|
„Az Új Forrás 2006
áprilisában esszépályázatot hirdetett »a 20. századi magyar irodalom, művészet
és társadalomtudomány azon alkotói munkásságának feltárására, illetve feldolgozására,
akiknek az életművét méltatlan vagy méltó feledés övezi.« Határidő: 2006.
09. 01. Aki hallja, adja tovább. Vagy írja meg.” |
VILCSEK
BÉLA
A Faludy-legendárium*
A Faludy-recepció (hiánya)
(A regényes életrajz) Faludy
György élete kész regény. 1910-ben Budapesten születik, értelmiségi polgári
családban. A budapesti Evangélikus Főgimnáziumban érettségizik, 1928-ban.
Idegen nyelveket tanul, előadásokat hallgat bécsi, párizsi és más európai
egyetemeken. 1937-38-ban több műfordítás-gyűjteménye és első önálló verseskötete
jelenik meg. 1939-ben az üldöztetések elől Párizsba, egy évvel később Marokkóba,
majd újabb egy esztendő múltán az Amerikai Egyesült Államokba menekül.
Az 1943-45 közötti időszakot, önkéntesként, mint az amerikai hadsereg katonája
tölti. Mindeközben Európában a politikai téboly elhatalmasodása, a hitleri
fasizmus térnyerése megállíthatatlannak látszik. 1944-ben Pompeji strázsán
című verseskönyvének első kiadását, a nagy hírű Villon-balladákat és
az Európai költők antológiáját könyvmáglyára vetik. Élete és munkássága
menthetetlenül a történelem fő áramába kerül. A politika foglalkozik először
a személyével és a műveivel, s csak azután foglalkozik ő a politikával.
Innentől kezdve, egyértelmű a számára, az élete és a munkássága a tét.
Hol az egyiket, hol a másikat érzi veszélyeztetve; hol az egyiket, hol
a másikat kell mentenie az erőszak elől. A küzdelem azonban nem egyenrangú
felek között zajlik. Az egyik fél minden eszközzel rendelkezik, a másiknak
legfeljebb az írótolla a fegyvere. A politikának ő mindvégig az adósa marad,
a politika viszont soha nem marad az ő adósa. A mindenkori hatalom lépten-nyomon
beleszól az életébe, és bele akar szólni a művészetébe is. Faludy György
örök lázadó. Nem tűr semmilyen béklyót, nem visel el semmilyen korlátot.
Lett légyen az a béklyó akár fizikai, akár szellemi, lett légyen az a korlát
akár politikai-ideológiai, akár morális-esztétikai. A róla szóló egyetlen
pályakép szerzője, Pomogáts Béla találó megállapítása szerint: „Írói és
közéleti tevékenységét mindig lázadó, protestáló szenvedély vezérelte.
Impulzív és harcos egyéniségnek született, és ha nosztalgikus érzéssel
gondolt is vissza ifjúságának békés és varázslatos élményeire (a harmincas
évek első felére), mindenekelőtt a küzdelmet választotta: a lassan mindent
megrontó és elpusztító újkori barbárság ellen akart küzdeni, természetesen
egy szabad szellem fegyvereivel. A szellemi ellenállás eredendően a két
világháború közötti korszak hívószava volt, valójában azonban a véres huszadik
század második felében is érvényes maradt, mint egyetlen hiteles (és távlatosan
eredményesnek bizonyult) szellemi stratégia. Faludy György ennek a szellemi
ellenállásnak volt a költője és közéleti harcosa. Költészete elsőrendűen
politikai költészet volt (természetesen nem csak az), abban az értelemben,
ahogy előtte egy Petőfi Sándor, egy Ady Endre és egy József Attila értelmezte
a politikai költészetet, olyan korszakban, amelyben a politikai költészetnek
érzékelhető módon szűkebbé váltak a lehetőségei.”
Faludy György
a magyar irodalomtörténet egyik leglegendásabb alakja, pedig irodalmunk
története bővelkedik legendás életművekben. A magyar irodalom történetében
Balassitól, Zrínyitől vagy Mikes Kelementől, Csokonaitól, Vörösmartytól
vagy Petőfitől Adyn, József Attilán, Kosztolányin vagy Csáth Gézán, Radnótin,
Pilinszkyn vagy Weöres Sándoron át egészen Hajnóczy Péterig, Petri Györgyig
vagy Erdély Miklósig, Máraiig, Határ Győzőig vagy Kertész Imréig az írói-költői
életműveket legendás mozzanatok kísérik. Magyar írónak vagy költőnek mindig
is megvolt/ megvan a maga keresztje. Születése és halála gyakran tragikus
körülmények között történik. Életét általában sanyarú gyermekkor, megaláztatás,
nélkülözés, számító múzsák, feleségek, majd özvegyek kísérik. Magyar írót
vagy költőt sok esetben sújtja az alkohol, a morfium, a vérbaj vagy a depresszió.
Sorsa többnyire a kirekesztés, a mellőzöttség, az elnémítás, a börtönbe
vagy munkaszolgálatra vetettség, a száműzetés vagy az emigrációba kényszerítés.
