Még azt is mondhatnánk, hogy üdítő! Jóllehet Domokos Mátyás irodalmi működése – életműve – korántsem valamiféle jámbor megbékéltető szerepre emlékeztet. Éppen ellenkezőleg: a kiváló kortárs és barát költő, Lator László egyenesen „hitvitázó alkat”-ként jellemezte. Pontosan megragadva a lényeget: hiszen Domokos Mátyás hite is az irodalomban gyökeredzett. 
    Már alkotói pályájának elején – a hivatalos irodalompolitikával szemben – a teljes  magyar szellemi örökség – ezen belül irodalmi örökségünk – számbavételére és a vitatott kérdések kendőzés nélküli tisztázására jelentette be igényét. Szinte dermesztő nyíltsággal és lefegyverző tárgyismerettel, cáfolhatatlan oknyomozással és dokumentációval. És később is ugyanígy: Németh László és Weöres Sándor, Illyés Gyula és Pilinszky János, Ady Endre és Babits Mihály, Nagy László és Nemes Nagy Ágnes, Kosztolányi Dezső és Bibó István – és még sokan mások – életműve és szellemi öröksége egymást erősítő alapérték-pillérek az ő magyar irodalmában, modern magyar szellemtörténetében. És a szép koincidenciák, együttcsengések vonulatai: Bibó és Ady között, Nemes Nagy és Babits között, Illyés és Weöres között, Németh és Pilinszky között, és sorolhatnánk. S mindez nemcsak példaszerűen összekötő szemlélet és élmény volt az ő részéről, de – ha úgy tetszik – tudományos érvényű magatartás is. (Keserű iróniával emlegette persze az irodalom „tudományosítását”, de még azt sem hagyta szó nélkül, ha őt irodalomtörténésznek nevezték.) Témáinak anyagát sokszorosan „megdolgozta”: példák, minták, utalások, hivatkozások, párhuzamok, számok, statisztikák sűrű hálószövéseivel ragadta meg s mutatta fel igazságait, fölfedezéseit. Kivételesen érzékeny szellemi és szinte csalhatatlanul pontos ízlésbeli adottságainak köszönhetően ő valóban belülről ismerte hőseit, s a beleélés tetőfokán mintegy a művek belsejéből volt képes megszólítani az olvasót. Elsőrangú esszéista és mintaszerű filológus volt. Mikor mire volt inkább szüksége. A választott téma szinte önmagát írta Domokos Mátyás által, az elmondandó gondolat és a mögötte, benne feszülő indulat legodavalóbb, legszerencsésebb arányai szerint. 
    Az ő számára a magyar irodalommal való foglalkozás nemcsak szellemi feladat, de „erkölcsi kötelesség” is volt. Domokos Mátyás nagy emlékező, hiteles tanúságtevő, keresetlen világosságú s tisztaságú emlékeztető: „könyvem – tanúvallomás” – írta a Leletmentés című kötetének (1996) előszavában. Reá is szépen illik a Németh László-i világkép egyik legfontosabb jellegzetessége: az „etikummal megemelt minőség” életszemlélete és írói, esszéírói gyakorlata. Ennek a vállalása és élése pedig egy másik fénytörésben is megláttatja velünk életművének az „ugyanarról másképpen” (első kötetének – 1977-ben – ez volt a címe) megszólalásbeli jellegzetességét. Nevezetesen azt, hogy szinte magától értetődő gesztusként, rohamszerűen, ámde mégis természetes könnyedséggel döntött le számos tabunak, illetve kényesnek számító téma-tilalomfát, jó néhány vita- és leleplező írásának a címe vált irodalmi berkekben közismertté.

