Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 7. sz.
   
 
 

DARVASI FERENC


Kiűzetvén
Tétényi Csaba: Akkor sem biztosítási esemény


„Úgyse’ hiszi senki el magának, hogy amit lát, az tényleg van...”

„...és támad akkor olyan sötét, amiben az élők kezét többet nem találod...”

(Kispál és a Borz: Zsákmányállat)

 

A „fiatal irodalom” külsejében megújult füzetsorozata, amelynek legfrissebb darabjait a JAK a L’Harmattan Kiadóval karöltve adta ki, 2006-ban egyetlen prózakötettel jelentkezett. Tétényi Csaba munkája – a szerző első regénye – a címoldalon a regény műfajmegjelölést kapja, a textus azonban rövid, általában 2-3 oldalas egységekből épül fel, így elméletben akár novellafüzérként is olvasható lenne. A nem lineáris időkezelésű, apró mozaikokból, töredékekből építkező könyv én-elbeszélője, aki egyben a főhős is, kiűzetvén a teljességből, a Lizával való egykori párkapcsolatból, mint egy kódja- és értelmevesztett labirintusban bolyong a nagyvárosban és önnön lelki bugyraiban. A napjaink Budapestjén (és néhány pillanatra annak agglomerációjában) játszódó történet hamar kirajzolódó szervezőelve a monotónia, mint az infernális létezés jelölője. A narrátor gyakorlatilag újra meg újra ugyanazokat a tereket, helyszíneket járja be. A munkahelyére utazik és vissza, dolgozik, meglátogatja barátait, az önkívületi állapotig leissza magát; a munkahelyére utazik és vissza, dolgozik... Míg az állandó utazás az önkeresés, és az identitásvesztés (ha a névben benne foglaltatik az ember identitása, úgy nem véletlen, hogy ennek a széthullott személyiségű férfinak nem hangzik el a neve a könyvben), úgy a kocsmázás a pokol – bevett – metaforájaként interpretálható (és az sem véletlen, hogy hősünk úgy érzi: „...egy kocsmára van szükségem ahhoz, hogy otthon érezzem magam”). Nemcsak, hogy ugyanazok a helyszínek képezik a fabula hátterét, de ugyanazok a problémák térnek vissza az egyes fejezetekben. Önmagába visszahulló történet(ek)et kapunk, Hérakleitosz mondása itt érvénytelen: számtalan alkalommal belelépünk ugyanabba a folyóba, a szövegtest mértani alakzata leginkább a körére emlékeztet, amelynek se kezdő-, se végpontja; s ha elindultunk a nyomvonalán, lehetetlenség kilépni belőle, mert nem mutat kiutat, csak az örök ismétlődésre ad felhatalmazást. Vagy stílszerűbben fogalmazva: a regény főként a farkába harapó kígyó alakjára hajaz. A deja vu-érzést olykor a narrátor is megfogalmazza önmaga számára. Az ő szemüvegen keresztül a világ egy számtalanszor visszapörgetett filmnek tűnik csupán.  
    Az elbeszélő kaotikussá érlelődött tudatában az álom, a képzelődés, a múlt emlékei és a realitás egy szinten állnak, sőt, a valóság, mint olyan, nem létezik. A narrátor ráadásul képtelen átélni a jelent (...valami időtlen, üres térben létezem, és semminek sincs igazi jelentősége”), de nem egyszerűen a carpe diem-gyakorlata nem létezik a számára (a latin kifejezést nem hedonista értelemben értem, hanem úgy, ahogy például a taoisták, Horatius – és sokan mások – gondolták, akik szerint az egyik legalapvetőbb feladat az, hogy az adott momentumban teljes lényünkkel jelen tudjunk lenni), a múltjával sem tud mihez kezdeni, pusztán az elmúlással azonosítja („Mintha minden elmúló percben meghalnék...”) s az élet értelmetlenségével hozza kapcsolatba azt. Kívülről, (ön)idegenként (a főhős