Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 1. sz.
 
 
A vendég


Látogatóm érkezett, váratlanul, de akit nagy örömmel fogadtam, hiszen már régen, nagyon régen nem találkoztunk, azóta, hogy édesatyám elhunyt, fiatalon, mondhatni fiatalon, s ily módon korán rám szakadt birtokomat igazgatni falura költöztem. Sem a birtok, sem a kastély nem volt nagy, viszont nem terhelte adósság, sőt a maga módján szépen is jövedelmezett. Egy szál cserép el nem mozdult a tornyon, atyám tekintetét egyetlen kis rendellenesség, rés, hézag el nem kerülte, a torony árnyékában virágágyások nyíltak, gyönyörű park nyúlt le egészen a patakpartig, s amerre a dombokon ellátott a szem, éppen ebben az időben, koranyáron, minden zölden zsendült, a szántó, az erdő karéja; a kérlelhetetlen gazáradat még nem indult neki a szálvetésnek, a nyári tűz még nem támadt rá a vidékre, egyszóval bízvást idillinek mondhatom mindazt, ami körülvett akkor, midőn a postakocsiról egy idegen cihelődött le, de akiben hamarosan ifjúságom meghitt barátját ismertem föl. Tanulmányokat folytattam a székesfővárosban, a jog tudományos és kevésbé tudományos ágazatait igyekeztem elsajátítani, miközben a városi élet szépségeit sem hagytam ki a tanulmányozandók közül. Egy kellemesség tanulmányozása közben ismerkedtem meg egy nálam jó tíz esztendővel idősebb nemes ifjúval – hiszen harminc évével még maga is ifjú embernek számított, s mivel társaságába sok egyetemi diákot befogadott, sőt egyenesen kereste az egyetemi diákok társaságát, köztük maga is úgyszólván hozzájuk fiatalodott. Nemes, de szegény nemes volt, hivatalt vállalt, bár hogy mi is az a hivatal, igazából sohasem derült ki, nem beszélt róla, mint akinek terhére van, sőt egyenesen kellemetlenül terhére, természetével meg nem egyezik, amivel kenyerét keresi, mint amikor valamely angyal pokolbeli munkát vállal. Nem csak hivatalának mibenlétét borította előlünk homályba, külön időszakaszai voltak, amikor hetekre, sőt hónapokra mit sem tudtunk róla. Tőle hallottunk először olyan különös gondolatokról, amelyek a szabadság határait feszegették, egy királyi fenség nélküli nemzet lehetségességéről egy vendégfogadó hátsó szobájában, gyertyafénynél, suttogva, hadarva, izgatottan. Engem valamiért kiválasztott, diákszobámban, abban a meglehetősen nyomorult tanyán, sokat üldögélt a szalmafonatú széken, az asztal sarkánál, sohasem kényelmesen, mindig féloldalt, s ott is hadarva, suttogva, izgatottan beszélt, egyszer-egyszer úgy megdadogósodva, hogy nem tudott eljutni egy-egy gondolat végére, és akkor elölről kezdte, és végül legyintett, s elkanyarodott egy egészen egyszerű, köznapi mondathoz: milyen meleg van, hanyadika van ma, légy szíves, hozz egy pohár vizet, sőt az is előfordult, hogy tökéletes megrökönyödésemre ilyesmiket jelentett ki: a kutya ugat, a cérnaszál szakad, a disznó röfög, a ló szereti a zabot, a király vért iszik. Később, persze, már megszoktam ezeket a helyzethez nem illő, kezdetleges mondatokat, tudtam, ezekkel tér vissza a lépcső aljára, amelyet nem sikerült megmásznia, hogy elölről kezdje, most már simán, akadály nélkül, egyenletes léptekkel haladva fölfelé.
