Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 6. sz.
  
 

HALMAI TAMÁS 

Fénytelen egyre tovább 
Balogh Robert Kongó című verséről

 

  A szenvedésről semmit se tudunk;
megtanuljuk és elfelejtjük.”                                                                                                   (Pilinszky János)

„Feljött a Nap, sötétséget ontva.
[…]
Az elfelejtett Könyv
most kinyílik önmagától,
és a Pokolra enged látni.”
                                        (Takács Zsuzsa) 


A 2005-ös esztendő egyik legfontosabb verspublikációja prózaíró nevéhez kötődik. Bár Balogh Robertnek verseskötete is megjelent már, nem is egy, a pécsi írót a kritikai köztudat – nem alaptalanul – elsősorban a Schvab evangiliom s a Schvab legendariom szerzőjeként tartja számon. Kongó című verse az Élet és Irodalom 2005. szeptember 23-ai számában volt olvasható. 
      A szöveg szokatlanul terjedelmes; íme: 


Kongó 

Kongó kórházfolyosó, körkörös séta, zárt ajtók, szagok.
Csak csend, csak kopogás, csak csend és kopogás.
Széksorokon ücsörgő szegényországi nyugdíjasok.

Hideg ujjakkal anyám megszorította a kezem,
vagy ez a félelem? Beeszi magát a bőröm alá.
Nehéz beszélni ennyire idegen helyen.

Csak a csend, néha a szavak. Szavak mögött másik szavak.
Pusztaság szavak mögött botladozó félszeg szavak.
Félszeg szavak mögül lecsiszolt élű, gördülő szavak. 

Arra várunk, hogy egy tű, egy steril, éles fémdarab,
úgy tizenöt centiméteres, megjelölje a szike útvonalát.
Hogy majd a szikét tartó kéz, a sebész keze, a megfelelő mélységben
                                                                                                vágjon.

Volt már röntgen, mammográfia, orvos három is,
megannyi boríték, csodaszer rengeteg, a tumor jércetojásnyi maradt.
S hogy ez itt az ambulancia, s vár a tizenöt centiméteres tű, az bizonyos.

Anyám szólt: a mellem egy túlérett gyümölcs, és rohadni kezdett belül.
E rút világban magamra maradok, hiába állsz mellettem, fiam.
Szótól szóig vándorló szavak, mögöttük ritka levegőjű, fuldokló szavak.

A nővér a rendelőbe hívta anyám. Öt perc volt talán, amíg magamban
                                                                                                        ültem,
valami verssorok kavarogtak, nehéz léptű idő, meg hogy sárga körtéivel
                                                                                                            dől
és oroszlán szült-e lybiai szirtek közt / vagy tomporán ugatva jajgató
                                                                                                    Scylla…

meg, hogy Mondd meg fiadnak: hittel áldozok
S váltságot én csak általa remélek
Adjon hát nekem bűnbocsánatot!

De mire valók ilyenkor a verssorok?
Anyám kilép, az ajtónál várom. Most csak át a városon, mentő nincsen,
hát taxival. Hátul ültünk, anyám egyre csak szorítja a kezem.

Látod, fiam! A mellébe szúrt tű kicsit kiáll. Anyám a tumorra mutat.
Nem ez fáj, mondta, nem ez, hogy az eleven húsba. Csak elvették
                                                                                    belőlem a fényt is!
És ha levágják a mellem? Nő marad a nő, ha melle nincsen, fiam?!

Színek nélküli szavak mögött koromszemcsés szavak,
koromszemcsés szavak mögött csak rücskös, elfolyó szavak.
Rücskös, elfolyó szavak mögött csak a hallgatás marad.

A fejemben megint csak öntetszelgő Hölderlin-sorok…
Nem csak földi eledeltől növekednek a lények,
Nektároddal te élteted őket, égi atyám, mind. 

Kifizettem a taxist, s mire felértünk a kórterembe, épp harangoztak.
Még csak nyolc óra volt, s tizenegyre írták ki. Anyám,
akkor én addig veled maradok! De elhajt, csak intézzem a dolgaim.

De mégis, előbb kért valamit. Hogy megnézném-e, még utoljára,
hogy én, akit majd harminc éve szoptatott, én lássam utoljára a mellét.
Bágyadtan mosolyog, az előbb valami injekciót kapott.

Int, hogy csak menjek, intézzem hát el mind a dolgokat…
Valami riportok, számlák, levelek meg bérletek,
könyvtár is, telefon és közben orvul támadó Hölderlin-idézetek…

Körben bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
Miért kell élnem még, fénytelen egyre tovább.
És ahogy végig a városon, mindenki csak siet, eszik vagy nevet…

Aztán kettő körül újra a lépcsőkön felfelé, kétszer balra,
egy nyikorgó csapóajtó, kis folyosó és a hatos számú kórterem.
Anyám már az ágyán, épp kilép a nővér, dicsértessék, és elsiet.

