Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 7. sz.
   
 
 

TÓTH IMRE


   A kert

Azt mondják a bölcsek, akik tudják, hogy mi az igazság, hogy Isten országában is van hierarchia, ott is van a legkisebbtől a legnagyobbig, a közkatonától a tábornokig mindenféle rang és fokozat. És ott is vannak kertek, számtalan, végtelen kert, a legkülönbözőbb fákkal és virágokkal és madarakkal, és más állatokkal, akik szelídek, mint a kezes bárány.    Nos, G. nem járt ilyen kertekben, legalábbis életében nem. Az egyetlen kert, amire emlékszik, pontosabban, amire a leghatározottabban emlékszik, bizonyos körülmények összejátszása folytán, szóval, az egyetlen kert. Egy pesti vagy inkább budai bérházhoz tartozott, tehát nem is volt igazi kert, a szó legszorosabb értelmében, inkább egy L-alakú zöldterület, amiben persze volt zöld fű, néhány fa és bokor. G-nek ez nem jelentett újdonságot, mivel látott ő ennél már sokkal nagyobb zöld felületeket, sőt erdőket is, mivel vidéken lakott, ahol az ilyesmi nem ment ritkaságszámba. Mégis, évente néhány hetet a fővárosban tölthetett, hála rokoni kapcsolatainak, és, őszintén szólva, ennek sokkal jobban örült, mintha a Balatonon vagy a tengerparton üdülhetett volna.


   Már egészen korán arra törekedett, hogy saját univerzumot teremtsen magának, mivel az éppen fennállót nem találta megfelelőnek. Ez nagyjából sikerült is neki. Ahogy ott állt a kertben, a nagyváros zaja csak tompán jutott el hozzá. A forgalmas főút viszonylag messze volt tőle, de mégis közel. A mellékutcában egy oldalkocsis motorkerékpár húzott el, az oldalkocsiban szódásüvegek csörögtek. G. kint állt a füvön, a két szoba hallos lakás nappalijából közvetlenül a kertbe lehetett lépni az erkélyajtón keresztül. G-nek nagyon tetszett ez a megoldás, mert otthon legfeljebb a második emeleti erkélyükre léphetett ki. Itt viszont úgy érezhette, mintha ő lenne az egyetlen élő ember az egész világegyetemben. Ez a gondolat egyáltalán nem bántotta, mivel úgy gondolta, hogy az élet mindig valaminek a hiányát jelenti, de ami igazán fontos, az mindig tiszta, és üres.


   – Az idők végéig is kibírnám itt – gondolta. Végül is egyáltalán nem unatkozott, mivel könyvekkel jól el volt látva, és a saját képzeletére is mindig bátran hagyatkozhatott.


   Gondolatban egész világokat hozott létre, és szüntetett meg, a legapróbb részleteket is elgondolva. Sokszor órákig feküdt mozdulatlanul, szinte tetszhalott állapotban. Ilyenkor nagyon mesze járt attól a lakástól, a várostól. Ha esett az eső, friss levegő áramlott be a szobába, simogatva az arcát. Mire magához tért, gyakran már sötétedett. Ilyenkor felkelt, odament a hallban lévő fekete telefonhoz, és felhívta a pontos időt.


   
Mindig megérzem, ha egy kor, egy korszak a végéhez közelít. Így volt ez mindig, és így is marad. Ilyenkor megváltozik a levegő összetétele, az emberek elektromos töltése, az ég színe.


   A nők másképp mennek az utcán, a kutyák is más hangon ugatnak. Sokszor átéltem ezt, nagyon sokszor. Ott voltam a történelem minden fontosabb eseményénél. De elég volt a fecsegésből, mert unalmas lehet, tudom. Térjünk vissza G-hez, aki most a félhomályos szobában hallgatja a telefont. Tizennyolc óra, tizennégy perc, harmincöt másodperc, tizennyolc óra, tizennégy perc, negyven másodperc, tizennyolc óra, tizennégy perc, negyvenöt másodperc.


   Most mintegy felülről nézem G-t, a szoba mennyezete felett lebegve, de átlátva azon. G. leteszi a telefont, és a könyvespolchoz lép. Levesz egy könyvet, találomra kinyitja, és hangosan olvasni kezd.

„Mindig is léteztem, és mindig is létezni fogok. Ez járt a fejében, miközben ment fel a hegyre, a hegycsúcson álló, csak lifttel megközelíthető ház bejárata felé. Menet közben eszébe jutott az a másik hely, ahol még mindig érezni azt a szagot. Azt a bizonyos semmivel össze nem téveszthető szagot. Azt mondják, a ház a világ leggonoszabb emberéé volt, aki istennek képzelte magát. Udvarias volt a nőkkel, és tudott bánni a gyerekekkel. De valójában nem szeretett senkit. És igazából nem is volt gonosz, vagyis nem ő maga volt az, hanem a démon, aki benne lakott. Az ő teste volt annak a nagy és hatalmas démonnak a háza, akinek még a nevét is tudom, de nem szabad kimondanom. Igen, erre gondolt, miközben az aranyszínnel fénylő, tükrös falú lifttel haladt fel, a félelem háza felé.


