Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 8. sz.
   
 
 
GRECSÓ KRISZTIÁN 

Ördöglugas

 – a Doktor urak –
(regényrészlet)


   

   
Jocó egy kerekes bőröndöt húzott maga után. A kihalt és dermesztő Ifjúsági park felé ballagott. A pályaudvarról tartott hazafelé, vonattal jött, ami bár kényelmetlenebb volt és lassabb, de vicinális valamivel később indult Feketevárosba, mint busz. Valamivel később. Borzasztó kötelességnek érezte az ünnepet. Hogy haza kellett jönnie. Az a néhány óra, az a falatnyi időhúzás is jelentett valamit. Nem tudta elképzelni, hogyan töltik el a karácsonyt. Hogyan töltik el kettesben az anyjával. Lajos bácsi ígérte, hogy szentestére beállít, de Jocó remélte, nem teszi. Akkor már inkább egy búsulósan gyászos este, mint egy harsányan az. Egy kanyargós, deszkapalánkkal szegélyezett sikátoron keresztül ért ki a szentesi útra, szemben a délceg és izmos kubikus szobor. Feketeváros lakosainak egykor legfőbb megélhetése a földmunka volt, jórészt itteni parasztok hordták össze a Tisza gátját, Vásárosnaménytól Szegedig. Mögötte a szocreál, rogyadozó ifjúsági ház, a vakolat omlik, az ablakokat beverték. Jocó még járt ide szalagavatókra, de mintha az egy másik évszázadban lett volna. Az Ifjúsági parkban felújított, fából épített játszótér, most persze kihalt, a mókuskereket meg-meglöki a szél. Jocó régen nem jött haza egyedül. Kellemetlen volt keresztülvonulnia a városon, neki, ahogy itt hívják az ő fajtáját, jogász úrnak. Leverten vonult, akár egy bukott egyetemista, hosszan a kietlen játszó- és cirkusztér melletti járdán, ahol még jobban belekapott szövetkabátjába a szél, elegáns, csapott kalapja sem nyújtott elég védelmet. A régi május elsejékre gondolt. Itt, a téren, apja teli szájjal, üvöltve kacagott kollégái viccein, ragyogott a nap, marhapörköltillatot és pernyét forgatott a huzat. A Hársfa utca rendezett sorházai között már valamivel védettebb volt, de addigra kegyetlenül átfázott. A jobboldali járdán indult el, ahol nem szokás, errefelé minden utcának megvan a használatos oldala, és a Hársfa utcáé a bal, átellenben bokrok nőtték be a promenádot, amik most havasak is voltak, akárha guggoló, subás parasztok volnának, hátráltatták az idegenné lett árulót. Néhol még oldalazva sem fért el mellettük. Tudta, hogy így lesz, de szemben megannyi orvos és ügyvédcsemete lakott, régi osztálytársai, és most biztosan itthon vannak, a családdal, és egy másfél évesnél nem öregebb, bivalyerős egyterűvel, és ha meglátják, hogy maga kutyagol hazafelé, bizonyosan kéjes örömmel fogják kivallatni. Inkább hajtogatta a fagyos, elnehezült ágakat.
    A Bökény nevű városrész két nagy tömbből áll. A belváros felöli szeglet csupa panel, a hetvenes évek végének terméke, a tanács annak idején egy posztmodern szoborral igyekezett oldani a lakótelep egyhangúságát, a bolgár szobrász Barátság című munkáját Bélcsavarodásnak keresztelte el a népnyelv, három égnek meredő, vaskos oszlop, középen összekavarodva, majd más sorrendben egyenesedve ki ismét. Mára a térképen is így szerepel: Bélcsavarodás. Hogy a szobrot eredendően Barátságnak nevezik, azt Jocó rajztanára derítette ki annak idején, mikor a vidéki diákok firtatni kezdték a szokatlan név eredetét. A városi lap az átadáskor említi a címet, majd soha többé nem látja leírva senki. 
    Jocónak itt kell lekanyarodnia. 