Magyar írónak vagy költőnek azonban leginkább az adott társadalmi- történelmi
berendezkedéssel gyűlik meg a baja. Igazságérzete, érzékenysége oly mértékben
kifinomult, ami egyszerűen nem engedi meg a számára, hogy az őt körülvevő
szűkebb és tágabb közeg fojtogató légkörét és szabályrend- szerét elfogadja;
azt véglegesnek és változtathatatlannak tekintse, abban a többséghez hasonlóan
létezni legyen képes. Nem tehet mást, a helyzet megváltoztatására, a keretek
tágítására kell törekednie. Különben a tehetetlenségbe pusztul bele. „Minden
örömöm és biztonságérzetem abból fakadt – vallja meg Faludy is említett
önéletírása első részében –, hogy mentes voltam mindenféle politikai elkötelezettségtől.
Neveltetésem, félénkségem, mindenekelőtt azonban a kíméletlen kategorikus
imperatívusz, mely bennem lakozik, szűnös-szüntelen ösztönzött, sőt kényszerített,
hogy jobb belátásom ellenére és egészséges önzésem tiltakozására oly dolgokat
tegyek, melyeket voltaképpen nem akartam megtenni. Ahelyett, hogy szemlélődtem,
verseket írtam, vagy egyszerűen a magam kedve szerint éltem volna, bizonyos
humanista elveket követtem. Időm jelentős részét azzal töltöttem, hogy
a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdöttem; igyekeztem minden igaz
ügyet, melyet demokratikusnak és hazafiasnak tartottam, tollal, szóval
és tettel szolgálni.”
1946-ban tér
haza, mert, úgymond, „ha tovább halogatom hazatérésemet, lemaradok arról,
hogy megértsem koromat, holott írói kötelességem, amely alól ki nem térhetek:
hogy ott legyek a helyszínen, és elejétől végig ismerjem ezt a harcot,
függetlenül attól, ki győz benne.” Az új Európa atmoszférája a harmincéves
háború utolsó évtizedére emlékezteti. Hamarosan a saját bőrén kell megtapasztalnia,
mit is jelent az, hogy a győztesek oldaláról a legyőzöttek oldalára állt.
Előbb ugyan Rákosi testvére villát ígér neki, ha belép a kommunista pártba,
mikor azonban erre nem hajlandó, négy esztendővel a hazatérése után, koholt
vádak alapján, amerikai kémnek bélyegezve letartóztatják. Előbb az Andrássy
út 60-ban megalázó kihallgatásnak vetik alá, majd a kistarcsai és a recski
munkatáborba internálják. A kihallgatás során veszi magának a bátorságot,
hogy gúnyt űzzön a kihallgatóiból. Amerikai beszervezőiként Edgar Allan
Poe századost és Walt Whitman őrnagyot nevezi meg, valamint Zebulon E.
Bubbelt (Belzebubot), a CIA ügynökét, akinek főhadiszállásán, elmondása
szerint, rendszeresen kokakóla-mámoros éjszakákat töltöttek.
Faludy György
szuggesztív egyéniség. Vetette bárhová is a sorsa, került bármilyen élethelyzetbe
is, rövid időn belül az adott társaság, csoportosulás, műhely középponti
alakjává, vezéregyéniségévé vált. A recski táborban például, a nap közben
elviselt kínok enyhítésére, amolyan szabadegyetemet tart fogolytársainak
történelemről, művészetről, irodalomról. „Faludy – emlékezik rabtársa,
Gábori György –, mikor kérdezgettük, elmondta, hogy a magánzárkában töltött
idő során fejben verseket komponált és minden vers első sora az ábécé következő
betűjével kezdődött, hogy be tudják sorolni a verseskönyvbe. Valamivel
idősebb volt, mint mi többiek, és félt, hogy kevesebb esélye van arra,
hogy túlélje a börtönt, mint nekünk. Ezért megkérdezte, hogy hajlandók
volnánk-e versét kívülről megtanulni. Talán mondanom sem kell, hogy mindnyájan
örültünk, mert úgy gondoltuk, hogy ezáltal a magyar irodalom történetében
vállalunk némi részt és nyomban nekiláttunk a memorizálásnak. A harmadik
éjszaka nagy részét azzal töltöttük, hogy újból és újból elmondtuk suttogva
a gyönyörű sorokat és úgy aludtunk el, hogy a versek még tovább zengtek
bennünk.”
1950-ben a
Pompeji strázsán második kiadását, az Őszi harmat után című
verseskötetét és a katolikus líra remekeiből összeállított fordításgyűjteményét,
a Dicsértessék!-et is elkobozzák és bezúzzák. Csak három évvel később,
a Sztálin halálát követő úgynevezett olvadásnak és Nagy Imre amnesztiarendeletének
köszönhetően szabadul, de a forradalomban és az emigrációban játszott szerepe
miatt, 1956 novemberében újra az ország elhagyására kényszerül. Londonban,
Kanadában, majd újra az Egyesült Államokban telepedik le. Egyetemi oktatói
állást vállal, több amerikai felsőoktatási intézményben tart vendégelőadásokat.
Művei közül jó néhány első ízben angol nyelven lát napvilágot. 1978-ban
a torontói egyetem díszdoktorává avatja. 1987-ben dokumentum-interjút készítenek
életéről, s a film 1988 februárjában a budapesti filmszemlén különdíjban
is részesül. Ez év szeptemberében hazatérését ünnepélyes keretek között
ünnepli a szerveződő politikai ellenzék. Balassa Péter mondja ekkor: „Faludy
György legendás alakja számomra azt jelenti, hogy szüntelenül őrizni kell
a szabadság képességét, ami azonos a szökés tehetségével. Ha pedig ez a
képességünk veszélyben van, akkor legalább kitartóan, szünet nélkül, lebírhatatlanul
emlékezni próbáljunk: mi is a szabadság. […]a szabadság talán hallgatag
gyerekek tudása a világ eredeti, végső, pillanatnyi, romlatlan állapotáról,
a pihenőről és a csöndes lélegzés akadálytalanságáról. Mesebeli alaptermészetünkről.
