Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 4. sz.
   
 
 
VALASTYÁN TAMÁS 

Egy 18. századi lélek vándorlásai 

Beszélgetés Bálint Péterrel 


– Beszélgetésünk apropója az az örömteli momentum, hogy 2006-ban te kaptad az Alföld-nívódíjat, ráadásul első helyezést értél el a Csokonai regénypályázaton. Mindez azért tekinthető mérföldkőnek a pályádon, mert egyrészt nem nagyon halmoztak el eddig kitüntetésekkel, másrészt ez a két díj amellett, hogy a Debrecen szellemi-kulturális életében betöltött szerepedet ismerte el méltóképpen, a lokalitáson túlmutató jelentőséggel is bír, hiszen az Alföld-díjasok hagyományosan a szakmájukban legjelesebbek közül kerülnek ki, Csokonainak pedig az egész életműve európai kontextusban értelmezhető. 

– Éppen tegnap kaptam meg postán Szentkuthy hatalmas interjúkötetét (Az élet faggatottja), és abban olvastam, hogy a Prae megjelenésének harmincötödik évfordulóján egyedül a nyakkendőjével ünnepelte meg ezt az irdatlan nagy regénymonstrumot, amit csak azért idézek, mert azon túl, hogy Szentkuthy Miklós az életem folyását, írói gondolkodásom, mentalitásom kialakulását valami módon meghatározta, vele ellentétben nem mondhatom el, hogy csak öreg koromban kaptam meg az első jelentős díjamat. A magam részéről egyrészt tényleg örömmel tudom nyugtázni, hogy az Alföld-díjat megkaptam, másrészt nem egészen lennék őszinte, ha eltagadnám, hogy voltak persze más jelentős díjaim is, hiszen kaptam Literatúra-díjat, ezen túl egészen fiatalon lehettem Móricz- és Nagy Lajos-, később pedig Arany János-ösztöndíjas, és több ízben is megkaptam a Debrecen város kultúrájáért díjat is. Nem szeretném, ha mindez hencegésnek tűnne, viszont el kell mondanom, hogy tagadhatatlanul vannak egy író pályáján olyan fordulópontok, amikor jólesik az olvasói és szakmai elismerés. 

Nos tehát, az Alföld-nívódíjnak az az érdekessége, hogy éppen harminc évvel ezelőtt futottam be az Alföld szerkesztőségébe, ahol Aczél Géza költő barátom fedezte fel, hogy valami képességem mégiscsak van az íráshoz. És harminc év persze igen nagy idő az ember életében, el is kell gondolkozzon a teljesítményén. És ahogy te említetted, ez a díj valóban attól nyeri el számomra is a rangját, hogy évente egy író, egy költő, egy kritikus kapja meg, és nem olyan túl sokan kaptak eddig Alföld-nívódíjat. És valóban azért is fontos, mert az Alföld folyóirat nem egy provinciális vagy regionális lap, hanem az ország egyik legjobb irodalmi folyóirata. Úgyhogy egy ilyen folyóirattól és kuratóriumtól nívódíjat kapni valóban megtisztelő érzés. Ugyanakkor ez a díj az embert azon is elgondolkoztatja, hogy miféle szerepemért jár egy ilyen elismerés. Egyszerre vagyok író, esszéista, kritikus és ahogy Aczél Géza a díjátadáskor indokolta, a gyermekirodalommal, gyereklírával, a mesével is foglalkozom, illetve egészen sokrétű az irodalomszervezői munkásságom, amiben benne van persze az, hogy tanszékvezetőként folyamatosan szervezek konferenciákat és különböző irodalmi kutatásokat vezetek. Folyóiratokat és könyveket szerkesztek. És hát talán azon kevés korombéli írók közé tartozom, akinek igen nagy kiterjedésű levelezése van – a legkülönbözőbb művészeti és tudományos területeken alkotókkal, festőkkel, grafikusokkal, filozófusokkal, esztétákkal, antropológusokkal, irodalomkritikusokkal, határon innen és túl. Úgyhogy amikor a fenti indoklás alapján nekem ítélték az idei, 2006. évi Alföld-nívódíjat, akkor ennek a fajta teljességnek a felsorolása is jólesett az embernek. 

– A Csokonai regénypályázat alkalmat teremthetett arra, hogy a költőhöz való viszonyod megformáld. Ez nyilván a saját alkotói mentalitásod újragondolására is késztetett.  

– Nem feltétlenül írtam volna akárkiről fiktív életrajzi regényt. Nyilvánvaló, hogy annak, aki arra ösztökéli az embert, hogy egy igen jelentős időre odakösse a figyelmét, a lelkét és az egész képzeletvilágát egy másik író életművéhez, olyan figurának kell lennie, aki valamiféleképpen rokonlélek az alkotóval. Csokonai számomra mindig is azt a fajta debreceniséget képviselte, amelyet magam is vállalhatok, hiszen korának az egyik legműveltebb, sőt azt mondhatnám, hogy a 18. századi Magyarország legműveltebb szelleme volt, akiről talán azt sem túlzás állítani, hogy polihisztor. Műveltsége nagyon sokrétű, s létezik egy félreértés is körötte, amely bizonyos soraiból, megjegyzéseiből fakad, hogy ti. ő a „nádasházba szorult kozmopolita”, amit nem úgy kell értelmezni, ahogy napjainkban bizonyos kultúrpolitikai erők vagy bizonyos irodalmárok teszik. Ő maga teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy a „kozmopolita” szó számára azt jelenti: nyitva lenni az egész európai szellemiségre, szellemi mozgásra, filozófiára és esztétikára, a botanikára és matematikára, nyelvművelésre és nyelvtanulásra. 

