Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 6. sz.
   
 

BALOGH ROBERT 

Utolsó sváb 

(részlet a Schvab diariom című regényből) 

       

Tudod, Fiam, azt az Api nehezen fogadta el, hogy a te apád, hogy is mondjam. Az hagyján, hogy nemcsak nem sváb, hanem nem is igazán magyar. Nem könnyű erről beszélni… Hogy… Hogy cigány. Tudod, milyen szégyen volt ez a faluban? Dehogy tudod! Api előbb eltiltotta anyádat apádtól, nem ment vele semmire. Annál inkább ment az anyád! Aztán már könyörgött neki. A végén Api letérdelt anyád elé. Fenyegette is. Persze előbb főleg fenyegette, de már tehetetlennek érezte magát. Anyád félt. Remegett, mint a nyárfalevél. Elsápadt, vörösödött. De tudta azt, amit mi még nem. Te már léteztél! Api ordított. Azt ordította: 
      – Meg fogod te még ezt bánni! Lányom, meg fogod bánni! 
      Féltem én is, nem tudtam, mit fogtok tenni. Ekkor térdelt le Api. Könnyes szemmel térdepelt. Megfogta anyád kézét, úgy mondta neki: 
      – Lányom, ne tedd! Kérlek, meg fogod bánni. 
      Hát, ez így volt Fiam. Ez így igaz. Nagy szégyen volt ez a faluban. Mert ott régen minden családnak volt egy cigánya. Az kapott enni, inni, főleg a maradékból, de ő volt a mi cigányunk. Mint valami szegény, kissé szégyellt rokon. Erre anyád beleszeretett apádba. Nem látszott rajta, hogy cigány lenne. Csak a neve. A nevén. Ez fájt neki. Meg ismerte a rokonait, és ők rendes cigányok voltak. Olyanok, akiken látszik. A nagyapádnak ez fájt, hogy mindenki tudja, amit ő is tud. Végül apádat is elfogadta. És téged is szeretett. Mert biztos tudott, csak soha nem látszott rajta, hogy képes lenne szeretni. Soha nem lehetett tudni biztosan. Nem olyan volt neki az arca, hogy arról kiderülhetett volna. Vagy őt sem szerették? Az anyja korán meghalt, az új asszonynak meg a hamar született kis nyafka lánya, az volt a fontos. Az édeslány. A mostohafiú is kapott enni, de inkább verést, mint simogatást, főleg ha sírt a kislány. Csak a fenekére, néha egy-egy pofon is elcsattant. Talán ezért volt olyan. Vagy mert öreglegény lett? Az mind keserű! Már tudom. De nem volt ő rossz ember. Csak… De ezt te is tudod. Hiszen ismerted. 

