Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 4. sz.
   
 
 
BÁLINT PÉTER 

„Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok”
Részlet a szerző első díjat nyert Csokonai-regényéből 


Nem tartottam illendőnek, hogy családomról, elsősorban is fáradhatatlan, magános élete során mindinkább a protestáns nagyasszonyok gőgjét és keménységét magára öltő anyámról bensőséges dolgokat írjak meg verseimben. A tüdővészben fiatalon elhunyt apám és tőlünk korán függetlenedő, belső békéjét falun megtaláló öcsém szomorú emlékezete is jobban égeti keblemet, mint hogy fesztelen sorokat és szépen csengő rímeket énekeljek róluk. Most mégsem űzöm el magamtól a kínálkozó alkalmat, hogy egyszerre vonjak párhuzamot szüleim példás életvitele és a hadházi doktor egészségét szemérmetlen viselkedésével mételyező Juliska magaviselete között; a földi szerelem és annak ideális képe: az égi szerelem között; s nem mulasztom el, hogy hangot adjak bizonyos tűnődéseimnek a testi szerelem életemben betöltött szerepéről. 

Mint mondottam korábban, anyám révén közeli rokonságban állottunk a hírneves Weszprémi doktorral, kinek nálam alig valamivel idősb leánya, szinte minden ízében és jellemvonásában élesen elütött anyámétól, mintha nem is egy tőről metszették volna őket. Már tizenöt évesen is olyan feltűnően csinos teremtés volt ez a betörhetetlen fruska, hogy az etikettet nem esmérő vagy arra fittyet hányó férfiak közül sokan megfordultak utána az utcán, akárha egy földre szállt görög istennő vagy nimfa jelent volna meg körükben. Az ember nem is egyszer lát szemrevaló teremtést, aki ösztöneiben kelt különös vágyakozást; kívánatos cselédlányt, aki csípejét riszálva jár az utcán; kegyességet sugárzó aszszonyt, kinek arcáról lerí az istenszeretet. De olyasfajta Juliska-Psychét, aki egyszerre tűnt rejtelmesnek és kacérnak, szívtiprónak és szerelemtől lángra lobbant férfiak szenvedélyen mulatónak, álmokat ébresztő tüneménynek és félelmetes boszorkánynak (akit nem véletlenül képzel el a falusi népség a fiatal menyecske alakjában), nem túl sok akadt még egy Debrecen-féle nagyvárosban sem. 

Nem mondom, hogy hozzászoktunk a tenyeres-talpas parasztasszonyokhoz, kiknek fertelmesen reng a faruk, s akik ekként védekeztek: „ugyan kedves, ha egy asszony annyi gyermeknek ad életet, mint jómagam s annyi tennivalója akad, mint terheli nekem, nem ér rá magával törődni. Meg aztán a korral együtt elhízik, meggörnyed, betegessé válik. Hát van ideje a magamfajtának füredőbe járni? ” Nem állítom, hogy hozzászoktunk a szikár, hallgatag és áhítatos képű templomjárókhoz, akik egyfajta bűntudattal élik a hétköznapokat és undorral tekéntenek a házastársi kötelességük teljesítésére. („Az én uram nyers és erőszakos fráter, kéjsóvár és dúvad természetű, úgyhogy örökké készen kell álljak vágya teljesítésére. Mindegy a fajtalankodónak, hogy kora reggel van, esetleg dologidő, hogy fent vannak-e még a gyerekek és az öregszülők. Mondtam is neki a minap, nem vagyok én állat, hagyjon engem békében. Ha rájön a gerjedelem, képtelenség bírni vele! A múltkoriban még a kis ingemet is széttépte, csakhogy minél hamarabb a karjában tudhasson. Úgy megszorongatott, hogy belekékültem és véraláfutásos lett a karom. Egyszerűen undorodom tőle”). Miként azt sem állíthatom, hogy a polgárasszonyok mellőzték volna a bájt, a kecsességet, a lelki finomságot, a szemérmet és a tapintatot, s a cívis öntudattal együtt csakis a kevélység, a gőg, a kivagyiság, a fösvénység és a lenézés jellemezné a lényüket. 

Mivel a kereskedelmi utak keresztezésében áll a Város, az évszázadok alatt sokfajta nemzetség és etnikum gyermekeit gyűjtötte egybe. A kunokra jellemző széles járomcsontozatú és mongolosan keskenyen metszett szemű lányok feltűnés nélkül vegyültek el a szőke, kelt tészta képű, melles-faros, erős csontozatú, vastag bokájú tót és sváb lányokkal; a cigányosan barna bőrű, szilvásan hosszúkás ábrázatú, dióbarna szemű, mediterrán típusú fruskák nem keltettek nagyobb feltűnést, mint a magas homlokú, göndör fürtű, azúr kék szemű, légies és álomszerű lengyel és szláv fruskák. De bármennyire is iparkodom a városunkban fellelhető nőtípusokat számba venni (ami mindig egyfajta sarkítással jár együtt), nem találom párját Juliskának, ezért ösztönzött engem is arra, hogy mitizáljam a lényét, s eleve olyan tulajdonságokat lássak bele alakjába és természetébe, amilyeneket Homérosznál és Vergiliusnál, Danténál és Petrarcánál olvashattam egy-egy nő kapcsán. 

Ében fekete haját két oldalt befonva viselte, derekánál lévő végére piros pántlikát kötött, s olykor, kiváltképp bajuszt eresztett legények társaságában kacér mód az orcája elé kapta cofliját, hogy eltakarja vele örökké huncutul mosolygó mélybarna szemét, dús szemöldökét, húsos ajakát, melyet a kunokéhoz hasonlóan széles járomcsont fogott közre. „Úgy tud nézni ez a lány, hogy belebolondul az ember, akár a jégverte szőlőlugas látományába. A vesédbe lát, tekéntetével a gerincedet csiklandozza, az idegeiden játszik, mint orgonista a nagy fujtatóson. Tán nem is földi teremtés, hanem boszorka, a szeme alapján ítélve biztosan a megkísértő démon lánya”. „Félnék beleszeretni, olyan, mint a sebes folyón az örvény, elszédít, aláránt és elveszejt. Fogják még egymás fejét betörni érte a béresek és csikósok, lefogadom”. Sokáig nem értettem e szavak értelmét, csak egy sejtelem maradt utánuk; nem jó Juliba beleszeretni, mert eszét veszti az ember a boldogtalanságtól. Némelykor kék pettyes fehér rékliben járt, s hagyta, hogy asszonyosan érett csecsei ingerlően ringjanak járás közben; máskor középen gombolható, vállpántos ingecskét viselt, akár a konyhában szorgoskodó cselédlányok, hogy barnára sült keblei kitüremkedjenek mély dekoltázsából, őrületbe kergetve puritán apját s a látományra felgerjedő férfiakat. „Csak az tudja mily’ nehéz szót érteni a kamasz csitrikkel, kinek kijutott tisztességes nevelésük megannyi apró-cseprő gondjából. Hogy milyen sok dologra kell odafigyelni a lányok neveltetését illetően, el sem mondhatom, édesem. Neked könnyű, Sárikám, két fiad van, azokkal pedig könnyen elbánik az ember, ha más nem is, de a nádpálca biztosan segít”. 

