Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 3. sz.
   
 
 

BENEDEK SZABOLCS
A mondat

 

Géza hazafelé menet egyfolytában a következő hozzászólásán merengett. Közben kicsit dühöngött azon, hogy most sincs nála toll vagy papír, és nem tudja följegyezni a legfrappánsabbnak vélt változatot. Megint elhatározta, hogy az ilyen alkalmakra noteszt rendszeresít, és mindig magánál tartja, hogy bele tudja írni azt, ami útközben – az utcán, a villamoson – eszébe jut, és a későbbiekre vonatkozóan fontos lehet. Most is jó lett volna például följegyezni a különféle variánsokat, hogy lássa, miként formálódik, épül, szépül a tervezett hozzászólás, és hol vannak (esetleg) gyönge pontjai. Viszont amikor leszállt a villamosról, már egészen biztos volt benne, hogy megtalálta a legjobb változatot. Fölgyorsította lépteit, és folyamatosan ismételgette a mondatot, nehogy elfelejtse hazáig. Nem volt könnyű dolga, mivel többszörösen összetett mondatot komponált, tele bővítményekkel, frappáns fordulatokkal, csavarokkal – no meg irónikus felhangokkal a többiek tudására és lelki fejlődésére vonatkozólag.
Szorgalmasan mantrázott akkor is, amikor a kapukulcsot kereste, előbb a zsebében, aztán a táskájában. Végül a pénztárcájában találta meg, hosszas keresgélés és bosszankodás után. Nagy léptekkel loholni kezdett fölfelé, kettesével szedte a lépcsőfokokat. A harmadik emeleten egy kis időre megállt, hogy vajon megvan-e még… Hát persze, hogy megvolt, hogy is felejthette volna el, hibátlanul el tudta mondani a mondatot pontosan úgy, ahogy a villamoson végső formába öntötte. Rámosolygott az ajtórés mögül kikandikáló Katus nénire (akinek bár nem lehetett látni az arcát, ám most bizonyára csodálkozik azon, hogy a kelekótya Géza a lépcsőházban szaval), majd néhány ugrással a negyediken termett, kinyitotta az ajtót, és berontott a lakásba.
Minden lakásnak megvan a maga jellegzetes szaga-illata, amit a benne élő többnyire nem vesz észre, annál inkább az oda látogató. Géza se tudta volna megmondani, hogy ennek a lakásnak általában milyen szaga van, de most határozottan föltűnt neki a tisztaság illata – mely leginkább a tisztítószerek kipárolgásában nyilvánult meg –, és más jelekből is észrevette, hogy távolléte alatt kitakarítottak. Miközben levette a cipőjét és a kabátját, lelkiismeret-furdalása támadt: illett volna már neki is végre takarítani, hiszen számtalanszor megígérte, ám a kivitelezés minduntalan tologatva lett. Na jó, tény, hogy nem nagyon volt mostanában ideje az ilyesmire, és nem azért nem csinálta meg, mert nem akarta, vagy nem volt kedve hozzá; de a dolog ezzel együtt is bosszantotta valamelyest. Egészen addig, amíg be nem kapcsolta a számítógépet, és észre nem vette, hogy nincs internetkapcsolat. Abban a pillanatban elfeledkezett a takarításról. Kezei ökölbe szorultak, érezte, hogy az arca elvörösödik, úgyhogy gyorsan leült a számítógépasztal elé, a tiszta szőnyegre, amenynyire tudta, összekulcsolta a lábait – a lótuszülést, bár szorgalmasan gyakorolta, még mindig nem tudta százszázalékosan megcsinálni –, és nekilátott a helyes légzésnek. Miközben egész testében oldódott a feszültség, és helyét nyugalom váltotta fel, eszébe jutott, hogy míg eljut a teljes ellazulás állapotáig, meggyorsíthatja a folyamatokat azzal, hogy kikapcsolja a számítógépet, kihúzza a modem csatlakozóit, majd áramtalanítja a készüléket. Miután ez megtörtént, visszatelepedett a szőnyegre, újra fölvette a szükséges pózt, folytatta a helyes légzést, és noha időnként eszébe villant, hogy rettenetesen utálatos dolog lenne, ha az áramtalanítást követően sem térne magához a modem, igyekezett gondolatait a Legfelsőbb Lény felé irányítani.