A faluban történt már ilyen. Api talán azért sírt. Hogy őbelőle is történet lesz. Még rokon is volt. Ómama harmadik unokatestvérének a kisebbik lánya! Hogy az egy milyen makacs asszony volt, de milyen! Olyanhoz akarták adni, aki neki nem tetszett. Pedig volt egy kis földecskéjük azoknak is, meg nekünk is. Senki nem volt túl gazdag, de túl szegény sem. Nem kellett szégyenkeznie egyiknek sem, nem hánytorgathatta volna fel senki később, hogy te mit hoztál!? A vagyonka is fontos Fiam, mert a szépség, a szerelem az elmúlik! Én már tudom! Ne nevessél ki, Fiam! Ez így igaz! Én már tudom. A lánynak az apja is makacs volt, akár az Api, hát még a lány. Na, ezek összeakaszkodtak. Az egyik mondta, hogy igen, a másik meg csakazért is a nemet. Nem volt szép a vőlegény, úgy hírlett inni is szeretett, meg mulatozni, de hát akkor nem volt szokás nálunk visszabeszélni az apának. Api különösen olyan volt, amit mondott, annak úgy kellett lennie. Na, azok addig vitatkoztak, amíg a lány úgy megmakacsolta magát, hogy az jutott eszébe, hozzámegy az első férfihez, aki szembejön vele az utcán. Ki is mondta, amit gondolt, első indulatból. 
      – És hajlandó elvenni? – tette hozzá az apja. Nem kellett volna, mert erre a lány sarkon fordult, kiment a konyhából, ki az udvarra, s ki a kapun, úgy ahogy volt, házi ruhában, mosogatóvíztől lucskos öreg kötényében, viseltes papucsban. Ahogy kiért az utcára, kiment a földes útra, csak elindult valamerre. Erre szembe jött egy biciklista. Ócska, öreg biciklin egy cigányfiú. Dühös volt a lány. Elé állt, megállította fiút. Az meg csodálkozott, mit akar tőle a sváb lány. Odaköszönt volna neki, hogy krüsszkott, de semmi egyéb. A lány meg csak nézte a helyes fiút, a göndör fürtjeit, a sűrű cikóriakávé színű bőrét, a szeme óriási... Még forrt benne a düh, érezte, ennél jobban nem tudná az apját mérgesíteni, de sehogy nem tudott megszólalni, hát a fiú megkérdezte a maga simulékony modorában: 
      – Mit segéljek magának kisasszonka? 
      – Hát, hogy is mondjam neked Jóska! 
      – Miska – javította ki a fiú. 
      – Igen, Miska. Bocsánat. Csak annyit kérdeznék, elveszel-e engem feleségül? 
      Miska nem volt lassúeszű gyerek, félárván nőtt fel, az apja nem törődött sokat vele, mert a felesége halálát az ő rovására írta, de mivel elmúlt már tizenhét éves, többet tudott az, mint kellett volna abban az életkorban, bár az is igaz, majdnem öreglegénynek számított az erdőszéli cigánytelepen. Ahogy belenézett a lány szemébe, majd zavarában a piros ajkára, rögtön meg szerette volna kóstolni, ha lehet azonnal. De a vastag, szőke varkocstól megrettent. Nem szabad, megölne az apja! Aztán felderült az arca, gondolta vicc lesz ez, hát hadd vicceljen a lány. Hadd teljék öröme benne, olyan szép, mint a tej. Elmosolyodott hát Miska, megvillantotta a fehér fogsorát és megnyalta az alsó ajkát is, mert egy lány azt mondta neki, akkor olyan szépen csillog, hogy annak nem lehet ellenállni: 
      – Mutassa meg kisasszonka, hol is lakik, s otthon van-é az apja ura, mert én akkor most rögtön kikérem tőle! 
      – Megkér rögtön – javította ki a lány. 
      – Mondom én, most rögtön megkérem – mondta mosolyogva Miska. A lány meg belékarolt, ő a biciklit tolta fél kézzel, nehezen ment. Halat fogni volt, egy ócska zsákban vitt vagy négy-öt nagyobbacska keszeget, néhány rákot is fogott, de igen büdösnek gondolta magát, ettől még inkább zavarba jött, de ha csak tréfa, hát a halszagtól lesz az igazi – gondolta. A ház takarosnak tűnt, kéregetni nem erre szokott járni, a falu túlsó vége közelebb volt az erdőhöz, arra állt az a ház is, ahol kosztosnak számított. Néha segített kicsit a háziaknak, amúgy meg vályogot vetni járt, de hegedülni is tudott, birkabélből sodorta a húrt, fokhagymával kellett dörzsölni, hogy összetapadjon. 
      Ahogy beléptek a kapun, a fűbe döntötte a kerékpárt, körbe pislantott, kutya-macska sehol, a halak biztonságban lesznek talán addig a két percig, amíg a szép sváblány kiszórakozza magát a barátnőivel, mert ezt gondolta Miska, hogy a szülők nincsenek otthon, s az utcabeli széplányok rajta szeretnének szórakozni. De ekkor tényleg elbizonytalanodott, nem jutott eszébe a lány neve. Ismerte, látta sokszor, de még sohasem beszéltek. Egy évvel fiatalabb nála, azt tudta. Ő csak négy elemit járta ki, oda is csak akkor ment, ha nem esett az eső, meg hó sem hullt, az ismétlőiskolában talán egyszer ha megfordult. Mi lehet a neve? Ő sem tudta az övét. Talán Liszje, vagy Mári esetleg Khádi… Mindegyik sváblányt így hívták. Vagy Nani? Mindegy is. Jó illat áradt a ruhájából, lesandított a mellére, már szépen ringott, és ahogy belekarolt, hozzádörzsölődött a vállához. Megmozdult benne valami. Találgatták már a fiúkkal korábban, hogy a sok szoknya alatt milyen lehet a sváb lányok feneke? Kerek, lapos? Előfordult, hogy az árokba bújtak el emiatt, onnan leskelődtek a szoknyák alá, de nem láttak semmit. Most nem mert odanézni. Tetszett neki a játék. Ő a vőlegény. A szutykos Miska. Hátra mentek, a nyári konyha felé. A telepesházak kétfélék, ő mind a kettőt ismerte, ez volt a kisebbik, de rendet tartottak a háziak, még az udvaron is. Száradtak a gatyák és a fehér alsószoknyák sorban. Lenvásznak is hevertek, oda készítettek vagy tíz vödör vizet a locsoláshoz. Közeledtek a nyári konyhához. Rájött, ha tartja a lány lépéseinek ütemét, akkor méginkább érezheti a mellét. De a hirtelen jött vérbőség egyből leapadt, amikor beléptek a konyhába. 
      – Apám – kezdte a lány –, itt a vőlegény! Azért jött, hogy megkérje a kezem! 
      Miska csak némán állt, kezdte érezni, ez nem egészen tréfadolog, kezdte azt gondolni, innen jobb lenne menekülni, mire a lány úgy megszorította a kezét, s olyan édességgel nézett rá közben, hogy félig öntudatlanul, de kimondta, amit a lány akart: 
      – Azért jöttem kigyelmedhez, ööö… Ühüm, hát szóval ööö… hogy kikérjem a lánya kezét! 
      A szobában fél percig teljesen megállt az élet. Mintha olyan káromkodás hangzott volna el, amelyről senki nem merte mégcsak elképzelni sem, hogy elhangozhatott, pedig hallhatta mindenki a nyári konyhában, és ezeket a szavakat már sehogyan sem lehetett ki nem mondottaknak hinni. A csöndben csak a legyek zümmögtek és az óra ketyegése tűnt egyre hangosabbnak. A lány apja vörösödni kezdett, majd sziszegett, mintha szitkozódni próbált volna, de csak félszavakat bírt kiszorítani magából, amelyeket átoknak, de akár áldásnak is érthetett volna Miska, aki fél perces szünetek után a következő szavakat hallhatta: 
      – Lányom… Hát tudod… Ssz. Lányom! Ümmm. Ssz. Te akartad! Ssz. Tudod mit, Fiam? Vidd! 

