Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2006. 9 sz.
 
 
Esti Kornél új esztendeje


Túl a tüdőgyulladáson, túl a lázrohamokon, túl a kétséges éjeken, hogy megéri-e a hajnalt, túl a hálán, amelyet megmentője iránt érzett, és a bosszúságon, hogy megmentették, Esti Kornél legkedvesebb (hiszen egyetlen) dolgozóasztalához ült, és könnyű kedvvel és nehéz tudással
     nekifogott az első tárca megírásának,
     mintha kolostori cellában tenné, mintha szent életű szerzetes volna, mintha sosem hallott volna végzetről és irgalomról, mintha sosem hallott volna Esti Kornélról, a világ fiáról,
     írt, mint aki túl van az egészen és túl a részleteken, írt, és áthúzta, írt, és összetépte, írt és abbahagyta, írt, és újrakezdte, írt, hogy legalább addig ne legyen egyedül, hogy legalább addig ne legyen Esti Kornél, írt, mintha, túl, hogy legalább addig ne legyen,
     hogy ne legyen vége,
     hogy ne legyen vége annak, amiről semmit se tud,
     írt, egyre könnyebb kedvvel és mind nehezebb tudással,
     szegény, szegény Esti Kornél,
     boldogtalan betűk tudója,
     világ fia,
     majdnem-novícius,
     írt, mintha keresne,
     és megtalálta,
     és elvesztette,
     de akkor már késő se volt,
     akkor már késő se volt semmihez,
     így hitt,
     így hitt az új szavak új ürességének,
     így várta a karácsonyt az új esztendőben, 
     szegény,
     boldogan,
     elveszetten,
     világ fia,
     Esti Kornél,
     mindenki helyett,
     mint bárki
     más,
     a nap közben rendbe fölkelt és lebukott,
     a hold világolt és elbújt,
     a nyelv szólt és elsötétült,
     s mintha legalábbis a megalitok titkát rejtené az összehajtogatott papírlap, Esti Kornél oly önérzettelé csúsztatta az első kolostori tárcát a gondosan megcímzett borítékba,
     és dobta a borítékot a tűzbe,
     mielőtt szokásos délutáni sétájára indult a napon, mely, utólag így rémlett neki, alig különbözött a többitől.