több alkalommal is az Idegen szavak szótárának böngészésével üti el az időt!) szemlélődve virtuális eseménynek éli meg a létezést. „Úgyse’ hiszi senki el magának, hogy amit lát, az tényleg van” – jut eszembe többször is Lovasi András Zsákmányállat című szerzeményének egyik sora az olvasás folyamán, és ez a művészet más területéről beúszó párhuzam véleményem szerint azért sem mesterkélt, mert az Akkor sem biztosítási esemény a legtöbb vendégszöveget – igaz, angol nyelvű – dalszövegekből meríti. Nem szabad lebecsülni ezeknek az intertextusoknak a jelentőségét azért, mert nem a magaskultúrából származnak. (Egy, a magas- és a tömegkultúrát összemosó korban az ilyen elutasító magatartás máskülönben is nevetséges, koridegen gesztus lenne.) Az ezeket dúdolgató személy maga sem elitista, hanem egy hétköznapi, tévelygő fiatal, akinek a zenehallgatási szokásai jól jellemzik személyiségét. Az elmormolt sorok ráadásul általában egészen pontosan rímelnek a főhős pillanatnyi hangulatára, élethelyzetére. A Liza hiányától, elvesztésétől szenvedő férfi nem csak úgy hallgatja – az egyébként valóban fenomenális – Tricky számot, a She makes me wanna die-t, hanem érzéseinek, a nő nélkül értelmetlenné váló életének, szuicid hajlamainak (mellesleg: a kötet elsőre kissé furcsának, keresettnek látszó címe is az öngyilkosságra utal, ahol az egy busz ablakára ragasztott matrica [„Az öngyilkosság akkor sem biztosítási esemény, ha azt a biztosított tudatzavarban követte el.”] az önként vállalt halál etikai dimenziójára hívja fel elsősorban a figyelmet; arra, hogy semmilyen ok nem adhat magyarázatot a saját kézzel elősegített pusztulás okozatára – lásd még a tett teológiai-filozófiai magyarázatát: az a Júdás is öngyilkos lett, akinek a nevéhez Jézus elárulásával az elkövethető bűnök egyik legnagyobbika fűződik a tradicionális értelmezés szerint) ez a dal címeként és szövegelemeként is szereplő kifejezés adja a legadekvátabb állapotrajzát. Mint ahogy a Tool zenekar Parabola című számának néhány, rontott sora („This body holding me reminding me that i am not alone in”) sem véletlenül akkor hangzik el, amikor a testbe zártságról lamentál a zuhanyozó férfi. 
    A zenei idézetek még hosszan sorolhatóak lennének, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy a szöveg ugyanilyen fontos hátterét képezik a filmes utalások is. A leglényegesebb ez utóbbiak közül Jim Jarmusch filmjének, a Dead Mannek [Halott ember] a textusba emelése. Az amerikai rendező „pszichedelikus road movie”-ja több szempontból összefüggésbe hozható Tétényi Csaba regényével. Távolabbról indítva: már az is a két alkotás közös jegye, hogy egy-egy férfi konkrét sorsának a bemutatásán keresztül a kívülállásról, a társadalomból való kirekesztődésről szólnak általánosságban. A Jarmusch-mozi főszereplője, a Johnny Depp alakította William Blake eredetileg egy szürke kis könyvelő, mint ahogy az Akkor sem biztosítási esemény férfiújáról is kiderül, hogy ugyanez a szakmája. Blake egyre inkább gondokban gazdaggá váló élettörténete – melynek felszíni panorámájában az ivás és a zűrös nő szintúgy megjelenik, mint a tárgyalt regényben – gyakorlatilag a felnőtté válás, az identitáskeresés, -váltás krónikája. William Blake a hétköznapi értelemben vett valóságon túli, az átlagember számára ismeretlen, megközelíthetetlen, de létező, másik