Az ágy mellé ülök, anyám nem alszik, nem is éber, az altatás ilyen,
letörlöm a nyálát. Rám néz. Kérdi, hol van? És beszél.
Nincs benne mindig értelem, majd arra kér, hajtsam fel a takarót.

Hogy levágták-e, nézzem meg, majd újból csak habog,
a szavak mögött csak emlékei a szónak, szürke, tompa fájdalmak,
szenvtelen, közönyös, letompított szavak, végeláthatatlan lassú szavak.

Fertőtlenítőszag. Kanülök. Katéterek. Ritmikus gépi zajok.
Anyám mellett apró nő, oldalából vékony csövön át véres genny csorog.
Orvos jön, s fennhangon magyarázni kezd, szavait lesi a
                                                                                         medikuscsapat.

Íme, a zsírleszívás ilyen, s lerántja a nőről a takarót.
Mint halálra vert test, olyan, nézzük, s az orvos lép tovább: Íme, az
                                                                                         emlőcsonkolás!
S anyámról rántja le a takarót, meztelen test, szomorúkék szemek.

A medikusok még a kórlapot nézték, de az orvos már lép tovább.
Közben az ablakpárkányon verssorokat turbékolt egymásnak
két városi Hölderlin-galamb: Csak egy nyarat még, óh, ti, Hatalmasok! 

Válaszol a másik is: S nincsen rejtve előled / Soha az úr mosolya /
Sem nappal, mikor / Lázban és láncra verve látszik / Minden, ami él,
                                                                                                  sem éjjel /
Amikor minden összezilálva / Hever, rend nélkül, s visszatér / Az ős
                                                                                                  zűrzavar.

Apám jön, anyám már éberebb. Apám majdnem sír, nagyokat nyeldes.
Aggódik. Várunk, míg anyám elalszik. Aztán az orvosra, hogy mondjon
                                                                                                     valamit.
Biztat. Valójában nincs mit mondani. Sem ember, sem isten előtt. 


Miért ítélhetjük jelentősnek a művet? Milyen nyelvi-szemléleti összetevőkkel magyarázható a vers poétikai hatásfoka? Hogyan jellemezhető a vers esztétikai összetettsége? Mely rétegei s miként bírhatók szóra az olvasás módszerességével, az elemzés eszközeivel? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre próbálunk választ, válaszokat adni. 
      A Kongó közvetlen tárgya egy anya kórházi megpróbáltatásai – a fiú szemszögéből látva, láttatva. (Az apa alakja csak az utolsó versszakban tűnik föl; jellemző módon ott sem a cselekvésre kész bizonyosság megjelenítőjeként, inkább az elesettség, a kiszolgáltatottság elszenvedő részeseként maga is.) Várakozás, vizsgálat, tumor, mellműtét – és, amiről a vers az elhallgatás révén képes hitelesen mondani bármit is (azaz semmit): az operáció utáni élethelyzet sötét újszerűsége, a nőiség szimbolikus testi jegyétől való megfosztottság közösen megélt és folyamatosan megélendő állapota. 
      A vers hetvenkét sorból áll, melyek háromsoros strófákba rendeződnek. E szabályosság (beleértve a számszimbolika többletét is) a rendezett beszédre tett erőfeszítés formális megnyilvánulásaként értelmezhető. Amint a sorok változó hossza, a rímek rendszertelensége (pontosabban véletlenszerűsége) s a metrumok esetlegessége az értelemtulajdonító szándék fogyatékosságát, a rendező akarat elégtelenségét közvetíti: a versnek (a vers beszélőjének) olyasvalamiről kell számot adnia, amiről legkevésbé talán szavakkal van mód vallani. A kiszolgáltatottság a másik szenvedésének a tehetetlen panasz szólamát hívja elő; a pontosan fogalmazó nyelv keresése minduntalan a nyelv határaival (az ember nyelvi létmódjának korlátosságával) szembesít. 
      A döntően epikus jelleg a hosszúvers hazai hagyományába kapcsolja a szöveget. Ám lényegileg sem az esszéisztikusan értelemközvetítő célzatú illyési költeményekkel, sem Juhász Ferenc mitizáltan eposzi hosszúverseivel nem tart szorosabb kapcsolatot; a Nagy László-i  népies alaktan és szürrealizált képalkotásmód még annyira sem jellemző rá. A jelenetezés inkább Gottfried Benn kórházi líráját idézi meg; a beszéd helyenkénti önismétlő monotóniája – a nyelv felismert kudarca jegyében – például a Halálfúga Paul Celanjától lehet ismerős. (Petri György utolsó, a halálos betegséggel szembenéző, nagy versei más nyelvi-szellemi magatartást formáznak, ezért csak zárójelben utalunk rájuk.) 