Olyan ösmerős volt az a fölfogás, mintha a szépséget, melyet egyébként Isten adományának tartottak e hitvalló kálvinista anyák, büntetni lehetett volna egy kevés ostorozással, mintha a szépség mögött lakozó sejtelmes erőt pálcázni kellett volna, nehogy kitörjön, mint az elmebaj, s késő legyen megregulázni romboló erejét. Igen, a feltűnő szépség adomány volta mellett sokkal inkább egyfajta átoknak, próbatételnek számított, aminek legyűréséhez, kezessé tételéhez legalább olyan magabiztosság, belső erő, természetfeletti adomány és rendkívüli képesség szükségeltetik, mint amilyennel a szépség gazdája rendelkezik. Azt hiszem ilyen erők rejteztek a legszebb férfikorban lévő Földi doktorban, aki megkérte az apai elvárásoknak örökké ellentmondó, szeszélyes és némely dolgok megcselekedésében férfiasan bátor Weszprémi-leány kezét, s ezzel nem csekély terhet vett le szülei válláról. 

Akkor időztem Juliskával a legtöbbet, ha sátoros ünnepeken, vagy ha bizonyos jeles napokon együtt ebédezett a nagycsalád, s közel húszan szorongtunk Weszprémiék kerti asztalánál. Máig magam előtt látom a forgatagot és szédül a fejem ezektől a cívisszokás szerént zajló családi összejövetelektől, melyek a nagy zabálásokban merültek ki. Olyan hangzavar keletkezett, ha mindannyian helyt foglaltunk az asztaloknál, hogy alig értettük egymás szavát. „A gyerekek várjanak a sorukra vagy a kisasztalhoz üljenek, majd a lány megeteti a kicsinyeket!” „Én meg éppen ellenkezőleg gondoltam. Egyenek a gyerekek először, aztán mehetnek játszani, legalább békén hagynak minket” „Ebadta kölykei! Ne ricsítsatok már! Az embernek beszakad a dobhártyája! Nem értetek a szép szóból? Közétek vágjam a cseréppipámat? Nahát!” „Ne morogjon már apuka! Inkább üljön az asztalfőre és mondja el az asztali áldást, és kezdjünk enni. Hátha akkor végre csönd lesz. Hallgassátok a nagyapát! Mindenki, nem halljátok? Hallgassátok a nagyapa asztali áldását!” „Apuka, el ne feledjen egy pohárka bort is kérni az áldáshoz, a múltkor is elfeledte, oszt nem is kaptunk a mamától!” „Ne sületlenkedj már, fiam, tudod, hogy apuka nem szereti, ha valaki megzavarja az asztali áldásra készülődését!” „Aki ételt, italt adott….” „Bözsi! Hozhatod lányom a tyúklevest! Ejnye, no! Hol késik ez a cselédlány? Én nem értem, miért késlekedik folyton! Tán csak nem öntötte ki a levest, amilyen két balkezes?” „Ugyan már, sógorasszony, lehet, hogy éppen most csöcsörészi a te Sándorod a tűzhely mellett, oszt azért nincs érkezése.” „Nagyon vicces kedvében van ma sógor! A mi családunkban nem szokás a fajtalankodás! Lehet, hogy a sógoréknál ez a módi járta, de a papa letörte volna a derekát annak a fiúnak, aki a cselédlányhoz merészel nyúlni, akár csak egyetlen ujjal is!” „Ha nem figyelünk oda, befészkelik magukat a Városba, s tönkretesznek bennünket, itthoni kereskedőket. Egyetértek a bíróval, ki kell tiltani őket rendelettel. Kölcsön fejébe sem vehetik el a cívisek házát. A bérbeadást is meg kéne tiltani, egyszer s mindenkorra!” „Ha egy jottányit is engedünk a görögöknek vagy más idegeneknek, éppen úgy járunk, mint a katolikus oskolával és parókiával. A kisujjadat nyújtod, s az egész karodra igényt tartanak. Előbb alázatosan kérnek, majd követelnek és törvénykeznek felettünk. Elég volt az idegenekből!” Az étkezés alatt nem győztük dicsérni a főzőasszony áldásos szorgalmát és ízlésének páratlan voltát. Amint egymás után kerültek az asztalra az ünnepi fogások: a kappanleves, a disznóságok, belsőségek, ludaskása, túrós csusza és bélesek, a felnőttek eresztettek a nadrágszíjon, borral köszöntőt mondottak, némelyek hangosan büfögtek, mintha így akarnák a házigazda tudomására hozni elégedettségüket. Enni, vagyis jóféle falatokkal hoszszasan és bőségesen eltöltekezni, napokig is vendégeskedni: ezt nagyon is jól tudják az emberek mifelénk, az Alföldön. Mi pedig, ricsajozó gyermekek, csakhamar kiszorultunk a felnőttek nótázástól vagy tréfálkozástól hangos társaságából és kereshettünk magunknak kellő szórakozást másutt –, legtöbbször Juliska szolgált unaloműző mókáról. 

Juliska zabolázhatatlannak és lefőzhetetlennek bizonyult, mindannyiszor vadul és szerfelett kihívóan viselkedett. Olykor terebélyes diófájukra mászott föl majomügyességgel s csüngött alá egy vastag ágról, hogy rakott szoknyája alá lehetett látni. „Idenézzetek ti, anyámasszony katonái! Melyikőtök merészeli ezt utánam csinálni? Amelyikőtök megmeri, annak adok egy csókot, de nem ám olyan testvériest, igazi nyálast” – s térdét behajtva, alsó lábszárával kapaszkodott az ágban, s fejjel lefelé lógott; sikítottunk a nevetéstől, mert kitűnt a feszes fara, s nemhogy szemérmesen elpirult volna, még meg is feszítette a combját és hivalkodott takaros fenekével, mint valami vásári artistanő. Máskor a társaság fiú tagjaival kelt birokra s akit hangos zihálás közben letepert a kaszált fűbe, annak a mellére ült, térdével a földre szorította mindkét karját, s nyelvével csettintve lovagolt rajta szétvetett lábbal, akár a frissiben betört csikón vágtáztak eleink ágyasai. „Na, mi az, kisöreg? Egy lánnyal sem bírsz? Én még ennyi nyápic legényt sohasem láttam együtt. Máskor bezzeg tudtok szájhősködni, de amikor itt az alkalom, amikor megmutathatnátok, mire vagytok képesek, híres legények, csak sunnyogtok. Mások előtt adjátok az okosat, szépet és ügyeset, de én Weszprémi Juliska legyalázlak benneteket!” 

 Az igazat megvallva, féltem tőle, nem én voltam a legnagyobb legény a családban, ezért erejét nem rajtam próbálgatta először, noha csúfos számért, hetyke kötekedéseimért persze hamar rám került a sor, s egyáltalán nem kímélt, mintha korán a fejébe vette volna, hogy a férfiakat nem szabad kímélni és egyikükkel sem jó kivételt tenni. Félelmemben már akkoriban is különös képeket vizionáltam róla és vele kapcsolatban. 

