Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 5. sz.
   
 
 

IMRE LÁSZLÓ 

Személyiség és életmű 

Emlékezések Németh Lászlóra:
„Európai látókörű magyar” 


Vajon miért foglalkoztatja sok-sok évtizede a kortársakat és az utókort Németh László személyisége? Hiszen nemcsak a strukturalisták vélték mellőzhetőnek a szerzőt és a biográfiát, hanem már jóval előttük „zárójelbe tették” az írók karakterjegyeit a művek kedvéért. A kézenfekvő magyarázat: maga Németh László kezdettől nem elsősorban szépíró akart lenni, hanem a „magyar szellemi erők organizátora”, minek folytán remekművei mellett közösségi és egyéni életrecepteket is kínált. Azaz (talán legközvetlenebbül Tolsztoj hatására)  esztétikai ambíciói mellé, sőt fölé nőtt világ- vagy legalábbis nemzetmegváltó küldetéstudata. Ez azután heves reakciót váltott ki környezetéből, s ahogy az lenni szokott, maga után vonta a rajongók vonzalmát s az ellentábor ingerültségét. Hiszen a vallás-, vagy legalábbis szektaalapítónak empirikus énjével, életvitelével kell hitelesíteni programját, így aztán a tanítványok által gerjesztett kultusz, valamint a kételkedők, az elutasítók, sőt a vádemelők leleplező szándéka egyaránt a karakter, az életrajz fokozott előtérbe kerülését indokolja. 

Ebben a magyarázatban is sok igazság van, de mégsem pusztán erről van szó. S nem is csak arról, hogy az 1920-as évektől (minden visszahúzódó aszkézise és puritán remetehajlama mellett is) roppant érdekes dolgoknak volt részese. Baráti közelségbe került Babitscsal, a század eleje egyik meghatározó egyéniségével, majd tíz évvel később Móriczcal, ennek mintegy ellenpontjával. Írótársaival járt Gömbösnél, húsz évvel később pedig személyes találkozást kezdeményezett vele a sztálinista diktátor, Rákosi Mátyás. Volt iskolaorvos és Gandhi-követő, farmot alapított Debrecen közelében, a Bocskaykertben. Kora legnagyobb művészeivel került intim barátságba (Borsos Miklós, Sinkovits Imre, Illyés Gyula), s volt Balaton-melléki különc „ön-száműzött”. A hatvanas, hetvenes évek hivatalos kulturpolitikájának legfőbb irányítója, Aczél György is a „közelébe férkőzött”. (Az idéző jelbe tett kifejezés azt akarja hangsúlyozni, hogy a barátságot Aczél kezdeményezte, de azt sem szükséges tagadni, hogy nevezett politikus – főleg a múlt és jelen más politikusaival összevetve – spontán irodalmi érdeklődéssel és jelentékeny olvasottsággal rendelkezett.) Mindeközben három évtized vezető színészei, rendezői, dramaturgjai, filmesei is körüldongták olykor-olykor. 

Németh László személyisége azonban mindezen okoknál inkább lett érdekes sokak számára nagyon hamar azért, mert kivételes műveltsége, kiemelkedő intellektuális és etikai adottságai miatt egyszerűen sokan „rászorultak”  életére és véleményére. Magyarán: a húszas évektől olyan konfliktusok, tragikus sorsfordító események követik egymást a nemzet életében, amely alkalmakkor a közösségi tanácstalanság szükségképpen fordult feléje (jobb- és baloldali megoldáskínálatok, visszacsatolások, világháború, szovjet rendszer, 1956 stb.). Máig megoldatlan kérdések, a múlt és jövő létkérdései forognak kockán így vagy úgy az ő választásaihoz, javaslataihoz, elutasításaihoz, kételyeihez, reményeihez kapcsolódva. Tehát nem pusztán Németh László ilyen vagy olyan viselkedése az érdekes a visszaemlékezésekben, hanem a rendszerváltozásig, sőt tovább meghosszabbítható dilemmasor (nem annyira sakkfeladványhoz, sokkal inkább egy tömegkatasztrófa utáni sürgető feladatokhoz hasonlítható), rejtvénysor megközelítése teszi folyton aktuálissá Németh László életműve mellett a valóságos emberi jelenséget. 

