|
HALMAI
TAMÁS
A dulimanók zenehallgatási szokásairól
(Cortázar-apokrif)
A dulimanók közismerten szeretik a zenét.
Tudvalevő az is, hogy a zenéktől, melyeket hallgatnak, a fámák szívébe
szomorúság költözik, a reményeket pedig baljós szorongás fogja el. A dulimanók
ezzel mit sem törődnek. Rendíthetetlen elszánással hallgatnak kantátákat
reggel és madrigálokat este, ebédhez jazzt az 1950-es évek New Yorkjából,
délutáni szunyókáláshoz Telemann-szviteket (egészen halkan, ahogy a virágok
is tennék), s közben azzal sem törődnek, hogy az ilyen zenék hatására szívükbe
szomorúság költözik, s egyúttal baljós szorongás fogja el őket.
A dulimanók
filozófiája egyszerű: a zene szép, a szépséggel találkozni varázslat, a
varázslat szomorúsága pedig jó alkalom, hogy kedves szavakkal vigasztalják
egymást. Kedves szavakkal vigasztalni egymást a szépségtől áthatott
szomorúságban: a dulimanók szerint ez örömtelibb elfoglaltság, mint
expedíciót szervezni a tenger legmagasabb pontjára, a növények hitéletét
tanulmányozni pirkadatkor, vagy társas jövőt jósolni egy remete tenyeréből.
Egyszer egy
dulimanó az elképedt fámák és remények előtt egyenesen úgy fogalmazott:
ez maga a boldogság. (Utóbb hasztalan igyekezett, természetesen kedves
szavakkal, megvigasztalni őket.) |
|