    A Faipari Szakközépen és a levéltáron túl az Aranysziget öregek otthona, itt már valóban a közelben jár, ideje is, majd egy órája kutyagol. Szeretett volna taxit hívni, de Feketeváros annyira összeaszott, hogy ez a szolgáltatás, érdeklődés hiányában, megszűnt. Ünnepnapon a Bökénybe csak három helyi járat indult, órák múlva a következő. Arról hallani sem akart, hogy az anyja kijöjjön elé, és egy billegős biciklin tolják haza a telitömött bőröndöt. Apja öreg Fiatja majd egy éve nem üzemelt, arról nem is beszélve, hogy Hanna néni időtlen idők óta nem ült volánnál. Jocó megkönnyebbült, mikor befordult az utcájukba. Nem találkozott senkivel. Elhatározta, ha minden faggatózás nélkül hazaér, és a szomszédok éhes tekintetét is sikerül megúsznia, nem mozdul ki a lakásból. Az egész ünnep a retró jegyében telik majd, egy végtelen, soha véget nem érő tévézés lesz, elmerül a villódzó képekben, csak nehogy Szilveszterkor rátörjön a mérlegelési kényszer, és végig akarja gondolni, mit sikerült elérni az első tótvárosi félévében. Rátört a cinizmus. Számokban könynyen el tudja mondani, mi történt szeptember óta, négy nőt kapott meg, ebből hármat de facto, egyet de jure, részt vett három halott elföldelésén, köztük a saját édesapjáén. Négy nő és három halott. Akár egy idétlen angol tévéfilm címe. Ha tényszerűen nézi: három nő és három halott, egál. Halottak és vaginák nem bírtak egymással. 
    Nem kereste meg a kulcsát, becsöngetett. Egyébként is jobb volt így, neki ez már nem az otthona. Hanna néni sokára nyitott ajtót, mézeskalácsot sütött, lisztes, tésztás volt a keze, ingerülten kérte számon a fiát, miért ugráltatja. Az asszony végigmérte a fiát, hátrazselézett haján hoszszabban megakadt a tekintete, de végül nem pazarolt egy szót sem Jocó új külsejére. A fiúnak különös módon jól esett ez az illetlen keménység, minden jól esett volna, csak borús elérzékenyülés ne legyen. Arra lesz idő gyertyagyújtáskor. Jocó nem tudta elképzelni, hogy történik meg a karácsony. Az apja nélkül. Mintha még mindig reménykedett volna benne, hogy az apja legalább ezt tekintetbe veszi, hogy ilyenkor nem maradhat el, és hazajön. Egy ünnep nem magától van, nem a dátum miatt, vagy mert ez a legrövidebb nap évben. Még Jézus születése sem szempont. Az ünnep miattuk van. Az apja nélkül nem tud megtörténni az ünnep. Két ember nem tehet úgy, mint egy család, egy csoport, két ember nem társaság. Milyen kínos, hogy minden olyan kevés lesz. A poénok és az elhangzó mondatok száma, az ajándék, a fogyasztás. Csak néhány merőkanál halászlét esznek majd. A többlet is jelentkezhet mint hiány. A maradék étel, mint az apja távollétének metaforája. A hiány miatt van több. Jocóban megtört a tartás, ernyedt szomorúság lett rajta úrrá. 
    Hogyan vészeli ezt át? 