És ahol él: egy világtól elzárt térség – jól értsük a dolgot, amikor azt mondom, hogy világtól elzárt térség. Ez nem azt jelenti, hogy Debrecen, amely akkor szintén az ország második legnagyobb városa, Pozsony után, szellemileg elzárt, lemaradott térség lenne, hanem ha egy kicsit visszatekintünk a korba, látnunk kell, hogy az országot akkoriban irdatlan nagy erdőségek és mocsaras pusztaságok jellemzik, ezeken át utazni gyalogszerrel vagy lovas szekéren Debrecentől Pestig vagy Sárospatakig, nem volt életbiztosítás. Inkább arra gondolok, hogy Csokonai kortársai, a diákok, akik peregrinusként megjárják egész Európát, haza hordják – kötelességből és hálából is – külföldi útjaikról a legfrissebb, legmodernebb köteteket a filozófiától az irodalomig, különböző tudományterületeken. Csokonai a diáktársaival versenyre kel abban, hogy ki hány nyelvet és milyen mélységben tanul meg. Továbbá egy másik tévedést is szeretnék eloszlatni, néhányan azt próbálták bizonygatni, hogy Csokonai nem ismerhette például Rousseau-t; konkrét könyvtári bejegyzés alapján tudhatjuk azt, hogy Csokonai korábbi barátja és későbbi ellenlábasa, esküdt ellensége, Lengyel József senior vette ki Voltaire és Rousseau köteteit, és a közös „szobájukban” együtt olvasták azokat. No tehát Rousseau-nál maradva, azt kell mondani, hogy Csokonai, akinek nyilvánvaló az a fajta sokrétűsége, amely a szellemépítkezéstől a nyelvújításig terjed, meg akarja szüntetni a korábban tapasztalt hihetetlen nyelvi elmaradottságot, pallérozatlanságot, amely persze egyet jelent a nemzet szellemi lemaradásával is – igyekszik egy olyan irgalmatlan nagy feladatot magára venni, amely bizonyos értelemben meghatározza a sorsát is. 

– A Csokonai-recepcióban számos olyan elem van, amelyeket egy intenzív, friss újraolvasás új megvilágításba helyezhet. Némelyekről kiderülhet, hogy pusztán sztereotípia, ilyen lehet pl. a „rokokó Csokonai” vagy a mulatós, dévaj költő alakja, másokat pedig – mint pl. „a keserű, elégedetlen, meg nem értett, lázadó költő”, „az európai igény igazi énekesének” képe, ahogy Bán Imre fogalmaz  – esetleg igazolhat az alkotó értelmezés. 

– Csokonai-regényemben próbáltam néhány olyan újdonságot megmutatni, amely hozzám nagyon is közelállóvá tette ezt a figurát. Pl. az ominózus kicsapatása, amelyet a legkülönbözőbb irodalmárok értelmeztek a legkülönbözőbb módon. Szabó Magda hajlandó a város és a Kollégium nyakába varrni Csokonai kicsapatását, mondván, hogy veszélyessé vált a Kollégium és a város számára az ő Martinovics-ügyben való érintettsége, és hogy a város, illetve a Kollégium menekülni akarván a felelősségre vonástól, inkább eltanácsolták őt. Számomra sokkal érdekesebb két vagy három momentum, és ezt a regényben is igyekeztem megfogalmazni. Csokonai ekkorra már közel húszéves fiatalember, aki a legkülönbözőbb levelezései, illetve az iskolaszék előtti védőbeszédei alapján is úgy tűnik, hogy egy nagyon ideges, feszült, a fegyelmezést, az iskolai rendet nehezen viselő, amolyan Villon-féle, törvényt lázadva valló ember, aki megjárván persze a maga legációját, és megjárván Pesten a Martinovics-kivégzést – amelyen valószínűleg részt vett és láthatta azt –, egyszerre megelégelte a kollégiumi életben való részvételt. Nem igazából az a vágy fűtötte, hogy megfeleljen a kor elvárásainak, ami persze egyben az édesanyja elvárása is volt, hogy professzorrá váljon. Ő nagyon határozottan és a 18. századi lelkületét igazolva, már fiatalon vallja, hogy költő szeretne lenni. Pontosan úgy, mint ahogy ez a francia vagy a német irodalomban ekkoriban nyilvánvalóvá válik. Olyan költő akar lenni – gondolhatunk itt  Hölderlinre vagy sok mindenki másra –, aki egyszerre a költészetével felidézve az antik görög és római kultúrát, szentségként akar áldozni az irodalomnak. Számára az irodalom egy szentség, az irodalom és a költészet: maga a világteremtés, a világmindenség megteremtése, ugyanakkor hihetetlen nyelvi építkezés, tudatos nyelvi játék is. Egyfajta összeköttetést teremt a hagyományos népi kultúra – gondolok itt a népköltészetre, s annak számos műfajára – és hát a magas irodalmi, nyelvi világ megteremtése között. Ebben a költészetben egyszerre jelennek meg a mitológia és a legmodernebb filozófiai eszmék, teljesen felesleges lenne most itt kitérni a nagy filozófiai verseire. 

És hát Csokonai, aki költő akar lenni, szembesül számos korláttal. Ilyen a már említett kollégiumi fegyelem. És van egy másik iszonyatos nyomás Csokonai vállán, ez pedig az édesanyja. Az anya és a fia viszonya – ez az egyik legfontosabb újdonság, amelyet szerettem volna kibontani. Csokonainak protestáns nagyasszony típusú anyja van. Csokonai még gyerek, amikor az apja meghal, és az anya átveszi a családban az irányítást, mint egy mitikus nagy ősanya, ősasszony szinte agyonnyomja Csokonait, igyekszik minden lépését, a gondolkodását befolyásolni, tehát igyekszik „rajta tartani” a kezét Csokonain. Ha az eseményeket Csokonai halálának az aspektusából nézzük (ahogy a regényemben tettem), tudjuk, hogy amikor hazakerül a nagy dunántúli kalandozásáról, és betegen fekszik idehaza, az anyja egészen odáig megy el, nemhogy szabadságot nem ad neki, de arra kényszeríti, hogy egy szobába összezárva élnek, nyilván, mert az anya hihetetlen fösvény, kuporgató asszony, aki kiadja a másik szobájukat a diákoknak, és Csokonai számára a költői világ, a költői szabadság egy hatalmas ruhásszekrényben található íróasztal. El lehet képzelni, hogyan lehet így egy önálló, saját világot megteremteni. Mindebből talán látható, hogy Csokonainak egy iszonyatos anyaélménynyel és -képpel kell megküzdenie. 