Jó öt perc elteltével úgy érezte, már kellően kitisztult ahhoz, hogy folytathassa az ezen a bolygón szokásos napi tevékenységeket. Fölkelt, kinyújtóztatta tagjait, és ellazult izmokkal, felhőtlen tekintettel, kisimult homlokkal csatlakoztatta a modemet a hálózathoz. A készülék kijelzői villogni kezdtek: Géza elégedetten figyelte, amint sorban egymás után fölvillan előbb az első, utána a második, aztán a harmadik. Ám itt megszakadt a dolog, a modem nem kelt életre; ezek szerint nem átmeneti leállás történt, hanem a hálózattal van baj. Géza grimaszolt, érezte magában a feltörő dühöt az istenverte, rohadt szolgáltató iránt, meg úgy általában mindenki iránt, akik ezt az elcseszett rendszert kitalálták és működtetik. Bár tudta, hogy reménytelen, azért bekapcsolta a számítógépet, hátha csoda történik. A csoda ezúttal is elmaradt: az internetes böngésző öles betűkkel jelezte, hogy a kiszolgáló nem elérhető, próbálkozzon később, vagy lépjen érintkezésbe a rendszergazdával. "Essen bele a franc a rendszergazdába" – morogta Géza, és kiment pisilni.
Miután végzett, az előszobában, a tükrön egy cetlit vett észre, felirattal: "Kicsi szívem, be kellett szaladnom pár órára az intézetbe, vásárolni már nem volt időm, kérlek, intézd el helyettem". Géza megnézte, van-e a cetli mögött pénz – nem volt, és a tükör mellé, a földre sem estek le bankjegyek. Ezek szerint ha elmegy vásárolni, megint az ő pénzét kell költenie. Hát nem. Az másra van szánva. Ha ilyenekre aprózza el, soha nem jön össze a tibeti út, és az esszénus városok romjait se tudja a helyszínen tanulmányozni. Megcsóválta a fejét, és kiment a konyhába. Némi szemlélődés után úgy találta, hogy nem annyira vészes a dolog, a kenyérből lehet pirítóst készíteni, sőt a hűtőszekrény hátuljában talált két tojást, úgyhogy akár bundáskenyér is lehet a vacsora, legföljebb nem isznak hozzá tejet. Reggelire meg, aki éhes, majd vesz a villamosmegállóban péksüteményt. Ezzel a gondolattal eltelve ment vissza a szobába, leült a heverőre, s fölidézte magában a mondatot.
Mérsékelt sikerrel. Világosan emlékezett arra, hogy mit akart megfogalmazni, azonban az már nagyban kiesett az emlékezetéből, hogy hogyan. Eszébe jutottak ugyan bizonyos szavak és fordulatok, ám – bár végül némi tépelődést követően összerakott egy kereknek tűnő, értelmes mondatot – valami hiányzott. Papírt, ceruzát vett elő, kapkodva leírta, amit összetákolt, de hiába húzott ki belőle, majd tett hozzá szavakat, hiába cserélte föl benne több ízben a sorrendet, azután hiába olvasta föl hangosan többször is, úgy érezte, ez halovány emléke csupán annak, amit a villamoson hazafelé zötykölődve brilliánsan kidolgozott. A mondanivalója ugyanaz volt, mégse úgy szólt, mégse ütött annyira. Elégedetlenül nézte a papíron az eredményt – már ha lehet eredménynek nevezni azt a többszörösen összefirkált és átvonalazott krikszkrakszot. De nem akart többet dühöngeni. A lényeg – gondolta rövid tépelődést követően – úgyis benne van. Ha ebből se értenek, az az ő szegénységi bizonyítványuk.
