|
Esti Kornél új
esztendeje
Túl a tüdőgyulladáson, túl a lázrohamokon,
túl a kétséges éjeken, hogy megéri-e a hajnalt, túl a hálán, amelyet megmentője
iránt érzett, és a bosszúságon, hogy megmentették, Esti Kornél legkedvesebb
(hiszen egyetlen) dolgozóasztalához ült, és könnyű kedvvel és nehéz tudással
nekifogott
az első tárca megírásának,
mintha kolostori
cellában tenné, mintha szent életű szerzetes volna, mintha sosem hallott
volna végzetről és irgalomról, mintha sosem hallott volna Esti Kornélról,
a világ fiáról,
írt, mint
aki túl van az egészen és túl a részleteken, írt, és áthúzta, írt, és összetépte,
írt és abbahagyta, írt, és újrakezdte, írt, hogy legalább addig ne legyen
egyedül, hogy legalább addig ne legyen Esti Kornél, írt, mintha, túl, hogy
legalább addig ne legyen,
hogy ne legyen
vége,
hogy ne legyen
vége annak, amiről semmit se tud,
írt, egyre
könnyebb kedvvel és mind nehezebb tudással,
szegény, szegény
Esti Kornél,
boldogtalan
betűk tudója,
világ fia,
majdnem-novícius,
írt, mintha
keresne,
és megtalálta,
és elvesztette,
de akkor már
késő se volt,
akkor már
késő se volt semmihez,
így hitt,
így hitt az
új szavak új ürességének,
így várta
a karácsonyt az új esztendőben,
szegény,
boldogan,
elveszetten,
világ fia,
Esti Kornél,
mindenki helyett,
mint bárki
más,
a nap közben
rendbe fölkelt és lebukott,
a hold világolt
és elbújt,
a nyelv szólt
és elsötétült,
s mintha legalábbis
a megalitok titkát rejtené az összehajtogatott papírlap, Esti Kornél oly
önérzettelé csúsztatta az első kolostori tárcát a gondosan megcímzett borítékba,
és dobta a
borítékot a tűzbe,
mielőtt szokásos
délutáni sétájára indult a napon, mely, utólag így rémlett neki, alig különbözött
a többitől. |
|