     Látogatóm majdnem üres kézzel érkezett, egyetlen kis csomagot lógatott a kezében, nem tudtam megállapítani, szájánál zsinórral összehúzott hátizsák-e vagy ócska, kopott, bőrből való útitáska. Nem foglalkoztam vele, miért is foglalkoztam volna, hogy mi a kettő közül, vagy esetleg miféle harmadik fajta alkalmatosság, amelyben talán egy-két fehérnemű, borotválkozási eszköz, talán egy könyvecske, toll, tinta, papír hever kétes összevisszaságban, nem, dehogy törődtem vele, csak később tűnt fel, dehogynem, igenis, meg akartam állapítani, mi van a kezében, mert csodálatba ejtett, hogy annyi esztendő elteltével sem komoly utazó ládával állít be hozzám, hanem könnyedén, felületesen, súlytalanul, amilyennek annak idején megismertem. Ez az ember semmit sem változott! Abban a pillanatban, amikor mosolyogva felém indult, léhaságát, gyanús gyökértelenségét nemhogy nem vettem észre, ellenkezőleg, úgy szemléltem, mint amely gyönyörűen belesimul a kora nyári tájba, örömöm része, mert annak a kora nyári tájnak, kastélyom szépségének, a ligetes hajlatoknak, a kalászát hányó búzaföldnek olyan kimondhatatlan gyönyörrel örvendeztem, ahogyan még soha. Atyám birtokát kelletlenül vettem át, más ambíciók bujkáltak bennem, pontosan nem tudom, nem sejtem, hogy milyenek, csak jellegüket ismertem: szabad és testvéri egyesülés mindenkivel valamilyen elképzelhetetlenül szépséges, elkényeztetett célból, s most, amikor nemes látogatóm átölelt, hajdani ambícióim bizsergették meg újra keblemet, a hajdaniak, de tartalom nélkül, egyes-egyedül az érzés volt a régi.
     Látogatóm a testet öltött rajongás volt, sőt – ahogy délután könnyű sétára invitáltam – rajongásába belevonta a tiszta eget, amelyen alig látszott egy-két elúszó, fehér hab, az is csak azért, hogy a tekintet meg tudjon pihenni a végtelen gyönyörűségen, eggyé vált alant az égbolt kékségével harmonizáló, mérhetetlen zölddel. Alig találok szavakat arra, milyen szép, milyen boldog volt körülöttünk minden. Átjárt a nyugalom, a béke, mint aki megtalálta élete végső értelmét.
     Fegyveresek ébresztettek fel, ulánusok. Egy tiszt s tíz-tizenkét lándzsás. Az ajtó keretében ott állt a látogató, az én látogatóm. Fehér inge kigyűrődött a nadrágjából, jobb gallérja fölfelé meredt, haja szálai rendetlenül szét voltak szórva, őt is úgy verték föl rögtön azután, hogy elszunnyadt. Alig múlt éjfél. Még nem bilincselték meg, elképzelni sem tudtam, milyen lehet a vas, amit hamarosan az én kezemre is rácsatolnak. Tehát összeesküvő – rögzítettem le tárgyilagosan. – Kétségtelen. De miért az én házamat választotta ki a pártütés, a felségsértés, a trónárulás, a rebellió, a megrendítés házává? Tudnia kellett, hogy sarkában járnak, hiába ül a postakocsira, hiába választja bármelyik utat a sok közül, postakocsin, lovon vagy gyalog, már elvégeztetett. A kötél megrándult, s vele rántott engem is. Az ulánusok mécseseket tartottak a fejük fölé, úgy vizslattak vaksin, mintha egytől egyig mindnek rossz lenne a szeme. Nem is kellett végig siklanom tetteimen, úgyis tudtam, ártatlan vagyok. Szinte alig éltem, a föld, a búza, a tengeri, a szőlő, a gyümölcsös volt egyetlen összefüggésem a világgal, még a megye ügyeit is elhárítottam magamtól, hiába mondogatták birtokos szomszédaim, hogy nem járja, fiatalember, ej, ez azért már mégsem járja, rájuk sem hederítettem. Kétségbe kellett volna esnem? A tiszt megállt a szoba közepén, hadnagynak néztem, s egy árkust vont elő. Felolvasta úgynevezett bűneimet. Mind-mind abból az időből származott, amikor még egyetemi diák voltam, és amelyekről senki más nem tudhatott, egyedül, egyes-egyedül egyetlen ember. Megérintettek a régi bűnök, érintésük melege azonban kihűlt, merev és hideg volt már minden, ami volt. A verőfény, amely délután tetőtől talpig átáztatott, még egyszer végig járt rajtam, úgy éreztem, örökre boldog lehetnék. Látogatómra néztem: egykedvűen állt, mintha észre sem venne, mintha nem is volna köztünk. Milyen tiszta a lelkiismerete! Megnyugtatott, hogy nem esik kétségbe miattam.