|
HALMAI
TAMÁS
Fénytelen
egyre tovább
Balogh Robert Kongó
című verséről
|
A
szenvedésről semmit se tudunk;
megtanuljuk
és elfelejtjük.
(Pilinszky
János)
Feljött a Nap, sötétséget ontva.
[
]
Az elfelejtett Könyv
most kinyílik önmagától,
és a Pokolra enged látni.
(Takács Zsuzsa) |
A
2005-ös esztendő egyik legfontosabb verspublikációja prózaíró nevéhez
kötődik. Bár Balogh Robertnek verseskötete is megjelent már, nem is egy,
a pécsi írót a kritikai köztudat nem alaptalanul elsősorban
a Schvab evangiliom s a Schvab legendariom szerzőjeként
tartja számon. Kongó című verse az Élet és Irodalom 2005.
szeptember 23-ai számában volt olvasható.
A szöveg szokatlanul terjedelmes; íme:
Kongó
Kongó
kórházfolyosó, körkörös séta, zárt ajtók, szagok.
Csak csend, csak kopogás, csak csend és kopogás.
Széksorokon ücsörgő szegényországi nyugdíjasok.
Hideg ujjakkal anyám megszorította a kezem,
vagy ez a félelem? Beeszi magát a bőröm alá.
Nehéz beszélni ennyire idegen helyen.
Csak a csend, néha a szavak. Szavak mögött másik szavak.
Pusztaság szavak mögött botladozó félszeg szavak.
Félszeg szavak mögül lecsiszolt élű, gördülő szavak.
Arra várunk, hogy egy tű, egy steril, éles fémdarab,
úgy tizenöt centiméteres, megjelölje a szike útvonalát.
Hogy majd a szikét tartó kéz, a sebész keze, a megfelelő mélységben
vágjon.
Volt már röntgen, mammográfia, orvos három is,
megannyi boríték, csodaszer rengeteg, a tumor jércetojásnyi maradt.
S hogy ez itt az ambulancia, s vár a tizenöt centiméteres tű, az bizonyos.
Anyám szólt: a mellem egy túlérett gyümölcs, és rohadni kezdett belül.
E rút világban magamra maradok, hiába állsz mellettem, fiam.
Szótól szóig vándorló szavak, mögöttük ritka levegőjű, fuldokló szavak.
A nővér a rendelőbe hívta anyám. Öt perc volt talán, amíg magamban
ültem,
valami verssorok kavarogtak, nehéz léptű idő, meg hogy sárga körtéivel
dől
és oroszlán szült-e lybiai szirtek közt / vagy tomporán ugatva jajgató
Scylla
meg, hogy Mondd meg fiadnak: hittel áldozok
S váltságot én csak általa remélek
Adjon hát nekem bűnbocsánatot!
De mire valók ilyenkor a verssorok?
Anyám kilép, az ajtónál várom. Most csak át a városon, mentő nincsen,
hát taxival. Hátul ültünk, anyám egyre csak szorítja a kezem.
Látod, fiam! A mellébe szúrt tű kicsit kiáll. Anyám a tumorra mutat.
Nem ez fáj, mondta, nem ez, hogy az eleven húsba. Csak elvették
belőlem
a fényt is!
És ha levágják a mellem? Nő marad a nő, ha melle nincsen, fiam?!
Színek nélküli szavak mögött koromszemcsés szavak,
koromszemcsés szavak mögött csak rücskös, elfolyó szavak.
Rücskös, elfolyó szavak mögött csak a hallgatás marad.
A fejemben megint csak öntetszelgő Hölderlin-sorok
Nem csak földi eledeltől növekednek a lények,
Nektároddal te élteted őket, égi atyám, mind.
Kifizettem
a taxist, s mire felértünk a kórterembe, épp harangoztak.
Még csak nyolc óra volt, s tizenegyre írták ki. Anyám,
akkor én addig veled maradok! De elhajt, csak intézzem a dolgaim.
De mégis, előbb kért valamit. Hogy megnézném-e, még utoljára,
hogy én, akit majd harminc éve szoptatott, én lássam utoljára a mellét.
Bágyadtan mosolyog, az előbb valami injekciót kapott.
Int, hogy csak menjek, intézzem hát el mind a dolgokat
Valami riportok, számlák, levelek meg bérletek,
könyvtár is, telefon és közben orvul támadó Hölderlin-idézetek
Körben bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
Miért kell élnem még, fénytelen egyre tovább.
És ahogy végig a városon, mindenki csak siet, eszik vagy nevet
Aztán kettő körül újra a lépcsőkön felfelé, kétszer balra,
egy nyikorgó csapóajtó, kis folyosó és a hatos számú kórterem.
Anyám már az ágyán, épp kilép a nővér, dicsértessék, és elsiet.
