|
A vendég
Látogatóm érkezett, váratlanul, de akit
nagy örömmel fogadtam, hiszen már régen, nagyon régen nem találkoztunk,
azóta, hogy édesatyám elhunyt, fiatalon, mondhatni fiatalon, s ily módon
korán rám szakadt birtokomat igazgatni falura költöztem. Sem a birtok,
sem a kastély nem volt nagy, viszont nem terhelte adósság, sőt a maga módján
szépen is jövedelmezett. Egy szál cserép el nem mozdult a tornyon, atyám
tekintetét egyetlen kis rendellenesség, rés, hézag el nem kerülte, a torony
árnyékában virágágyások nyíltak, gyönyörű park nyúlt le egészen a patakpartig,
s amerre a dombokon ellátott a szem, éppen ebben az időben, koranyáron,
minden zölden zsendült, a szántó, az erdő karéja; a kérlelhetetlen gazáradat
még nem indult neki a szálvetésnek, a nyári tűz még nem támadt rá a vidékre,
egyszóval bízvást idillinek mondhatom mindazt, ami körülvett akkor, midőn
a postakocsiról egy idegen cihelődött le, de akiben hamarosan ifjúságom
meghitt barátját ismertem föl. Tanulmányokat folytattam a székesfővárosban,
a jog tudományos és kevésbé tudományos ágazatait igyekeztem elsajátítani,
miközben a városi élet szépségeit sem hagytam ki a tanulmányozandók közül.
Egy kellemesség tanulmányozása közben ismerkedtem meg egy nálam jó tíz
esztendővel idősebb nemes ifjúval – hiszen harminc évével még maga is ifjú
embernek számított, s mivel társaságába sok egyetemi diákot befogadott,
sőt egyenesen kereste az egyetemi diákok társaságát, köztük maga is úgyszólván
hozzájuk fiatalodott. Nemes, de szegény nemes volt, hivatalt vállalt, bár
hogy mi is az a hivatal, igazából sohasem derült ki, nem beszélt róla,
mint akinek terhére van, sőt egyenesen kellemetlenül terhére, természetével
meg nem egyezik, amivel kenyerét keresi, mint amikor valamely angyal pokolbeli
munkát vállal. Nem csak hivatalának mibenlétét borította előlünk homályba,
külön időszakaszai voltak, amikor hetekre, sőt hónapokra mit sem tudtunk
róla. Tőle hallottunk először olyan különös gondolatokról, amelyek a szabadság
határait feszegették, egy királyi fenség nélküli nemzet lehetségességéről
egy vendégfogadó hátsó szobájában, gyertyafénynél, suttogva, hadarva, izgatottan.
Engem valamiért kiválasztott, diákszobámban, abban a meglehetősen nyomorult
tanyán, sokat üldögélt a szalmafonatú széken, az asztal sarkánál, sohasem
kényelmesen, mindig féloldalt, s ott is hadarva, suttogva, izgatottan beszélt,
egyszer-egyszer úgy megdadogósodva, hogy nem tudott eljutni egy-egy gondolat
végére, és akkor elölről kezdte, és végül legyintett, s elkanyarodott egy
egészen egyszerű, köznapi mondathoz: milyen meleg van, hanyadika van ma,
légy szíves, hozz egy pohár vizet, sőt az is előfordult, hogy tökéletes
megrökönyödésemre ilyesmiket jelentett ki: a kutya ugat, a cérnaszál szakad,
a disznó röfög, a ló szereti a zabot, a király vért iszik. Később, persze,
már megszoktam ezeket a helyzethez nem illő, kezdetleges mondatokat, tudtam,
ezekkel tér vissza a lépcső aljára, amelyet nem sikerült megmásznia, hogy
elölről kezdje, most már simán, akadály nélkül, egyenletes léptekkel haladva
fölfelé.