Vagy pedig talán egy mindnyájunkban rég beomlott tárna a szabadság, amelyben
sűrű, áthatolhatatlan szénpor-felhő úszik, s amelyben egyszerre kell foglyoknak
és szökevényeknek lennünk.”
Faludy György
az élet szerelmese, aki kerüljön bármilyen szituációba, mindig talpon,
mindig életben tud maradni. Űzi, hajtja életösztöne. Szeretetre méltó,
szeretni való egyéniség. Lázadása, szuggesztivitása és kalandorsága ellenére
mégis alapvetően visszahúzódó, magának való, szeretteinek és mindenekelőtt
a művészetnek, a költészetnek élő, romantikus személyiség, aki minden csalódás,
elkeseredés és bántás ellenére hisz a szeretet, a művészet, a költészet
jövőjében.
(Az életrajz
regénye) Faludy György regényes életútját legelőször is ő maga dokumentálja.
Munkásságának egyik fő vonulatává, ha tetszik, kényszerű kötelezettségévé
válik e kivételes életrajz eseményeinek, élményanyagának prózában és versben
történő, művészi rögzítése. Önéletrajzi regénytrilógiájának első része,
jellemző módon, először szintén nem magyarul és nem is Magyarországon,
hanem angolul és Londonban lát napvilágot 1962-ben, My Happy Days in
Hell címmel. A külföldi olvasók egy jelentős része ebből ismeri meg,
ráadásul olvasmányos és személyes elbeszélésben 1956 valós történéseit,
egy közép-kelet európai művész-értelmiségi hányatott sorsát. A könyv első
magyar nyelvű és magyarországi megjelenésére pontosan egy negyedszázadot
kell várni, s az akkor is csak illegálisan, szamizdat formában jelenhet
meg, Pokolbeli víg napjaim címmel. Az első hivatalos kiadáshoz azután
még egy bő évtized, no meg egy egész rendszerváltás-rendszerváltoztatás
szükségeltetik. A trilógia második része, a Pokolbeli napjaim után
csak 2000-ben készül el, míg a harmadik részhez (Pokolbeli víg napjaim
3.) a szerző több mint kilencven esztendősen, az ezredfordulót követően
kezdhet egyáltalán hozzá s a 2006-os ünnepi könyvhéten nyújthatja azt át
olvasóinak. Úgy ítéli meg, hogy életének regényes feldolgozása csak így,
a harmadik résszel kiegészülve lehet teljes. S valóban, regénye trilógiává
teljesedve egy élet, egy kor, egy egész évszázad, személyiségével hitelesített
művészi dokumentálásává válik. Ahogy az első kötet megjelenése kapcsán
a The Spectator kritikusa találóan megfogalmazza: „Lenyűgözően érdekes
könyv. Szerzője példát mutat, mint lehet humánusnak maradni az emberiség
ellenségei között.” Vagy ahogyan a Saturday Night recenzense, Barbara
Amiel mondja: „A modern Európa szörnyűségei produkáltak néhány igazán nagy
embert. Ő az egyikük.” A regények szerzője nem bíz semmit a véletlenre.
Céltudatos, konok, eltökélt ember. Miként verseiben, ez esetben is módszeresen
és folyamatosan rögzíti életének minden fontos eseményét és szereplőjét.
Ő kíván emléket állítani az arra érdemes(ek)nek és elítélni az arra érdemtelen(eke)t.
A meg- és elítélés örömét és gondját nem hagyhatja másra. Tudja, megtapasztalta
elégszer, sokan vannak a történelem, a történések meghamisítói, sokan a
hamis lapokkal játszók, az ártó szándékúak. Szerencséje is van, persze.
Túlél mindent és mindenkit. A századot, a rendszer- és évezredváltást is.
Önéletrajza és versei együttesen a tanú és a résztvevő hitelességével szólnak
a modern kor, sokak számára manapság csak történelemkönyvek lapjain hozzáférhető
eseménytörténetéről és szereplőiről. Költészete és regénytrilógiája egy
folytatásos lírai naplónak is felfogható. Egyik legutóbbi verseskötete,
a Vitorlán Kekovába, mely 1998-ban jelenik meg, cím nélküli, számozott
költeményeivel pedig már önmagában és összességében is egy verses önéletrajzi
regény.