Egyik álmomban a kedvesem volt, ami azt jelentette, hogy mindenben lestem a kegyét, nem tudott olyat kitalálni és kérni, amit ne iparkodtam volna teljesíteni. Hófehér kithonban járt le s fel a Város utcáin, akár egy görög istennő, s én a lába elé feküdtem, amikor az utca egyik oldaláról át akart gázolni a sár fölött ívelő pallón a másik oldalra, s fordultam, hogy mindig rám léphessen, s az sem zavart, hogy úgy nézek ki, mint egy agyagfigura. Hátravetett fejjel lépdelt testemen, őrült büszkeség és az alattvaló eránti megvetés tükröződött az arcán, én pedig őrült szenvedéllyel és megadással tűrtem, hogy állatnak tekéntsen, belém rúgjon, parancsoljon nekem. Mindketten őrültek voltunk; istennő és poétája egy bolond világ képviselői voltak, akik nevettek a boldogokon és józan eszűeken. „Nézze, Mihály! A sok önelégült, bárgyú, ám nagyon is praktikusan és józanul gondolkodó cívis, mily fennhéjázón megy a templomba az Istent imádni, mintha egyedül nekik mutatná meg az orcáját, senki másnak e világon. Ha a császár elé járulnának, akkor sem lennének kevésbé áhítatosak, saját nagyszerűségüktől és kiválóságuktól meghatódottabbak. Nem, ők nem éreznek, nem szeretnek, nem is átkozódnak, ők kegyeskednek elfogadni az Isten ingyen kegyelmét. Micsoda nagyszerű népség! Micsoda üdvösséggel bírnak e kiváltságosok, igen, ezek az üdvösségre predesztinált kevesek! Látja, Mihály, nem ártana jobban szeretnie az Istent, hátha magához is kegyeskedne kegyesebb lenni! Hallja, Mihály amit mondok? Talán a kegyelemtől eltelve nem köpne annyi undorító vért. Megint olyan az ajka, mintha vámpír volna. Mihály, megparancsolom, hogy szeresse az Istent! Legyen hű katonája, miként engedelmes fia az édesanyjának! Megparancsolom!” 

Egy másik álmomban fejedelemasszony volt; díszesen faragott fanyergében ült egy gyönyörű fekete kancán, oldalra tartott jobb karján vadászsólyom kucorodott, feje bőr sapkával letakarva, hogy nyugton maradjon. Mélybordó bársony ruháját aranyöv húzta össze derekánál, a mintázatán szarvasok és griffek sziluettje látszott. Az itáliai mesterek lovasszobor kompozíciójához szoktak ily pózban állni a modellek, amilyet Júlia fejedelemasszony felvett; előtte elgyötört, gályarabságukból nemrég szabadult protestáns pásztorok és hittudósok, tanítók és deákok tömörültek furcsa alakzatban, mindegyikük szeméből hála és rajongás sugárzott. E hitükért rabságot is vállaló férfiak honnan is gondolhatták volna, hogy a nemzeti dicsőséget, büszkeséget megtestesítő fejedelemasszony éppoly kegyetlen és hirtelen haragú tud lenni, mint nem egy királyunk és éppoly vad, sötét erők tombolnak vérében, akár Báthori Erzsébetében, kinek őrjöngő természete és rémisztő tettei messzi földön elhíresültek. 

Ahogy elszálltak felette az évek, s gyermekeket szült, nemhogy csendesedett volna váratlanul fel-felgerjedő hevessége, nemhogy igyekezett volna nagyasszonyi méltóságát a szóbeszédtől védelmezni, valami ördögi belső tűz emésztette, s olyasfajta szemérmetlen cselekedetekre ragadta, melyek miatt nevét a Belzebubéval együtt emlegették a pórnépek, nemcsak szülővárosában, de még Hadházon is. Bátran állíthatom – noha igaztalanul vádolt meg a cenzor, hogy Somogyban található a vénlány valóságos modellje, s magam hőn tiltakoztam e rossz ízű állítás ellen –, e dévaj leányban leltem meg archetípusát élvvágyó Dorottyámnak, akinek szájába adtam e sikamlós szavakat: 

Jaj, be nagy kín a hevesség,
Még nagyobb a szemérmesség!
Ez hallgatna, ama’ szólna;
Csak mindkettő baj ne vólna.
….
Álmaim is mind nehezek:
Mind csak kísértést érezek.
Az éjjel is a setétbe
Megnyomtak az úr képébe. 

Hogy magam is ki-kijártam a hadházi portára (mivel a plánumaimat segélyző Kazinczy egyik levelében figyelmemet a kiváló poétára és botanikusra irányította, s e nemes, halk szavú barát a jövendőm útját megmutatni nem volt rest, atyai tanácsokkal látott el a versírás technikáját és a különbféle versformák alkalmazását illetően), újra találkozhattam a lecsendesülni hitt rokon-asszonnyal. A bő másfél órányi gyaloglás után, mely a Pallagi erdő és a Bocskai-kert mellett vezetett, jól esett fáradt tagjaimnak leroskadni Földiék rózsalugasában a faasztal előtti karosszékbe; felhajtani egy pohár pince hideg, savanykás fehérbort; a gyümölcsös üvegtálból cseresznyét és meggyet csipegetni; a méhecskék döngicsélése mellett a komoly tekintetű Földi mesterrel a hexameterek és más verselési módok fortélyairól elbeszélgetni. Óh, nincs is kellemesebb foglalkozás annál, mint egy falusi porta szegletében a lételről és az emberi nemről szabadon, mindenféle kötelmek nélkül gondolkozni, tudva, hogy senki sem zavarhatja meg elmélyedésünket és nem lesz a terhünkre. 

A falusi életet amúgy is rajongásig szerettem; a kokas kukorékolására megfordultam a dunnás ágyamban, s tovább szenderegtem, vagy az ébredezés állapotját – mely az álom és valóság között delíriumos látományoktól terhes – érdekemben felhasználva, képeket és régi élményeket rögzítettem az agyamba, míg le nem írhattam őket. A frissen fejt vagy meglangyított kecsketej, sűrű fölével együtt kedvelt italom volt, krumplis kenyérrel egészítettem ki fenséges reggelimet. Eztán órákig ücsörögtem egy karosszékben a tornácon vagy a kertben, s amíg más városiakat bosszantott volna a csönd, az én idegeimet átjárta, képzelgésem hevességét csillapította. Az ágakon trillázó rigók és cinkék párjokkal való évelődése, a felettem cikázó füsti fecskék fészekrakása s az időnként vendéglátóm kapuja előtt elhaladó lovak prüszkölése és nyerítése arra késztetett, hogy még alaposabban szemléljem meg a környezetemben lévő virágokat, a magukból mézet préselő méheket. Délelőtt szerettem írni és képzelődni, mert a szomszédok a mezőn dolgoztak, s a faluban alig tartózkodott a lelkészen, tanítón, bírón kívül néhány idős, beteg ember, még a gyermekek is a legelőn hajtották a libát, kacsát vagy rúgták a port. 