Jól tudja ezt Monostori Imre, a kötet szerkesztője, s a lehető legszélesebb körből válogat. A címmel („Európai látókörű magyar”) valamiféle szűkítésre céloz, hogy ti. a nemzeti sorskérdéseket korszerű európai műveltség és látókör birtokában mérlegelő gondolkodóról van szó. Egyébként: a „sorskérdés” szót ma széltében-hosszában használók számára az is tanulságos, amilyen kifogást e terminus ellen Szentkuthy Miklós emel Kabdebó Lorántnak adott interjújában: „Nem haragszol, ha megjegyzem halkan, hogy a ’sorskérdés’ kifejezést nem a legeslegjobban szeretem. Fura németes szóképzés – Schicksalsfrage – némi felfújtságot, ünnepélyességet érzek mögötte, és ezért számomra kicsit idegen. Józanságom visz rá, hogy ilyen németes kifejezést túl romantikusnak véljek. Az ilyesfajta újfajta kifejezésnek az a veszélye, hogy fiatalabb és tapasztalatlanabb emberek megrészegülnek tőle. Majdhogynem zsargonná válik, és akkor a fiatalok megmámorosodva a szó újdonságától totemként, fétisként kezelik. Nem is érzékelik azt a mély és komoly tartalmat, ami e mögött a burok mögött van. Már csak ezért sem viseltetem a legnagyobb tisztelettel az ilyen Schikcksalsfrage-szerűségek iránt, amilyeneket a német szellemtörténeti mozgalom szakmányban gyártott.” Az 1983-ra datált interjút már csak azért is érdemes volt hosszabban idézni, mert az emlékezéskötet értékeire és érdemeire hívja fel a figyelmet. Ugyanis a mai olvasók túlnyomó többségének eszébe sem jut, hogy a „sorskérdés”-t a német szellemtörténethez kapcsolja, aminél nagyobb baj, hogy megint mások (jelesül ez esetben Szetkuthy) azt hiszik, hogy a terminus import jellegével talmiságát sugalmazhatják. Valójában például Széchenyi nemzetmentő eszméinek és fogalmainak jó részéről mondható el ugyanez, s ettől hazai funkcionálásuk zavartalan lehetett. Jellemző (és őszinte), ahogy Szentkuthy alkati okokkal magyarázza a fogalomtól való idegenkedését, ami majd sok más megnyilatkozó esetében is előfordul, hogy tehát Németh Lászlóra emlékezve magukról beszélnek. 

Szentkuthy nézőpontja a nemzedéktársé, aki sokféle út, többféle program, megannyi lehetőség egyikeként mérlegeli Németh László vállalkozását. Innen az (egyébként megbecsülő és szeretettel teli) állásfoglalás specialitása: mintha nem venne tudomást arról, hogy ama nagy generáció kísérletei közül egy-kettő bizonyult maradandónak a 20. század vége felől nézve. Ebben tér el Szentkuthy múlt-képe azoktól, akik több nemzedékkel Németh László után léptek fel (az ötvenes években mintegy a stafétabotot szándékoztak átvenni tőle: Fodor András, Vekerdi László), vagy azoktól, akik mintegy alkotótársaivá váltak (színházi vagy filmes emberek: Benedek András, Hintsch György), illetve a tisztelőktől s az emlékezők egyéb rétegeitől. 

Monostori Imre szándéka e kötettel (immár Németh Lászlóval foglalkozó sokadik kötetével) részben kapcsolódik korábbi kísérleteihez és eredményeihez: megmagyarázni az életművet, s mintegy meg is védeni félreértésektől, félremagyarázásoktól, vádaskodásoktól. Részben tovább is megy, amennyiben a korábbinál árnyaltabb képet sikerült produkálnia. Úgy válogat ugyanis az emlékezések közül, hogy meglehetősen eltérő pozíciójú emlékezőknek ad szót. A rajongók kissé háttérbe szorulnak a fenntartással élők javára. Nem idealizálni akarja tehát az írót, nem minden szándékában és viselkedési formájában normává emelni (ez lehetetlen is volna), hanem megérteni és megértetni azt az ifjú nemzedéket, amely Trianon után eszmélkedve kivételes hivatástudattal lép fel, mert veszni látja nemzetét, kultúráját, mindenét. (Ez a kétségbeesés magyarázza olykor provokatív fogalmazását, mint erre maga is rámutatott.) A furcsa, s még inkább fontos azonban éppen az, hogy miközben szinte minden gesztusa az első világháború utáni krízisből, a 30-as évektől pedig a fenyegető német veszedelemből vezethető le, azonközben épp azok számára szállít immár sok évtizede szellemi muníciót, akik belátták és belátják, hogy az 1990-es években és még később már képtelenség merőben az elcsatolások miatti háborgásokra, azaz nemzeti önsajnálatra szorítkozni, az egykori Nagymagyarország vármegyéit képviselni stb. Sokkal inkább van szükség az új helyzetekre új megoldást kereső, humánus és integratív javaslatokra, amint ezt Németh László megkísérelte a harmincas években a tejtestvériség-eszmével és sok minden egyébbel. 