„Az életút
részekből, élményekből áll, amelyek belsőleg összefüggenek egymással. Minden
egyes élmény valamely énre vonatkoztatott, amelynek részét képezi; a többi
résszel alkotott struktúra révén egy összefüggést képez. Minden szellemiben
összefüggésre bukkanunk; így az összefüggés olyan kategória, amely az életből
származik. Az összefüggést a tudat egységének köszönhetően fogjuk fel”
– állítja a szellemtudományi hermeneutika egyik kidolgozója, Wilhelm Dilthey,
s az egész megértésének legtipikusabb történelmi formájaként az önéletrajzot
jelöli meg. Augustinus és Rousseau Vallomásait, valamint Goethe
Költészet és valóságát az életről folytatott elmélkedés legjellegzetesebb
és legközvetlenebb kifejeződéseként határozza meg. Faludy György maga is
hivatkozik ezekre a klasszikus írói életrajzokra, ám azoktól eltérő módon,
versben és prózában egyaránt, kerülni kívánja a műfaj történetében szinte
kötelező ünnepélyességet, vallásos és vallomásos jelleget, a példaadó,
tanító célzatot. Életeseményei, élményei bizonytalanságairól saját tudati
egységével igyekszik számot adni. A választott műfaj és módszer kivételes
lehetőséget biztosít a számára az egész élet(út) jelenbeli megélésére és
megértésére. Ezáltal mentesül az alól a kötelezettség alól, hogy a század
szellemiségéről a szemtanú hitelességével, tárgyilagosságot mímelve számoljon
be. Tényeket, adatokat, eseteket sorakoztasson – szép kronologikus rendbe
szedve – az utókor számára fontosnak tetsző eseményekről, tettekről, személyekről.
De ugyanakkor, az időbeli távlat miatt, teljes természetességgel kerülheti
el a vallomásos elfogultságot, dühöt, indulatot, netán teatralitást. Az
ismert önéletrajzok, naplók, memoárok eljárásmódjával szemben egyszerűen
elfoglalhatja a maga szellemtörténészi pozícióját. A Pokolbeli víg napjaim,
a Pokolbeli napjaim után és a Pokolbeli víg napjaim 3. címekben
csaknem hivalkodóan, személyraggal nyomatékosítottan jelzett szubjektivitással
idézheti meg, mindenféle térbeli, időbeli vagy formai kötelezettségtől
mentesen, személyes élete és a történelem, az irodalom különböző eseményeit,
alakjait. Olyan ember szólalhat meg ily módon, aki még jelen lehetett József
Attila (első) eltemetésén, aki személyes élményként élhette át a világháború
kitörését, a hadba vonulást, a kommunista hatalomátvételt s aki valóban
globálisan képes szemlélni és megítélni a huszadik század végén a világban
lezajló folyamatokat.
Az ilyen,
vállaltan szubjektív módon megírt önéletrajzi regények kivételes érdeme
és érdekessége – a korról szóló tudományos értekezésekkel, a megjelentetett
kortársi levelezésekkel, dokumentumgyűjteményekkel ellentétben –, hogy
a tanú a század második feléből visszatekintve, egy történelmi folyamat
részeként éli és értelmezi újra a hajdan történteket. Teszi ezt annak tudatában,
hogy a történelmi folyamatokban kibontakozó mozgások, változások az egyes
emberek, bizonyos célok érdekében kifejtett akarati és cselekvési megnyilvánulásainak
kölcsönhatásából következő mozgások, változások. A kor szellemére jellemző
jelenségegyüttes az egyének élményvilágát fejezi ki, mint ahogy az egyén
élményeiben pedig a korszellem tükröződik. A történelmi folyamatok valódi
megismeréséhez elengedhetetlenül hozzátartozik a kor szellemének megismerése.
Annak megismeréséhez azonban csak önmagunk megismerése vezethet. Ezáltal
a szellemtörténeti vizsgálat tárgya és alanya voltaképpen azonossá válik.
Az eljárás különlegessége Faludy György esetében az, hogy ezt az utólagos
vizsgálatot egy olyan „alany” végzi, aki valamikor maga is a „tárgy”, az
események aktív részese, tevőleges résztvevője volt. Ez indokolja az okokozati
alapokon nyugvó racionalitás, az aprólékos adatgyűjtés, a hiteles beszámoló
követelményének határozott elvetését. A cél nem lehet pusztán a részek
megértése és megértetése, az „igazmondás”, hanem a nagy összefüggések felvillantására
való törekvés, ami viszont csakis a megélést és a megértést egyaránt lehetővé
tevő intuíció segítségével történhet. Az életút az egyén számára valóban
élményekből áll, amelyek az idő folytonos múlása ellenére a jelenlét egységének
képzetét nyújthatják. Az élet különböző mozzanatait, az énre vonatkozó
közös jelentésük alapján, a tudat egysége összekapcsolhatja. Az összfolyamat,
az emberi élet és a történelem mozzanatai, a pillanat intenzív, intuitív
megélése által, sajátos értelemmé, jelentéssel bíró teljességgé, megértéssé
állhatnak össze. Faludy György számára, önéletrajza minden részlete erről
tanúskodik, ez a kivételes pillanat a hatvanas évek elején, illetve az
ezredforduló időszakában érkezik el. Amikor az egész életút személyes újraélése,
utólagos megélése és megértése az élményösszefüggés utánképzését, utánaalkotását
teszi lehetővé.
Az eddig elmondottak
elsősorban a könyv megírásának legendáriumából következnek, és a szerző
által tudatosan vállalt szubjektív szellemtörténészi pozíció lélektani
vonatkozásaival függenek össze. Van azonban egy másik, nem kevésbé lényeges
tanulság is. Ez már a kötetek megírásának, illetve kiadásának elhúzódásából
fakad, s a mai olvasónak egy több évtizede készülő személyes életrajzzal
szükségszerűen kialakítandó hermeneutikai viszonyával, a szellemtudomány
hermeneutikai megalapozásának kérdésével kapcsolatos. A legmagasabb rendű
szellemtörténészi feladatnak ugyanis több mint egy évszázada az alkotói
személyiségben és/vagy műalkotásban rejlő életösszefüggés megértése számít.
