|
DARVASI
FERENC
Kiűzetvén
Tétényi Csaba:
Akkor sem biztosítási esemény
Úgyse hiszi senki el magának, hogy amit
lát, az tényleg van...
...és támad akkor olyan sötét, amiben az élők kezét többet nem
találod...
(Kispál és a Borz: Zsákmányállat)
A
fiatal irodalom külsejében megújult füzetsorozata, amelynek
legfrissebb darabjait a JAK a LHarmattan Kiadóval karöltve adta
ki, 2006-ban egyetlen prózakötettel jelentkezett. Tétényi Csaba munkája
a szerző első regénye a címoldalon a regény műfajmegjelölést
kapja, a textus azonban rövid, általában 2-3 oldalas egységekből épül
fel, így elméletben akár novellafüzérként is olvasható lenne. A nem lineáris
időkezelésű, apró mozaikokból, töredékekből építkező könyv én-elbeszélője,
aki egyben a főhős is, kiűzetvén a teljességből, a Lizával való egykori
párkapcsolatból, mint egy kódja- és értelmevesztett labirintusban bolyong
a nagyvárosban és önnön lelki bugyraiban. A napjaink Budapestjén (és néhány
pillanatra annak agglomerációjában) játszódó történet hamar kirajzolódó
szervezőelve a monotónia, mint az infernális létezés jelölője. A narrátor
gyakorlatilag újra meg újra ugyanazokat a tereket, helyszíneket járja
be. A munkahelyére utazik és vissza, dolgozik, meglátogatja barátait,
az önkívületi állapotig leissza magát; a munkahelyére utazik és vissza,
dolgozik... Míg az állandó utazás az önkeresés, és az identitásvesztés
(ha a névben benne foglaltatik az ember identitása, úgy nem véletlen,
hogy ennek a széthullott személyiségű férfinak nem hangzik el a neve a
könyvben), úgy a kocsmázás a pokol bevett metaforájaként
interpretálható (és az sem véletlen, hogy hősünk úgy érzi: ...egy
kocsmára van szükségem ahhoz, hogy otthon érezzem magam). Nemcsak,
hogy ugyanazok a helyszínek képezik a fabula hátterét, de ugyanazok a
problémák térnek vissza az egyes fejezetekben. Önmagába visszahulló történet(ek)et
kapunk, Hérakleitosz mondása itt érvénytelen: számtalan alkalommal belelépünk
ugyanabba a folyóba, a szövegtest mértani alakzata leginkább a körére
emlékeztet, amelynek se kezdő-, se végpontja; s ha elindultunk a nyomvonalán,
lehetetlenség kilépni belőle, mert nem mutat kiutat, csak az örök ismétlődésre
ad felhatalmazást. Vagy stílszerűbben fogalmazva: a regény főként a farkába
harapó kígyó alakjára hajaz. A deja vu-érzést olykor a narrátor
is megfogalmazza önmaga számára. Az ő szemüvegen keresztül a világ egy
számtalanszor visszapörgetett filmnek tűnik csupán.
Az elbeszélő kaotikussá érlelődött tudatában az álom, a képzelődés, a
múlt emlékei és a realitás egy szinten állnak, sőt, a valóság, mint olyan,
nem létezik. A narrátor ráadásul képtelen átélni a jelent (...valami
időtlen, üres térben létezem, és semminek sincs igazi jelentősége),
de nem egyszerűen a carpe diem-gyakorlata nem létezik a számára
(a latin kifejezést nem hedonista értelemben értem, hanem úgy, ahogy például
a taoisták, Horatius és sokan mások gondolták, akik szerint
az egyik legalapvetőbb feladat az, hogy az adott momentumban teljes lényünkkel
jelen tudjunk lenni), a múltjával sem tud mihez kezdeni, pusztán
az elmúlással azonosítja (Mintha minden elmúló percben meghalnék...)
s az élet értelmetlenségével hozza kapcsolatba azt. Kívülről, (ön)idegenként
(a főhős több alkalommal is az Idegen szavak szótárának böngészésével
üti el az időt!) szemlélődve virtuális eseménynek éli meg a létezést.