*

A kilencvenes években az egypárti cenzúra után a magyar irodalom önfelbomlásának az ideje jött el. Domokos Mátyás diagnózisa: „az írók, kritikusok és minden rendű-rangú irodalmárok között megszűnt az elemi szakmai szolidaritás”. Az a fajta szakmai szolidaritás amely valahogy mégiscsak ellent tudott állni még a legsötétebb idők szervezett pusztításainak is. A közös ellenség eltűnésével (átalakulásával) az irodalmi világ saját soraiban keresi az ellenséget. Mérgeződnek a lelkek, s mérgeződnek a művek, „a szellemi élet a bandaharcok szintjére süllyedt”. Az ezredforduló magyar irodalmi élete szellemi zavarainak egyik legszembetűnőbb jele szerinte „a kortársi regényirodalom sorvadása”. Ennek a jelenségnek az a lélektani-társadalmi oka, hogy még a legintenzívebb élettapasztalatot sem képes feldolgozni az író, mivel megszűnt az a meggyőződése, hogy „összefüggő elképzelésekkel, korszerű látomással rendelkezik a világról”. E nélkül pedig az irodalmi művek – különösen a regények – csak írói ügyeskedések, de nem mély meggyőződésből fakadó közérdekű műalkotások. 
    Domokos Mátyás 1990 után nagy erejű esszépublicisztikát hozott létre, miként megjegyezte: „közismert, csak éppen elfelejtett vagy elfojtott alapigazságoknak” szerény szószólójaként. A „szerény szószóló” persze ilyenkor indulatos, pontosan célzó és keményen fogalmazó kritikus. Mondja a magáét, miként egyik kötetcímében fogalmazott. Hevesen tette szóvá például, hogy az „irányesztétika” mint magatartászüllés – új alakot öltve – tovább él: továbbra is megszabva a „fő- és melléksodor” új értékrendjeit, diadalt ül az ízlésterror, a magyar írástudók árulása ismét bekövetkezett, s lassan elfogynak az Ady emlegette „aszkéta szívek”. 
    Domokos Mátyásnak az egyik legnagyobb kérdése az volt, vajon visszhangzik-e az irodalomban „valamilyen módon a kor, melyben élünk, s az élet, amelynek részesei vagyunk?”. De a többi gondja is mind közérdekűnek számított: az írás és az olvasás értelmét kutatta egész életében. Az ő „szerelmes elfogultságai” azt jelentették, hogy meggyőződéséért – műért, íróért, a minőségért – tétovázás nélkül mindenét föltette, mondjuk így: személyes kockázatot vállalt hitéért. 
    Egyfajta „hagyományosan” klasszikus erkölcsi világkép és (úgyszintén) hagyományosan klasszikus esztétikai értékrendszer híve volt. Messzire vezetne ennek a következtetésnek a logikai levezetése, de talán meggyőző lehet a szembesítés, hogyha neveket sorolunk föl az övével rokon szellemiségű életművekre gondolva: a 20. századiak közül a Babitsét, Némethét, Illyését, Bibóét elsősorban. Felfogása szerint a műalkotások értelmes, felfogható és praktikusan is hasznos szellemi produktumok. Ténylegesen is teljesebbé teszik (tehetik) az embert. 
    Az értékes irodalom egészét – vallotta – vétek partikuláris szempontok szerint szétvagdosni, osztályozni, kategorizálni; ostobaság fő- és mellékvonalakat húzogatni, hiszen minden egyes értékes műalkotásnak külön élete, saját esztétikája van. Az ő értékrendje – számtalanszor kinyilvánította – a magyar és a nyugat-európai kultúra szintéziséből vezethető le. (Szívesen hivatkozott Babits szép és találó metaforájára, melyben az európai kultúra katedrálisában a magyar kultúra egy mellékkápolna.) 
    Esszéírói művészetének jellemző vonása – a kivételes lényegmegragadó képesség mellett – a szenvedélyes őszinteség, az örökös kockázatvállalás feszültsége. Írásainak erős sodra van: ez a sodrás képes fölszívni és végighömpölyögtetni a témával kapcsolatos rendkívül gazdag ismeretanyagot. Támadhatatlan – épp ezért szinte háboríthatatlan – szuverenitása fölemelőleg hat. Tisztán érthető, színesen változatos, izgalmas és megrendítő, szarkasztikus, majd fennkölt, tapintatos majd indulatos, meggyőző és provokatív, önveszélyesen őszinte – és csillogóan okos. 
    Mint gondolkodó és teremtő embernek hiánytalanul mutatkozott meg mindig a belső szabadsága. Nemcsak a személyiségével tűnt ki, de ezzel együtt a valódi szabadon gondolkodás és emberi szuverenitás luxusával is; s így az emberi teljesség korunkban oly ritka, de – lám – mégis lehetséges valóságát és szépségét hitelesítette.