Az ágy mellé ülök, anyám nem alszik, nem is éber, az altatás ilyen,
letörlöm a nyálát. Rám néz. Kérdi, hol van? És beszél.
Nincs benne mindig értelem, majd arra kér, hajtsam fel a takarót.
Hogy levágták-e, nézzem meg, majd újból csak habog,
a szavak mögött csak emlékei a szónak, szürke, tompa fájdalmak,
szenvtelen, közönyös, letompított szavak, végeláthatatlan lassú szavak.
Fertőtlenítőszag. Kanülök. Katéterek. Ritmikus gépi zajok.
Anyám mellett apró nő, oldalából vékony csövön át véres genny csorog.
Orvos jön, s fennhangon magyarázni kezd, szavait lesi a
medikuscsapat.
Íme, a zsírleszívás ilyen, s lerántja a nőről a takarót.
Mint halálra vert test, olyan, nézzük, s az orvos lép tovább: Íme,
az
emlőcsonkolás!
S anyámról rántja le a takarót, meztelen test, szomorúkék szemek.
A medikusok még a kórlapot nézték, de az orvos már lép tovább.
Közben az ablakpárkányon verssorokat turbékolt egymásnak
két városi Hölderlin-galamb: Csak egy nyarat még, óh, ti, Hatalmasok!
Válaszol
a másik is: S nincsen rejtve előled / Soha az úr mosolya /
Sem nappal, mikor / Lázban és láncra verve látszik / Minden, ami él,
sem éjjel /
Amikor minden összezilálva / Hever, rend nélkül, s visszatér / Az
ős
zűrzavar.
Apám jön, anyám már éberebb. Apám majdnem sír, nagyokat nyeldes.
Aggódik. Várunk, míg anyám elalszik. Aztán az orvosra, hogy mondjon
valamit.
Biztat. Valójában nincs mit mondani. Sem ember, sem isten előtt.
Miért ítélhetjük jelentősnek a művet? Milyen nyelvi-szemléleti
összetevőkkel magyarázható a vers poétikai hatásfoka? Hogyan jellemezhető
a vers esztétikai összetettsége? Mely rétegei s miként bírhatók szóra
az olvasás módszerességével, az elemzés eszközeivel? Az alábbiakban ezekre
a kérdésekre próbálunk választ, válaszokat adni.
A Kongó közvetlen tárgya egy anya kórházi megpróbáltatásai
a fiú szemszögéből látva, láttatva. (Az apa alakja csak az utolsó versszakban
tűnik föl; jellemző módon ott sem a cselekvésre kész bizonyosság megjelenítőjeként,
inkább az elesettség, a kiszolgáltatottság elszenvedő részeseként maga
is.) Várakozás, vizsgálat, tumor, mellműtét és, amiről a vers az
elhallgatás révén képes hitelesen mondani bármit is (azaz semmit): az
operáció utáni élethelyzet sötét újszerűsége, a nőiség szimbolikus testi
jegyétől való megfosztottság közösen megélt és folyamatosan megélendő
állapota.
A vers hetvenkét sorból áll, melyek háromsoros strófákba
rendeződnek. E szabályosság (beleértve a számszimbolika többletét is)
a rendezett beszédre tett erőfeszítés formális megnyilvánulásaként értelmezhető.
Amint a sorok változó hossza, a rímek rendszertelensége (pontosabban véletlenszerűsége)
s a metrumok esetlegessége az értelemtulajdonító szándék fogyatékosságát,
a rendező akarat elégtelenségét közvetíti: a versnek (a vers beszélőjének)
olyasvalamiről kell számot adnia, amiről legkevésbé talán szavakkal van
mód vallani. A kiszolgáltatottság a másik szenvedésének a tehetetlen
panasz szólamát hívja elő; a pontosan fogalmazó nyelv keresése minduntalan
a nyelv határaival (az ember nyelvi létmódjának korlátosságával) szembesít.
A döntően epikus jelleg a hosszúvers hazai hagyományába
kapcsolja a szöveget. Ám lényegileg sem az esszéisztikusan értelemközvetítő
célzatú illyési költeményekkel, sem Juhász Ferenc mitizáltan eposzi hosszúverseivel
nem tart szorosabb kapcsolatot; a Nagy László-i népies alaktan és
szürrealizált képalkotásmód még annyira sem jellemző rá. A jelenetezés
inkább Gottfried Benn kórházi líráját idézi meg; a beszéd helyenkénti
önismétlő monotóniája a nyelv felismert kudarca jegyében
például a Halálfúga Paul Celanjától lehet ismerős. (Petri
György utolsó, a halálos betegséggel szembenéző, nagy versei más nyelvi-szellemi
magatartást formáznak, ezért csak zárójelben utalunk rájuk.)
Az elbeszélés rendje a szerkezetet viszonylag könnyen áttekinthetővé teszi.