világba nyer betekintést. A prózakötet névtelen figurája is rálel a realitás kulisszái mögé elvezető folyosóra (itt nem árt megjegyezni azt sem, hogy az ilyen határok átjárhatóságát tematizáló Twin Peaks is megjelenik – bár jóval kevésbé finom módon, mint a Halott ember – a szöveg játékterében), s megtapasztal egy másfajta létélményt (erre utal mindjárt az első fejezet álmában a víz alá, a mélybe vezető folyosó, és még több motívum), de ezen a ponton már a különbségek is szembeszökőek: Jarmusch „spirituális utazásával” szemben Tétényinél nem részesül semmiféle metafizikai beavatódásban a főszereplő, csupáncsak teljességgel összezavarodik, nem ura önmagának. Olyannyira idegenné válik önmaga számára, olyannyira elveszíti a kapcsolatot a saját lelkével, érzéseivel, hogy, mintha egy ismeretlen személy beszélne belőle, néha egészen meglepődik a saját kijelentésein is. Elveszítve a diskurzus fonalát önmagával, mintha folyton szerepekre kényszerülne, amelyekkel viszont képtelen azonosulni. Ennek jó példája a Kurvával című fejezet, ahol még a szexuális aktus során sem sikerül a külső nézőpontot felszámolnia, és azonosulnia saját személyiségével; a felszabadultságot, az önfeledtséget ellehetetlenítik a belső szólamok, reflexiók („– Meg akarlak dugni hátulról – mondom neki, és azon gondolkozom, miért, és miért pont így...”). Ha metafizikai beavatódásban nem is, de – ahogy az a könyv egy-egy elejtett mondatából sejthető – valamiféle egység- és teljességélményben részesült a férfi, amíg együtt volt szerelmével. A Lizához fűződő bensőséges viszony megszűntével mintha – „nem jó az embernek egyedül lenni” (1 Móz. 2, 18.) – a narrátornak az őt körülvevő világhoz sem lenne már kulcsa, a földi labirintusból kivezető fonalat is elveszíti. 
    Talán nem tűnik erőltetettnek a párhuzam, de a regény – megszorításokkal persze – az Odüsszeiával feleselő textusként is olvasható. A szerelmétől távol lévő hérosz a világba vettetik, bolyongásainak se szeri, se száma, veszélyes kalandok sokasága vár rá, s a cél csak az imádott nőhöz való visszatérés lehet – de az analógia mindössze eddig tart, hiszen Odüsszeuszt várja a neje, és a nagy férfiú haza is tér, míg a Tétényi Csaba által teremtett, nem éppen mitikus eseményekbe keveredő alakot nem várja más, csak a leépülés, az önpusztítás démona, s – a meghittség, a bensőségesség elveszejtésével – meg kell tapasztalnia, hogy „minden iszonyú távolság az érintéshez képest”. A férfi önálló akarattól mentes, az alapfunkciókat szolgamódon teljesítő gépeknek, egy értelmezhetetlennek tűnő rendszer fogaskerekeinek látja az embereket, köztük önmagát is. A közvetlenségétől, őszinteségétől, azonosulási képességétől kifosztatva elveszíti a reális kapcsolatot a külvilággal, s olyan közönnyel, üresen figyeli azt, mint ahogy egy kamera tenné (bár azért magánéletében képes érezni: dühöng, sajnáltatja magát, perverz vágyai támadnak stb.). Mintha nem is eleven személyek, hanem fiktív alakok, gépemberek, nem valódi figurák, hanem jelenések között létezne – a ból kiűzetve egy céltalan, pokoli közegben találja magát. Amiként a valóságmátrixról különféle módokon tájékoztató, számára értelem és jelentés nélküli képeket sugárzó adók által közvetített látványvilágok összemosódnak előtte, ugyanúgy egymásba csúsznak saját álmai, képzelődései, emlékei és a hétköznapok