És még egy dolog van, amit szerettem volna megmutatni, ti. hogy miért tipikusan 18. századi lélek Csokonai. Hiszen az egyén, az egyéniség, a tehetség, a költői világkép megteremtése persze állandó idegjáték is számára, úgyhogy ez mutatja, hogy Csokonai, aki élete során számtalan fordulaton megy át, mint a kicsapatása, amelyik után azonnal szinte elrohan Hajdúböszörménybe és öngyilkos akar lenni, aztán később is, amikor csalódás éri Júliával, amiről majd esetleg szót ejthetünk még, akkor is öngyilkos akar lenni. És hát több alkalom is van, igazoltan, pl. a Dunántúlon is egyszer, amikor Pálóczi Horváthtal együtt dolgozik Nagybajomban, akkor szintén előkerül egyfajta öngyilkosságélmény. Úgyhogy tipikusan 18. századi alkat abban is, hogy ez a felfokozott gondolkodás, felfokozott életmód, az irodalomnak szakralitásként való felfogása, a szabadságvágy, a szellemi kaland egyfelől a múltba, a mitológiával, másfelől a jövőbe, a természet imádatával és a szabadságfilozófiával, mindez egyfajta belső felhevítettséget is eredményez, amely párosulva egy igen komoly tüdőbajjal, idegi érzékenységet is mutat nála. És ez az a pont, amiért pl. József Attila felfedezi őt és hihetetlen rokonszenvet érez iránta. Na most mindezt csak azért mondtam el, mert be szerettem volna bizonyítani, hogy én azért éreztem egyfajta lelki rokonságot, mondhatom így, vagy egyfajta sorsközösséget Csokonaival, hiszen a pályám elején számos kritikus és irodalmár illetett – még csak azt se mondanám, hogy vádolt – azzal a jelzővel, hogy tipikusan 18. századi alkatú irodalmár vagyok. Ez két dolog miatt: egyrészt a könyvtár tisztelete, az irodalom szentségként való tételezése, másrészt a természetrajongásom okán adódhatott így. 

– Ha végigtekintünk eddig megjelent könyveiden, legelőször a sokszólamúság, a tematikus sokszínűség tűnik fel. Írtál családregényt, esszéprózát, vallomásos naplóregényt, de a tanulmány- és esszéköteteidben felbukkanó szerzők és témák is rendkívül széles és színes spektrumon helyezkednek el. Mi az, ami ennyire inspirál téged – a benned természetesen meglévő és elemi erővel munkáló nyelv- és irodalomszereteten túl? 

– A három évtizedes irodalmi pályámra visszatekintés során érdekes módon szembesültem azzal – ami egyébként Flaubert-nél is előkerült –, hogy tulajdonképpen egy hármas íven fut a prózaírói tevékenységem. Úgy, mint a családregény, a történelmi regény és a naplószerű művek. Amikor 1990-ben megjelent a Szépirodalminál az első regényem, az Örvény és Fúga, amely egy valóban testes kötet volt, hiszen 450 oldalra rúgott, és megjelentem a Szépirodalmi Kiadóban, akkor egy nyolcvan éves figurára számítottak, és a legnagyobb elképedésükre szembesültek azzal, hogy egy harmincéves hetyke fiatalember jelentkezett szerzőként. Ezt a regényt, amit négy éven keresztül írtam, egy olyasmi típusú regénynek gondoltam, amely összegzi mindazt az élményt és emléket, amit úgy neveznek, hogy az elveszített éden, vagyis a gyermekkor paradicsomát. És hát azért is négy évig született ez a regény – teljesen függetlenül attól, hogy milyen vastag –, mert az első két év nem telt el mással, mint amiről mostanában oly nagy divat beszélni, pl. Jacques Derridánál vagy Maurice Blanchot-nál kerül ez elő hangsúlyosan, a saját hang megtalálása. Függetlenül attól, hogy a modern irodalomtudomány, retorika és filozófia felfedezte ezt „a hangra való rátalálást”, mindez egy nagyon-nagyon régi játék, hiszen már a 18. és 19. századi íróknál említhető – klasszikus példa erre Balzac, akiről tudjuk, hogy különböző álneveken nagyon sok ponyvaregényt megírt, mire az első komoly regényére és a Vesztett illúziókra rátalált. Nekem nem került több kötetbe, viszont sok száz gépelt oldalon próbálkoztam megtalálni azt a hangot, amelynek pontosan egyeznie kell azzal a belső zeneiséggel, amely az ember agyában szól, miközben ír. Nyilván igazolva azt, hogy a próza eredetileg is valami módon összefügg a lírával, s erről is számtalan retorikaszakértő ír – hogy a próza is valahol mélységesen mélyen egy szövegritmus, egy szövegzeneiség –, no hát akkor ha ezt igazolhatom szerény tapasztalataimmal, akkor azt kell mondanom, hogy a legnehezebb volt erre a belső muzsikára, belső zeneiségre, szóritmusra rátalálni. A regényemben is utaltam rá, hogy a régi, híres Isidorus érsek ír arról, hogy a regény egy „profusa”, egy szövegfolyam, egy látszatra ráérősen hömpölygő, áradó folyam. Viszont azon érdemes elgondolkozni, hogy ennek a hömpölygésnek nyilvánvaló ritmusa és szerkezete van. Mikor ezt megtaláltam, már sokkal könnyebb volt magát a regényt megírni, akkor már ez csak két évbe került, és az első két év termése tűzbe került. Mint egy tűzmadár segítve a regény második felének a felívelését, felszárnyalását, feltámadását. 

– A saját hang megtalálása során – mely folyamat természetesen számos írástechnikai, szintaktikai, grammatikai kérdést foglal magában – van egy mozzanat, amely talán a legmeghatározóbbnak tűnik nálad, ez pedig az emlékezés. Hiszen az emlékezés révén ér össze a legszubtilisabb módon az írás mint életgyakorlat és az élet mint írásra szánt egzisztencia.  

