Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2006. 6. sz.
 
 
 
A köd átvonulása
 

Reggel van-e vagy éppen
a dél fogaskereke készül
ütni előre kettőt s egyet
hátra ércesen a toronyban?
Nem mozdul rá bennem a
madár. Ültet a fényben.
A köd a kerten átvonult.
Úszik az ég visszafelé.
Vízcsöppek ághegyeken.
Nincs semmi homály. A
távolság maga szűnt meg.
S ami tágas, éles és át-
fényesedik. A domborzat
kint, mint a test, él,
s bent is eleven; látom.
Apadok romtalanul.
Mintha vetkőzne, süt a Nap.
Se kép, se emlék, se hang
nem süllyed utánam. Amit
fönt elveszítek, meg-
telik lent a Lehajlóval.
Perceg bőrön a szárazság,
pedig könny keres kiutat
a homlok alatt. S bent
ez a sóhajtás. Kimérten,
mintha levegőt vennék.
Oly idegen ez a szó,
édes. Mégis az egyetlen.
Mondani nem mondom.
S nem gondolom is;
valahogy így van.
Lent lomha a sötét,
de az én – eltompítva –
egyre világosabb.
Táncát lejti az ujjongás.
Sűrített levegő az alázat
e keszonban. Innen látni
ama tófölszínt. Tükre
sima a fájdalomtól.
Itt most szentség van.
Nem, nem közelíthet.
Tárgyiasan vonz lefelé
a Szelíd. Megy előttem.
Kint elbágyad a fény.
A tornácon, ahol állok,
szálkásodó fagerendákon
sorakoznak a rovások.
Jobbra-balra bólong a
fejével, s haza ballag
összeverődve a gulya
.