Gondolkodása és személyisége tehát nemcsak irodalomtörténeti adalék, hanem szinte minden mozzanatában folyamatok és törvényszerűségek, mechanizmusok és komplikációk magyarázója és illusztrálója. Ahogy például Bohuniczky Szefi leírja Schöpflin és Németh megismerkedését és egymástól idegenkedését, az eminens módon magyarázza egymást követő nemzedékek eltérő feladatvállalását, illetve azt, hogy tulajdonképpen képtelenek megérteni egymást. Németh László számára ha nem is érdektelenné, de legalábbis meghaladott fontosságúvá vált a Nyugat első nemzedékének az a funkciója, amiképpen új modort, új, nyugatos irodalomszemléletet hoztak, hiszen ez az összeomlás és az 1920 utáni újrakezdés szempontjából olyan sokat nem jelentett. A századfordulón, századelőn indulók provokatív életigénye és felszabaduló vitalizmusa számára viszont teljességgel felfoghatatlan volt Németh László aszkézise. Schöpflin Aladár szerint Németh László még a sört is úgy itta, mint egy vallásalapító, aki azon töpreng, „eltiltsa-e híveit a sörtől, vagy engedjen meg nekik ennyi élvezetet? Kálvin ilyen lehetett.” A Kálvinhoz való hasonlításban tulajdonképpen nem lebecsülés (bár nem is rokonszenv) szólal meg, mégis egyértelmű, hogy Schöpflin (de Babits is) úgy fogta fel: ők a nemzetet sírba döntő régi Magyarország elleni harcukkal a magukét már megtették, a katasztrófa utáni messianisztikus felbuzdulásoktól egész valójukkal idegenkedtek. (Kosztolányiék szemében is Németh László lázas ügybuzgalma vészesen emlékeztetett az általuk lenézett, dilettáns szörnyetegnek tartott Szabó Dezsőre.) 

Persze, nem volt szükség nemzedéki ellentétre az idegenkedéshez. A kortársak esetében lehetett szerepe a féltékenységnek (pl. Máraiban), vagy alkati különbözésnek, mondjuk a megváltó szereppel szembeni fenntartásoknak. Ahogy Cs. Szabó László mondja Huszár Tibornak adott interjújában: „Lám, lám, van egy aszketikus primadonnánk, gondoltam elég értetlen iróniával. A nagy különbséget Németh László és magam között abban éreztem és abban látom a mai napig, hogy ő szerepeket vállalt, apostoli vagy vértanúi szerepekben látta magát.” Cs. Szabónak – természetesen – joga van egy ilyennek látott magatartást távolságtartással kezelni (ahogy Gyulai Páltól Salamon Ferencig sokan vetették el Petőfi apostoli és vértanúi pózait, sőt Arany sem látta ezt sokkal másképpen, legfeljebb tapintatból nem szól róla), mégis nagyfokú értetlenség a részéről „ember és szerep” korrelációjának differenciálatlan értelmezése. 