Fölhúzta a heverőre a lábait, újra megpróbálta a lótuszülést. Akármennyit gyakorolta, még mindig nem úgy ment, ahogy elő van írva. Nem keseredett el, hiszen tudvalévő, hogy a tapasztalat és gyakorlás teszik a mestert, meg hát ő csinál emellett egyéb olyan dolgokat is, amelyek ugyanarra az útra vezetnek, amire a lótuszülés. A cél felismerése a legfontosabb, a módszereket ki-ki maga tapasztalja meg. Különben is, a helyes légzés remekül megy. Már csak kevés idő kell hozzá, és nem csupán akkor fogja gyakorolni, amikor eszébe jut, hanem életének természetes részéve válik. Beépül a mindennapjaiba, és észre se veszi majd, hogy így lélegzik. Mások ellenben nyilvánvalóan föl fognak figyelni rá, s megkérdezik, mi az. Ő pedig nyugodt büszkeséggel mondhatja nekik, hogy ősi tantrikus tapasztalat, a gnosztikus tudás kulcsfontosságú eleme, a holisztikus bölcsesség sarokpontja, az ezoterikus út mérföldköve. Hülye és elmaradott, aki nem így vesz levegőt. A hivatalban is bizonyára nagyot néznek majd az emberek – máris meglesz az egyik ok, ami miatt végre kivívja a tiszteletet. Ha már azt nem hajlandók tudomásul venni, hogy immáron évei számát tekintve is a krisztusi korba érkezett.
Becsukta a szemeit, gondolatait a Legfelsőbb Lényre irányította, és az előírt módon szedte a levegőt. Be-ki, be-ki, ütem szerint, a kellő mértéket tartva. Közben mintha egy pillanatra eszébe villant volna a mondat eredeti formája – ekkor kinyitotta a szemeit, és csodálkozó megnyugvással látta, hogy a modem összes kijelzője villog, szépen, a meghatározott rend szerint. A hálózat életre kelt. Géza azonnal fölpattant a heverőről, és egy fájdalmas jajkiáltás után (melyet az okozott, hogy összegubancolódtak a lábai) a számítógéphez sietett. Bekapcsolta, leült az asztalhoz, kiterítette maga elé a papírt. Figyelmesen elolvasta a mondatot. Úgy találta, hogy végtére is ez se rossz. Sőt, bizonyos szemszögből nézve jobb, mint az eredeti. Több benne a bölcsesség, jobban kifejezi megfogalmazójának tudását, lelkének érzékenységeit. Van egy csaj a fórumon – legalábbis csajnak lehet gondolni mondatainak stílusa alapján, noha a hozzászólásai elé bigyesztett nicknevéből ez nem derül ki –, neki biztosan tetszeni fog. A múltkor is azt írta, hogy érzi Gézán, hogy jó úton jár, és hogy markában van az isteni bölcsesség. Igaza volt. Mindössze abban tévedett, hogy nem a markában, hanem a kisujjában.
Kinyitotta a böngészőt, megnyitotta a fórumot. A legutóbbi hozzászólása óta jópár megjegyzés érkezett. A csaj nem írt semmit, a többiek viszont igen. Miközben olvasott, megint ökölbe szorult a keze, érezte, hogy elvörösödik. "A helyes légzést kellene alkalmazni" – villant át az agyán, de most egyáltalán nem volt kedve az ilyesmihez. Csak úgy gyűlt benne a düh. Ezek az ostobák. Agyatlan tuskók. Nevetséges, szánalmas férgek. Magas ez nekik, mint disznónak a lórács. Tudatlanok. Röhögnivalók. Hát vakok ezek? Vagy szándékosan nem veszik észre? Vagy tényleg annyira hülyék, hogy képtelenek megérteni a lényeget? Hát hányszor kell nekik elmagyaráznia, hogy miként érhető el az egyetemes, univerzális bölcsesség, hogy miként kell fölvenni a kapcsolatot a Legfelsőbb Lénnyel, hogy mit tanítottak a bölcsek és a mesterek az egyiptomiaktól kezdve a templomosokon és a rózsakereszteseken át egészen mostanáig, továbbá hogy mi ezeknek a tanításoknak a lényege, és miként kell őket érteni? Hetet-havat összehordanak vallásokról és történeti kérdésekről, ostoba bizonyítékokat meg átlátszó tényeket emlegetnek, persze, mindezt azért, hogy elfedjék saját vakságukat és sekélyességüket. Nevetségesek.