Az életösszefüggésnek az adottban való felmutatása azonban csak akkor sikerülhet,
ha az az összefüggés saját megélésként van jelen. Ha sikerül az adott személyiségbe
vagy a mű világába való belehelyezkedés. Jelen esetben tehát akkor, ha
Faludy György trilógiájának lapjaival szembesülve a ma olvasója számára
valami grammatikai és történelmi szempontból kétszeresen is elmúlt, idegen
a jelenbe, a szerző konkrétan, majd íróilag megélt korából és világából
az olvasó szituációjába kerül át. A múlt jelenné válik. Az életrajz a korszellemnek
az egyéni élményen át való intuitív kifejeződéseként, a különféle életmegnyilvánulások
írásos rögzítettségeként jelenik meg. Végtelen nyitottsága és vállalt személyessége
egyúttal és egyenesen inspirál az én életvonatkozásait ily módon, intuitíve
kifejező műalkotás ugyancsak intuitív átélésére és megértésére. A mű mint
a történelem során továbbhagyományozódó írás az egyén és a mások közötti
legfontosabb, objektivitást és szubjektivitást egyesítő közvetítővé válik.
Arra késztet, hogy immáron az olvasó a maga életösszefüggéseinek tudati
megértésével a maga 56-os, rendszer- vagy ezredváltó élményeivel szembesítse
a Faludy-féle interpretációt. Alkotó, mű és befogadó párbeszédének eredményeként
a történelmi összfolyamat lényege érvényesebben szólaljon meg a számára.
Ennél többet szerző nem remélhet. Ez visszamenőleg alkotást és alkotót
egyaránt hitelesít. Miként azt Dilthey, szintén a történelmi ész kritikájához
írott vázlataiban megfogalmazza: „Minden életnek megvan a maga saját értelme.
Ez olyan jelentésösszefüggésen alapul, amelyben minden felidézhető jelen
önértékkel, s ugyanakkor az emlékezés összefüggésében az egész értelméhez
való viszonnyal rendelkezik. Az individuális létezésének ez az értelme
[…] teljességgel szinguláris, sajátos módján azonban, akárcsak egy leibnizi
monász, a történelmi univerzumot reprezentálja.”
(A Faludy-recepció) Az elmondottak
alapján logikusan adódna a következtetés, mely szerint bizonyára egy már
sokak által alaposan és részletesen feldolgozott és elemzett alkotói életműről
lenne szó. Ha valaki újonnan hozzá kívánna szólni a témához, annak előbb
a kritikai vélekedések, monografikus ismeretek emberöltőnyi idő alatt felhalmozódott
rengetegén kell áthámoznia magát. Adott esetben szembe kell néznie és,
ha szükséges, meg kell küzdenie a szerzőről több évtized alatt már többé-kevésbé
pontosan kialakított és behatárolt kanonizációs pozícióval. A valóság ennek
éppen az ellenkezője. Faludy György költészetéről mind ez idáig nem jelent
meg nagyobb összefoglaló munka, s komolyabb tudományos igényű cikk is nagyon
kevés. Az idézett, Pomogáts Bélától származó első pályakép vagy kismonográfia
2000-ben, a költő kilencvenedik születésnapján lát napvilágot. Annak szerzője
is inkább az életrajzi adatok köré csoportosítja mondanivalóját. Könyve
tárgyilagosságra törekvő, konkrét tényekre alapozott összefoglaló munka,
amely azonban saját célkitűzése szerint is inkább csak kiindulási alapot
kíván nyújtani a későbbi kutatásokhoz. Miként a bevezető azonnal leszögezi:
„A Faludy-recepciónak nagy adósságai vannak, és ezeket az adósságokat egy
viszonylag kicsiny terjedelmű pályarajz természetesen nem pótolhatja.”
Faludy György
méltó kritikai fogadtatása, netán elismerése tehát még várat magára. S
ezen a némiképp érthetetlen helyzeten, úgy tűnik, a róla készült rövid
pályaképnek sem sikerült változtatnia. Nem sikerült áttörnie a látszólagos
érdektelenség falát. Mert, hogy látszólagos (kritikai) érdektelenségről
beszélhetünk csupán, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy
Faludy azon csekély számú kortársi íróink közé tartozik, akiknek a műveit
még olvassák. Hazatérése óta rendkívüli népszerűségnek örvend. Találkozásokra,
felolvasásokra hívják szerte az országban. Villon-balladáit, több évtized
múltán is kívülről fújják az emberek. Évente megjelenő régi-új köteteit
elkapkodják az olvasók. A televízió és a rádió beszélgetős műsorainak rendszeres
meghívottja. A nyári könyvheti dedikálások alkalmával asztala előtt rajongóinak
hosszú sora kígyózik. Talán ez is egyike lehet azon okoknak, amelyek távol
tartják a szűkebb értelemben vett szakmát a vele és a művészetével való
komolyabb foglalkozástól. „A siker – állapítja meg a költő kevés számú
értő kritikusainak egyike, Fried István – többnyire félreértés. De nem
feltétlenül az. (Például Jókai, Mikszáth, Petőfi, Ady sikere.) Mindenesetre
jelez valamit, amit aligha lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Az irodalomtörténet
eddig megkerülte a nehezebb feladatot: nem foglalkozott megfelelőképpen
Faludy György életművével. Sem legendájával, sem »szövegei«-vel.” Ez a
tény pedig döntő jelentőséggel bír, s nem lehet egyszerűen az irigység
számlájára írni. Sok oka van a recepció hiányának, s a recepció hiánya
bizonyos mértékig kihat az elvétve megjelenő kritikákra is. Úgy is mondhatnánk,
hogy ebben a kritikai űrben azért nagyon sokféle erő hat, s az ördögi kör
fordítottan is érvényes. Gyakran előfordul, hogy ha egy szerzőt valamiért
nagyon preferál néhány nevesebb lap, kritikus, fórum, akkor ez ellen –
ha az adott eset indokolná is – elvétve száll vitába valamely másik lap,
kritikus vagy fórum.
