Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2006. 3. sz.
 
 
NÉMETH ZOLTÁN


Párhuzamos líratörténések
Baka István és Tőzsér Árpád költészetének
összehasonlító vizsgálata


Néhány éve Tőzsér Árpád költészetével foglalkozom behatóbban, és fokozatosan derült ki számomra, hogy olyan lírával van dolgom, amelyben az 1945 utáni magyar irodalomnak legtöbb lényeges irányzata, stílusformája, nyelvkezelési problémája kimutatható. Erre a kortárs poétikákra és kánonokra szüntelenül figyelő magatartásra maga Tőzsér is utal Jalousionisták című versében, amikor ezt írja:
 

Ha én azokra a bizonyos „hatvanas évekre” gondolok,
nagy, kopaszodó, szögletes homlokot látok,
a féltékenység zöld szeme vizslatja alóla
Prága, Varsó és Párizs költői iskoláit.


Tőzsér olyan költői programot alakított ki a maga számára, amelybe éppúgy beletartozik a szüntelen változás igénye, mint egyfajta kanonikus pozíció elfoglalásának lehetősége. Nagyszerűen érez rá azokra a költői poétikákra, amelyekre építve, azokat átalakítva hozza létre saját „egyéni” hangjait, megszólalásformáit.
     Baka István verseit olvasva egyre erősödő olvasmányélményem volt az a tapasztalat, hogy két, egymáshoz igen közel álló költészetről van szó. De vajon milyen tanulságokkal szolgál a Baka- és Tőzsér-líra párhuzamos változásainak végigkísérése? Tágabb értelemben: milyen tanulságokkal szolgál két kortárs költő életművének összehasonlító vizsgálata?
     Egyrészt arra figyelmeztet, hogy az életművek általában nem monolit természetűek, más-más nyelvkezeléssel és irodalomszemlélettel találkozhatunk ugyanazon életmű különböző korszakaiban. Másodszor az is jellemző olvasási tapasztalat, hogy egyetlen versen belül is eltérő nyelvszemléleti problémák és poétikák ütközhetnek. Harmadszor az is belátható lehet egy ilyen megközelítés nyomán, hogy még az egymáshoz nem kapcsolódó, esetenként öntörvényűnek nevezett poétikák is milyen sokat köszönhetnek annak az irodalmi kontextusnak, amelyben megjelentek és amelyben jelentéseik érvényessé válnak. Negyedszer pedig azon is érdekes elgondolkodnunk, hogy a nyelv, pontosabban egy kultúra irodalmi nyelve milyen mértékben képes kiterjeszteni érvényességét a politikai határok figyelmen kívül hagyásával.
     Célom nem az, hogy Baka István és Tőzsér Árpád költészetét valamiféle olvasói erőszak által rokonítsam egymással, hiszen az eltérésekre is figyelni próbálok. Hanem inkább az, hogy az összehasonlítás lehetősége mindkét költészet értelmezése számára új aspektusokat nyisson, s rávilágítson nyelvek és poétikák differenciált megközelítésére.
     Tőzsér Árpád pályakezdése az ötvenes évek végére (1958), Baka Istváné a hatvanas-hetvenes évek fordulójára (1969) esik. Bár mindkét költő korai versformálásában az Illyés Gyula-féle népiesség és József Attila-i verseszmény mutatható ki leginkább, ez a több mint egy évtizednyi távolság azt eredményezi, hogy Tőzsérnél a népiesség az ötvenes évek idillikus, probléma nélküli a világképével is összefüggésbe hozható:
 

Tajti, Óbást. Furcsa falunevek
adják a Medvesalja-képletet.
Gyermekkoromból ismert csontozat,
most rakok rá húst: friss kalandokat.
                                                            (Hazai napló)

Baka István Magdolna-zápor (1975) című első kötetének kezdő darabjai, pontosabban néhány, a tájköltészettel rokonságot mutató verse is a népiesség továbbírásaként szituálódik, viszont az idill már szinte nyomokban sincs jelen: a népies költészetre jellemző táj-, szülőföld- és hazaélmény legtöbbször gyötrelmes ontológiai kérdésekben jelenik meg:
 

E tájban nem vagyok, csak értem,
a fásult égen lóg kabátom,
megóv az is, mint hasztalan,
de eladható szabadságom.