– Ez a fajta irodalom, a családregény egyik központi témája abban az értelemben is az én prózai elgondolásomnak, hogy a regény mindig egyfajta emlékezet a számomra. Éppen te szerkesztettél egy kötetet a prózaművészetemmel foglalkozó tanulmányokból, amely Az emlékezés szeretete címmel jelent meg. Ez Kierkegaard-ra utal, aki azt mondja, hogy egyedül az emlékezés szeretete a boldog. Az emlékezés nyilvánvaló viszonyulás az időhöz – amely a maga temporalitásában számunkra úgy tetszik, hogy egy folyó –, egy állandóan, megállíthatatlanul, tőlünk függetlenül folyó időhöz. Az ember, amikor regényt ír, úgy értve, hogy zenét ír, és elkezd emlékezni, akkor megszakítja az időnek ezt a folyószerű hömpölygését, kilép belőle, és megpróbál megtalálni egy másik fajta időt. Nos ennek a másik fajta időnek megtalálása egy másik fajta énre való rátalálás, amely ebben a másik időben, másik térben igyekszik valamiképpen meghatározni önmagát. Az időnek ez a megtalálása, a valódi időből, illetve mondjuk így, a tőlünk független időből való kilépés, átlépés mindig egyfajta szakralitás is, hiszen az idő megtalálása a magunkra való rácsodálkozás, ráirányultság és a másik énhez való odasimulás, odatapadás momentuma. Ezt is ismerhetjük, hiszen Eliade, a híres mitológus, amikor az időről beszél, bizonyos értelemben érintve a filozófiát is, vagy másfajta tudományokat, akkor arról is beszél, hogy az az ember, aki kilép az időből, és megtalál egy másik időt, felemelkedik vagy alászáll, a mennyországot, a poklot járja, tehát valamiféleképpen áttevődik egy szakrális térbe. Ez a fajta emlékezés mindig megmarad az én ún. családregényeimben, az Örvény és Fúgában és az Egy kretén vallomásaiban is. 

– Az emlékezés és az idő egymásba rendeződése a múlt történéseit megragadni igyekvő teremtésben ölt különös alakot, a történelmi regényben. Ugyanakkor nálad a történelem nem pusztán a pontos, hű rekonstrukció tárgya, hanem a teremtő fantázia újraalkotása is. A Búvópatak peregrinus diák hőse, Valentinus pl. meglátogatja az idős Brueghelt a műtermében, és elbeszélgetnek a mester éppen készülő művéről, amely a halál misztériumát ábrázolja. 

– Igen, a másik folyamata a regényeimnek, a történelmi regény, szintén az emlékezés szeretetéből fakad, ámbár van egy nagy különbség. Az is igaz persze, hogy az ember ki akar lépni a saját történelmi valóságából, s ez független attól, hogy melyik történelmi korszakra vonatkozik, az általunk megélt korábbira vagy a napjainkbeli történésekre. De számomra azért is volt a történelmi regény mindig izgalmas, mert általa szembe lehet nézni azzal, amivel egyébként Szentkuthy is szembenézett valamiképpen, hogy ti. a történelmet nagyobb távlatból nézi. Egészen el lehet jutni odáig, hogy az ember éppen úgy vélekedik, mint Szentkuthy, hogy a történelem nem más, mint egyfajta színpadon való szereplés, és semmi sem változik, mármint ami a nagy emberi jellemeket, a nagy lélektani realitások kibontakozását, illetve a különböző emberi sorshelyzeteket, sorslehetőségeket érinti, ezek nem változnak. Ami változik, az a kosztüm, illetve a színpad és a paravánok. Ha az ember a történelmi regényben az emberi állandót, lényeget keresi, akkor nyilván ez olyan értelemben is fontos, hogy rámutat a történelemnek erre a körforgásszerűségére, illetve színpadszerűségére. 

– Mind a saját hang, az énformálás, a regényteremtés és az életgyakorlat szempontjából, de természetesen Csokonai kapcsán is fontos kiemelnünk Debrecent mint viszonyítási pontot abban a sűrű és bonyolult vonatkoztatási hálóban, rendszerben, amelyben élsz és alkotsz. 

– Mint egyik kritikus és irodalmár barátom mondta, Debrecen abban az értelemben is fontos nekem, mint ahogy másnál, pl. Balzacnál Párizs, vagy másoknál London, Moszkva vagy akár Berlin fontos lehet, hogy számomra Debrecen éppúgy egy élőlény, egy élő organizmus, egy élő szervezet, mint bármelyik hősöm. Ez kötődik a saját protestáns és polgári neveltetésemhez. Elkezdtem keresni azokat a kapaszkodókat, fogódzókat, amelyek a város négyszáz éves múltjában számomra fontosak lehetnek. Ez a történelmi regénynek is egy másik jellegzetessége, szellemtársak és kapaszkodók keresése. 

És hát ha Debrecent említjük, számomra rögtön megjelennek a peregrinus diákok, megjelenik a kaland – a történelmi vonulathoz egyébként a Búvópatak és a Csokonai-regényem: a Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok tartozik –, egy szellemi közösség, amelynek van bizonyos erkölcsi tartása, szellemi irányultsága. És azon túl, hogy ezek a peregrinus diákok hihetetlen műveltséggel, nyelvtudással, érzékenyéggel rendelkeznek – belegondolhatunk, hogy, mondjuk, a 16. vagy 17. században ott léteznek, nemcsak az én képzeletemben és regényemben, de ott léteznek, mozognak a valóságban is Európa legérdekesebb momentumainál, történelmi eseményeinél, beszélhetünk a franciaországi protestánsok La Rochelle- nél elszenvedett végső vereségéről, beszélhetünk arról, hogy más időben ott vannak a németalföldi paraszt- és vallásháborúknál, aztán megfordulnak a legkülönbözőbb egyetemeken, ahol a kor leghíresebb filozófusait, esztétáit, tudósait, történészeit hallgatják, Baseltől Heidelbergig. Aztán ezek a peregrinus diákok egyszer megtérnek haza, és ki-ki elkerül a maga kicsiny kis világába, a legkülönbözőbb falusi iskolákba, parókiákba, vagy elmennek Erdélyországba, ahol szintén felvirágoztatják a könyvnyomtatást, kultúrát, nyelvet, közösséget, nemzeti szellemet. Iszonyatos nagy törések vannak az életükben, kinyílni a világra, rácsodálkozni a történelemre, ha kell, a legkülönbözőbb véres kalandokban részt venni, ezek után hazatérni egy kis faluba, közösségbe, amelynek vagy tágasabb vagy szűkebb a szellemi horizontja, nos ez mindenféleképpen konfliktust jelent. Misztótfalusitól kezdve Heltain át sok mindenkiről lehetne ennek kapcsán beszélni, akik valóságosan is az életüket áldozzák, adózzák a magyar szellemiség, a magyar nyelviség oltárán, még annak árán is, hogy egy közösség kiveti őket. 