Nem volt kedvem ellenére álomba merülni egy-egy kiadós ebéd után, s néha oly mélyen elszenderültem, hogy a nyugszékben mocorogni is elfelejtkeztem; aludtam, mint akit letaglóztak. Olykor napokat együtt sétáltunk Földivel a környező akácerdőben, árgus szemmel lesve, ahogyan a kaptárból kiröppenő szorgos méhek fáradhatatlanul gyűjtik a virágport; körútjainkról hazajövet, sosem feledkeztünk meg a nemesített virágok, zöldségek egyedeinek és azok napi növekedésének lajstromba vételéről. A poétikai ösmeretek mellett szívesen hallgattam apámról is beszélni mentoromat, aki talán saját lelki emelkedettségéről és nyíltszívűségéről tett tanúbizonyságot, mikor másokról elfogultan értekezett, s csak a szemen szedett dicséreteket és igazságokat mondta, ahogyan róla is fognak emlékezni az utókor képviselői. Kevesen értettek oly alaposan a versek magyarításának szabályaihoz, a zenei és képi harmónia gazdag teremtéséhez, a népies szavak grammatikánkba illesztéséhez, mint ez a városi forgatagtól vidékre elhúzódó ember, kihez fogható aligha volt akkoriban szegény szétzilált magyar hazánkban. 

Szívemet hevesen dobogtatta, ha Juliskával a régmúlt időkről, a legendás nagyapáinkról, a zimankós Adventekről megemlékezhettünk; s hát örömest kaptam az ölembe két karon ülő gyermekét is, höcögtettem őket, tréfás versikéket és népi dalokat adtam elő hamarjában nekik, fals hangomon sivítva kacagtak, mert énekelni mégsem tudok oly jól, mint szavalni. S némelykor Juliska csillapíthatatlan hiúságának is kedveztem egy-egy neki szánt versemmel; alig bírt nyugton maradni, mikor a mesterem jelenlétében, egy csillagfényes estvéli órán felolvastam neki e bájoló sorokat: 

Rózsa színű Júliánna,
Itt van egy szép rózsa hát,
Vedd örömmel s várd utána
A parányi Rózsikát.

E virágot szép öledbe
Vedd be és míg abba lész,
Híved is jussék eszedbe,
Hogy köszöntésedre kész. 

Földi és Juliska egyébként is gyakorta kértek, hogy olvassak föl nekik újonnan szerzett verseimből, melyek kéziratát tarsolyomban hordtam, s nem kellett sokáig unszolni, hogy kedves hallgatóim kívánságának szíves-örömest eleget tegyek. A szövegmondás közbeni gesztikulálás, hangom mélységének és magasságának váltogatása, mások jellemvonásainak a mímelése, hallgatóim megnevettetése mindig is kedvemrevaló szórakozás volt. Bár egészen addig, hogy először Pesten jártam, csak a vásárban láttam egy-két bábos és mesemondó embert, akik alantas históriákat adtak elő trágár szavak kíséretében. A színészek és mímesek játékáról egészen mást hittem, mint amit ezen csepűrágók mutattak, kiváltképpen is hogy az antik dráma és komédiaírók opusait számtalanszor forgattam. Debrecenben nem volt theátrum, lelkemben szívesen engedtem szóhoz jutni a fiait sirató Oidipust, máskor Aristophanes alakjai szájaltak, s én hol ennek, hol amannak a rolléját osztottam magamra. Ha tanáraim nem is szerettek e különcködésemért, deáktársaim hasukat fogták kényeskedő orációmat vagy vaskos tréfáimat hallván, én pedig produkáltam magam, hogy a kedvükbe  járjak. 

Az a kegyetlen szóbeszéd járta Juliskáról, hogy gyermekeit apjukra hagyva, igen gyakran kocsizik be Debrecenbe, avval az álságos indokkal mentvén ki magát, hogy meglátogatja az övéit, s ilyenkor az út menti csárdákban megállítván lovait, nem veti meg a dévaj férfiak kurizálását, s a velük való bujálkodást sem. Ha igaz volt a hitvestársi hűtlenség ténye, csak annyit mondhatok, hogy szerencséje a mi Juliskánknak, hogy nem egy évszázaddal korábban élt, mert a tízparancsolatbeli tilalom megszegéséért a főtéren állították volna pellengérre mezítelenül, majd megfosztván jószágától teljes mértékben, elüldözik a Városból, minden ivadékával együtt. Iparkodtam nem tudomást venni a vélt vagy valós kicsapongásairól, tudván, hogy a nép szája mocskosabb és bűzösebb a tehénistállónál is; noha esmértem leánykori hevességét. Édesanyám ítélete szerént, a legjobb családban is akad egy-egy „fekete bárány”, ki olykor nagy tehertétel az övéi számára, de nem részletezte előttünk, hogy mit is ért e homályos kifejezésen a mi Julisunk esetében. Benne én a bájos rokont és hű mesterem kitartó hitvesét, gyermekinek szorgalmatos anyját láttam, még ha mások mást gondoltak is felőle. 

Egy alkalommal mégis sikerült alaposan meglepnie. A frissen meszelt nyári konyhában hűsölve cseréltünk véleményt mentorommal az egyes gyógynövények magyar elnevezését illetően, azon tanakodtunk, a póri változat vagy saját leleményem volna-e alkalmasabb a névjelölésre, mikor Juliska váratlanul befordult hozzánk egy üvegkancsó borral a kezében. A rekkenő hőségben, vállpántos fehér ingecskéjét középütt gombolatlanul felejtette, tán fatális véletlenből, vagy szándékosan (ki tudja már utólag eldönteni!); tény, hogy barna csecsének tenyérnyi bimbói meredtek rám, ahogy elém tette a kancsót és egy tál tepertős pogácsával hangosan kínált: „Csak tessék-tessék, vegyen az én Vitézem, saját magam dagasztottam, kelesztettem, nyújtóztattam, szívem-lelkem belé tettem, ahogy ő szokta zengzetes verseibe.” Riadtan emeltem tekintetem az amúgy is gyöngyöző homlokú Földire, aki hirtelenjében belesápadt a kikapós cselédlányokhoz sem illendő viselkedésbe, s az orra alatt motyogva alig hallhatóan jegyezte meg: „kérem, asszonyom, öltözzön fel rendesen, a mi Vitézünk nincs ilyen mezítelenkedéshez hozzászokva, még rokonok közt sem illendő az ilyesfajta hiányos öltözködés. Nem is szólok a béresekről és cselédlányokról, akik amúgy is szeretik a gazda rossz hírét költeni. Ne adjon alkalmat, kérem szépen, arra, hogy a szájukra vegyék és megítéljék! Tudom, tudálékos bagolynak szeret nevezni a barátnői előtt, de ne szégyenítsen meg, kiváltképpen ne az Amice előtt, akinek a barátság és a rokonság talán szent intézmény.” Földi mentorom hangsúlyából kitetszett, hogy nagyobb zavarban van, mint amilyenben én éreztem magam, mert a nem mindennapi látomány felzaklatott. 