Látogatóm
majdnem üres kézzel érkezett, egyetlen kis csomagot lógatott a kezében,
nem tudtam megállapítani, szájánál zsinórral összehúzott hátizsák-e vagy
ócska, kopott, bőrből való útitáska. Nem foglalkoztam vele, miért is foglalkoztam
volna, hogy mi a kettő közül, vagy esetleg miféle harmadik fajta alkalmatosság,
amelyben talán egy-két fehérnemű, borotválkozási eszköz, talán egy könyvecske,
toll, tinta, papír hever kétes összevisszaságban, nem, dehogy törődtem
vele, csak később tűnt fel, dehogynem, igenis, meg akartam állapítani,
mi van a kezében, mert csodálatba ejtett, hogy annyi esztendő elteltével
sem komoly utazó ládával állít be hozzám, hanem könnyedén, felületesen,
súlytalanul, amilyennek annak idején megismertem. Ez az ember semmit sem
változott! Abban a pillanatban, amikor mosolyogva felém indult, léhaságát,
gyanús gyökértelenségét nemhogy nem vettem észre, ellenkezőleg, úgy szemléltem,
mint amely gyönyörűen belesimul a kora nyári tájba, örömöm része, mert
annak a kora nyári tájnak, kastélyom szépségének, a ligetes hajlatoknak,
a kalászát hányó búzaföldnek olyan kimondhatatlan gyönyörrel örvendeztem,
ahogyan még soha. Atyám birtokát kelletlenül vettem át, más ambíciók bujkáltak
bennem, pontosan nem tudom, nem sejtem, hogy milyenek, csak jellegüket
ismertem: szabad és testvéri egyesülés mindenkivel valamilyen elképzelhetetlenül
szépséges, elkényeztetett célból, s most, amikor nemes látogatóm átölelt,
hajdani ambícióim bizsergették meg újra keblemet, a hajdaniak, de tartalom
nélkül, egyes-egyedül az érzés volt a régi.
Látogatóm
a testet öltött rajongás volt, sőt – ahogy délután könnyű sétára invitáltam
– rajongásába belevonta a tiszta eget, amelyen alig látszott egy-két elúszó,
fehér hab, az is csak azért, hogy a tekintet meg tudjon pihenni a végtelen
gyönyörűségen, eggyé vált alant az égbolt kékségével harmonizáló, mérhetetlen
zölddel. Alig találok szavakat arra, milyen szép, milyen boldog volt körülöttünk
minden. Átjárt a nyugalom, a béke, mint aki megtalálta élete végső értelmét.
Fegyveresek
ébresztettek fel, ulánusok. Egy tiszt s tíz-tizenkét lándzsás. Az ajtó
keretében ott állt a látogató, az én látogatóm. Fehér inge kigyűrődött
a nadrágjából, jobb gallérja fölfelé meredt, haja szálai rendetlenül szét
voltak szórva, őt is úgy verték föl rögtön azután, hogy elszunnyadt. Alig
múlt éjfél. Még nem bilincselték meg, elképzelni sem tudtam, milyen lehet
a vas, amit hamarosan az én kezemre is rácsatolnak. Tehát összeesküvő –
rögzítettem le tárgyilagosan. – Kétségtelen. De miért az én házamat választotta
ki a pártütés, a felségsértés, a trónárulás, a rebellió, a megrendítés
házává? Tudnia kellett, hogy sarkában járnak, hiába ül a postakocsira,
hiába választja bármelyik utat a sok közül, postakocsin, lovon vagy gyalog,
már elvégeztetett. A kötél megrándult, s vele rántott engem is. Az ulánusok
mécseseket tartottak a fejük fölé, úgy vizslattak vaksin, mintha egytől
egyig mindnek rossz lenne a szeme. Nem is kellett végig siklanom tetteimen,
úgyis tudtam, ártatlan vagyok. Szinte alig éltem, a föld, a búza, a tengeri,
a szőlő, a gyümölcsös volt egyetlen összefüggésem a világgal, még a megye
ügyeit is elhárítottam magamtól, hiába mondogatták birtokos szomszédaim,
hogy nem járja, fiatalember, ej, ez azért már mégsem járja, rájuk
sem hederítettem. Kétségbe kellett volna esnem? A tiszt megállt a szoba
közepén, hadnagynak néztem, s egy árkust vont elő. Felolvasta úgynevezett
bűneimet. Mind-mind abból az időből származott, amikor még egyetemi diák
voltam, és amelyekről senki más nem tudhatott, egyedül, egyes-egyedül egyetlen
ember. Megérintettek a régi bűnök, érintésük melege azonban kihűlt, merev
és hideg volt már minden, ami volt. A verőfény, amely délután tetőtől talpig
átáztatott, még egyszer végig járt rajtam, úgy éreztem, örökre boldog lehetnék.
Látogatómra néztem: egykedvűen állt, mintha észre sem venne, mintha nem
is volna köztünk. Milyen tiszta a lelkiismerete! Megnyugtatott, hogy nem
esik kétségbe miattam. |
|