A történelmi regény ugyanakkor persze azért is érdekes, merthogy – ha maradunk ennél a furcsa kategóriánál, hogy 18. századi lélek vagyok – olyan figurákat tudok teremteni, akik mind az irodalomban, mind a társadalomtudományokban, mind a művészetekben ezt a fajta én- és önkeresést, világképteremtést, egységes világképben való gondolkodást próbálják létrehozni. Regényhőseimnek a többsége vagy maga is festő, vagy valamiféleképpen kapcsolatban áll a képzőművészettel, ha más nem, akkor könyvtáros, vagy esztétaprofesszor vagy a nyelvtudományok mestere, egyszóval mindig itt történik valamilyen színtéren az életük, amely mindig egyfajta átjárást biztosít számukra a valóság és a szellemvilág között, tehát állandó határhelyzetben állnak. A valóságból kilépés, átlépés a világmindenségbe, Szentkuhy-féle „világegészbe”. 

– Kérdés mármost, hogy a világegész tételezését, egyáltalán létét lehetséges-e anélkül elfogadnunk, hogy egyúttal ne reflektálnánk elérésének, megteremtésének lehetetlenségére vagy legalábbis, kevésbé fatalista módon fogalmazva, kérdésességére. Ehhez kapcsolódik az a regénypoétikai dilemma, hogy lehetséges-e a nagyszerkezetek újraalkotása a töredékesség affirmálása nélkül. Hogy milyen a viszony a nagy elbeszélések poétikai státusza és a töredezettség elve között. 

– Ha a 18. századi lélek meghatározása azt jelenti az esetemben, hogy ma, amikor a 20. században nem szokás vagy nem divatos, nem bevett vagy elképzelhetetlen világegységben gondolkozni, én bizony regényíróként képtelen vagyok elfogadni a töredékességben való gondolkodást – noha erre majd persze visszatérhetünk. Képtelen vagyok elfogadni, hogy az ember ne tételezzen fel a maga számára valamiféle képzeletbeli rendet, lehet ez mitológiai rend, nem véletlen vonzódom egy másik szempontból a mese világához. Tehát szükség van egyfajta egységben gondolkodásra, ha máshogy nem, ha a világban az embernek maga körül nem lehet, akkor egy művi világon belül. Amire Thomka Beáta nagyon tisztességes kritikájában utalt, hogy furcsa ez az Örvény és Fúga, hiszen napjainkban nem szokás nagy műben gondolkozni, ráadásul olyan irodalmi műben, amely nem sokat törődik azzal, hogy a világ szétesett-e vagy nem, vagy hogy lehet-e még egységes regényt teremteni vagy sem, hanem a maga belső szerkezeténél, írói szándékánál és a saját belső világánál fogva egy egységes világként működik. Ennek az egységnek a megteremtése persze az emlékezetből, az időkezelésből, az időfolyásból is fakad. Nem véletlenül emlegetik mind a családregények, mind a történelmi regények kapcsán oly sokszor és unalmasan és fárasztóan a Proust- vagy Joyce-párhuzamot és sok mindenki másét is persze, sohasem a lényeges analógiákat említve. 

– Az idő és az emlékezés az általad az imént harmadikként említett regénytípusban, a naplószerű szövegszerveződésben is különös módon szövődik egymásba, amely révén a személyesség és a történelmi tapasztalat, azaz a családregény és a történelmi regény két meghatározó inspirálója egyként, szinte ugyanolyan intenzitással képes hatni a mű poétikai megformálódásában. 

– A naplószerű műformához a párizsi naplóm, a Szembesítések és a 2006-os Tarvágás tartozik. Ezekben a személyes jelenlét oly módon van jelen, hogy a naplóíró elmozdul. Egyszer elmozdul a valóságos teréből Párizsba vagy éppen Leuwenbe, tehát az utazás, a máshol-levés, az idegenben-levés és az idegenben önmagad szemlélése, az önmagad helyzetének a meghatározása is egy sajátos konfliktust jelent. Nem beszélve arról, hogy az idegenségben a te magad idegenségének a felfedezése is problematikus, hiszen Leuwenben, Belgiumban egy flamand nyelvközösségben éltem, ahol elképzelhetetlen volt a flamandok számára – akik közül persze mindenki beszél franciául –, hogy nem beszélek angolul, németül, és nem óhajtottak velem franciául érintkezni, mert számukra a „franciaság” mind a mai napig egy igen komoly politikai és kulturális konfliktust jelent. Emlékezetes a nem is oly régen történt „vicc” vagy hecckampány, hogy Belgium szétesett két részre. Ez Belgiumban totális valóság és totális őrület, ahogy mindezt a konfliktust és idegenséget megélik. Ez a kettős konfliktus még eggyel párosul, hogy ti. az itthon- levés otthonossága és a máshol-levés otthonossága milyen érzelmeket jelent az ember számára. Egyik barátomat, Weiss János filozófust az ragadta meg, hogy az iszonyatos szorongás, a félelem, az idegenségnek a nehezen elviselése, a megbénultság, mindez majdhogynem kafkai vagy bernhardi szorongás-élményekkel jelenik meg nálam. Amely persze aztán az embernek az egész szemléletét, a művészethez való hozzáállását is mutatja, hiszen Brueghel, Bosch és Van Gogh képei nem véletlenül kerülnek elemzésre éppen ebben az időben műveimben. A nagy-nagy szorongató látomások feszítették a Belgiumban való kint-létemet. 