Úgyse hiszi senki el magának, hogy amit lát, az tényleg van
jut eszembe többször is Lovasi András Zsákmányállat című
szerzeményének egyik sora az olvasás folyamán, és ez a művészet más területéről
beúszó párhuzam véleményem szerint azért sem mesterkélt, mert az Akkor
sem biztosítási esemény a legtöbb vendégszöveget igaz, angol
nyelvű dalszövegekből meríti. Nem szabad lebecsülni ezeknek az
intertextusoknak a jelentőségét azért, mert nem a magaskultúrából származnak.
(Egy, a magas- és a tömegkultúrát összemosó korban az ilyen elutasító
magatartás máskülönben is nevetséges, koridegen gesztus lenne.) Az ezeket
dúdolgató személy maga sem elitista, hanem egy hétköznapi, tévelygő fiatal,
akinek a zenehallgatási szokásai jól jellemzik személyiségét. Az elmormolt
sorok ráadásul általában egészen pontosan rímelnek a főhős pillanatnyi
hangulatára, élethelyzetére. A Liza hiányától, elvesztésétől szenvedő
férfi nem csak úgy hallgatja az egyébként valóban fenomenális
Tricky számot, a She makes me wanna die-t, hanem érzéseinek,
a nő nélkül értelmetlenné váló életének, szuicid hajlamainak (mellesleg:
a kötet elsőre kissé furcsának, keresettnek látszó címe is az öngyilkosságra
utal, ahol az egy busz ablakára ragasztott matrica [Az öngyilkosság
akkor sem biztosítási esemény, ha azt a biztosított tudatzavarban követte
el.] az önként vállalt halál etikai dimenziójára hívja fel elsősorban
a figyelmet; arra, hogy semmilyen ok nem adhat magyarázatot a saját kézzel
elősegített pusztulás okozatára lásd még a tett teológiai-filozófiai
magyarázatát: az a Júdás is öngyilkos lett, akinek a nevéhez Jézus elárulásával
az elkövethető bűnök egyik legnagyobbika fűződik a tradicionális értelmezés
szerint) ez a dal címeként és szövegelemeként is szereplő kifejezés adja
a legadekvátabb állapotrajzát. Mint ahogy a Tool zenekar Parabola című
számának néhány, rontott sora (This body holding me reminding me
that i am not alone in) sem véletlenül akkor hangzik el, amikor
a testbe zártságról lamentál a zuhanyozó férfi.
A zenei idézetek még hosszan sorolhatóak lennének, de arról sem szabad
megfeledkezni, hogy a szöveg ugyanilyen fontos hátterét képezik a filmes
utalások is. A leglényegesebb ez utóbbiak közül Jim Jarmusch filmjének,
a Dead Mannek [Halott ember] a textusba emelése.