Áttekinthetővé, de nem problémátlanul lineárissá. A jelen idejű beszéd
képzetét keltő (nyelvtanilag hiányos, mert ép alany-állítmány szerkezeteket
nem tartalmazó mondatok alkotta) első strófa után a megszorította
igealak a második versszakban múlt idejűvé változtatja a megszólalást,
a későbbiekben pedig hol a múlt, hol a jelen beszédmódja érvényesül (olykor
egyazon mondatban fordítva át magát). Azaz a benneállás és a kívüliség,
az alanyi részvétel kínja és a visszaemlékezés elvi távolságtartása, a
helyzetben való részesedés újból és újból megélt jelen ideje és az elbeszélő
vágyott utólagos kívülállása kerül itt folytatólagos drámai ellentétbe
egymással. A grammatika síkján múlt és jelen képtelen elválni egymástól;
a reflexiók szintjén nem tud lezárulni (lezárhatóvá válni) az, ami megtörtént.
A feszültség, ahelyett, hogy föloldaná a megoldás reménye vagy a felejtés
ígérete, szakadatlan intenzitással hat tovább, míg a vers zárlata fel
nem számolja a nyelviségbe vetett bizalom maradékát is.
A szókészlet, a beszédmodor, a stiláris és retorikus
alakítottság összetettsége a versben nem öncélú lírai mutatvány, nem is
a posztmodern nyelvjátékosság alkalmi leágazása. Szerepe nem több
vagy kevesebb, csupán más. Egyrészt a szavakat kereső igyekezet kapkodó
kétségbeesése tűnik át rajta. Másrészt a nyelveket (a megszólalás és megközelítés
módozatait) nemcsak külön-külön próbára tevő, de egymással is szembesítő
igény komor tudatossága mutatkozik meg benne. A köznyelv, az orvosi szaknyelv,
az irodalmi és a direktebben költői dikció egymással alig ért(het) szót;
a betegség és az egészség szólama, a klasszikus múlt és az eleven jelen
hangja egyaránt elbeszél egymás mellett. A rendre hermeneutikai zsákutcákba
futó (a körkörös séta és a zárt ajtók kilátástalanságát
nyelvi értelemben is megtapasztaló) versbeszédnek éppen ez ad szüntelen
indokot a megértés (a megértő és megérthető nyelv) föltalálására.
E jelenség artikulálható tapasztalata mindenekelőtt a külön idézőjelezéssel
nem jelölt, de mindannyiszor bejelentett Hölderlin- vendégszövegek jelenléte
révén bontakozik ki. Az idézettek hol himnikus, hol elegico-ódai hangvételének
nyomatékos idegensége a versben eldönthetetlen interpretációs hozadékkal
bír. Mert igaz ugyan, hogy az öntetszelgő Hölderlin-sorok
az irodalmi jelképzés kiüresedését tanúsítják a testi (és lelki) gyötrelem
világában, ám különállásuk mégiscsak a művészi teljesítmény szavatolta
értékvalóság kimenekíthetőségével biztathat (ha az ér valamit)
egy ilyen érdekű olvasatban.
Lényeges, hogy nemcsak a nagykompozíció egészét, de a részleteket, az
egyes szöveghelyeket is a műgond szigorúsága felügyeli. Három példát hozunk
erre. Az első egy jelzőhasználat leleménye. A vers harmadik sora így szól:
Széksorokon ücsörgő szegényországi nyugdíjasok. A szegényországi
összetétel a szöveg tematikáján túlmutató eréllyel sugall társadalmi,
szociológiai, közösségi-egzisztenciális jellemzőket. A második példa szűkebben
poétikai természetű. A Hölderlin-idézetek között, sajátságos mellékességgel,
megbújik egy Csehov-utalás is. A tizenhetedik versszak a hatos számú
kórterem tényközlő megemlítésével az orosz szerző azonos című elbeszélését
idézi föl ám, olvasatunkban, az együttes értelmezhetőség komolyabb
vonzatossága nélkül. Az óvatlan intertextus beszédes üressége e ponton
függetlenül a vers intenciójától mintha épp arra irányítaná
a figyelmet, amiről minden egyéb szöveghelye is beszél: a nyelv, s különösképpen
az irodalmi nyelv és az általa leírni, megörökíteni vagy megszólítani
kívánt valóság közti viszony esztétikákon túli bonyolultságára. Harmadjára
egy kifejezetten verstani mozzanat. A huszadik szakasz második és harmadik
sorának vége között sajátosan disszonáns kapcsolat létesül. A véres
genny csorog és a medikuscsapat rontott rímként olvasható
hangzásképlete a szenvedők és a gyógyítók, a szenvedés meghatározta lét
és a szenvedésen kívüli világ közti kommunikációs szakadék tapasztalatát
poetizálja. A távolságot, az idegenséget a nyelvi, poétikai széthangzás
eszközével érzékítve.