Ugyanakkor ennek a naplónak a második részében, a párizsiban, bizonyos értelemben az otthonosság érzése az érdekes, vagy más számára kevésbé érdekes. Hiszen Párizsban és egész Franciaországban járván kilencszer, jólesett ott igazán otthonosan otthon lenni. Jólesett elgondolkozni azon, hogy a nagy Párizs járó magyar írókhoz hasonlatosan vagy tőlük különbözve – Justhtól Adyn keresztül egészen Szomoryig, Hevesi Andrástól Illyés Gyulán át Somlyó Györgyig – hogyan élem én meg ugyanazt a fajta Párizst mint sorsélményt, mint szellemi és nyelvi kalandot és mint művészeti kihívást. Ez a fajta ottlétem egy másfajta élményre világított rá, mégpedig arra, hogy nem kell feltétlen szoronganom a nyelvi kompetencia miatt. 

– A Szembesítések párizsi részében – a leuwenihez képest – valóban egy felszabadult, a környező mikro-, kulturális és materiális világában örömmel feloldódni kész naplóíró én jelenik meg, kevésbé introspektív, mint inkább a vele történteket rögzíteni igyekvő szemlélő alkat rajzolódik ki az olvasó előtt. Ez a naplóíró ugyanakkor hajlamos a moralizálásra. 

– Az elmúlt harminc évben, már egyetemista koromtól kezdve valójában – ha szabad ezt mondanom – belenőttem a francia kultúrába. Minden értekezésem és esszém a francia irodalom, festészet, filozófia körül forgott. Igen korai élményem volt, 16-17 éves koromban egyszerre fedeztem fel Füst Milánt és André Gide-et. Később is sokszor hasonlítottak valami módon André Gide cerebralitásához, az állandóan gondolkodó, agyaló, filozofáló természethez, hiszen André Gide is protestáns és moralista, mint én. Számára a protestantizmus is egyfajta morálkérdés. Még akkor is, hogyha sokan őt „immorális moralistának” nevezik. Nagyon fontos az, hogy a párizsi naplómban a moralizáló hajlamom erősödött fel. Számomra elképzelhetetlen az irodalom vagy a gondolkodás anélkül, hogy ne rögtön morális vagy alkotáslélektani kérdéseket érintsek. Kevésbé, vagy egyáltalán nem érdekel a politikai-, jogi vagy közgazdasági filozófia: ezek hidegen is hagynak. Viszont maga a moralizálás, a morálfilozófia, a vallásbölcselet, Montaigne, Rousseau szövegei, és még sok mindenkire lehetne utalni napjainkig, mindez számomra központi kérdés. Minden egyes művemben és különösen a naplószerű szövegekben ez az agyalás, az önmagammal és a világgal szembesülés, a műteremtés szándéka és a műteremtő karaktere az, ami elsősorban fontossá és kérdéssé válik. 

A naplókat persze – és most visszautalnék arra, amit az előbb mondtam, hogy nem szeretek töredékekben gondolkodni, és mintha ellentmondanék magamnak – alkatilag a fragmentalitás jellemzi. Alapvető bennük a töredezettség. Erre az ellentmondásra azért utalok, mert a naplószerű töredékek, gondolatvillanások egyben az időből való kiszakadások, pillanatnyi kiszakadások, azt mondhatnám, pillanatfelvételek is, amelyek persze – a naplótöredékeket egybeolvasva – egy másik idő terét bontakoztatják ki. Majdhogynem regényszerűen. Ugyanakkor azért is izgalmasak, feszítők, feszültséggel telítettek a naplók, mert ez a sok-sok idő-kilépés, másik világba átlépés egy örök és állandó feszültséget jelent. A dolgoknak az újragondolását, az újragondolásnak is az újragondolását, az emlékek rekonstruálását, másképp is valóságos és lehetséges módját mutatja meg. És ez engem mindig is nagyon érdekelt, hogy egy adott sors, adott sorsbetöltés mellett hogyan lehetséges sokféle sorsot betölteni, sokféleképpen másként élni, gondolkodni. És itt akkor már a másság, az idegenség elfogadása, a szellemi tolerancia, a másik felé nyitottság is szóba kerül, amely a naplónak szintén alapvető jellege. Az agyaló és szemlélő ember, ha kilép és elmegy a zempléni hegyekbe (amit a Tarvágásban mutattam be, aminek az is az alcíme, hogy Hegyi beszéd, némi játékossággal, és nem úgy, ahogy a könyvkiadó feltüntette, mert nálam alcím, s a biblikus kontextusra, ugyanakkor egyfajta rousseau-i elvonultságra is utal), egy rousseau-i magányból való beszélés a világ káoszáról, az értelmiségiek etikátlanságáról, alapvető immoralitásáról, ami jellemzi a „mértékadó elitet”. 

– Már eddig is többször előkerült a beszélgetésben az idő fogalma, ahogy jelezted, a regényteremtés mind a három szintjén, a családregényben, a történelmi regényben és a naplóírásban. Te a mondandód egy pontján Eliadéra utaltál, én egy másik, mind a kettőnk által szeretett és tisztelt gondolkodóra és íróra hivatkoznék. Maurice Blanchot mondja, hogy mind az íráshoz, mind az olvasáshoz egy másképpen mért idő szükséges. Ehhez viszont még kell a türelem is, ahogy ő fogalmaz, a fortélyos türelem, amely igyekszik úrrá lenni az idő hiányán, igyekszik egy másik időt teremteni. Engem az érdekelne, hogy ez a türelem hogyan viszonyul ahhoz a felhevültséghez, felfokozottsághoz, amelyet a teremtés kapcsán említettél. 