Juliska nem hazudtolta meg magát, teljes erejéből a faasztalra csapta a tál pogácsát (mondanom sem kell, a szélrózsa minden irányába szerteszaladtak a tészták és a cserépdarabok), a dühtől vér szökkent a fejébe, teátrális mozdulattal csípőre tette a kezét, s reszkető orrcimpáján látszott, hogy a következő pillanatban valami sértőt fog mondani. Ám mégiscsak meggondolhatta, hogy fortyogó indulatát férje nyakába öntse-e, végezetül csak annyit bökött felé kaján mosoly kíséretében: „Vén szamár! Dehogyis hoznék szégyent kend tisztességben megőszült fejére!” –, s kirohant a nyári konyhából vállán megigazítva ingét. Hogy ez a kifakadás minek is szólt valójában: esetleg Földi korának, netán jámbor és visszafogott karakterének, talán a tudományokban elmerült és a kéjelgésben kevésbé kedvét lelő természetének –, meg nem mondhatom. Szántam mentoromat, s ha egy kevés is szorult volna belém a bosszúállásból vagy a másik megalázására való hajlandóságból, nyomban törlesztettem volna a rokon-asszonynak. Oly’ mélyen sértette meg mentoromat, hogy csak nemes lelkének és fellegek között járó gondolatainak volt köszönhető, hogy elviselte a szégyent. 

A nemes lelkeknek abból a fajtájából való volt, akit megviselt, ha valakit ki kellett oktatnia illemből vagy tapintatból. Ellentétben vele, mennyire szerették ezt az oktató szerepet a cívisek! Oktattak és ítélkeztek, megszóltak és kiközösítettek. Földi magába merült, kereste a helyzet meg- és feloldási lehetőségét, s igyekezett megtalálni a saját felelősségét abban, hogy kuzinom ilyen érthetetlen és őrült módon viselkedett. „Talán a rekkenő hőség vagy feledékenysége okolható e bocsánatos botlásáért. Hidd el, Amice, csodálatra méltó anyja Juliska a gyermekeinknek. Néha száguldozni akar, mint réten a csikók, de sohasem lenne szándékosan közönséges, mint egy fogadósné.” Ebből a habozásból és mentegetőzésből is sokat tanultam a későbbiekre nézve. Bárhányszor ítéletet kellett volna mondanom egy hozzám közel kerülő nő feltűnő botlását, zavaró viselkedését, mulatságos kotnyelességét és üres szófordulatait bírálva, előbb magamat vizsgáltam meg, hogy jól értettem-e a szavait, vagy esetleg álmodozó természetem okán olyan mondatokat kölcsönöztem a kedvesnek, hogy szándéka ellenére mulatságossá vált. Látomásaim mellé őrült pillanatok társultak, ezért néha nem tudtam teljes bizonysággal eldönteni, hogy a dolgok valóban úgy történtek-e meg, ahogy láttam őket, avagy ahogyan elképzeltem megtörténtüket. 

 Nem is láttam késő délutánig sem Juliskát, sem az általa ígért bőséges ebédet, úgyhogy korgó gyomorral tértem ágyamba szenderegni, magamban még morogtam is egy keveset, hogy ilyen gyalázatos módon megfeledkezett az ételről. No, várj csak, majd megfeddlek az asztalnál, hogy ilyen vendéglátást tanultál-e jóanyádtól. Hogy idő közben mentoromat elhívták a szomszéd faluba, Téglásra egy súlyos beteghez, sziesztámat olvasással töltöttem. Könyvek között éltem; belőlük tanultam meg olvasni a betűket, érzelmeket, gondolatokat, amelyek az enyémmé váltak vagy elvesztek örökre; beléjük temetkeztem, ha szomorúság járta át a lelkemet, ha az emberek eránti gyűlölet olyan haragot lobbantott föl bennem, hogy már csakis a versek csillapíthatták indulataimat. A könyvek által lettem poéta és tudós elme, bár éppen elég bánatot, sóvárgást és hiú vágyat keltettek bennem. 

Lehet, hogy el is szunnyadtam, ám alig hunyhattam le a szemem, furcsa nyögésekre lettem figyelmes, s nem tudván eldönteni, talán én horkoltam-e ily’ artikulálatlanul, vagy másvalaki adja-e különös hangot, fülelni kezdtem, mígnem kivettem, hogy az istálló irányából jönnek az ismétlődő nyöszörgések. A hirtelen eszmélés nem járt együtt az éberséggel, képzelt jelenetek játszódtak le az agyamban, s persze hogy a kíváncsiságom is kielégítsem, kótyagos fővel az udvarra mentem, egy erős mozdulattal kitártam az istálló rozoga faajtaját. A széjjeldúlt szalmakazalban Juliskát láttam négykézlábra ereszkedve. Megette a kankutyák mozgását imitálta egy megtermett béres, az ő ritmikus hasogatására hangoskodott az én rokon-asszonyom, mint akinek fertelmes bűnéért szöget vernek az eleven húsába. Amint oldalt pillantott, és észrevette, hogy szinte földbe gyökerezett lábbal állok a rothadt küszöbön, s a meglepetéstől vagy szégyentől képtelen vagyok egyetlen lépést is hátrálni, még riszálni is kezdte mezítelen farát. De nem Julis volt a szemérmetlen perszona, hanem a cselédlány, aki a megszólalásig hasonlított gazdasszonyára. Julis szerette megtréfálni e lánnyal az ösmerőseit, kifogyhatatlan volt a meglepetésekből. A cselédlánynak engem látva heves nevethetnékje támadt s rám szólt. „Tán csak nem kapott kedvet a fiatalúr egy kis bakugráshoz. Tartsam meg a farom, hogy próbálkozzék? Az én legényem éppen elköszönni készül, ha jól érzem.” 

Ma sem tudom mitől, de egyszeriben hányingerem támadt, s kifordultam az épület mellé könnyíteni magamon, majd anélkül, hogy gyors és generál agyőt mondtam volna bárkinek, zilált lélekkel távoztam a Földi portáról. E rémes látományról jutott eszembe Voltaire egyik találó mondása: „Az ember nem olyan, mint a többi állat, akikben csak az önszeretet és a párzás ösztöne van meg; nem csupán a fennmaradásához szükséges önszeretet található meg benne, hanem a saját faja iránti természetes jóindulat is, ami egyáltalán nem figyelhető meg az állatok körében.” 

Tudom, némelyek rólam is szégyentelen dolgokat állítanak s nem haboznak kegyetlenül kíméletlen ítéletet mondani, mert hát magam is hozzájárultam az efféle vélekedések és ítélkezések kiagyalásához. A talmiknak szemet szúró önhittségemmel, verseimben felhangzó némely sikamlós szavammal, Bacchusnak áldozásra való felhívásommal, kóborlásaimmal és anyám eránt mutatott hűtlenségemmel kivívtam megveszekedett ellenlábasaim haragját 

Más a hibában torkig űl,
Mégis darál felőlem;
Bár engem a jámbor becsűl,
Csijést teszen belőlem.
Kurvanyja! Hadd fecsegjen ő,
Holdtőltre tán észre jő. 

Egyedül a kéjsóvárgással nem igen gyanúsíthatnak ellenségeim sem, a testiségről és bujaságról való gondolkodásomban is osztottam Rousseau vélekedését: „kevés barátnőm volt tehát, de annál többet élveztem a magam módján, vagyis a képzeletemben. Félénk természetem és ábrándos szellemem közreműködésével érzékeim így megőrizték a tiszta érzést és becsületes erkölcsöt, jóllehet ugyanezek a hajlamok egy kissé több vakmerőséggel könnyen a legállatiasabb kéjenckedésbe taszíthattak volna”. 