Végül nem mulaszthatjuk el a cím szerepének kiemelését.
A Kongó az egyszavas, de korántsem egyértelmű verscímek közé tartozik.
A szöveg ismerete nélkül, előzetesen, földrajzi egzotikum jelölőjeként
olvastatja magát. A fölütés azonban rögtön módosít a jelentésirányon,
amennyiben magyar névszóként (folyamatos melléknévi igenévként) dekódolja
a szót. Az értelmezés harmadik szintjén a vers olvasástapasztalatától
ösztönzött befogadó úgy érezheti: a kalandregények és -filmek kedvelte
közép-afrikai vidék sötét titokzatossága, vészjósló kiismerhetetlensége
legalábbis hangulati elemként mégiscsak visszaíródik a címbe,
az első olvasatból nyerve nem várt támogatást. Negyedszerre, a Hölderlin-citátumokkal
szembesülve, a német költő folyókról (is) beszélő költeményei juthatnak
az olvasó eszébe: A Neckar, A Duna forrásánál, A Rajna, Az Ister
(Ez a meggondolás a versnek a hölderlini klasszicitáshoz való viszonyát
árnyalhatja.) És (ötödszörre említve, de nem mint utolsó lehetőséget),
a szöveg vége felől újraolvasva a címet, a kongó jelző könynyűszerrel
ráérthető a vers szavaira magukra is: hiszen azok alapvetően a költői
szólamok és a köznapi beszéd egyöntetű ürességének (talán használhatatlan)
tanulságát szövegesítik...
A Kongó arról beszél,
amiről nem lehet, s miután szembesül ezzel, beismeri vereségét. (De
kinek motyogok, kinek beszélek? / Kit ment meg a haláltól az ének?
szólaltatta meg Juhász Ferenc Babonák napja csütörtök: amikor
a legnehezebb című műve a nyelvi-lírai szerepválság hasonló tapasztalatát,
évtizedekkel ezelőtt.) Eközben a vallomáslíra kínálkozó közhelyeit éppúgy
elkerüli, mint a metafizikus bölcseleti irányok ugyancsak vonzó (mert
nyugalmat szerző) kiútjait. A szikár elbeszélői tónus, az ábrázolásmód
nyers realizmusa (ez egy, a költői beszédközegben különösen rideg hangulatú
orvosi műszóban, a ráadásul idegen szájból elhangzó emlőcsonkolás-ban
tetőzik) kizárja e lehetőségeket. A zárlatban, lemondva az emberi és az
emberfölötti tartományokból nyerhető segítségről is (Valójában nincs
mit mondani. Sem ember, sem isten előtt.), a vers végül önmagát
számolja fel. Saját beszédét minősíti hiábavalónak de akkor már
késő: a beszéd megszólalt, a szavakat kereső szavak poétikája kiteljesedett,
a saját kudarcáról számot adó líra nevesíthető poétikai súlyokat hordó
alkotásban öltött alakot. A vers visszavonhatatlanná vált, az olvasás
tapasztalata pedig megkerülhetetlenné. Akkor is, ha a hiábavalósággal
szemközt a lemondás is hiábavaló.
Irodalmunk nem bővelkedik anya és fia kapcsolatát
magas művészi szinten tárgyazó munkákban. Azok is inkább az epika köréből
kerülnek ki. Az Anyagyilkosság, A szív segédigéi, A nyugalom
(Csáthtól, Esterházytól, Bartistól) szerzőjük életművében is kiemelkedően
fontos alkotások. A tragikum méltóságát, távol a melodramatikusság, a
tanulságkeresés és a didaxis kísértésétől, más-más módon és hangsúlyokkal,
de mindhárom példaként fölhozott mű úgy őrzi meg, hogy egyúttal a tragédia
és a megőrzés hiábavalóságát is tragizálja. A Kongó e sorba illeszkedik
rétegzett megalkotottságával, kitartott minőségével, esztétikai
elszántságával. A nyitó mondatban nem alaptalanul prózaírónak
neveztük a szerzőt (nem térve ki drámaírói, színikritikusi, riporteri
és szerkesztői tevékenységének sokszínűségére
). Holott, tudvalevő,
akár egyetlen vers is, ha számottevő, költőre mutat vissza. De kár volna
bizonytalan fogalmak közt botorkálva szem elől téveszteni azt, amit igazolni
célunk volt: a Kongó jelentős mű egy mind jelentősebb szerzőtől.
Ha olvasatunkba az érvényesnek ható megállapítások mellett a felszínesség
vagy a tévedés elemei is belekeveredtek volna, annak is csak örülnünk
lehet: legalább lesz mit kiigazítania (avagy megerősítenie) a remélt további
olvasatoknak.
|
|