primér történései. Ez az egymással mellérendelő viszonyban lévő, mindenféle hierarchiát, fontossági sorrendet és jelentőséget kizáró kockákból felépített struktúra rokonságot mutat a kötet egyik alapvető nyelvi sajátosságával, azzal tudniillik, hogy a szöveg jó részét többszörösen összetett, egymással kapcsolatos viszonyban álló tagokból megalkotott mondatok teszik ki – amelyekről még azért is fontos szót ejteni, mert természetüknél fogva eredendően alkalmasak a szabad tudatáramlás megjelenítésére. 
    Az elbeszélő pokoljárásáról naplószerűen, az autobiografikusság látszatát felkeltő, személyes hangvételben „valló” könyv a szenvedélybetegségekről, az alkohol tudatmódosító hatásáról született művek (hogy csak néhány említsek: ilyen Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából, Venedikt Jerofejev Moszkva-Petuski és Zalán Tibor Papírváros című munkája) csoportjába tagolódik be. Az Akkor sem biztosítási esemény nagy hiányossága éppen az, ami a téma említett opuszainak az erőssége. Hajnóczy, Jerofejev és Zalán képes volt megteremteni egy, az alkoholizmus adekvát kifejezőeszközének tekinthető, delejes nyelvet, Tétényi Csabának viszont nem sikerült ez. Köznyelvi fordulatokból építkező, alulstilizált nyelvhasználata érzésem szerint nincs kellőképpen alaposan kidolgozva. A főhős monoton életének hiteles ábrázolására nyilvánvalóan éppen a monotonitásra alapozó beszédmód létrehozása a legkézenfekvőbb megoldás. Ezzel nem is lenne semmi baj, hiszen a jól alkalmazott ismétlődésekre felfűzött szövegekbe bizton belefeledkezik az olvasó, megmámorosodva falva a lapokat. Tétényi stílusa érzésem szerint viszont nem eléggé kimunkált poétikailag. Az alulstilizált előadásmód akkor lehet igazán sikeres, ha csak a látszatát teremti meg a köznyelviségnek; s a valóságosság illúziójának felkeltése közben az alkotó voltaképpen egy kreált, irodalmi beszédformát hoz létre – pontosan ezzel a hétköznapi formulákból összerakott, mégis egyéni hangvételű konstrukcióval, a karakteres, saját szólammal marad adós a könyv. Az Akkor sem biztosítási eseményt emellett még sajnos nem egy suta, nehézkes nyelvi fordulat („Az oldalán fekvő teste furcsán elüt a havas út érdes felületétől.”; „A téren áthaladtomban nem tudok tovább gondolkodni.”; „Fejét az ablaknak támasztotta, és a fejbőre izzadsága zsírfoltot hagyott az üvegen.” [kiemelések tőlem – D.F.]), közhelyszerű kijelentés (a kicsinység érzékeltetésére: „...az jut eszembe, hogy mekkora pont lehetek most fentről, az űrből”; de a közlekedés, az utcai tömeg vagy az elidegenedés ábrázolása is sematikus olykor) terheli, ami azért is bosszantó, mert ezek a „hibák” figyelmesebb szöveggondozással elkerülhetőek lettek volna. Annak ellenére, hogy rövid történetekből áll össze a szöveg, a kötet kis részegységei ellenállnak egy olyasfajta olvasatnak, amely novellafüzérként is és nem csak regényként interpretálná a művet, amivel egy nagy lehetőség marad kihasználatlanul. Ez természetesen nem baj, az alkotói akarat – hogy egy ilyen régimódi, sokak számára elfogadhatatlan fogalmat használjak – mégiscsak fontosabb az értelmezői vágyaknál, pusztán annyit jegyeznék meg, hogy kár ezért az elszalasztott esélyért. De leginkább a stiláris problémák sajnálatosak, amelyek miatt Tétényi Csaba regénye sokat veszít az erejéből. (JAK – L’Harmattan, Bp. 2006