Nyilvánvaló, hogy az író késztetéseinek és erkölcsi vállalásainak teljesen kívülről való megítélésével ugyanis aligha megyünk sokra. Más dolog az (s az ilyesfajta visszaemlékezések csak életszerűbbé és érthetőbbé teszik az író alakját), hogy súrlódások és félreértések is kísérik a „nagy ember” életvezetését. Nem is gyarlóság, hanem a körülményekkel járó sajnálatos vesztesége a partnernek az, amire a színész Nagy Attila utal. Szívesen került volna közel Németh Lászlóhoz, ám a kívánt intim viszony nem alakult ki: „Németh László mind konokabbá, keserűbbé és megszállottabbá változott. Elkövette a maga kis vétkeit kirekedése érdekében. Pusztába vonult, mint Mózes.” Az igazi sérelem azonban nem ez volt, hanem: „Elég számos találkozásaink során éreztette ugyan, hogy kedvel engem és kedve szerint való  művésznek tart, de emberi kapcsolat a szó igazi értelmében soha nem alakulhatott ki közöttünk. Én mindig mohó érdeklődéssel vártam, hogy egyéni életem és szellemi építkezésem kérdéseire válaszokat adjon, ő pedig elsiklott ezek fölött. Mindig azt éreztette velem, nem ér rá, problémáim kívül esnek érdeklődési körén.” Ez pedig már a nagy író, a nagy szellem majdnem szükségszerű, a kivülállók megítélése szerint nem rokonszenves vonásaihoz vezet el. (Ismeretes, hogy Goethétől Tolsztojon át Arany Jánosig sok nagy írót tartottak elutasítónak, ridegnek, kevélynek, amiért szellemi munkára, alkotó tevékenységre fordítható – őszerintük katasztrofálisan kevés – idejükkel takarékosan bántak, azaz: elhárították az érdeklődők, „csodálók” közeledését.) 

A csakugyan igaz barát, s az írói életművet is mélyen értő Borsos Miklós meg azokra a pontokra mutat rá, amelyeken Németh László meggyőződésének, ismereteinek, ízlésének és műveltségének korlátai, bizonyos mértékű következetlenségei szemlélhetők: „A tihanyi 1965-ös kiállítások után megjegyezte, kár, hogy nem maradok meg a portréim világa mellett, és hogy más, nyugati eredetű formanyelvvel ’kísérletezem’. Jobb volna, ha ’magyar művészetet’ csinálnék. Ezt az a Németh László mondta, akinek minden gondolata, sora, írása – a Tanu tanuságtetele szerint is – nyugati eredetű. Valamennyi hőse, Misztótfalusi Kiss Miklóstól a nyugatból táplálkozott. Érthetetlen, hogy a nagy magyar képzőművész mesterekben nem látta meg, hogy mit tanultak a nyugattól. Miféle magyar művészetre gondolt, nem tudhatni. Talán csak nem a sváb eredetű mézeskalács huszárokra, vagy a protestáns menekültek által Erdélyben vagy a Felvidéken meghonosodott cserépdíszítményekre?” Annak idején Borsosnak ezek a kitételei rosszul estek a Németh László hívek egy részének. Ma már kijelenthetjük, nem egészen indokoltan. Hiszen ez a pengeéles fejtegetés arra mutat rá, hogy vagy Németh László nem értette és ismerte kellő mértékben a 20. század első felének képzőművészetét, vagy Borsos Miklós nem értette és ismerte kellő mértékben a 20. század első felének irodalmi avantgardját, az azzal kapcsolatos fenntartások megalapozottságát. Kétségtelen, hogy Németh László ízlése, programja távol állott Kassákék hol anarchista, hol bolsevik lázadásától, amelyik ha nem is végződött tökéletes kudarccal, de maguk is beismerték eszközeikhez és törekvéseikhez fűzött reményeikben való csalódásukat. (Sok egyéb mellett erre utalt a Németh-hez közelálló s az avantgardban igazán tevőlegesen jártas Illyésnek az a gesztusa, hogy idősebb korában – és nem politikai vagy taktikai megfontolásból –  avantgard kísérleteit nem tartotta figyelemre érdemesnek.) Borsos Miklós ezt az irodalmi „csőd”-öt ismerte kevésbé (ahogy ifjúkori avantgard korszaka után József Attila is visszatér a hagyományos hanghoz és formákhoz). Nem lebecsülést kell tehát látni Borsos Miklós nyilatkozatában, hanem két nagy szellem már- már elkerülhetetlen korlátainak, eszmeütközéseinek tanulságát mérlegelni. 