                     (Már egyre több eget


Baka István korai verseiben nyoma sincs a Tőzsér korai verseire jellemző harmóniának, viszont Tőzsér már első, 1963-ban megjelent Mogorva csillag című kötetében végrehajtja a váltást, vagyis az 1963-as Tőzsér-kötet mintegy kétharmada és Baka István 1975-ös kötetének szinte egésze Juhász Ferenc és Nagy László második korszakának kortársi poétikai újraértelmezését hajtja végre. Mind Bakánál, mind Tőzsérnél a népiességből építkező, de a létkérdéseket drámai erővel problematizáló, evokatív erejű, az elégia és a rapszódia nyelvét használó, a különféle tragikus-romantikus szerepeket variáló verstípus jelenik meg már az első kötetekben. Ez a váteszi-vallomásos nyelv ad lehetőséget olyan, metafizikai fogalmak újraalkotására ebben a mitologikus lírafelfogásban Baka számára, mint szülőföld, haza, Isten, illetve ezeket a metafizikai tartalmakat vetíti rá a költői lét ontológiájára.
     A közös nyelvhasználatban azonban különbségeket is észrevehetünk. Baka Istvánnál Isten alapvető viszonyítási pontként működik, a lét botrányához mérhető pozitív etikai instanciaként jelenik meg, és hiába írja le már 1977-es Tűzbe vetett evangélium című versében, hogy „papír, papír – Isten nevét nem / írom reád többé soha”, Isten (akár mint Úr, Uram) egészen az utolsó versekig a Baka-költészet egyik leginspiratívabb megszólítottja marad. Baka utolsó korszakának verseiben is az isteni lét botrányos paradoxona az erkölcsös és erkölcstelen, a hithű és a hitetlen, valamint az isteni és istentelen kategóriáinak tisztázhatatlansága, a tagadásokon át vezető igenlések lehetősége, az önkínzó bizonyosság a kételyben:
 

Kutattalak s nem leltem rád Uram
Most megpróbálom mégis kitalálni
Valaki vagy Te vagy csupán akármi
Sorvégre rímnek jól jöhetsz ugyan
De jobban élsz a vírusban s a rákban
Mint a tehozzád esdeklő imákban
S ha megtagadlak azzal adnék létet
Neked hát nem tagadlak s végre véged
Megszabadultam tőled mégis árvád
Vagyok Uram ki várva várva vár rád.

                                      (Én itt vagyok)
 

Ezzel ellentétben Isten figurája a Tőzsér-lírából szinte teljesen hiányzik, nemcsak a korai, de a kései Tőzsér-költészetből is. Még a kései Tőzsér-költészetben is, az 1997-es Szlovéniai Mindenszentek című halálversben is ironikus a fohászkodás, hiszen a fohász címzettje nem Isten, hanem Bloom, azaz Joyce regényhősének veséje:
 

Hol leszek – s leszek? – majd én horony,
a föld melyik eresztékében...?
Mindenszentek, fájdalmas héttorony,
Bloom veséje – könyörögj értem!

                  (Szlovéniai Mindenszentek)