Ne ámítsam magam; véznaságom és tyúkmellem, de kiváltképpen is orcámnak feltűnően himlőhelyes és aránytalan volta miatt, nem igen vonzottam az egészséges és bájos küllemű lányokat, velük szemben félénk és tartózkodó lettem. Kínos találkozásaimnak se szeri, se száma; el sem mondhatom, mily’ ellenszenvet keltettek bennem a pozsgás arcú, pomádés, ringó járású és magukat kellető kalmárlányok, vagy a cserfes nyelvű, mindenkivel évelődő-kötekedő, bájaikat olykor uraságaiknak kínáló cselédlányok, akik undorodva fordultak el tőlem, esetleg tapintatlanul nevetgéltek. Néha kedvem lett volna reájuk ordítani: kurvannyátok Mancik és Julcsák! Hát azt hiszitek balga fruskák, hogy kelletek is a magában szép ábrándokat és érzeményeket kergető Csokonai Vitéznek? Egy frászt! Talán, ha sánták vagy hozzám hasonlóan rútak, a vének vagy özvegyek állottak volna szóba velem; de egy mindenben ideális szépet, csinosat kereső poéta nem érheti be silánnyal, ezért inkább képzeletemben keltettem életre a csudálni érdemes tündéri leányokat. Esetleg jutott volna olyan némberfajta is, aki pénzért kapható örömök adására, de apámtól hallottam bizonyos betegségekről, melyek kedvemet szegték a tiltott gyönyörök efféle szerzésétől. Különben sem tudtam volna közeledni egy ilyen perszónához; nekem szeretnem kell azt a nőt, akit kedvemre ölelni akarok. 

Élceimet csak gúnyolódó verseimben faragtam a nők ellenében; olykor borisszák társaságában csíptem örömest a vénlányok rossz természetébe, az özvegyasszonyok kéjsóvárgásába. Az ábrándos szellememben fogant játszi érzések és élvvel kecsegtető vágyak verssé alakítása, valóban egyfajta védekezés volt a részemről a nyílt megaláztatások és szívet lohasztó viszszautasítások ellen. Ábrándos szellememnek köszönhetően: érzékeim megőrizték a „tiszta érzést”, s lehetett szó akár a korán elhalt szomszédbeli Rózáról, akár a maga eránt epekedést keltő Lilláról, akár az élveteg és zabolázhatatlan Weszprémi Juliskáról, inkább egy-egy hasonlat, metafora, hirtelen hevülést és plátói szerelmet kifejező verssor megtalálása izgatta képzeletemet. Találóan írja Rousseau: „lángoltam a szerelemtől tárgy nélkül; talán így emészt leginkább”. S nekem a leghőbb óhajom: az emésztődés és sóvárgás volt: 

Levetkezett kedvesem,
Már feredni készűl:
Jer Múzsám! majd meglesem,
Millyen ruha nélkűl. 

Semmit sem kívántam jobban, mint szeretetet koldulni egy olyan nőtől, ki kitartó figyelmére sem méltat; leborulni egy bimbózó lány elé és csókot reményleni tőle, noha egyetlen pillanatra sem viszonozta vonzalmamat, hiába járt követségben nála Cloé; epekedni egy érintetlen tündér után, ki bármikor szalamandrává változhat a tűzben. 

Illatoztasd kebledet,
Ékes violám!
Mellybe hév szerelmedet
Gyakran kóstolám. –
Míg csókjaid harmatja
Mézét reám csorgatja:
Lelkem addig lételét
Meg nem únhatja. 

Félénkségem és tartózkodásom – ellentétben példaképemmel – nem akadályozott meg abban, hogy a nálunk is egyre szaporodó, mind nagyobb közönséghez eljutó, trágár beszédű és erotikus tárgyú műveket is olvassam. Sőt, jó alapvetést találván a pikáns, sikamlós, frivol, épületesnek és mívesnek ugyan nem mondható, ám szertelenül játékos és a Kollégiumban nagy népszerűségnek örvendő deák-poézisben, magam is gyarapítottam ezen pajkos versek számát, Bürger és Blumauer szabados műveit mintául véve az enyéimhez. Legfeljebb csak a bigott katolikusokat és puritán közösségeket botránkoztathatja meg ez az Európa különb tájain virágzó literatúra, mivel Boccaccio és Chaucer novelláit mái napig alig volna lehetséges felülmúlni malacság és vaskos humor tekintetében. Nem feltétlenül istentelenséget kell látni ott, ahol a képmutatás és kéjsóvárság leleplezése történik; ott, ahol a rejtekezve bűnözők, a pénzen vett örömet élvezők és testüket áruba bocsájtók természetét ábrázolják ki az írók. Minálunk még a közkedvelt népi dalok, az egyes régiókból származó rigmusok és a regősök által előadott históriák is póriasnak és az úri közönség elé tárhatatlannak mondatnak, mivel ezekben a humorral fűszerezett erotika, a másik nembéliek csúfolása a szokottnál is szabadabb szájjal történik. 

Mivel nekem nem jutott osztályrészül egy olyan csodálatos, tapintatos, művelt és nagylelkűen oltalmazó nő, mint a genfi filozófusnak Warensné asszonyság, és édesanyám sem lehetett mindig mellettem, kitaláltam hát magamnak egy társat. Mennyire irigyeltem Warensnét, ki gyakorta értekezett pártfogoltja előtt Bayle-ről és Saint-Évremond-ról, a francia protestánsok e két briliáns szelleméről. Emlékszem olvasásuk nekem is gyönyörűséget okozott a Kollégiumban, hálát is adtam Sinai Mihály uramnak, hogy a Bibliothéca irányítója lévén, bátorkodott e műveket a világosultakéval együtt meghozatni, még ha később, egy per során, tagadta is részességét a vásárlásban. Praktikus okai is voltak irigységemnek; Warensné egyszerre védte a világ gáncsoskodása ellenében Rousseau-t és részesítette szerelmi gyönyörökben, még ha filozófusom későbbi vallomásai többségében visszafogottan is nyilatkozott az érzéki szerelemről. Rakoncátlan és fékezhetetlen fantáziám, a magam támasztotta Warensné személyében, olykor a legvadabb és legállatiasabb kéjeket szabadította reám, melyek magukkal ragadtak, s egy-két fertály órára rabságukban tartottak, míg a görcstől és vágytól meg nem szabadultam. Ha túlságosan sok fiú és kamasz lakozik egy helyen, nem ritka vendég az ördög, mely kísértésbe ejti a vágyaik felett uralkodni nem tudókat, s bár felnőttek mindenféle betegséget emlegetnek az önkielégítéssel élőknek, mégis rendre élnek e praktikával.    

Nem sokszor éltem az örömszerzés e fajtájával, inkább jó stréber módjára olvastam az antik szerelemről: Daphnis és Cloé históriájáról, a bukolikus költővel együtt sirattam a vadkan által halálra sebzett Adoniszt. Inkább vágytam lelkem melegére az olümposzi pásztorok tüzénél, meg arra, hogy héroszok és istennők társaságában időzzek, mint a deákok szórakozásával mocskoljam magam. Hogy a szépségről és szerelemről szóló képzelgésemnek és az így szerzett képzeteknek némi realitást is adjak, anélkül, hogy bárkinek is szólottam volna plánumomról, iparkodtam egy közelemben létező leányt találni, akire rajongásomat és túlcsorduló érzeményeimet reá ruházhatnám.