Hasonóképpen nem igazságot osztani és ítélkezni, hanem megérteni és megmagyarázni kellene azt az áthidalhatatlan szemléleti szakadékot, ami Németh Lászlótól a nyugati, illetve tengerentúli emigráció képviselőit elválasztja. Az emigránsok álláspontja ugyanis legjobb szándékuk mellett sem lehet hiteles, és nem is azért elsősorban, mert elszakadtak (ahogy mondani szokás) a hazai valóságtól. (Emiatt a 19. században a Kossuth-emigráció tevékenysége is nagyon rövid idő alatt gyakorlatilag használhatatlanná vált.) Hanem azért, mert a tavollévők, mégha nem is álltak a Szabad Európa Rádió vagy a londoni magyar adás szolgálatában, éppúgy meg voltak kötve, be voltak határolva, mint az itthoniak. Ha itthon a helyzet sok tekintetben javult, ha Németh László elfogadhatónak vagy dicséretesnek tartott ilyen vagy olyan közművelődési vagy szociális tendeciát, ezt igazán akceptálni nem volt könnyű odakintről, hiszen minél jobban mentek volna a dolgok idehaza, annál kevésbé lett volna indokolt a „kint tartózkodás”. Nem jelenti ez azt, mintha az emigráció egésze lehetett volna az „ellendrukker” szerepével vádolható, azzal, hogy minél rosszabb itthon, annyival könnyebb és hálásabb a kinti ellenpropagátor helyzete, tehát szinte kellemetlen, szinte zavarba ejtő a konszolidáció, a diktatúra puhulása ebből a szempontból. Ami még a leghumánusabb, legkorrektebb „emigráns” esetében is azt jelenti, hogy a hazai kontextus elé helyezi az odakintit. Nem véletlen, hogy a több évtizedesre nyúló elkülönülés aztán meg is hozta a maga értéktorzulásait, amikor is odakint Márai és Wass Albert lettek a magyar széppróza óriásai, hiszen a kinti megszólalást voltak kénytelenek hitelesnek elfogadni. 

A magyar szellemi élet másik „kényes” kérdése, a kisebbségi magyarsághoz fűződő viszony is fel-felbukkan az emlékezésekben. Szabó Zoltánnak például máig érvényes észrevétele az, hogy a hazai hibák rontják a hazainál nagyobb veszedelmeknek kitett töredék magyaság esélyeit. Ez azzal a tanulsággal is szolgál, hogy a sokszor távoli múltnak látott 1930-as évek problémái elevenebbek, mint valaha. Németh László ebben a vonatkozásban is túllépett a szabványválaszokon, s nem is csak azzal, hogy a két világháború közötti „Mindent vissza!” provokatív, sokat ártó kórusától elhatárolta magát, hanem azzal, hogy nem taktikai szempontból pártolta a közép-kelet-európai népek összefogását és megbékélését, hanem azért, mert őszinte érdeklődés és jóindulat élt benne a szomszéd népek iránt. Megvolt benne az az igazi műveltségből, igazi humánumból és igazi magyarságból szövődő kéznyújtási ösztön, ami a 21. század elejére sem vált általánossá. Nyilvánvalóan egyszerűbb és hálásabb, kevesebb szellemi és erkölcsi erőfeszítést igényel Nagymagyarország térképét emelgetni tüntetéseken, az 1920-as években Magyarországról Erdélybe exportált székely himnuszt énekelni, s mindenben a szomszéd népcsoportokat hibáztatni, mint szembenézni a magyarság mulasztásaival, mint megtanulni e szomszédos népek nyelvét és kultúráját, s őszinte és korrekt viszony kimunkálásán dolgozni. Németh László másban sem, ebben sem a könnyebb és népszerűbb utat választotta, amiért viszont nem sok elismerésben részesült. Marxista-leninista oldalról mégiscsak nacionalistának minősült, hiszen valóban nem osztályalapon közelítette meg a kisebbségi magyarság dilemmáit, a két világháború közötti irredentizmushoz képest meg utópista ábrándkergetőnek, vagy egyszerűen pozíciófeladó hazaárulónak tartották. 