Arra a kérdésre
tehát, hogy miért nem írnak érdemben Faludy György költészetéről, nagyon
sokféle válasz adható. Az már-már természetesnek mondható, hogy az emigráció
időszaka alatt a költő tevékenységét itthon szinte teljes visszhangtalanság
övezte. A nevét is csak elvétve említették a különféle irodalomtörténeti
összegezések. Mindeközben például az egyik legnagyobb példányszámú és presztízsű
angol napilap, irodalmi mellékletében, mint az emigrációban nagy népszerűséget
szerzett magyar írók képviselőjét ünnepelte, és nyilvános irodalmi vitát
indított a munkásságáról. Faludyt a legnagyobb élő magyar költőnek nevezte
akkor, 1981-ben, amikor Angliában még csupán a prózai alkotásai voltak
olvashatóak, költeményeinek angol fordításai csak Kanadában és az Egyesült
Államokban jelentek meg. A vitában, nem mellékesen, a nyugati emigrációnak
olyan kiemelkedő személyiségei hallatták hangjukat, mint Czigány Lóránt,
Arthur Koestler vagy Mikes György. „A Faludy-jelenség egyszeri s megismételhetetlen”
– írta például Czigány Lóránt, majd hozzátette: „Mert sokkal fontosabb
az, hogy itt van velünk, mintsem hogy eldöntsük, a legnagyobb élő költő-e,
vagy csak nagy költő, esetleg kismestere-e a magyar irodalomnak. Majd eldönti
az utókor.” Másfél évtizeddel később, 1995-ben, az akkor nyolcvanöt éves
költőről írott tanulmányában Fried István is hivatkozik erre a vitára.
Írásának jellemző módon a Faludy-jelenség címet adja, s a következőképpen
foglal állást: „Nem tudok arról, hogy bármikor is nevezetes »vezető« kritikus
rászánta volna magát, hogy fölmérje ennek a költészetnek jelentőségét,
átvilágítsa természetét, fürkéssze e páratlan népszerűség titkát. Ha ugyan
titokról van szó egyáltalában. […] Irodalomtörténetekből Faludy ki szokott
maradni, egy-egy verses kötetének, prózai kötetének megjelenése a közönség
számára esemény, nem a kritikusok számára.” Az egyik oldalon tehát teljes
(el)hallgatás, a másikon meg felfokozott lelkesedés és érdeklődés. A probléma
valódi okát Fried István végül a Faludyval kapcsolatosan „fejcsóválva és
ajakbiggyesztve emlegetett” 19. századiságban látja: „a költőietlenségre
esküvő költészetek évadán, a történeteket jelentőségüktől megfosztani akaró
epika korszakában előáll egy poéta, akit sem börtön, sem emigráció, sem
világháborús katonáskodás, sem amerikai-kanadai egyetemi tanárkodás nem
képes eltéríteni dallamától, […] aki csiszolt jambusokban szólaltatja meg
a megtapasztalt és átélt »nyugat-alkonya« élményt, aki csak annyira szorítja
vissza verselői virtuozitását, amennyire az élőbeszéd fordulatait beengedi
a költészetbe, hogy egyszerre legyen patetikus és elidegenítő, retorizált
és anekdotikus, keresett és keresetlen.” Példának a Faludynál csak négy
évvel fiatalabb Határ Győző véleményét idézi: „Faludy Gyurka? Eltévesztette
az évszázadot: verseivel a 19. századba, raconteur-tehetségével a római
korban kellett volna születnie – sziporkázását akármelyik császár villával
és életjáradékkal honorálta volna.”