Hasonló nyelvfelfogás eltérő metafizikaitartalom-kezelésben érhető tetten ebben az esetben. Különbség mutatkozik nemcsak a két költő Isten-felfogásában, hanem a haza és a szülőföld kérdésében is. Míg Baka lírájában a haza és az ország kulcsfogalmak, a veszteség és a hűség terepei, addig Tőzsér lírájában hazáról és országról nem nagyon esik szó. Annál inkább szülőföldről és Közép-Európáról. (Azt is hozzá kell tenni azonban, hogy Tőzsér közép-európai versei már egy másik nyelv- és irodalomfelfogás koordinátarendszerében jönnek létre.) Haza és szülőföld ugyanabban a nyelvben alapvető kettőségre utal: míg Baka számára a haza, az ország pozitív minőség minden történelmi sorscsapás ellenére is, addig a kisebbségi létet nemzetállami keretek között megélő Tőzsér számára a haza fogalmát a szülőföld váltja fel. A szülőföldélmény, a gömöri táj Tőzsér első két korszakának döntő élménye. Második korszakának a Férfikor című rapszódiában megjelenő, elhíresült kortársi metaforája, az „Anyánk képén a / világ a ráma.” azt a teljességet hivatott demonstrálni, amely a szülőföld és a világegyetem összhangját, az univerzális rendezőelv igényét képviseli.
     Bár a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i líraeszmény továbbírása mindkét költő számára kihívásként jelentkezett, alapvető különbség van az újraírás időbeli horizontját illetően. Tőzsér számára ez a korszak, amely a hatvanas évek elején kezdődött, a hatvanas évek végén le is zárult, szinte végérvényesen. Nem véletlenül fogalmaz úgy Tőzsér például Cselényi László kapcsán (A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona vonatkozó szócikkében), hogy indulása idején Cselényi „hangja is meglehetősen hagyományos, Juhász Ferenc barokkos-szürrealista képeivel-mondataival felerősített váteszes-vallomásos hang”. Tőzsér számára ez a nyelvhasználat, problémakezelés és irodalomszemlélet a hatvanas évekkel együtt végérvényesen a múlté lett, s a hetvenes években a tárgyias-intellektuális irodalom hagyományára alapozva alakított ki új versnyelvet a maga számára. Míg tehát Tőzsér a hatvanas évek végére szakított a vallomásos-patetikus, romantikus-tragizáló versfelfogással, addig Baka István ugyanezt a nyelv- és lírafelfogást a hatvanas évek végétől kezdte a maga számára hasznosítani. És – Tőzsértől eltérően – sosem szakított ennek a költészetfelfogásnak a kiindulópontjaival, a vallomásos-tragikus költői szerep az első verseskötettől kezdődően az utolsó versekig végigkíséri Baka lírai alanyait. A magyar lírában bekövetkező nyelv- és irodalomszemléleti megújulások és módosulások tehát csak ennek a vallomásos-tragikus versfelfogásnak a kiterjesztéseként, és nem ennek a nyelvnek a kétségbevonásaként értelmezhetőek Baka költészetében.
     Ami tehát a Tőzsér-poétikák harmadik stációjaként jelenik meg (vagyis az ún. objektív líra), az Baka költészetében a vallomásos-tragikus hang intellektualizálódásaként olvasható. Tőzsér versei ebből a szempontból nemcsak a magyar Nemes Nagy Ágnes (a második Tőzsér-kötet címe, a Kettős űrben (1967) valószínűleg Nemes Nagy Kettős világban című kötetére utal) és Pilinszky János verseit olvassák, hanem T. S. Eliot, Vladimír Holan, Zbiegniew Herbert szövegeit és a kortárs szlovák költészetet (Rúfus, Ondruš) is. Baka lírájában leginkább Pilinszky költészetének egyes problémafelvetései rezonálnak, főleg a metafizikai kérdésfeltevések, az Isten-bűn-magány hármasában elgondolt egyéni ontológia elemei. Mindkét költészetben a hiány válik központi motívummá, és a lírai alany a hiánynak kitett identitáskreatúra képében válik elbeszélhetővé:
 

ó nappalok fehér kendői számat
ki tömte be tivéletek nehogy
kiüvöltsem hogy már semmi sincsen
s még ez a semmi is fogy egyre fogy

                      (Baka: De profundis)

Az ember fél, s él mégis tovább.
Széthullna: összetartja
óriás szeméremként
magányának két ajka.

 (Tőzsér: Holtpont)