      Az elbeszélés rendje a szerkezetet viszonylag könnyen áttekinthetővé teszi. Áttekinthetővé, de nem problémátlanul lineárissá. A jelen idejű beszéd képzetét keltő (nyelvtanilag hiányos, mert ép alany-állítmány szerkezeteket nem tartalmazó mondatok alkotta) első strófa után a „megszorította” igealak a második versszakban múlt idejűvé változtatja a megszólalást, a későbbiekben pedig hol a múlt, hol a jelen beszédmódja érvényesül (olykor egyazon mondatban fordítva át magát). Azaz a benneállás és a kívüliség, az alanyi részvétel kínja és a visszaemlékezés elvi távolságtartása, a helyzetben való részesedés újból és újból megélt jelen ideje és az elbeszélő vágyott utólagos kívülállása kerül itt folytatólagos drámai ellentétbe egymással. A grammatika síkján múlt és jelen képtelen elválni egymástól; a reflexiók szintjén nem tud lezárulni (lezárhatóvá válni) az, ami megtörtént. A feszültség, ahelyett, hogy föloldaná a megoldás reménye vagy a felejtés ígérete, szakadatlan intenzitással hat tovább, míg a vers zárlata fel nem számolja a nyelviségbe vetett bizalom maradékát is. 
      A szókészlet, a beszédmodor, a stiláris és retorikus alakítottság összetettsége a versben nem öncélú lírai mutatvány, nem is a posztmodern nyelvjátékosság alkalmi leágazása. Szerepe nem több vagy kevesebb, csupán más. Egyrészt a szavakat kereső igyekezet kapkodó kétségbeesése tűnik át rajta. Másrészt a nyelveket (a megszólalás és megközelítés módozatait) nemcsak külön-külön próbára tevő, de egymással is szembesítő igény komor tudatossága mutatkozik meg benne. A köznyelv, az orvosi szaknyelv, az irodalmi és a direktebben költői dikció egymással alig ért(het) szót; a betegség és az egészség szólama, a klasszikus múlt és az eleven jelen hangja egyaránt elbeszél egymás mellett. A rendre hermeneutikai zsákutcákba futó (a „körkörös séta” és a „zárt ajtók” kilátástalanságát nyelvi értelemben is megtapasztaló) versbeszédnek éppen ez ad szüntelen indokot a megértés (a megértő és megérthető nyelv) föltalálására. E jelenség artikulálható tapasztalata mindenekelőtt a külön idézőjelezéssel nem jelölt, de mindannyiszor bejelentett Hölderlin- vendégszövegek jelenléte révén bontakozik ki. Az idézettek hol himnikus, hol elegico-ódai hangvételének nyomatékos idegensége a versben eldönthetetlen interpretációs hozadékkal bír. Mert igaz ugyan, hogy az „öntetszelgő Hölderlin-sorok” az irodalmi jelképzés kiüresedését tanúsítják a testi (és lelki) gyötrelem világában, ám különállásuk mégiscsak a művészi teljesítmény szavatolta értékvalóság kimenekíthetőségével biztathat (ha az ér valamit) – egy ilyen érdekű olvasatban. 