    A házban különös élet zajlott. Hanna néni minden területet életben tartott, használta a konyhát, felforgatta az étkezőt, szólt rádió, ment a tévé, Jocó ácsorgott a hangzavar közepén, aztán hátrasétált a kertbe. A teraszon, falnak támasztva ott állt a fenyő. Megállt előtte. Ez lesz az első fa, amelynek gyantás törzsét neki kell elvékonyítania majd, hogy beleférjen a talpba, baltát, kést kell keresnie, és szitkozódni fog, ahogy az apja is tette mindig, szúrja kezét a temérdek tűlevél, és az istenért sem akar a fa beleférni a lyukba, aztán egy túl dühös baltacsapás következtében a fenyőt ékelgetni kell, mert vékonyabb lesz a kelleténél, és egész ünnep alatt billeg, egyszer biztosan fel is borul, eltörve néhány öreg, kiszolgált üveggömböt. Jocó nem határozta el, hogy így lesz, hogy a fa faragásának, az apja utáni hagyománytiszteletből így kell megtörténnie, egyszerűen tudta, nem mehet másképp. Sok mindenben különbözik az apjától, de haragudni éppen olyan fokozatokban tud. Túl sokáig tűr, aztán már átérve a holtponton, értelmetlenül heves reakciókkal igyekszik kompenzálni. Kései indulata túlzó és igazságtalan. Az apja ugyanígy vezette le minden mérgét, azzal a kiegészítéssel, hogy ő közben engesztelhetetlenül sajnálta magát, az életének mindig minden pillanatában áldozat volt, és mint aszkéta gyűlölte a sorsot, alattomos bosszút fontolgatott minden és mindenki ellen, amiért ő, aki sokkal többre volt hivatott, végül csak egy vasműszaki bolt eladójaként végezte. Ha egy régi, kevésre tartott gimnáziumi osztálytárs, aki időközben szép karriert futott be, beállított a boltba, az apja, akár egy hisztis primadonna, pukkadozni kezdett, és képes volt tragikus jelenetté tágítani egy csavarkulcs megvásárlását. Jocó keserűen emlékezett, mosolyogott apja oktondiságán. Halvány melegség járta át, hogy neki legalább ezt sikerült levetkőznie, elkerülnie. Ekkor eszébe jutott a mai, bujkálós hazaérkezése. A séta a szűk, bukszusokkal benőtt járdán. A rémült, ideges pillantások. Nehogy valakihez szólnia kelljen. Lám, már ő is mártír, vértanú, és ez még fokozódhat, ha továbbra is ilyen sanyarú sorsa lesz. Fázott, visszament a lakásba. Nem, nem fog ő Feketevárosban bujkálni! Zsíros állása van, menő fogalmazó, még az is lehet, Tótváros legmenőbb ügyésze lesz, nincs mit szégyellnie, és van barátnője, vagy volt, két fél már majdnem egy egész, nem kell kitérnie a részletekre, nem élnek együtt, majd ezt mondja, ha valaki kérdezi, annyit elárul, hogy jogász, mint Ildikó, és mozgássérült, akár Adél, a két megtört viszony némi jóindulattal tekinthető egy működőnek. Bement, és megkérdezte az anyját, segíthet-e. Talán még akad egy estig nyitva tartó közért, szívesen elmegy bevásárolni, ha szükség van valamire. Hanna néni meglepődött, de nem habozott, kihasználta a hirtelen jött felajánlást. 
    Jocó elindult bevásárolni a bökényi boltba. Most szinte várta, hogy összefusson valakivel, egy régi ismerőssel, osztálytárssal. Átélés kérdése az egész. A látószög, a megvilágítás szabadon választható és változtatható. Még nincs saját lakása, de egy pazar legénylakja igen. Nincs családja, de van pezsgő magánélete. Nem maradt Szegeden, de remekül érzi magát új helyén. Egy hamis mondata sem lesz, ő sikeres ember, ha úgy veszi, ha őszintén visszagondol, mit várt augusztusban. Majdnem minden jobban alakult. Bizonyos szempontból több is a siker, mint kívánatos. Ha egy fiúval találkozik, somolyogva utal majd rá, hogy nem veti meg az életet. Így mondja majd, és hiába faggatja az a valaki, teljesen mindegy, ki lesz az, többet nem árul el, „nem kell engem félteni”, fogja megállapítani ködösen. Aztán