   Fent a csúcson tizenkét fokkal volt hidegebb, mint lent, és esett az eső. Amikor kilépett a házból, elbűvölte a körpanoráma, ahogy mindegyik oldalon a hegyeket látta. Mélyet szippantott a friss, hegyi levegőből. Ez már a pokol, csak nem vesszük észre.”

Most megint felülről látom G-t, ahogy a kisbusszal megy fel a Várba. Az utolsó megállótól még gyalogolnia kell a könyvtár bejáratáig. Hosszú, fekete kabát van rajta, azt hiszem, tél van. Már a belső udvaron halad, amikor két lány jön vele szembe. Az egyiket ismeri, a másikat nem. Az ismerős lány észreveszi, és megszólítja:


   – Hello! Zárva van a könyvtár!


   – Tudom – feleli G.- Hétfő délelőtt mindig zárva, de engem beengednek.


   – A haverodat most rúgták ki a kollégiumból. Nyolc év alatt sem tudott lediplomázni. – csicsergi a lány.


   – Sajnálom szegényt – mondja G. – Mihez kezd most?


   - Nekem mennem kell, mondja a lány, és karon fogja a barátnőjét. G. pedig elindul a szolgálati bejárat felé.

Megint este lehet, mert sötét van. G. egy budai presszóban sörözik a kuzinjával. Közben G. kötetét nézegetik. Egyszer csak belép egy középkorú férfi, jogging ruhában, a nyakában törölközővel. A pulthoz megy, a pincérnő már tölti neki a dupla barackot. A férfi lehúzza az egy deci pálinkát, majd G-hez fordul. Megnézhetem?- kérdezi. G. átnyújtja a kötetet.


   A férfi figyelmesen lapozgatja a könyvet.


   – Fiatalember, magának nem verseket kellene írnia, hanem történeteket. Érti? Történeteket.

G. mindig úgy érezte, hogy valamiféle alászállás eredménye az, hogy ebbe a világba jutott. Volt valamilyen homályos emléke arról, hogy egy magasabb helyről származik. És azt is érezte, hogy soha nincs egyedül. Mintha állandó segítői lennének, és különösen egy, aki mintegy kézen fogva vezeti végig az életén. Mintha egy színházi előadást nézne, és neki csak az lenne a dolga, hogy szemlélődjön és lásson. Egy alkalommal a kertben üldögélt, és olvasott. Egyszer csak úgy érezte, hogy valami eltávozott belőle, és más valami foglalta el az előzőnek a helyét. És ez a más valami azt üzente neki : „jobb az éj a nappalnál, mert jobb a meg nem nyilvánult a megnyilvánultnál.”

G. vidáman megy le a lépcsőn a klubba. A pincében már rengetegen vannak, hangosan szól a zene, és a füst is elég sűrű. Minden hely foglalt, nem lehet leülni. G. elhatározza, hogy körülnéz. Lassan, nézelődve elindul a klub belseje felé. A tömeg is sodorja, idegen testek érnek hozzá. G. nem lát ismerőst. Hirtelen M. tűnik fel a félhomályban. Ő is lassan halad, gyorsan nem is lehetne. Észreveszik egymást. G. M. szemét keresi. Közelednek, és amikor odaérnek a találkozási ponthoz, úgy mennek el egymás mellett, félig egymás felé fordulva, mint a bolygók, akik csak évente egyszer találkoznak, de akkor sem állhatnak meg. M. távolodóban még hátra fordítja a fejét, és azt mondja: „ Jó szórakozást!”

Azt mondják, Isten mindenkin rajta tartja a szemét. De nem csak ő. Ahogy én nézem G-t, és M-et, úgy engem is néz valaki, és őt is nézi valaki. És így tovább, amíg fel nem érünk a legfelsőbb szintig. Nevezhetjük akár Gondviselésnek, vagy bármi másnak.


   Még nem jött el az én időm, de hamarosan el fog jönni. Ebben teljesen biztos vagyok.


   G. egyszer az utcán sétált, és egy cigányasszony megállította. Kérte, hogy jósolhasson neki. G. megengedte. A cigányasszony azt mondta : „ Hamarosan fiút küld nektek az Ég. A nevét is tudom. E-nek hívják.”

G. az apjával ült a padon, és cigarettázott. Beszélgettek, G. kérdezett:


   – Mikor jön el a Világkirály?


   – Majd csak az idők végén, addig az Égben tartózkodik.