A papírlapon lévő mondatra pillantott. Hiába dolgozott rajta, ebben a formájában most nincs értelme beleírni a fórumba. Nem vennék észre sem a lényegét, sem a finomságait. Pedig nekik komponálta. Nem önmagának, nem önmagáért – azért, hogy ők okuljanak belőle. Géza sóhajtott, félrelökte a papírt. Behúzta a hasát, kiegyenesítette a gerincét, megfeszítette mellkasát. Helyesen lélegzett. Közben arra gondolt, hogy most verheti bele a makacs, konok, hitetlen fejükbe elölről az egészet. Persze, sejthette volna, hogy hiábavaló a fáradozás. A mestere is megmondta. Ezek itt mindig ellenségesek lesznek vele szemben. Az efféle gyarló, szánalmas véglények tartanak az igazi tudástól, és félelmüket agresszióval leplezik. Az ember azonban nem tehet egyebet, mint hogy az egyetemes igazság érdekében megkísérli újra meg újra a lehetetlent: továbbadni a hermetikát, az ezoterikát, a gnózist, a titkos tudást, az isteni bölcsességet, a vörös oroszlánt, az életelixírt, az örök esszenciát. Aztán egyszer majd talán eljön az az idő, amikor a beavatottakon kívül mások is tudnak élni vele.
Géza elkezdett gépelni. Olyan elszántan, akkora erővel verte a klaviatúrát, hogy észre sem vette, az anyja mikor jött meg. Csak arra figyelt föl, hogy megsimogatja a fejét, s azt kérdezi tőle: "Jól vagy, kicsi szívem?" Géza ekkor, mintha áramütés érte volna, összerezzent. Hirtelenjében szeretett volna valamit odatenni a képernyő elé, hogy az anyja ne lássa, mit ír. Ugyanakkor tudta, hogy késő. Már észrevette. Elképesztően gyorsan olvas. Néha olvasnia sem kell, anélkül is tisztában van vele, hogy a fia mivel foglalkozik.
– Voltál a pszichológusnál? – kérdezte az anyja.
– Voltam – felelte Géza.
– Mit mondott?
– Semmi különöset.
Az anyja tanakodni látszott, azután elmosolyodott.
– Az jó, ha nem mondott semmit. Az végül is jót jelent. Bevásároltál?
– Nem.
Az anyja erre nem mondott semmit, kifordult a szobából.
Géza befejezte a hozzászólást, elküldte a fórumba, majd kikapcsolta a gépet. Kiment az előszobába, fölhúzta a cipőjét. A kabátját készült fölvenni, amikor az anyja előjött a konyhából, és megkérdezte, hová megy. Géza nem akarta azt mondani, hogy "a mesteremhez", azt mondta helyette: "Jánoshoz". Az anyja ekkor elhúzta a száját.
– Tudod, hogy nem szeretem, hogy odajársz.
– De én szeretek odajárni.
– Én viszont nem örülök neki.
Géza megfogta a kilincset.
– Furcsa alak az a pasas – magyarázta az anyja. – Olyan zavaros ügyei vannak. Ráadásul évtizedekkel idősebb nálad. Rossz hatással van rád.
Géza szó nélkül búcsút intett, kilépett a lépcsőházba, becsukta maga mögött az ajtót. Miközben lefelé robogott a lépcsőn, megtapogatta az inge alatt rejtőző új nyakláncát, amelyen a Hermetikus Testvériség jelvénye fityegett. Hazafelé menet vásárolta, amikor a pszichológus helyett az ezoterikus boltot látogatta meg. Nem tudta, ettől-e, vagy attól, hogy hamarosan a mesterénél lehet, esetleg attól, hogy azért többé-kevésbé mégis csak jól megírta nekik, de egyszeriben virágos jókedve lett. Az utcán már fütyürészett.