ezt végiggondolta. Furának találta, hogy élveteg életvitelt a régi magyar mondás szerint a félelemmel kell jelezni. Nem kell őt félteni. Az örömet a félelemmel. Hogy jön ide a félelem? Nem kell őt rettegni, viszolyogni. Micsoda badarság! A boltig egyetlen ismerős sem jött szembe, a panelok között serény élet folyt, a teraszok korlátja felett billegtek a fenyőcsúcsok, elhízott, vastagcombú anyukák ballagtak fel teli cekkerekkel az emeletre, melegítőben és orkán télikabátban. Jocó hegyes orrú, fényes fekete cipője csikorgott a havon. Fázott kinyitott kabátban, és Lajos bácsi vékony, nyári öltönyében, de olyan jól festett, hogy a vacogás megért ennyit. Megnézték a nők. A közértben sem találkozott senkivel, csupa idegen arc rakodta kosárba az árut. Egy szürke köpenyes nő azt kiáltotta, igyekezzenek a vásárlással, záróra. Jocó bedobott egy csípős szószt a kosárba. Temérdek felesleges dolgot vett az otthoni feleslegesek mellé. Egyik sem lesz se megkóstolva, sem kibontva, a szaloncukor néhány hónap alatt megromlik majd, az étel valahogy elfogy vagy kidobják, az italok szépen lassan elkopnak, de lehet, hogy a Megváltó feltámadásakor még kerül elő bontatlan palack. Jocó beállt a sorba. A pénztárnál egy fiatal cigány pár állt előtte, ádázul veszekedtek valamin. Bőszen és felhevülten. Akárha évtizedeket húztak volna le egy féktelen házasságban együtt. A lánynak törékeny, vékony teste volt, és szépen gömbölyödő hasa, terhessége félidejében lehetett, Jocó csak egy-egy pillanatra látta az arcát, a fiatalasszony forgolódott, a parázs vita közben zavartalanul válogatott tovább, jó pár zacskó töltetlen savanyúcukorkát pakolt a kosarába. Mikor a pénztár futószalagára rakták az árut, akkor fordult hátra először a fiatalasszony. Jocó szemébe nézett. Előbb csak egy pillanatra, aztán, mint aki valami hátborzongatót lát, meredten.
   Ő volt az.
   A cigánylány, akivel a lopott faház alatt a gazosban egymásnak adták szüzességüket. Akivel ő révetegen párosodott, míg nagybátyja, és apja egykori gyakorlósai a lány rokonait üldözték a bútorgyári tavaknál. A lány üveges mozdulatlansággal bámulta, aztán, hogy mentse a menthetőt, kapkodva pakolni kezdett. Férje végigmérte Jocót, gyanakodva és ingerülten, az orra alatt motyogva kérdezett is valamit, amolyan „mi van, mit bámulsz?”-félét, de csak elhadarta, hamar a pénztárgép kijelzőjét kezdte figyelni. Ez a figyelmeztetés elég volt Jocónak. Torkában dobogott a szíve. A könyökében ugrált az ideg. Alig bírta tartani a bevásárlókosarat. A lány lopva ismét ránézett. Jocó is megmustrálta. Az arca kiéltebbnek, öregebbnek tűnt. Teste most is egy kívánatos gyereklányé, de a szeme körül felszaporodtak a ráncok. És a hasa már nagyon dudorodott. Teher egy lányka testén, egy még fel sem nőtt testben éled a másik, együtt nőnek tovább, az anya teste az újabb élettől megreked, öregedni kezd, mintha a kis vámpír belül elszívná az erejét. A férj kitartóan bámulta a pénztárgép kijelzőjét. Az egyik pityegésnél replikázni kezdett, hogy löncshús csak egy volt, nem kettő. A pénztárban ülő asszony végigmérte a cigányembert, fintorgott egyet, és a leolvasó elé tartotta a következő vonalkódot. A férj és jövendő apa nem hagyta annyiban. Egy másik pénztáros is odalépett, hogy megnézze, mi történt, kisebb csődület lett, a főnök kulcsot nyomott a pénztárgépbe, aztán tételenként visszanézték, történt-e tévedés. Jocónak torkában dobogott a szíve. A kavarodásban odalépett a lányhoz, és megfogta a kezét. A lány nem rántotta el, rámosolygott, vékony ujjait rákulcsolta az övére. Odahajolt Jocóhoz, saját, gömbölyödő hasára tette a kezét, és hadarva a fiú fülébe súgta. 