A Monostori Imre által szerkesztett kötetnek egyik értéke és érdeme, hogy a múló időt is reprezentálja. Arra mutat rá, hogy mindazok a kérdések, amelyek a Németh László életművét meghatározták, szükségképpen módosulnak minden eltelő évtizeddel. A feleség, a család kérdésköre már az író életében megváltozott. A Bűn és némely drámák beállítása megenyhült, s ha kegyetlenül őszinte s bizonyos erkölcsi kérdésekben máig erejű máig az egykori művészi megidézés, utóbb egy másféle igazságosság és méltányosság másfajta életigazságokat kínál. Az irodalompolitika, a csoportok határai sem ott húzódtak már a pálya végén, s pláne a mából nézve, mint egykor. Az  emlékezők nem bűnösöket és felelősöket keresnek immár, hanem a jelennek és a jövőnek szóló tanulságokat. Megható például, hogy Karinthy Ferenc mennyi gyöngédséggel, őszinte ragaszkodással szól Németh Lászlóról többkötetes naplójában, de az itt közölt részletben is. Pedig semmit nem hallgat el: „Ifjúságomnak egyik bálványa és mumusa. Lelkesedtem a Tanúért, Berzsenyiért, a Magyarság és Európáért, lüktető, nyughatatlan szelleméért, kereső, örökös felfedező szenvedélyéért, mely akarva nem akarva magával ragadta az olvasót. Aztán a Kisebbségben sok részigazságával és ijesztő felszínességével, elsietettségével, benne persze néhány öv alatti ütés is többek között apámra is, aki különben akkor már nem élt. Emlékszem, milyen reveláció volt Babits Pajzzsal és dárdával című válasza, a magyar esszé azóta is utolérhetetlen remeke. És a mélypont, a szárszói beszéd, 43-ban, a munkaszolgálatos szörnyűségek és Auschwitz árnyékában a fő gondja, hogy majd azután a háború végeztével Schylocknak a szív kell.Szubjektíve, nyilván, érthető Karinthy Ferenc indulata, csak a rendszerben látás komplexitása hiányzik belőle. 

Ami egyébként nemcsak az ún. zsidókérdésben, hanem más ügyekben is nélkülözhetetlen. Az 1930-as években például a bolsevizmusnál is nagyobb veszélyt látott Németh László a német terjeszkedésben. Az egykéző magyarsággal szemben a szaporodó, gazdagodó dunántúli németség (melynek egyes szervezetei nem maradtak érzéketlenek Hitlerék pángermán agitácója iránt) mozgolódása főleg Ausztria német bekebelezése után azt a pánikot keltette, hogy a bámulatos katonai sikereket elérő Hitler a relatíve nagy létszámú német kisebbségre hivatkozva (Csehország után) Magyarországot is „elnyeli”. Ez a néhány évig tartó „pánik” (melynek emlékét a Kisebbségben és még jó néhány Németh-mű őrzi)  azóta egyszerűen kiesett a magyar nemzet emlékezetéből (annyira más irányt vettek az események a 40-es évek elején), de minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy az ország (s ezen belül a népi értelmiség,  a népi írók is) a mából visszatekintve szinte megmagyarázhatatlanul kevés ellenállást tanúsított a magyarországi németek szovjet kényszermunkára „hajtása”, illetve nyugatra deportálása ügyében. A kortársak akkori tájékozottságát ugyan ma már aligha lehet rekonstruálni, nagy általánosságban mégis találhatunk kivetni valót Németh László (és mások) egykori álláspontjában. Tagadhatatlan viszont, hogy amit valaki gondol és ír egy adott időpontban, azt későbbi emberirtások, borzalmak olyan súlyúvá avatják, amit az illető nem láthatott előre, s amiért felelőssé nem tehető. (Képzeljük el, hogy Petőfi vehemensen nemességellenes agitatív versei milyen gyilkos uszítással lehettek volna vádolhatók utólag, ha a forradalmi események ”nemesség-irtás”-ba torkollanak!) 