Amikor visszaolvastam neked Mama, amit meséltél, azt mondtad, hogy te nem egészen ezeket a szavakat használtad, meg ennyi mindenről szó sem esett köztünk, de szép történetet kerekítettem abból a néhány szóból. Csak a valóságban a lány apja megmérgezte magát az esküvő napján. Mit tehetett volna szégyenében?! A méreg kiégette a beleit. Azért nem kötötte fel magát, mert a felesége elzárt minden kötelet, számított erre, hát mérget evett szégyenében. A melléhez kapott éppen abban az órában, amikor a templomba ment a lánya. Rettenetes fájdalmai lehettek. Mindenki sajnálta, de ekkor, amikor a lány apja haldoklott, még a templomban ámult az egész falu, csak a menyasszony családja nem mert elmenni. Az összes erdőszéli cigány ott tolongott a templom kapujában, színes tarka ruháikban, felcicomázva kurjongattak, s ott a szép sváblány, öt alsószoknyában, fekete mellénykében, nagy színes kendőkkel, befont gyönyörű varkocsában, kipirult arccal. Mellette a fiú, kölcsön öltönyében különösen furcsán hatott. Cikória kávé és a tej. Csak ezt mondogatták az öregasszonyok, s talán irigyelték a lány bátorságát. Pedig nem volt az más, mint makacsság. Ő sem tudta még, mit vállalt. A lagzin még nem mondták meg neki, mi történt az apjával. 
      Másnap kiballagott hozzá az anyja. Azt mondta, történt, ami történt. Fogja a férjét, hagyja a cigánysort, ne törődjön a falu nyelvével, csak jöjjenek haza. Amit Isten összekötött, azt ember nem választhatja széjjel. Így lett cigánylegényből sváb gazda. Kellett a férfi a házhoz. A lány anyja két hétig bírta. Mert a rokonságot nem viselte. Hogy csak bejöttek hárman az ajtón, eltrécseltek a Miskával, gratuláltak a nagy szerencséjéhez, részvétet nyilvánítottak az özvegynek, mert rokonok lettek, s a megárvult feleséget csókolgatták, sírva ölelgették, s közben elfelé menet meg vittek mindent, ami megtetszett nekik. Az a mamlasz Miska meg csak hagyta. Magyarázta ő az anyósának, hogy náluk ez így volt szokás. Ha tetszett valami, elvihetted, más is vihette, ha szerette volna. Két hét múlva az anyós is elment. Féltette a vagyont. Emésztette a bánat, a szégyen. Mérget evett ő is, ha már a férje után vágyott, ugyanazon olajos üstben főzzék a Pokolban. A lány sírva tartotta a fejét, törölte a habot a szájáról, hallgatta az utolsó szavait: 
      – Elemészt a tűz édes lányom! Nem való nekem már ez, az Uram mellett a helyem! A temető szélén rá temessetek! Puha még a föld, könnyen jár még az ásó, a lapát. Elemészt a tűz, lányom! Szeretlek lányom, apád is szerettem! Szép rózsám, virágom, mély tüzű szemedben magamat látom. Elomoló hajad magaménak látom! Gyűlöllek lányom, ezt tetted, de szeretlek is érte. Mentsd magadat, lányom! Elemészt a méreg… 
      – Anyám én nem… Nem ezt akartam, anyám! Drága édesanyám, miért tette ezt velem? Életben maradjon drága anyám! Szalad a Miska már orvosért! Bocsásson meg nekem anyám! Drága Édesanyám… 