    – Tudjad meg, lehet, hogy a te véred! De ha nagyon fehír lesz, engem megölnek miattad! 
    A cigánylány kirántotta a kezét a Jocóéból, majd egészen hirtelen, egy gyors mozdulattal szájon csókolta. Inkább villámló puszi volt ez, de Jocó elszédült tőle. A pénztárnál közben kiderült, a cigány férjnek, jövendőbeli apukának igaza volt, a pénztáros több árut is duplán számlázott. A többletet törölték, ám a cigányoktól senki sem kért elnézést, a felszaporodó sorban morogtak az emberek, félhangosan zsörtölődtek, hogy a cigányok is hallják, szidták a szeretet ünnepén perlekedő aljanépet. Az eladók gyűlölködve néztek a cigány párra, őket hibáztatták a közjátékért. Doktor Voith érezte magán a kemény, értetlen tekinteteket. A mögötte álló asszonyok bizonyosan látták apró, érthetetlen incidensét a terhes, cigány anyukával. Ő is porondra került, a gyűlölet és undor reflektorfényébe, ott állt a csinos öltönyében, hátrazselézett hajjal, egy közösségben a megvetett, emberszámba se vett sötétbőrűekkel. Undorodott. Mindentől és mindenkitől. A karácsonyra készülő, hájas, protézisüket nyelvükkel igazgató, rasszista háziasszonyoktól, a trottyos gatyában toporgó, felpuffadt, gyűlölködő nagypapáktól. És leginkább magától. Hogy képtelen büszkén, egyenes gerinccel vállalni a sorsközösséget ezekkel a megvetett emberekkel, nem tud úgy szembeszegülni a gyűlölködőkkel, mint aki őszinte szívvel emide tartozik. A férj megérezte, hogy hárman vannak az utálat aurájában, hogy az őket körbefogó, levegőtlen ellenszenv Doktor Voithot is körülveszi, egy magyar, egy fehér belül van az undor kipukkanthatatlan, barna buborékán. Ránézett, és mintha meg akarná köszönni Jocó kiállását, elmosolyodott. Szép férfi volt, csinos fiú, meleg, barna, riadt és hálás szemekkel. Jocónak összeszorult a szíve. Visszamosolygott. Valahonnan a gyomra alól csont-fagyasztó hideg csapott ki. A lány nem nézett rá többet, pedig Jocó állt a szatyrával a kirakat mellett belül, és figyelte, ahogy a torzsalkodó pár elhalad a bolt előtt, a terhes anya nem nézett be, a férj szeméből eltűnt a hála, meg a félelem, fáradt indulat volt ott helyette, Jocó tétován pakolt a szatyrába, pedig érezte, hogy a közértben értetlen harag veszi körül, két vénasszony siránkozott mellette, hogy valahol nyitva lehet egy ajtó, borzasztó hideg van, meg fognak hűlni a jeges huzatban. Mikor elindult kifelé, hallotta, hogy valaki azt mondja a háta mögött, hogy ez a halott vasas Karcsinak, és az iskolai dili-dokinak a fia.
   Voith gyerek. Anyja, apja hülye, hogy a fenében volna ő maga normális.  