   – Mikor fog ez bekövetkezni?


   – Sajnos, senki nem tudja a napot.

G. a könyvespolc előtt állt, és gondolkodott. Szeretett itt állni, és végignézni a polcokon sorakozó könyveken. De egyáltalán nem azon gondolkodott, hogy melyik könyvet vegye le, hanem valami máson. Ahogy olvasta a címeket, eszébe jutott valami. Először is a könyve, amit meg akart írni.

Levette a füléről a fejhallgatót, és kikapcsolta a kis, hordozható magnót, amin az elalvás ellen zenét hallgatott, és ránézett az órájára. Hajnali négy volt. A folyosón ült az asztalánál és fázott. Jól esne egy kávé – gondolta, de a termosz már üres volt. Kávé helyett rágyújtott egy cigarettára. – Ideje elindulnom – mormogta magában. Az egész épületben teljes csend honolt, még mindenki aludt, semmi nem mozdult. Felállt az asztaltól, elnyomta a csikket, és nagyot nyújtózott. Kimért léptekkel elindult a lépcső felé, és lassan lement a földszintre. A lenti ügyeletes az asztalra borulva aludt. Kiment az épületből, megállt az udvaron, és felnézett a csillagos égre. Mélyen beszívta a friss, hajnali levegőt.


   Aztán elindult az udvaron át, a kazánház felé.


   A kazánház vasajtaja csukva volt. G. csodálkozott ezen, hiszen a fűtők mindig nyitva szokták hagyni. Kinyitotta az ajtót, és sűrű, széngázos füst áramlott ki rajta a szabadba. G. köhögni kezdett. Elővette a zseblámpáját, és bevilágított a helyiségbe.


   A kazánház szemközti falánál két vaságy állt, azon szoktak aludni a fűtők. Ahogy ritkult a füst, G. beljebb lépett. Még mindig pokolian égett a torka, és a szeme. A két ágyon mozdulatlanul feküdt a két kormos arcú fűtő. Az egyik alacsony volt és cingár, a másik nagydarab, kövér. G. elkezdte rázni őket, egyiktől a másikig rohangálva, és közben kiabált. De egyikük sem mozdult. Ekkor G. elhatározta, hogy kivonszolja őket a friss levegőre. Először a vékonyabb fűtőt fogta meg, és a hóna alá nyúlva lehúzta az ágyról, és kivonszolta a szabadba. Majd visszament a kövérért. Őt már jóval nehezebben húzta ki.


   Lefektette őket a fűre, és megpróbált levegőhöz jutni. Iszonyúan megfájdult a feje, és hányingere volt. Úgy látta, a két férfi még lélegzik. Ezért elindult a főépület felé telefonálni. Útközben megszédült, ezért le kellett ülnie. Úgy érezte, rögtön elájul. Elsötétült a szeme előtt a világ. Még kitapogatta az oldalán függő tokban a fegyverét, elővette, és a levegőbe lőtt.

G. a kertben játszott a kuzinjával. Azt játszották, hogy egyikük a másik mögé állt, és hátulról a mellkasára kulcsolta karjait, miközben az, akit ilyen módon hátulról átkaroltak, mély lélegzeteket vett, talán négyet, vagy ötöt, és az utolsót bent tartotta, miközben a társa szorosabbra fonta a karjait. Ez elég veszélyes játéknak bizonyult, mivel rendszerint eszméletvesztéssel járt, és az elől álló összecsuklott, ezért a hátsónak kellett megtartania őt. Ez után rendszerint megkérdezte a hátsó, a tartó ember az elülsőt: „ Na, mit láttál?”.


   Erre általában az volt a válasz, hogy sötétségben ugráló színes köröket, és furcsa ábrákat. Egy alkalommal azonban, amikor éppen G. volt soron, úgy tűnik, túl jól sikerült a kísérlet, mert most, a szokásostól eltérően, valami teljesen újat látott. A kérdésre, hogy mit, lassan, akadozva válaszolt : – Egy nagy hegy tetején álltam, ahonnan látni lehetett az egész világot. Az összes országból emberek indultak el a hegy felé, maguk sem tudták, miért. És körös-körül, ameddig a szem ellátott, mindenhol embereket lehetett látni. És amikor mindenki odaért, csak álltak, és vártak valamire, de nem tudom, hogy mire, mert akkor felébredtem.

Látom G-t, ahogy áll a kertben a kuzinjával. És látom valahol máshol a hegyet, amiről G. beszélt. Ő nem tudja, hogy a hegy valóban létezik, és valamikor ő is el fog jutni oda. És látom a kertet, ahol most áll, és tudom, hogy az a kertek kertje, ahol fák és bokrok állnak, és az ő leveleik aranyszínben ragyognak, és meg-megremegnek az éppen hullani kezdő esőcseppek alatt.