Mindig ezek a könnyes históriák? Igen Fiam! Mi más maradt meg? Csak a könnyes históriák. Ne nevess, Fiam, ez így igaz! Mindenki megmondhatná a faluban. Még a házat is megmutatnák, és a sírok helyét. Mindenki tudná ezt Fiam! 
      Azt kérded, mi lett velük aztán? Hogy boldogan éltek-e? Nem. A lány mindig rendezgette a férjét. A férje meg csak a tejszínt szerette, a lány sem vetette meg a cikória kávét. Sok gyerekük született. Ahány, annyi felé szaladt a világban. Csak egy maradt meg velük a faluban. Megvette az utcában a szemközti házat. Ő mesélt sokat az anyjáról, meg a faluban mindig sokat pletykáltak róluk, ha ők nem lettek volna, miről trécseltünk volna a padoknál?! Átveszekedték a nappalokat, de az éjszakákat megédesítették. Ezt beszélték róluk. Mert az az asszony tudott ám pörölni, és makacs is volt. De megöregedtek. Miska is ráunt a sok vitára. Jobb szerette már a csöndet maga körül, ezért inkább csak nyelt. De az asszony még akkor sem hallgatott el. Hogy a nyugdíj kevés. A Miska lusta. Pedig nem volt az lusta, csak szeretett elheverészni délután. Hogy nem mos kezet vécé után. Nem törli le a lábát, ha bejön a kertből… Na, egyszer aztán Miska is megszólalt, amikor felverte az asszony a szendergésből, az asztalra csapott egy akkorát, hogy a pozdorjalemez is megrepedt: 
      – Elég legyen már! Ssz… Hogy azt a keservit magának! Ssz… – úgy kezdett épp sziszegni, mint lánykéréskor a leendő apósa. A felesége fel is húzta az orrát: 
      – Nem tetszik valami? Akár el is mehetek! 
      Miska igen megmérgesedett, nem is tudta mitől, hiszen mindennap pöröltek vele, aznap talán a szelek kínozták, vagy a bütyke fájt jobban, mint egyébként, de azt mondta: 
      – Szedje a sátorfáját, ha már ajánlgatja és menjen isten hírivel! 
      Elkerekedett az asszony szája, nem tudott rögtön szólani: 
      – Úgy-e? 
      – Úgy! – mondta Miska, s karba tette a kezét, s eltökélt, de durcás arcot vágott. 
      Az asszony nem szólt többet, fogta magát, összepakolta a holmiját, s áthurcolkodott a lányához. 
     Miska az elején igen jól érezte magát. Nem parancsolt neki senki. Feltehette a lábát a székre. Elől hagyhatta a sonkát, a bort. Széthajigálhatta a zokniját. Nem söpört minden nap. Csak úgy kényelmesen. Felhangosította a rádiót, hogy a szobából kilépve is hallja a focimeccset, a híreket, az időjárás-jelentést... Hajnalban a fotelben ébredt, a borosüveg üresen hevert mellette, morzsák fele a szőnyegre hullt, a rádió világslágereket sugárzott. Aztán szaporodtak a koszos gatyák. A lánya át-átjött, kérdezgette, hogy apuskám, mi történt, anyus folyton sóhajtozik utánad, ott ül a konyhában, és sírdogál, még répaszelés közben is, nem hagymát pucol. Mi történt Apus? 
      – Menni akart, hát hadd menjen! Nem volt jó neki semmi, nem békélt meg az velem… – és sok hasonlót mondott az öreg Miska. Közben érezte ő, hogy ez így nem jó, mert már megette az összes kolbászt, csak a megfaragott sonkacsülök lógott a kamrában, a kenyereket kiette a fagyasztóból, boltban meg sohasem járt még az elmúlt 60 évben, főzni sem látta még senki... Meg hát együtt éltek már mióta, már megérezte az asszony szagát azon a lánya által át-áthozott lábos levesen is. Csak hiányzott neki, de nem akarta bevallani Miska, mert addig mindig neki kellett engedni. Aztán már tiszta ruha sem nagyon maradt. Megszokta a tiszta ruha illatát. Söpörni továbbra sem érzett nagy hajlandóságot, kicsit