    Jocó a sarokig bírta, a gyógyszertárnál öklendezni kezdett. Ekkora traumát nem bír elviselni. Úgy hitte, mindjárt visszarohan, megrázza a cigánylányt, hogy legyen átkozott, hazugság, amit mond! Neki, Doktor Voithnak nem lehet utóda, folytatása törvénytelenül! A törvény embere elfolyatta magját, és abban a lányban talált termőtalajt, aki miatt apját alaptalanul meggyanúsították. Félig-meddig alaptalanul. Aki miatt tönkrement az élete, munkáját elveszítette. Ez a lány a bűn, a csábítás, a kisiklás maga, miatta indultak törleszteni a Cigánypárizsba, és most lehetséges, hogy halott apja génjeit örökíti majd tovább, testével, életével táplálja a magzatot, aki egy kicsit Voith Károly is, benne lesz a mozdulataiban, a későn feltámadó, de annál erősebb indulatában, a bőre színében a nagyapja. Persze ő, doktor Voith is. Igazságot tenni ment oda, és elkövette apja helyett a bűnt, ami végül – ha nem is közvetlenül kapcsolható össze az okok és okozatok csikorgó láncolata – Karcsi bácsi halálhoz vezetett. Most az apja visszatérhet, akár Kucsera kivégzett szárnyasai, hogy bosszút álljon saját végzetéért, unokája bőre színével büntessen meg mindenkit abban az ismeretlen családban. Jocó hányt az idegességtől. A cigánylány nem tehet semmiről. Ő meg képtelen elviselni ekkora felelősséget! Ő nem ez az ember, neki ehhez semmi köze! Doktor Voith nem élhet úgy, hogy van egy tőle teljesen elszakított gyermeke, akit ismeretlen apja miatt büntetnek. Ez egyszerűen nem lehetséges. Miért bűnhődne egy ártatlan lány, akinek még a nevét sem tudja? Jocó megtörölte a száját, és imbolyogva elindult. Vele egy névtelen szerető búcsúcsókja, és az előre megcsalt férj hálás mosolya. Közérti misztériumjáték: mindjárt az elején, in medias res, megérkezik egy ismeretlentől fogant, nem várt gyermek születésének híre. A csak félig szerecsen újszülötthöz lángos csillag mutatja az utat. A gyűlölet nadrágszíját szorosabbra húzták. Húzta a vérszerinti apa a saját kezével.     
   A járda partján szárán hagyott kukoricás, a fagyott leveleket vészterhesen csörgeti a szél. Baljóslatú zörgés, a város itt elfogy, bő száz méter múlva kezdődnek újra a házak, addig beépítetlen, gondozatlan kertek, boglyányi elfagyott parlagfű. Jocó a belvárosi templom irányába nézett, a régi városrész partoldalon van, a román stílusban épült templom vaskos fala is látszik, arra a közvilágítás is gondosabb. Árnyékok szaladtak el, akadt, aki még most kerekezett sietve hazafelé. Besötétedett. Jár a Jézuska, gondolta Jocó. Katolikus vidék ez, itt a becézett megváltó hoz ajándékot a gyerekeknek. A tágasságban oson a hulló csillagokkal érkezett fiú, Isten később feláldozott gyermeke, és villanyvasutat szorongat a hóna alatt. Jézus hóna alja. Mint testi valójának legmegfoghatatlanabb része. Jocó vigyorgott magában a sötét, üres utcán, és azon tűnődött, hogy Isten testet kapott fia karácsony kivételével egész évben csak egy átlyukasztható kéz és láb. Felszögelésre alkalmas végtagok. 
    Úgy érezte magát, mintha ivott volna. Fejébe szállt a fájdalom, és a döbbenet, szédült tőle, imbolygott, az üvegek csörögtek a szatyrában. A kis doktor Voithot idegen néven anyakövezik majd. Jézus is a nevelőapja nevét használta harminchároméves koráig, csak akkor cserélt vezetéknevet. A cserélhető vezetéknév ez esetben a hazatalálás egyetlen esélye. Hazatalálás egy idegen, ismeretlen világhoz. Nincs lehetőség javításra, nincs korrekció. Elhibáztatott. Doktor Voith ízlelgette a szót. Azon tépelődött, hogy a hibázni főnévi igenév elé csak akkor teszünk „el” igekötőt, ha a hiba vonatkozási tárgya egy élet. Egy egész élet, egy a halálig húzódó, gellert kapott ív, amely nem javítható. Jocó még sohasem érezte ilyen kristálytisztán, hogy léteznek ekkora hibák is. Amelyeket utólag nem lehet felülírni. Még apja halálakor sem számolt ezzel ennyire, pedig az apja haraggal ment el, gyűlölve őket, a betolakodókat, és már soha sem lesz lehetősége, hogy kiengesztelje. Most meztelen, kövér fájdalommal élte ezt át, ballagott haza behunyt szemmel, imbolyogva az úton, és látta maga előtt, ahogy a vékony hibaszálak nyúlnak, vastagodnak, együtt az idő szálkás egyenesével, körbefonnak mindent, mint az ökörnyál, a pókháló, aztán egyszerre az egész egyetlen, lefejthetetlen nyálka lesz. Egy felhajtott szoknya, a barna combok, a gyönyörű öl. Most pedig egy, a testéből lett idegen ember. Menekülni szeretett volna. Kibújni a bőréből, nem azonosnak lenni doktor Voithtal, én-t, múltat, időt cserélni. Vonyított egyet, ég felé tartott fejjel, akár a kutyák. A környékbeli, kicsukott ebek heves ugatással reagáltak, zengett a felbolydult környék. A Jézuska már több házban végzett. Jocó valami megváltó helyről ábrándozott, a kiengesztelő oázisról, valamiről vagy valakiről, aki feloldozást ad, azzal, hogy van, hogy létezik, és nem engedi, hogy a hibázni elé odakerüljön az el igekötő.     