– Önmagamnak a türelemre való intése nem újdonság. Engem nem vettek fel rögtön az egyetemre, történelem-francia szakra jelentkeztem. Ki kellett hagynom két évet, szakmát tanulnom, majd jött a katonaság. És bizony egy tizennyolc-húsz éves fiatalembernek belátni azt, hogy ellentétben oly sok emberrel, majdhogynem kényszerpályára kerültem, hogy nem lehettem egyetemista, nem könnyű, nem könnyen elfogadható tény. Úgyhogy ez a három év az iszonyatos lázas önkeresés, önigazolás, önsiratás állapota is volt, amelyet nem lehetett másként túlélni, mint egyfajta türelemmel. Ezt a türelmet pedig csak egyféleképpen tudtam elérni, az egyik nagy mániámmal, az örökös olvasással. Az irodalom kapcsán – már ha itt tartunk – néhány mánia mozgat. Az olvasás-, az írásmánia, a könyv és a képzőművészeti alkotások gyűjtésének a mániája. Mégpedig a nagy, vaskos regények olvasása, és hát ezeknek a terében való feloldódás, szereplőinek az univerzumába való beleélés, beleolvadás, a színpadon való együttjátszás velük, nos ez nem kevés türelmet igényel. 

Aztán amikor elvégeztem a magyar-történelem szakot, akkor megint csak egy ún. kényszerpályára kerültem, hiszen tökéletes politikai megbízhatatlanságom révén a dolgozók gimnáziumában tanítottam, mint Szentkuthy, tizenhárom évet. Ez az időszak, amely szellemileg nem sok igénybevételt követelt tőlem, éppen alkalmas volt arra, hogy naponta – délután és este tanítottam – tizenhárom éven keresztül reggel nyolctól délután egyig írhattam, olvashattam. Tehát ez egy nagy és türelmes felkészülés időszaka volt. Én mindig azt mondtam, és ez újból csak összefügg a 18. századi lelkülettel, hogy – és erre Aczél Géza is intett fiatalon –, hogy egy prózaírónak szellemileg és morálisan alapvetően fel kell készülnie az írói pályára. Hosszú, türelmes felkészülésen kell túlesnie, hogy túléljen  bizonyos válságokat. Nyilvánvaló, hogy egyfajta szellemi építkezésről beszélek. Azt gondoltam, hogy a regényírónak nagyon komoly szellemi bázist vagy hátteret kell megteremtenie. És nagyon korán szembesültem azzal a gondolattal, amely előkerült kedvenc és több esszémben érintett francia írónőm Yourcenar, de Hamvas Béla vagy Füst Milán kapcsán is, hogy az ember negyven éves kora előtt szinte semmi fontosat nem ír meg. A türelem, amely egyrészt írói lényemből is fakadt, másrészt maga a közeg kényszerített rá, bizony szükséges, ha az ember nagyregényt akar írni. És mindez bizonyos fegyelmezettséget, összeszedettséget kíván. 

Az Örvény és Fúga nemcsak olyan értelemben volt ördögűzés, hogy az első regényem és leszámoltam a gyermekkori idillel, a paradicsommal, a családi múlttal, hanem ördögűzés abból a szempontból is, hogy megtaláltam a saját hangomat, tehát ez egyfajta leszámolás a különböző nyelvi szintek közötti mozgással, már abban az értelemben persze, hogy leszámoltam az atonalitással, a fals hangokkal, a melléfogásokkal, a szerkezettel való birkózással. És még abban az értelemben is ördögűzés, hogy tulajdonképpen megtanított egy négyszázötven kötetoldalas regényt fegyelmezetten megírni, s közben fegyelmezetten gondolkodni. Ha én nem tudok fegyelmezetten végiggondolni egy mondatot, akkor számomra ez maga a szétesés, a széthullás. Ez azt is jelenti, persze csak a magam nevében beszélhetek, hogy pl. képtelen vagyok úgy írni, hogy akár egy korty alkoholt is innék, akár stimulálóként, és képtelen vagyok úgy írni, ha nem vagyok egyedül és nem vagyok bezárva egy mélységes mély csöndbe. A külső csönd és a belső zene feszültsége az, amely az idegeimben való felhevültséget képes levezetni. 

– Meglehet ezzel hozható összefüggésbe az, hogy mielőtt a számítógépes szövegszerkesztőt használnád, ha jól tudom, először kézzel írod le a szövegedet. Abban az értelemben, hogy mintegy lekottázod ezt a belső csendet, vagy inkább lépésről lépésre térképezed fel a külső csönd és a belső zene talán legprimérebb, legalábbis az írói teremtésben legalapvetőbb érintkezési felületét, a mondatot. 

– Igen, azon kevesek közé tartozom, akik még kézzel írnak iskolás füzetbe. És hihetetlenül gyorsan írok. Az írás, a folyamatos átírás, a szövegek javítása és az átírásnak is az átjavítása, átszerkesztése, mindez nagyon jellemző az én írói gondolkodásomra, gyakorlatomra. Megindul a szöveg – erről egyébként a Széljegyzetek a regényírásról-ban is írtam –, a szöveg önmaga is él, de gondolatokat is generál, persze más irányba is megy. Ezzel igazolom azt a tételt, amit egyébként André Gide is elmondott, de már a 19. században is ismerős volt, hogy az ember nem feltétlenül gondolja végig, tervezi el regényének az egész szerkezetét, hanem a regény önmagát írja, írás közben állandóan átalakul, mígnem egyszer véget ér. A mondattal való birkózás, önmagamnak a nyelvben való megjelenítése, nagyon érdekes és izgalmas dolog a számomra, mert hiszen ha 18. századi alkatként jellemeztek abban az értelemben, hogy az irodalmat szentségnek képzelem, akkor ez számomra azt jelenti, hogy a nyelv, a nyelvben való önmegjelenítés, éntételezés, amely persze sosem én mint Bálint Péter, hanem egy másik időben és világban, másik szakrális térben megjelenő én, szóval hogy a nyelv- és énteremtés egymással szorosan összefügg, és hogy az embernek a saját maga által létrehozott nyelvi szintet nagyon fegyelmezetten kell bejátszania. Ilyen értelemben az írói nyelv játéka, az írói nyelv által megteremtett én játéka, ez egy örökös nyelvi egymásra reflektálás, kölcsönhatás, kilépés és belépés, másként megteremteni önmagamat és visszahatni rá, tehát ez egy folyamatos dialógus. Noha a regényeimben valóságos párbeszédet sehol sem találunk, viszont éppen az emlékezésnek és a naplószerűségnek – amely minden regényem mögött voltaképpen ott van – ez a fajta belső párbeszéde, amelyik alapvetően szétfeszíti a monológot és dialógussá válik, ez a nyelvi mondatteremtés az, amely egyfajta újdonsága, érdekessége, folyamatossága a prózateremtésnek. És azt sem bánom, ha látszatra akár a Proust-, vagy később a Kreténnél vagy a Tarvágásnál vagy a Csokonai-regény kapcsán a bernhardi hasonlat előkerül, persze a kegyetlenséggel együtt. 