Ifjúságom reggelében
Szívem bút nem szenvedett,
Míg a tündérek kertében
Lepke-módra repkedett. 

Nem hencegni vagy felvágni akartam vele a társaim előtt, a nagyobbak közül nem is egynek már volt szerelme, sőt a cselédlányokkal egyéb kalandja is, ha meg nem neki, hát a bátyjának, s igazán zaftos históriákat adtak elő erről a silentiumot követő udvari sétán vagy lámpaoltás után. Később amúgy is rájöttem, hogy a rimáikkal hencegők és a szeretőikkel kérkedők nem éppen szívügyüknek vagy esztétikai érzékük csinosításának tekintik a nőkkel folytatott viszonyukat; a nőket csupán csak egy birtoklandó testnek látják, melynek érintése utáni vágyakozás az őrületbe kergette valamennyiüket, mégis szomjasak maradtak a kéjjel töltekezés után is. Néha üres locsogásnak véltem a trófeavadászok pikáns elbeszélését, néha pedig éppolyan betegnek tudtam e hódítókat, mint a férfifaló nőket, akik sosem bírnak eltöltekezni a kéjjel. Nekem ezekhez a típusokhoz semmi közöm nem volt! A férfiak és nők szövevényes kapcsolatából kitetszett, hogy az emberek többsége nem szerelemből választ magának hitvest; a rang, a vagyon, a föld és a felekezet erősebben nyom a latban, mint az érzelem. Látnom kellett azt is, hogy a nagyasszonyok kivételével (kik régóta arról híresek, hogy a vidéki birtokon vagy a városi kőházban megszilárdítva posztjukat, férjük helyett vagy mellett erős kézzel irányítják a kiterjedt és népes jószágot), mily kicsiny becsületjük van általában az asszonyoknak, s mily fellengzősen vagy orcátlanul beszélnek róluk gavallérjaik. 

Még Diószegi nagyapám Hatvan utcai házában laktunk, amikor nyolcvanöt nyarán, a szomszédságunkban járva az apám készítette remediummal, melyet a gazdaasszonynak kellett átadnom, megpillantottam egy velem egy ívású copflis leányt, aki fülbemászó népi dalokat énekelt az udvaron, mialatt a homoksárga agyagból, különböző figurákat és hasznos tárgyakat gyúrt. Oly végzetesen megigézett az első pillantásra, hogy a tornácon majdnem orra buktam, a cselédlány alig bírt megtartani, nehogy a földhöz csapjam tégelyemet. Mint akinek sejtelme sincs arról, hogy hol van, riadtan emeltem tekintetemet a segítségemre siető, tészta képű cselédleányra, ajkáról gúnyos kacaj áradt felém, kinevetett balgaságomért, úgyhogy legszívesebben réklijére löttyintettem volna apám szúrós szagú italát, hogy megemlegesse kajánságát. Azt hittem, az asztalnál serénykedő fruska is társnak szegődik a csúfolódásban, de örömmel nyugtáztam, hogy nem követi e tenyeres-talpas cselédlány közönségességét. Ez a tartózkodás és együttérzés felkeltette bennem az eránta való vonzalmat, s nem tudtam nyugodni, míg újból nem láthatom; belül is hevített valami eladdig ösmeretlen tűz, melyet oltanom kellett. 

Én, aki nem igazán szerettem fára mászni, mégis újra és újra felküzdöttem magam a kertben álló méretes diófa tetejébe, mert onnét szabad kilátásom nyílott a szomszédos udvarra, s epekedve nézegethettem e vézna, szeplős arcú leányt, aki a kamaszok szégyenlősségét félre téve nem igyekezett palástolni a tényt, hogy észrevette kémkedésemet. Napokig ügyeskedtem, akár egy tornász vagy erőbűvész, örökké csak experimentumaira és tudós könyveire figyelő apám, tőle teljességgel szokatlanul hunyorogva faggatott is: „Tán csak nem valamelyik madár tojására fáj a fiatalúr foga? Esetleg megfeddték a tornában mutatott gyengeségéért, s most igyekszik edzeni magát? Vagy netán olyasmi rendkívüli látományban van része odafentről, mely’ képes legyőzni lustaságát, s arra ösztökéli, hogy újfent megpillantsa?” Úgy állottam előtte, mint aki karót nyelt, s akkor először valamiféle dacot éreztem föltámadni vele szemben. „Azért sem válaszolok e kérdéseire, nem árulom el a titkomat!”, fogadkoztam fogaim közt őrölve ellenvetésemet. Édesanyám, aki mindig mindenről tudott, ami a házunkban történt vagy még meg sem történt, csak várható volt bekövetkezte, szelíden mosolygott az orra alatt, szemöldökét ráncolva intette le hirtelenjében megszeppent apámat, aki túlságosan elfoglalt lévén ahhoz, hogy sok időt töltsön titkaink kifürkészésével, inkább hagyta a dolgot nejére s egy barackot nyomott a kobakomra. 

Eleinte a fruska pálcika ujjainak fürgesége kötötte le a figyelmemet, ahogy a kerti asztal lapján előre s hátra görgette az egyre vékonyodó agyaghurkákat, majd egymásra rakta, és összeépítette a kettőt, oly pedánsan, hogy nyoma sem maradt illeszkedésüknek. Érdekes formájú gyertyatartók és egyéb más edények készültek ekként; emlékszem, még anyámnak is adott egy hasáb formájú gyertyatartót, melyet a rokonuk műhelyében lévő kemencében égettek ki. Anyám fennhangon és vállát átölelve dicsérte a leányt s arra buzdította, hogy csak hallgasson bátran a rokonára, tanulja ki a mesterség fogásait, mert a fazekasoknak mindig lesz munkájuk, mivelhogy a kétbalkezes cselédlányok és hisztérikus asszonyságok szívesen törik a cserepet. Nem lett volna példa nélküli eset, ha egy fazekas mesternek a felesége is segít a cserepek formázásában, mázolásában és festésében: ezért ösztökélte anyám. 

Később egyre mélázóbban és epekedve lestem, ahogy keletiesen metszett mandula szemét és felgyűrt orrát rejtő, ovális alakú fejét jobbra-balra ingatva dolgozik szorgalmasan, hol hangosan, hol pedig szinte magában dúdolva egy-egy szomorú vagy évelődő dalt, melyet úgy választott ki repertoárjából, hogy üzenjen nékem a virágok nyelvén. Valamelyik augusztusi késő délután, megtudtam a nevét is, amikor édesanyja hívta: „Rózsim, kicsi Rózsim, gyere az asztalhoz, kész az estebéd! A kedvenced lesz, tejbegríz lekvárral leöntve” –, s ettől kezdve már nem névtelen tündérként gondoltam reá elalvás idején, hanem mint a legszebb és legillatosabb virág nevét viselő leányra: Rózsára, kinek baracklekvár ízű az ajka, úgyhogy nagyanyám spájzából kicsentem egy üveg sárgabarack lekvárt, s addig faltam, ajkaimhoz simítva a félbe vágott gyümölcsöt, míg a nektár édes íze átjárta számat. 