Mindkét lírafelfogás visszanyúlik a vallomásos-tragizáló versnyelv költőfelfogásához, vagyis mind Baka, mind Tőzsér verseiben a költő továbbra is kiválasztott, akiben a lét tragédiája összpontosul.
     A hetvenes-nyolcvanas években új nyelv- és szerepfelfogás jelent meg Tőzsér és Baka költészetében: az összefoglaló néven későmodernségnek nevezett formáció (tulajdonképpen az ún. objektív líra horizontjának tágítása révén). A tárgyias költészet eszményétől egy olyan intellektuális versnyelv kialakításáig vezetett az út, amelyen Tőzsér esetében a szlovákiai magyar vagy kelet-európai identitás, Bakánál a magyar történelem sorskérdései fogalmazhatók meg érvényesen, sőt: időben és térben kitágítva a kérdések intellektuális horizontját a lét végső kérdései is feltehetők. De míg Tőzsérnél a hetvenes évek végétől egészen napjainkig ez a versnyelv határozza meg és indukálja a költő szövegeit, addig Baka István esetében a későmodernség problémafelvetései a vallomásos-tragikus lírai szerepfelfogás erőterébe kerülve értelmeződnek. A későmodernség költészetfelfogásában az irodalom nyelve arra hivatott, hogy a lét végső, metafizikai kérdéseit legyen képes megfelelő módon feltenni, s arra elfogadható válaszokat adni. Sztoikus magatartásról van szó: a versek mögött álló lírai beszélő az erkölcs magaslatáról fogalmazza meg álláspontját. Jellemző még erre a magatartásra az az elitista attitűd is, amely a szépirodalmat kitüntetett szerepben látja és láttatja, s a többi megszólalásmód és nyelvváltozat fölé helyezi.
     Ennek az irodalom- és nyelvfelfogásnak mindkét költőnél a szerepversek felelnek meg leginkább. Baka István Vörösmarty, Széchenyi István, Ady, Liszt Ferenc, Yorick, Aeneas, Madách Imre... szerepébe helyezkedve értelmezi újra a világ- és a magyar irodalom kitüntetett szereplehetőségeit, létértelmezése eredendően tragikus, s az önvallomásokra építő beszédmód az irodalmat nem játékként, nyelvek interakciójaként, hanem ön- és létértelmező szerepben képzeli el:
 

Mint kiégő üstökös mely iszonyú
forgásában se határt se utat
nem tart de átokként a végtelen
űrben maga magát emésztve nap-
rendszereket rendít meg úgy bolyongnak
cél s törvény nélkül a hazátlanok
most én is így bolygok fény vérző csillag
és iszonyú csóvám forog forog

                                               (Döbling)


Tőzsér Szenci Molnár Albert és Kepler dialógusaiba helyezi lét- és történelemértelmező eszmefuttatásait:
 

A Világegyetem absztrakció,
Ha léted nem érintkezik vele.
S ha érintkezik: a Nő a kapocs.
Az Eszméhez a hús, a csontozat.
Ennyiben a tudomány is poézis:
Eszme-Anyag-Eszme. Iránya ez.
A törvényig az élmények lökik.

       (Adalék a Nyolcadik színhez)


A későmodern elbeszélői pozíciókból felépített szöveget némely esetben az avantgarde szövegformálás lehetőségei is megérintik. Tőzsér esetében az első, népies korszakot kivéve szinte minden poétikája felhasználja az avantgarde vagy neoavantgarde eredményeit, főleg a kassáki aktivizmusra, illetve lengyel, valamint a cseh és szlovák szürrealizmusra (illetve poetizmusra) gondolhatunk. Mind Tőzsér, mind Baka lírájában megtalálhatóak a Juhász Ferenc és Nagy László szövegein átszűrt, ún. népies szürrealizmus merész képei:
 

Kijött a helyzet, őslény a partra,
hozza a versem csészeajka.
Eljött az idő a versírásra.
Kizöldült mérgem, mint a sáska

        (Tőzsér: Credo ut intelligam)

Fölöttünk, kéklő levélként,
akasztottak nyelve ring a
fákon.
               (Baka: Temesvár után. Az erdőn)