odapiszkált néha, de kilátástalannak tűnt a házimunka. A lánya lebetegedett, a dereka miatt feküdnie kellett, az orvos még deszkát is javasolt neki, mert az orvosság nem sokat ér, csak a kemény deszka használ, meg az idő. A felesége vitte át a levest. Nem látták egymást vagy egy hónapja már. Miska tartotta magát, nézett keményen. Az asszony meg-megigazított ezt-azt, kicsit sepert, de fél óra után hazament a lányához. Nem beszéltek sokat. Miska nehezen aludt azon az éjszaka. Másnap nem jött az asszony. Csak harmadnap. Akkor nekiállt mosni. Miska a körmét vágta éppen, késsel, előbb kiáztatta a lavórban forró vízben egy órán át, de úgy is nehezen ment, nyögött, alig érte el a pocakjától a lábujjait. Az asszonyt hallotta, de ő csak a kisrádiójával volt elfoglalva, fel is hangosította, ki ne hallatszódjon a nyögés, és ült a konyhában, hallgatta a focimeccsét, körkapcsolás, hat helyszínről… Hallotta az asszonyt, hogy mocorog, tesz-vesz, talán mosott is, de csak addig volt benn nála a konyhában, amíg letette elé a lábos bablevest, és fél kiló felszelt kenyeret. Akkor sem szóltak szinte semmit. Az asszony megint nem jött pár napig. Akkor sonkás tésztát hozott. És néma csöndben takarítani kezdett. Felsöpörte a morzsákat, felrázta a dunyhákat, lecserélte az ágyneműt. Egész estig maradt. Az öreg Miska inkább elbíbelődött kinn a kertben, nehogy azt a csöndet kelljen hallgatnia, csak este ment be a házba, gondolta, nem lesz már ott az asszony. A konyhában egy tányér gulyásleves állt, alig langyosodott el, még épp jó volt, ahogy Miska szerette, nemrég mehetett el az asszony, gondolta. Aztán bement a szobába, nem gyújtott villanyt, megszokta, hogy spórolni kell a sváboknál, csak odabotorkált az ágyhoz. Fáradt volt, nehezen ment már az ásás. Kis krumplit szedett ki az unokának, szerette az új krumplit. Hát, ahogy letolja a nadrágját, s elhajítja, hallja az asszony hangját, hogy a székre, Miskám! Csak szépen! Na, gondolta, sok volt a bor, nem érezte, hogy megártott volna, de lehajolt, ha hangot hall a babonás ember, hát hallgasson rá, ki tudja, talán jót akar. Az ingét is elhajította, nem mintha direkt tette volna, csak addigra kiszállt a fejéből a gondolat, hogy a székre kell tenni az inget. Hallja a hangot újra, hogy Miskám! Ezt is a székre! Csak szépen, nem a cigánysoron vagyunk! Hát igen, gondolta, kicsit több vöröst ittam ma, mint szoktam, az az istenverte lőre! Holnap majd fehéret hozok a hébérrel. Hát úgy, trikóban, gatyában akart ágyba bújni, erre a hang újra szólítja: és a pizsama? Már kezdett elege lenni az ugráltatásból, de még utoljára azt is húzott, tudta, merre keresse. Amikor bemászott az ágyba, furcsa meleg fogadta. Nem a bor miatt hallotta a hangot. Az asszony ott feküdt az ágyában. Nagy forróság támadt azon az éjjelen Miskában. A sötétben nagy fényeket látott gyulladni. Régen érzett ekkora boldogságot. Persze másnap az asszony tovább ugráltatta és a fények már csak pislákoltak éjjelente. Mert így van ez, Fiam! Ezt írjad meg! Ez így igaz! Api azt gondolta, ez vár rá. Történet lesz ő is, róla is mesélni fognak a padoknál. Így is lett, pletykáltak rólunk, rólatok, Fiam. Hát még mióta írsz! Kiírsz ezt-azt. De ilyenek a népek. Mindent elhisznek, ami nem igaz, azt is! Mindig kell nekik valami, csak csámcsogni tudjanak. Nem értenek a népek semmit! Most már ezt is tudom. Könnyebb lett volna, ha régen is tudtam volna. De nem tudtam.