Az amerikai rendező pszichedelikus road movie-ja több szempontból
összefüggésbe hozható Tétényi Csaba regényével. Távolabbról indítva: már
az is a két alkotás közös jegye, hogy egy-egy férfi konkrét sorsának
a bemutatásán keresztül a kívülállásról, a társadalomból való kirekesztődésről
szólnak általánosságban. A Jarmusch-mozi főszereplője, a Johnny
Depp alakította William Blake eredetileg egy szürke kis könyvelő, mint
ahogy az Akkor sem biztosítási esemény férfiújáról is kiderül,
hogy ugyanez a szakmája. Blake egyre inkább gondokban gazdaggá váló élettörténete
melynek felszíni panorámájában az ivás és a zűrös nő szintúgy megjelenik,
mint a tárgyalt regényben gyakorlatilag a felnőtté válás, az identitáskeresés,
-váltás krónikája. William Blake a hétköznapi értelemben vett valóságon
túli, az átlagember számára ismeretlen, megközelíthetetlen, de létező,
másik világba nyer betekintést. A prózakötet névtelen figurája
is rálel a realitás kulisszái mögé elvezető folyosóra (itt nem árt megjegyezni
azt sem, hogy az ilyen határok átjárhatóságát tematizáló Twin Peaks
is megjelenik bár jóval kevésbé finom módon, mint a Halott
ember a szöveg játékterében), s megtapasztal egy másfajta létélményt
(erre utal mindjárt az első fejezet álmában a víz alá, a mélybe vezető
folyosó, és még több motívum), de ezen a ponton már a különbségek is szembeszökőek:
Jarmusch spirituális utazásával szemben Tétényinél nem részesül
semmiféle metafizikai beavatódásban a főszereplő, csupáncsak teljességgel
összezavarodik, nem ura önmagának. Olyannyira idegenné válik önmaga számára,
olyannyira elveszíti a kapcsolatot a saját lelkével, érzéseivel, hogy,
mintha egy ismeretlen személy beszélne belőle, néha egészen meglepődik
a saját kijelentésein is. Elveszítve a diskurzus fonalát önmagával, mintha
folyton szerepekre kényszerülne, amelyekkel viszont képtelen azonosulni.
Ennek jó példája a Kurvával című fejezet, ahol még a szexuális
aktus során sem sikerül a külső nézőpontot felszámolnia, és azonosulnia
saját személyiségével; a felszabadultságot, az önfeledtséget ellehetetlenítik
a belső szólamok, reflexiók ( Meg akarlak dugni hátulról
mondom neki, és azon gondolkozom, miért, és miért pont így...).
Ha metafizikai beavatódásban nem is, de ahogy az a könyv egy-egy
elejtett mondatából sejthető valamiféle egység- és teljességélményben
részesült a férfi, amíg együtt volt szerelmével. A Lizához fűződő bensőséges
viszony megszűntével mintha nem jó az embernek egyedül lenni
(1 Móz. 2, 18.) a narrátornak az őt körülvevő világhoz sem lenne
már kulcsa, a földi labirintusból kivezető fonalat is elveszíti.
Talán nem tűnik erőltetettnek a párhuzam, de a regény megszorításokkal
persze az Odüsszeiával feleselő textusként is olvasható. A szerelmétől
távol lévő hérosz a világba vettetik, bolyongásainak se szeri, se száma,
veszélyes kalandok sokasága vár rá, s a cél csak az imádott nőhöz való
visszatérés lehet de az analógia mindössze eddig tart, hiszen Odüsszeuszt
várja a neje, és a nagy férfiú haza is tér, míg a Tétényi Csaba által
teremtett, nem éppen mitikus eseményekbe keveredő alakot nem várja más,
csak a leépülés, az önpusztítás démona, s a meghittség, a bensőségesség
elveszejtésével meg kell tapasztalnia, hogy minden iszonyú
távolság az érintéshez képest. A férfi önálló akarattól mentes,
az alapfunkciókat szolgamódon teljesítő gépeknek, egy értelmezhetetlennek
tűnő rendszer fogaskerekeinek látja az embereket, köztük önmagát is. A
közvetlenségétől, őszinteségétől, azonosulási képességétől kifosztatva
elveszíti a reális kapcsolatot a külvilággal, s olyan közönnyel, üresen
figyeli azt, mint ahogy egy kamera tenné (bár azért magánéletében képes
érezni: dühöng, sajnáltatja magát, perverz vágyai támadnak stb.). Mintha
nem is eleven személyek, hanem fiktív alakok, gépemberek, nem valódi figurák,
hanem jelenések között létezne a jóból kiűzetve egy céltalan,
pokoli közegben találja magát. Amiként a valóságmátrixról különféle
módokon tájékoztató, számára értelem és jelentés nélküli képeket sugárzó
adók által közvetített látványvilágok összemosódnak előtte, ugyanúgy
egymásba csúsznak saját álmai, képzelődései, emlékei és a hétköznapok
primér történései. Ez az egymással mellérendelő viszonyban lévő, mindenféle
hierarchiát, fontossági sorrendet és jelentőséget kizáró kockákból felépített
struktúra rokonságot mutat a kötet egyik alapvető nyelvi sajátosságával,
azzal tudniillik, hogy a szöveg jó részét többszörösen összetett, egymással
kapcsolatos viszonyban álló tagokból megalkotott mondatok teszik ki
amelyekről még azért is fontos szót ejteni, mert természetüknél fogva
eredendően alkalmasak a szabad tudatáramlás megjelenítésére.