Hasonló a helyzet az ötvenes évek dolgában. Ma szívesen állítják be úgy, mintha a magyar írók valamiféle kiegyezést kötöttek volna a Kádár- rendszerrel. Nyilvánvaló ezzel szemben, hogy Németh László semmiféle nyilt vagy titkos kompromisszumot nem kötött, illetve nem is köthetett, mert minden fenntartása ellenére sem érezte a Kádár-rendszert alábbvalónak a Horthy-rendszernél, amellyel (kénytelen-kelletlen) szintén együtt élt mindenféle paktum nélkül, s amelyet (pl. a Bűn című regényének tanúsága szerint) legalább ilyen mértékben elviselhetetlennek tartott. 1989 óta (talán mert több mai véleményalkotó úgy lett szocializálva, hogy a bukott vagy leváltott rendszerben az égvilágon semmi pozitívumot nem szabad felfedezni) divat lett azon elmélkedni, hogy Németh László miképpen tudott a „gyilkos” rezsimmel megbékélni. Van ezzel szemben olyan koronatanú is (Kristó Nagy István), aki szerint „a szocialista építés eredményeivel s a Kádár-féle politikával, azon belül az Aczél György irányította kulturális szférával kapcsolatos igen elismerő véleményeit sose írta meg, mert úgy tartotta: opportunusnak vélnék.” Ezt megintcsak nem lehet kizárólag politikai és történelmi fogalmakkal megragadni. Kivételes személyiség, etikai végletesség kellett hozzá, ami például oda vezetett 1945-ben, hogy szinte örült annak, hogy a háborúban a budai villa elpusztult (ezt is Kristó Nagy István írja), „hiszen ezt a ’kizsákmányoló’ após támogatásával emelt fényűző objektumot, amely persze csak az írók többségének lakásával összevetve számított luxusvillának, mindig ’bűn’-nek tekintette.” Egy kissé leegyszerűsítő paradoxonnal, de kétségkívül találó fogalmazással definiálta ezt Hegedűs Géza: „Egyszer elmondtam neki, hogy milyen izgalmat jelent a számomra az, hogy ő minden jobboldalitól balra, és minden baloldalitól jobbra áll. Láttam, mennyire örül ennek a megfogalmazásnak és menynyire egyetért vele.” 

Mondanunk sem kell, hogy ez a Németh Lászlót valóban jellemző meghatározás nem pusztán annyit jelent, hogy minden politikai rendszerrel vagy párttal kapcsolatban súlyos (és jogos) kifogásai voltak. Hanem azt is, hogy olyan elvek és eszmék jegyében élt és alkotott, amelyek tényleg eltértek a létező politikai csoportosulások elveitől és gyakorlatától. Ugyanakkor mindez nem intézhető el úgy, mintha valami ködfaló Don Quijote, valami különc utópista megszállott lett volna. Mind a kapitalizmus, mind a marxista-leninista szocializmus elutasításával azokhoz a végső soron a kereszténység korai korszakára visszavezethető princípiumokhoz maradt hű, amelyek feladása teljesen lehetetlenné tette volna ennek a gigantikus intellektuális és morális szerkezetű életműnek a működését. Az „Európai látókörű magyar” azért nélkülözhetetlen a 20. századot megérteni kívánó igényes olvasó számára, mert aki eme magaslatokat és mélységeket, ezeket a katasztrófákat előrejelző prognózisokat „meg akarja takarítani”, az voltaképpen magát fosztja meg a helyes válaszok esélyétől. Németh László semmiképpen nem adott támadhatatlan válaszokat a 20. század irodalmának és történelmének kérdéseire, de teljes bizonyossággal állítható, hogy helyes válasz Németh László nélkül nem adható. Azért izgalmas és fontos ez a könyv, amiért az életmű is: a szentség és a zsenialitás magaslatainak a közelébe visz, s talán nem is konkrét állításai nélkülözhetetlenek, hanem a mindent akaró erőfeszítés bátorítása: ha igazán megértettük és átéltük, már parancsszerű szuggesztiójától sem szabadulhatunk. Valamikor némi malíciával mondogatták, hogy nem ok nélkül vonzódik Németh László a bizarr géniuszokhoz, Széchenyihez, VII. Gergelyhez, Tolsztojhoz. Csahogy (s ezt bizonyítják újra és újra az emlékezések) e bizarr géniuszok és környezetük ádáz vitájában az igazságtalansággal és az embertelenséggel, a szellemi és erkölcsi nívótlansággal megalkudni képtelen magatartás nem múló érvényességgel élhető át. (Szerkesztette: Monostori Imre, Tiszatáj Könyvek, Szeged 2006