Faludy Györgyöt
nemcsak kollégái, de kritikusai is előszeretettel látják el különféle állandó
jelzőkkel. Ezek a jelzők, bár karakteres és színes Faludy-portrét tárnak
elénk, mégis sokszor elfedik a költő valódi énjét. Gyakran nevezik őt magyar
Villonnak, világcsavargónak vagy mesélőnek, élő klasszikusnak, mesternek
vagy, mint például Alexa Károly, „a huszadik századi magyar ízléstörténet
egyik nagy legendájának”. Mindezekre a nagy buzgalommal és mély meggyőződéssel
megfogalmazott jellemzésekre az érintett a tőle megszokott bölcsességgel
és frivolsággal válaszol: „Petőfi Sándort a magyar közönség már huszonnégy
esztendős korában jól ismerte és nagyra becsülte. Két évvel későbbi halála
nemzeti tragédiának számított. Gyulai Pál jóval később megjelent életrajza
tehát nem vezette be Petőfit a magyar irodalomba, hanem egy mellékes gesztus
volt, mely Petőfi helyét nem határozta meg; miután ezt a helyet Petőfi
hírneve szerezte magának és nem Gyulai definíciója, hogy a népi-nemzeti
költészet egyik feje volt. Ugyanekkor jellemző, hogy Gyulai Pál harmadiknak,
Petőfi és Arany János mellé Tompa Mihályt állította be. Nem tudom, milyen
mértékben fogadta el ezt a beállítást a 19. század második felének magyar
közönsége, de azt tudom, hogy a 20. évszázad első felének magyarja – csakúgy,
mint a következők – hallani sem akart róla. Az esztéták tehát hasztalanul
harcoltak érte. Ady Endre esetében legalább két évtizedig folyt a küzdelem
a költő legmagasabb fokú elismeréséért, de az elismerést végül is nem Bölöni
György, Ady Lajos és a többiek könyve nyerte el, hanem Ady Endre roppant
népszerűsége a húszas és harmincas esztendőkben. E nélkül a nagyságának
hódoló könyvek aligha jelentek volna meg. Mikor József Attilát 1937 decemberében
Szárszón eltemettük, azt reméltük, hogy 10-15 éven belül újratemetik Budapesten.
De már néhány éven belül felvitték holttestét a fővárosba, nem azért, mert
az esztéták elismerték nagyságát, hanem azért, mert az olvasók lelkesedtek
érte, mielőtt még a könyvek áradata megjelent volna róla. Nem felel meg
tehát a valóságnak, hogy az esztéták, ítészek vagy kritikusok adnak helyet
az irodalom nagyjainak, hanem éppen ellenkezőleg: a kritikusok magasztalják
az írókat azután, hogy az irodalom tetejére juttatta őket az olvasóközönség
szeretete és áhítata.”
A Faludy-recepció
szűkösségének okai között természetesen kifejezetten szakmai és konkrét
indokokat is meg kell említeni. Ilyen indok például, most más szemszögből
nézve, az életút említett kivételes regényessége, kalandossága. Faludy
György modern kori csavargó, pikáró, egy huszadik századi Odüsszeusz vagy
Don Quijote. Nincs a földnek olyan szeglete, ahol kényszerűségből vagy
jószántából ne járt volna; nincs olyan élethelyzet, amelyet kényszerűségből
vagy jószántából ki ne próbált volna. Ezúttal is igaza van a róla szóló
pályakép szerzőjének, amikor azt írja, „ha a modern magyar költészetnek
van Odysseusa, az minden bizonnyal ő, aki nemcsak a messze tengereket járta
be, hanem a huszadik századi történelem mitologikus szörnyetegeivel is
találkozott. Hosszú életének kilenc évtizedében szinte mindent látott,
mindent megtapasztalt, amit a mögöttünk lévő kaotikus és kegyetlen évszázad
hozott.” Életének akár egy rövid szakaszát is ezért legfeljebb több órás
mélyinterjúval vagy hosszas kutatómunka eredményeképpen lehet rekonstruálni.
Pusztán az életesemények és a költő életében szerepet játszó személyek
(élmények, hatások stb.) számbavétele is kitartó nyomozást igényel. Az
erre vállalkozónak lényegében az egész huszadik század történéseivel kell
szembesülnie és tisztában lennie. Pontos és kimerítő ismeretekkel kell
rendelkeznie a 20. század politika-, eszme-, művészet- és irodalomtörténetéről
ahhoz, hogy a költő egyes történelmi és élethelyzetekben hozott döntéseit,
művészi törekvéseit megfelelőképpen bemutatni és értelmezni tudja. Munkáját
külön nehezíti az életmű mérhetetlen nagysága és egészen a legutóbbi időkig:
teljes egészében való hozzáférhetetlensége. Nagy valószínűséggel elsősorban
fiatal felesége gyűjtőmunkájának és biztatásának köszönhetően az utóbbi
esztendőkben, szerencsére, folyamatosan jelennek meg a korábban betiltott,
bezúzott, máglyára vetett vagy egyszerűen csak külföldön napvilágot látott
kötetek, a válogatott vagy összegyűjtött versösszeállítások. A végeredmény,
már mennyiségét tekintve is lenyűgöző, de pusztán a végigolvasása sem kis
erőfeszítést követel. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a költő, egyébként
érthető módon, az új kiadás alkalmát kihasználva, előszeretettel módosít
korábbi szövegein, akkor további, ezúttal filológiai természetű, megoldásra
váró feladatok garmadája is felmerül. Ráadásul az életmű egy jelentős része
fordítás vagy úgynevezett átültetés, mégpedig nemcsak a jól ismert nyugati,
hanem keleti, sőt távol-keleti, arab vagy afrikai nyelvekből is. A szerző
ebben az esetben sem adja alább a teljességnél. Valóban a világlíra egészének
keresztmetszetét kívánja nyújtani. Ez a szándéka azonban az eredeti szöveggel
való egybevetést igencsak komoly szakmai kihívássá is teszi. Az idegen
nyelvű versek közül több más fordításban is ismert. Illő tehát a fordításokban
megmutatkozó eltérések bemutatása is. A legnagyobb nehézséget mégis kétségtelenül
a recepció csaknem teljes hiánya okozza. Ez a tény nemcsak az egykori és
a mai fogadtatás közötti esetleges különbség felmutatását teszi lehetetlenné,
de még minimális fogódzókkal sem szolgál ahhoz, hogy az egyes pályaszakaszok
és művek megközelítését segítse. Az élet(mű) sokfélesége és gazdagsága
ugyanakkor a valamely hagyományos költőszerepbe vagy költői irányzatba
való besorolást is lehetetlenné teszi. Faludy György ugyanolyan joggal
kapcsolható a Nyugat harmadik nemzedékéhez, a Szép Szó köréhez,
valamelyik általa szerkesztett emigráns irodalmi orgánum szellemiségéhez.