Az elbeszélő pokoljárásáról naplószerűen, az autobiografikusság látszatát
felkeltő, személyes hangvételben valló könyv a szenvedélybetegségekről,
az alkohol tudatmódosító hatásáról született művek (hogy csak néhány említsek:
ilyen Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából, Venedikt Jerofejev
Moszkva-Petuski és Zalán Tibor Papírváros című munkája)
csoportjába tagolódik be. Az Akkor sem biztosítási esemény nagy
hiányossága éppen az, ami a téma említett opuszainak az erőssége. Hajnóczy,
Jerofejev és Zalán képes volt megteremteni egy, az alkoholizmus adekvát
kifejezőeszközének tekinthető, delejes nyelvet, Tétényi Csabának viszont
nem sikerült ez. Köznyelvi fordulatokból építkező, alulstilizált nyelvhasználata
érzésem szerint nincs kellőképpen alaposan kidolgozva. A főhős monoton
életének hiteles ábrázolására nyilvánvalóan éppen a monotonitásra alapozó
beszédmód létrehozása a legkézenfekvőbb megoldás. Ezzel nem is lenne semmi
baj, hiszen a jól alkalmazott ismétlődésekre felfűzött szövegekbe bizton
belefeledkezik az olvasó, megmámorosodva falva a lapokat. Tétényi stílusa
érzésem szerint viszont nem eléggé kimunkált poétikailag. Az alulstilizált
előadásmód akkor lehet igazán sikeres, ha csak a látszatát teremti meg
a köznyelviségnek; s a valóságosság illúziójának felkeltése közben az
alkotó voltaképpen egy kreált, irodalmi beszédformát hoz létre
pontosan ezzel a hétköznapi formulákból összerakott, mégis egyéni
hangvételű konstrukcióval, a karakteres, saját szólammal marad adós a
könyv. Az Akkor sem biztosítási eseményt emellett még sajnos nem
egy suta, nehézkes nyelvi fordulat (Az oldalán fekvő teste furcsán
elüt a havas út érdes felületétől.; A téren áthaladtomban
nem tudok tovább gondolkodni.; Fejét az ablaknak
támasztotta, és a fejbőre izzadsága zsírfoltot hagyott az üvegen.
[kiemelések tőlem D.F.]), közhelyszerű kijelentés (a kicsinység
érzékeltetésére: ...az jut eszembe, hogy mekkora pont lehetek most
fentről, az űrből; de a közlekedés, az utcai tömeg vagy az elidegenedés
ábrázolása is sematikus olykor) terheli, ami azért is bosszantó, mert
ezek a hibák figyelmesebb szöveggondozással elkerülhetőek
lettek volna. Annak ellenére, hogy rövid történetekből áll össze a szöveg,
a kötet kis részegységei ellenállnak egy olyasfajta olvasatnak, amely
novellafüzérként is és nem csak regényként interpretálná a művet,
amivel egy nagy lehetőség marad kihasználatlanul. Ez természetesen nem
baj, az alkotói akarat hogy egy ilyen régimódi, sokak számára elfogadhatatlan
fogalmat használjak mégiscsak fontosabb az értelmezői vágyaknál,
pusztán annyit jegyeznék meg, hogy kár ezért az elszalasztott esélyért.
De leginkább a stiláris problémák sajnálatosak, amelyek miatt Tétényi
Csaba regénye sokat veszít az erejéből. (JAK LHarmattan,
Bp. 2006)
|
|