Egyszer még segítettem is neki elcipelni az augusztusi napon kiszáradt edényeit: tejes szilkéjét és kuglófsütőjét, tésztaszűrőjét és sótartóját rokonuk házához, hogy kiégethessék. Alig szólottunk egymáshoz, a Piacz utcán keresztbe fektetett pallón egyensúlyoztunk, jó szerencsénket híva segítségül. A Kollégiumról faggatott, én pedig, mint akit alaposan főbe kólintottak, szédelegtem és hebegve válaszolgattam; ám figyelmesen hallgattam vallomását, miszerint őszintén irigyel, merthogy kedvemre tanulhatok és olvashatok a Bibliothecában, neki viszont nem sokára véget ér a városi oskolában a boldog élet és a szülei aggódva lesik a jövőjét, mivel valamiféle betegség lappang benne, emiatt talán férjhez sem mehet. Ez a szomorúságot mellőző, mégis kendőzetlen vallomás felgyújtotta az eránta érzett részvétemet, merthogy utólag felidézve e históriát, kettőnk közti szerelemről beszélni tán nem is érdemes, legfeljebb csak részrehajlásról, melyet képzelgő fiúcska lévén felnagyítottam. Akkoriban azt sem sejttettem, hogy tüdőgümőkórban szenved, mint apám és én is, miként azt sem tudhattam, hogy hév vonzalmam csakugyan szerelem-é avagy csak a pajtásság egy különös változata. A fazekas rokon házának egyik ékessége a lábbal hajtható s örökösen anyagos korongozóasztal volt, az előtte álló kántás polcain lekváros szilkék és köcsögök, tányérok és hasas tálak sorakoztak az égetésre várva. A műhely mögötti fészerben, a méretre vágott kuglifák míves rakása mellett emelkedett az anyám búboskemencéjéhez hasonlatos kemence, melyet alaposan megraktak tárgyakkal és hermetikusan elszigeteltek a külvilágtól, addig fűtötték folyamatosan, míg vöröses-barnás színűre ki nem égett az agyag. 

Aztán, hogy csak egyre ritkábban jöhettem ki a Kollégiumból s Rózsin is elhatalmasodott a kór, szinte alig láthattam; rémhíreket hallottam apámtól az állapotja felől, s tudtam, nem sokáig élvezhetjük nagyapám házának botanikus kertjét, ahol néhányszor szót válthattunk, egy-egy kövön ülve majszoltuk anyám madártejét, sejtettem, hogy nem sokáig magasztalhatom a nekem készített kulacsot, melyre reá írta nevemet és születésem dátumát. Még ma is gyakorta vissza-visszatér álmomban ez az ártatlan virágszál, s olyan elíziumi ligeten kergetőzünk, mint a római pásztorok kedveseikkel: 

Az én Rozáliám fut amott!
Ah, mint dobog szívem belől!
Ah, mint olvadok mindenfelől!
Isten! egek! – jaj, elfogyok!
Ne hagyjatok! – mindjárt lerogyok.
Az én Rozáliám fut amott!
Ah, őtet, – őtet láttam ott!
Ahol megy! – jaj, mit látok – mezítelen!
Irígylem e vidékeknek ezt:
Hogy látják, ami engem öl s éleszt,
S szerelemtársimmá lesznek illy hirtelen.  –
De csalódom. – Ti láttok testén
Valamelly leplet – de melly ritka
Az a fedél, melly alatta van szívem kies titka
S melly lebeg meztelen Évám édenén! 
     

Hadd írom le, talán nem is utoljára, emlékeztetőül: életemben ő volt az egyetlen oly ártatlan és nemes szívű leány, aki sosem csúfolt engem sem szóval, sem gesztussal. Mintha idejekorán megérezte volna, hogy mi ketten ugyanazon betegség áldozatai leszünk, s az a néhány esztendő, mely adatott néki, hamar lepereg, s én vagyok az egyedüli fiú, aki reá emelte ábrándos szemét, és ha szégyenlősen is, de hevülten ejtette ki a nevét. Legyen hangos és visszhangos ez a vallomás: 

De én csak egy Rózsát szerettem;
Ah! csak egy bírta szívemet,
S miólta már ezt elvesztettem,
Örök tél dúlja létemet. 
  

Rózsa nevű poétai ideálom arra késztetett, hogy eltűnődjem a világot teremtő költő mesterségéről, s arról, hogy valójában mi késztetet engem a hagyományos deák-poézisen való túllépésre, s a nem sokra becsült, mondjam ki bátran: a cívisek szemében gyanúsnak tartott, meghatározhatatlan és haszontalan poétaságot válasszam a tiszteletet parancsoló professzorság ellenében. 

Temetési énekeket, felköszöntőt, dicsőítő ódát, lakodalomra vagy disznótorra írott tréfás verset írni dicsőség számba ment mind a deákok, mind a cívisek körében. Ámde ezzel a komoly ember számára véget is ért a poézis, ennyiben kimerült a lényege, ezért még hajlandó volt fizetni egy bizonyos összeget, de hogy valakit azért tartson, hogy „szerelmi nyafogásairól”, „őszi hangulatairól”, a „tücskök cirpeléséről” írjon, elképzelhetetlen volt. Én pedig arról akartam vallani, zsóltároknál meghittebben, hogy képtelen vagyok a bugrisok, a talmik, a disznó- és marhakereskedelemből hasznot húzók, a tudomány és poézis hívét megvetők között élni, akik, ha azt hallják a templomban, hogy sákrámentum, egy zsáknyi pénzt képzelnek maguk elé, a kegyelem szó helyébe a szerencsével vagy ördögi furfanggal szerzett vagyont helyezik, a szentségen a tulajdonuk sérthetetlenségét, ostobaságuk megkérdőjelezhetetlenségét értik. 

Ó, ti világ barmai, mennyire irigylem tőletek azt a biztonságot, melyet magatokból sugároztok, amikor a pénzesládikáitokon ülhettek, s fösvénységetek záloga a világ rendjének, hogy a magamfajta mihasznák és éhenkórászok még csak közelébe sem férhetnek tisztességgel szerzett pénzetekhez, kikezdhetetlen elveken nevelt lánykáitokhoz! Ó, ti világ barmai, mit tudhattok ti arról az ártatlanságról, természetes lételbe simulásról, éteri bájosságról, ami egy Ovidius vagy Horatius teremtette lányka viselkedéséből árad; mit tudhattok ti arról a játékosságról, megfoghatatlan szépségről, szóval kimondhatatlan örökkévalóról, ami az égi muzsikából, egy Mozart, egy Bach muzsikájából árad? Orfeusz énekére megszelídültek a vadállatok, az istenek könnyeztek és a zord Hades lelke is fölengedett. Ám a ti bőgésetekre csak az Áté mezején legelő szamarak válaszolnak. Mily sóhajtozással és belső zavarodottsággal voltam kénytelen írni egykoron: 

Itthagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
    Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
    Ha Rozim is űltethetném az ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egy pár édes csókot kitől nyer énekem?
    Ki bíztatja Múzsám édes mosolygással?
    Ki önt lelket belém egy fél pillantással?
              Árva Múzsa! árva író!
              Ó, lesz-é egy biztató szó?