De kizárólagosan egyikhez sem. Nevezhető, mint láttuk, 19., 20., sőt immáron
21. századi alkotónak; tekinthető a premodern, a modern és a posztmodern
képviselőjének. De kizárólagosan egyiknek sem. Tekinthető küldetéses-közéleti
költőnek, avantgárd lázadónak és polgárpukkasztónak, a klasszikus vagy
esztéta modernség formamesterének, a nyelvbe vetettség következményeivel
számoló posztmodern költőnek. De kizárólagosan egyiknek sem.
Az ilyen és
ehhez hasonlatos kérdések és kétségek, feladatok és nehézségek, állítások
és tagadások vég nélkül sorakoztathatók. Értelmetlenül. A helyzet ugyanis
úgy áll, hogy legyen bármily nagy a kihívás, nem halogatható tovább a Faludy-életművel
való szakmai szembenézés. Nyilván a felmerült ellentmondások feloldása
nem történhet egy csapásra, és nem is lehet egyetlen ember feladata. Első
lépésként mégis meg kell kísérelni az életmű egészének általános jellemzését,
hogy azután a további elmélyült részkutatások következzenek. A vizsgálatnak
fokozatosan az alkotó személyéről vagy a művek megszületésének körülményeiről
magukra a művekre és az olvasóban keltett hatásukra kell irányulnia. A
legendák építését egyre inkább fel kell váltania a legendaoszlatásnak.
Faludy György
egyéniségének és költészetének különlegessége árnyalt megközelítést követel.
Egyszerre kell pozitivista tény- és adatszerűségre törekedni, szellemtörténeti
érzékenységű belehelyezkedéssel élni, formalista-strukturalista műközpontúságú
elemzéseket megvalósítani, a hermeneutikai horizontváltás bekövetkezésének
vagy éppen elmaradásának okait feltárni, egy sajátos, korát messze megelőző,
egyéni destrukturáló vagy dekonstruáló eljárásmód sajátosságait megmutatni.
Komplex megközelítésre van tehát szükség. A Faludy-legenda nem magyarázható
pusztán az életrajzi tényekből, az alkati tulajdonságokból, a művek szoros
olvasatából vagy alakulás- és hatástörténetéből. A Faludy-legenda nem magyarázható
pusztán a művek keletkezési körülményeinek, a műveket övező társadalmi-történelmi
háttérnek az alapján, nem megfejthető az egyes szövegeknek vagy azok változásának
a részletes bemutatásával, esetleg a művek olvasóra-kritikusra gyakorolt
hatásának az alapján. A Faludy-legenda nem magyarázható egyedül akár a
szerző, akár a műalkotás, akár a befogadó szemszögéből. A legendárium,
ha van, éppen az, hogy Faludy György élete és művészete csakis mindezen
szempontok együttes figyelembevételével közelíthető meg. Bármelyik szempont
kizárólagossá avatása, több példa akadt rá az elmúlt évtizedekben, szükségszerűen
tévútra, élet és életmű meghamisításához, félreértéséhez és félreértelmezéséhez
vezet.
Faludy György
életművének két fő vonulata, személyiségének két fő rétege van. Az egyik
az irodalmi-esztétikai, a másik a politikai-közéleti irányultság. Az elsőt,
nagyon leegyszerűsítve, a fordítások-átültetések, a másodikat a versek-önéletírások
képviselik. Az első mindig gyógyír, menedék, menekvés a külső világ nyomasztó
valóságossága elől, a második harc, elkötelezettség, az elhivatottság felvállalása
a külső világ megváltoztatásáért a belső világ nyugalmának megteremtése
érdekében. A kettő egymástól elválaszthatatlan, együtt jelentik az életmű
és a személyiség egységességét. Az első az örök vágy, az igény, a megnyugvás
a nyugodt alkotói munkára, a második a sors rárótta kötelezettség, a feladat
vállalása, mely elől elmenekülni hitványság. A költői természetrajz bemutatásának
tehát két részből kell állnia: az életmű és a személyiség e két, egymással
szorosan összetartozó oldalának feltárásából. A két rész találkozási pontja
pedig, úgy tűnik, nem más, mint maga a költészet, amelynek az önéletírások
és a publicisztikák nagyon fontos hátteréül szolgálnak. Ennek a költészetnek,
a kor tudományos színvonalán álló, elfogultságoktól mentes értelmezése
hozzájárulhat ahhoz, hogy Faludy György munkássága és személye végre az
őt megillető figyelemben részesüljön és elnyerje méltó helyét a magyar
irodalom történetében.
* Esszépályázatunk díjnyertes
alkotása. (A Szerk.) |
|