– Említetted, hogy az ember negyven éves kora alatt szinte semmi fontosat nem ír. Jómagam is lassan közelítve a negyven éves korhoz, érdekelne, hogy milyen értelemben gondolod, hogy a negyvenedik év egyfajta határ az ember életében, az alkotói teremtésben. 

– Legegyszerűbben azt mondhatom, amit annak idején Cseh Tamás énekelt Dosztojevszkij kapcsán, hogy írónak a tapasztalat drága kincs. Azt gondolom, hogy valóban nélkülözhetetlen egy bizonyos életélmény- anyag felhalmozása a prózaíró számára. Hiszen ha örökké csak önmagáról ír, ugyan nem mondom azt, hogy ez maga a kiüresedés, de természetesen nem elegendő. Alapvetően kétfajta utazót ismerünk. Mindjárt megmondom, hogy ez hogyan kerül ide. A regényeimnek alapvető témája maga az utazás is. Nemcsak a peregrinusok utaznak, hanem mindig utazik valaki. És nemcsak a naplóimban utazom, hanem a regényeim hősei is mindig utaznak. Az utazás mindig két dologgal való szembesülés. Van olyan utazó, aki azért megy el otthonról, hogy a világot felfedezze, ennek klasszikus példája Odüsszeusz. És van a másik utazó, aki azért megy el máshová, hogy ott is önmagával szembesüljön. A világra rácsodálkozás, és az önmagamra rácsodálkozás, mint az utazásnak az élménye, hozadéka, következménye, ez nagyon fontos momentum. Ha már szóba került Szentkuthy és Joyce, akkor az az érdekesség Odüsszeusszal kapcsolatban, hogy ameddig Homérosz Odüsszeusza a világot fedezi fel mint kereskedő, addig Joyce Odüsszeusza önmagát próbálja felfedezni. 

A negyven év persze azért is fontos, merthogy az embernek nagyon fontos belátnia, megtapasztalnia azt – amit szintén André Gide ír egy helyen a naplójában –, hogy milyen érdekes látni magam, ahogyan írok. Jól értsük a dolgot! Birtokában lenni annak a tudásnak, hogy látom azt, hogy tudok írni, meg tudok írni valamit. A negyven éves kor átlépése azért fontos, hogy az ember számára kialakul egyfajta szakmai és mesterségbeli tudás, egy írói magabiztosság, de azért is, hogy akkor érzem magam az írói mesterségnek bizonyos fokán vagy szintjén, ha már tudom is birtokolni azt, hogy én írni tudok, író vagyok, írni vagyok képes. Ez nemcsak a szavak birtoklása, hanem önmagam írói pozíciójának a birtoklása is. Ez az, amikor az ember kívülről látja magát, ahogyan ír. Ez a kívülről látás az, ami egy magasabb állapota az írásnak. Ezt akkor érthetjük meg igazán, ha visszagondolunk bizonyos történelmi szakaszokra, amikor működött a cenzúra – és persze az emberben is állandóan működik egyfajta öncenzúra –, amely másfelé irányítja, másfelé viszi, dolgok ki-nem-mondására kényszeríti. Viszont amikor birtoklom magamat mint írót, akkor azt is tudom, hogy hol próbál meg hazudni. Hol próbál meg a Sartre-féle önhazugságba belekeveredni. Amikor megpróbálja rászedni önmagát, az olvasóját, de sosem az olvasót szedi rá végül, mint  Martin du Gard mondja, hanem végső soron mindig önmagát szedi rá az író. Na most, hogyha az ember mindig kívülről, felülről nézi önmagát, akkor ezt nem engedi meg az írónak. 

– Ezen a ponton nagyon közel kerülünk – ha már a moralizálás kontextusában is benne vagyunk – az írói őszinteség problémájához. Hogy ti. meddig mehet el az író az énjáték, énteremtés folyamatában. Mit tekint határnak, van-e határ ezen a téren. 

– A vallomásnak, az őszinteségnek persze nagyon bonyolult kérdése vetődik itt fel – amely egy önálló beszélgetést is megérdemelne. De ha azt veszem, hogy a regényeimben mindig ott van egyfajta naplószerűség, egyfajta moralizálás, vallomástétel, vallomásosság, amely pl. a magyar irodalomnak nagy hiányossága, ahogy Rónay György mondja, akkor persze az nagyon fontos, hogy az ember először is önmaga ismeretének birtokában legyen, bizonyos valóságélmények, szellemi ismeretek birtokában legyen. Lássa a mitologikus és a való világnak az átjárhatóságát, átjárhatatlanságát. Illetve a sokat emlegetett transzcendentális  otthontalanság és a másik világban való otthonosság közötti átjárhatóságnak a megteremtése is, azt gondolom, hogy az embernek erre a negyven év utáni korszakára adódik. Az írás-őrületem, a hihetetlen sok feszültség, íráskényszer, ami bennem van, ma már közel sem jelent olyan értelemben gondot, hogy ne tudnék íróként megbirkózni velük. És az ember önmaga birtoklásának a tudatában, a maga fáradságos, kínkeserves, hónapokon keresztül tartó rendszeres munkája mellett mégiscsak jó érzést jelent, hogy az ember állandóan képes birtokolni és ellenőrizni önmagát. Képes mondatokat megszerkeszteni. 

Sohasem hittem viszont abban, hogy egy regényíró ha megtalálja a maga hangját, a maga nyelvezetét, mintegy önmagát kirabolva, kiaknázva ezen a megtalált hangon onthatja magából a művek sorát. Nagyon sok példa van a magyar irodalomban erre. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy minden regény és napló, amely eddig megjelent tőlem, a sok regiszterben való megszólalás képességének, a sokszínűségnek – ahogy te is utaltál rá – egyfajta bizonyítéka, példája.