      Lényeges, hogy nemcsak a nagykompozíció egészét, de a részleteket, az egyes szöveghelyeket is a műgond szigorúsága felügyeli. Három példát hozunk erre. Az első egy jelzőhasználat leleménye. A vers harmadik sora így szól: „Széksorokon ücsörgő szegényországi nyugdíjasok.” A „szegényországi” összetétel a szöveg tematikáján túlmutató eréllyel sugall társadalmi, szociológiai, közösségi-egzisztenciális jellemzőket. A második példa szűkebben poétikai természetű. A Hölderlin-idézetek között, sajátságos mellékességgel, megbújik egy Csehov-utalás is. A tizenhetedik versszak a „hatos számú kórterem” tényközlő megemlítésével az orosz szerző azonos című elbeszélését idézi föl – ám, olvasatunkban, az együttes értelmezhetőség komolyabb vonzatossága nélkül. Az óvatlan intertextus beszédes üressége e ponton – függetlenül a vers intenciójától – mintha épp arra irányítaná a figyelmet, amiről minden egyéb szöveghelye is beszél: a nyelv, s különösképpen az irodalmi nyelv és az általa leírni, megörökíteni vagy megszólítani kívánt valóság közti viszony esztétikákon túli bonyolultságára. Harmadjára egy kifejezetten verstani mozzanat. A huszadik szakasz második és harmadik sorának vége között sajátosan disszonáns kapcsolat létesül. A „véres genny csorog” és a „medikuscsapat” rontott rímként olvasható hangzásképlete a szenvedők és a gyógyítók, a szenvedés meghatározta lét és a szenvedésen kívüli világ közti kommunikációs szakadék tapasztalatát poetizálja. A távolságot, az idegenséget a nyelvi, poétikai széthangzás eszközével érzékítve. 
      Végül nem mulaszthatjuk el a cím szerepének kiemelését. A Kongó az egyszavas, de korántsem egyértelmű verscímek közé tartozik. A szöveg ismerete nélkül, előzetesen, földrajzi egzotikum jelölőjeként olvastatja magát. A fölütés azonban rögtön módosít a jelentésirányon, amennyiben magyar névszóként (folyamatos melléknévi igenévként) dekódolja a szót. Az értelmezés harmadik szintjén a vers olvasástapasztalatától ösztönzött befogadó úgy érezheti: a kalandregények és -filmek kedvelte közép-afrikai vidék sötét titokzatossága, vészjósló kiismerhetetlensége – legalábbis hangulati elemként – mégiscsak visszaíródik a címbe, az első olvasatból nyerve nem várt támogatást. Negyedszerre, a Hölderlin-citátumokkal szembesülve, a német költő folyókról (is) beszélő költeményei juthatnak az olvasó eszébe: A Neckar, A Duna forrásánál, A Rajna, Az Ister… (Ez a meggondolás a versnek a hölderlini klasszicitáshoz való viszonyát árnyalhatja.) És (ötödszörre említve, de nem mint utolsó lehetőséget), a szöveg vége felől újraolvasva a címet, a „kongó” jelző könynyűszerrel ráérthető a vers szavaira magukra is: hiszen azok alapvetően a költői szólamok és a köznapi beszéd egyöntetű ürességének (talán használhatatlan) tanulságát szövegesítik... 

      A Kongó arról beszél, amiről nem lehet, s miután szembesül ezzel, beismeri vereségét. („De kinek motyogok, kinek beszélek? / Kit ment meg a haláltól az ének?” – szólaltatta meg Juhász Ferenc Babonák napja csütörtök: amikor a legnehezebb című műve a nyelvi-lírai szerepválság hasonló tapasztalatát, évtizedekkel ezelőtt.) Eközben a vallomáslíra kínálkozó közhelyeit éppúgy elkerüli, mint a metafizikus bölcseleti irányok ugyancsak vonzó (mert nyugalmat szerző) kiútjait. A szikár elbeszélői tónus, az ábrázolásmód nyers realizmusa (ez egy, a költői beszédközegben különösen rideg hangulatú orvosi műszóban, a ráadásul idegen szájból elhangzó „emlőcsonkolás”-ban tetőzik) kizárja e lehetőségeket. A zárlatban, lemondva az emberi és az emberfölötti tartományokból nyerhető segítségről is („Valójában nincs mit mondani. Sem ember, sem isten előtt.”), a vers végül önmagát számolja fel. Saját beszédét minősíti hiábavalónak – de akkor már késő: a beszéd megszólalt, a szavakat kereső szavak poétikája kiteljesedett, a saját kudarcáról számot adó líra nevesíthető poétikai súlyokat hordó alkotásban öltött alakot. A vers visszavonhatatlanná vált, az olvasás tapasztalata pedig megkerülhetetlenné. Akkor is, ha a hiábavalósággal szemközt a lemondás is hiábavaló. 
      Irodalmunk nem bővelkedik anya és fia kapcsolatát magas művészi szinten tárgyazó munkákban. Azok is inkább az epika köréből kerülnek ki. Az Anyagyilkosság, A szív segédigéi, A nyugalom (Csáthtól, Esterházytól, Bartistól) szerzőjük életművében is kiemelkedően fontos alkotások. A tragikum méltóságát, távol a melodramatikusság, a tanulságkeresés és a didaxis kísértésétől, más-más módon és hangsúlyokkal, de mindhárom példaként fölhozott mű úgy őrzi meg, hogy egyúttal a tragédia és a megőrzés hiábavalóságát is tragizálja. A Kongó e sorba illeszkedik – rétegzett megalkotottságával, kitartott minőségével, esztétikai elszántságával. A nyitó mondatban – nem alaptalanul – prózaírónak neveztük a szerzőt (nem térve ki drámaírói, színikritikusi, riporteri és szerkesztői tevékenységének sokszínűségére…). Holott, tudvalevő, akár egyetlen vers is, ha számottevő, költőre mutat vissza. De kár volna bizonytalan fogalmak közt botorkálva szem elől téveszteni azt, amit igazolni célunk volt: a Kongó jelentős mű egy mind jelentősebb szerzőtől. Ha olvasatunkba az érvényesnek ható megállapítások mellett a felszínesség vagy a tévedés elemei is belekeveredtek volna, annak is csak örülnünk lehet: legalább lesz mit kiigazítania (avagy megerősítenie) a remélt további olvasatoknak.