    Adél! 
    Adél maga az engesztelés, mellette elmúlna a tomboló fájdalom, amely miatt egyvégtében hányingere van és szédül, Adél egyetlen érintése meggyógyítaná. Gyermekkorában élt át utoljára ilyen döbbenetes fölismerést. Egész nap tekertek kinn a Tisza-gáton, órákon át önfeledten hajtott, aztán este, mikor megálltak a sarkon, és elköszönt a többiektől, észrevette, hogy elképzelhetetlenül szomjas. Hogy mindene ki van tikkadva. Kiszáradás határon van. A szomjúság érzete csak ezután jött, ezt követően jutottak el hozzá az ingerek: hogy cserepes a szája, és szinte nehezen veszi a levegőt, előbb egy ihletszerű roham tört rá. Épp így volt most is. Előbb jött a fölismerés, hogy Adél az egyetlen, aki mellett elmúlna a fájdalom, csak utána az ingerek: a heves szívdobogás, és a mell alatti szorító érzés, hogy mennyire hiányzik neki a lány. Görcsberándult a torka, az állkapcsa, arcának ugráló izmai. Nem tudott sírni, de a bennrekedt érzelem csomóvá, boggá húzta össze a sikító izmokat. Megrémült: mit gondolhat róla Adél? Csak annyit tud, hogy Ildikó majdnem egy hete – Adél édesanyjának szeme láttára – belehuppant az ölébe, csókot lehelt a szájára, és ő azóta sem jelentkezett. Még a karácsony ürügyén sem. Mi van, ha nem bocsát meg ezért? Talán ez a hiba is végzetes lesz, ki tudja, mikor fonja körbe a következmények nyálkás matériája, ahonnan már nincs vissza, mert olyan sötét foltok, gennyes sebek, és gyógyulatlan hegek maradtak, hogy lehetetlen tovább. Egy hét alatt mi mindent gondolhatott végig a lány? És most otthon van az anyjával kettesben, utolérte őket az ünnep, és ők is a magányosok alázatával várják, hogy elmúljon. Jocóban szikrázott az idegesség. Felhívja? Aznap talán még elegendő lett volna egy telefon, de most bizonyosan az lenne az utolsó csepp a pohárban. Egy telefonhívással mindent elrontana. De ha így múlik el az ünnep, ha ő ezt az aljas húzást küldte karácsonyra, és hagyta, hogy a szeretet ünnepéig elgennyesedjen, akkor is bizonyosan betelik a méregpohár. Jocó megállt a kapu előtt, és a garázsajtóra nézett. Odabent egy éve mozdulatlanul, műszaki, zöldkártya nélkül vesztegelt apja öreg Fiatja. Benyomta a bejárati ajtó zárjába a kulcsot, és próbálta megfogalmazni az anyjának szánt mondatot. A kerek, egész, érzelmekre ható bejelentést, amellyel meggyőzi őt, az anyja elfogadja, hogy egyedül fogja hagyni szentestén. 
    – Oda kell mennem! – mondta. 
    Aztán kihúzta a tálaló egyik fiókját, mert úgy emlékezett, ott látta utoljára a slusszkulcsot.