Neoavantgarde felől érkező hatások a vajdasági Új Symposion és a párizsi Magyar Műhely mellett Cselényi Lászlónak, Tőzsér pálya- és nemzedéktársának lírája felől érték Tőzsért. Bár a neoavantgarde szövegformálás (illetve a személyiség destabilizációja) folyton visszatérnek Tőzsér költészetében – s legszembetűnőbb jelei ennek olyan tipográfiai megoldások, mint amilyenekkel a Tépések vagy a szoliter avagy a síléc elsül (illetve később Szoliter) él –, a neoavantgarde nem jelentett olyan kihívást Tőzsér számára, mint bizonyos időszakokban a népiesség vagy a tárgyias költészet. Baka István esetében pedig neoavantgarde-ra utaló jegyeket nem találtam.
     A népies költészet, a tragikus-romantikus népies szürrealizmus, a tárgyias-intellektuális líra, a későmodern költészet és a neoavantgarde szövegformálás mellett a posztmodern jelentésképzés vizsgálata is megkerülhetetlennek tűnik Tőzsér és Baka költészetében. A posztmodernt olyan szövegformálásként értelmezem, amely során átértékelődnek a modernitásból örökölt formák, mint például az eredetiségkoncepció, amely átadja helyét annak az intertextuális tapasztalatnak, miszerint minden szöveg más szövegek által feltételezett, tehát az újraírás tapasztalata, eltűnni látszanak a populáris és az ún. magas művészeti formák közötti határok, az ironikus és parodisztikus megszólalás kettős kódja által önreflexívvé válik a szöveg, felértékelődnek a marginális nézőpontok, a történelem és az ún. valóság szöveg- és médiumfüggőként lepleződik le, az identitás megsokszorozódása általánossá válik, előtérbe kerülnek a multikulturális és multiplikált formák, a szöveg nyelvjátékként jelenik meg, a természetes megszólalás imitációja helyén a reprezentációk (írás)technikai és mediális meghatározottsága jelenik meg, a szöveg a többértelműségre törekszik, és az eredet eltűnni látszik a nyelv differenciáló műveleteinek folyamatában.
     Baka István esetében a Sztyepan Pehotnij testamentuma (1994) című kötet kapcsán vetődhetnek fel olyan értelmezések, amelyek a posztmodern szövegformálás lehetőségét kínálhatják fel. Sztyepan Pehotnij figurája abból a szempontból érdekes, hogy az identitás átalakulása jelenik meg benne. Sztyepan Pehotnij verseinek szituáltsága azonban nem különbözik Baka István megelőző köteteinek lírai alaphelyzetétől: alanyi költészetről van szó, a vallomásos hang terjeszti ki hatalmát a kötet egészére, a tragikus jelentésképzés válik általánossá, és a verseknek sem nyelvszemléleti, sem tematikus horizontja nem üt el az előző Baka-kötetektől (ilyen általános témák a haza, a hiány, a veszteség megélése). Az identitás körülhatárolhatatlansága nem játéklehetőségként, hanem minduntalan megfosztásként, veszteségként, hiányként jelenik meg a kötet verseiben, jellemzően a modernitás identitásválságot kifejező verseire. Azt is lehet mondani, hogy míg maga az ötlet magában rejti a posztmodern decentrált identitástágítás megjelenését, a Sztyepan Pehotnij név alá vont versek a tragikus-vallomásos és későmodern megszólalások variációiként nyilvánulnak meg:
 

Hó és üszök hó és üszök
Hazád örökre ellökött
Hófútta sík a zongorád
Kereshetsz rajta új hazát


                                        (Rachmaninov zongorája)
 

Kihűlt, mosogatószürke éjben,
Fekszem: kanál a dézsa fenekén;
Arcomra zsír tapad piszkosfehéren –
Bemocskol és elémelyít a fény

                                   (Társbérleti éj)


A Sztyepan Pehotnij-versek nyelve a Baka-versektől megszokott regisztereken mozog: a vallomásos és későmodern ún. magas irodalom méltóságteljes, retorikus, lenyűgöző nyelvi erejű megszólalásformáit jeleníti meg. A névcsere nem a decentrált identitás megjelenésére utal, hanem példázatként, a halálra kész lírai alany szemérmes elrejtőzéseként funkcionál.
     A kilencvenes évektől kezdődően Tőzsér Árpád költészetében a posztmodern viszonylagosító nyelvhasználatai jelennek meg kihívásként. A Leviticus (1997) és a Finnegan halála (2001) című kötet verseiben a Tőzsér-poétika a későmodern-posztmodern korrelációk feszültségeiből profitál, tulajdonképpen a Leviticus cím is innét kínálja fel az önértelmezés lehetőségét. A héber genealógia felől a törvényre és az égi küldetésre utal, a latin leviter, levitál tő mentén pedig könnyedségként, lebegésként olvastatja magát. A jelentés hangsúlyozott rögzítettsége, a kozmikus dimenzió, a metafizikai értelem egyfelől, a dezintegrált, fiktív, felcserélhető, etikai és egyéb meghatározottságait elveszítő individuum másfelől. A kötet egyik legizgalmasabb, összefoglaló jellegű, reprezentatív verse az Euphorbos monológja, amely egy nagyobb történetből kiragadott történetrészt tesz értelmezhetővé azáltal, hogy a többszörös relativizáció folyamatain keresztül szembesülünk a különféle jellemek és magatartásminták mozgatórugóinak felfejtésével az Augustus korabeli Rómában az intrikus Euphorbos nézőpontján keresztül.
     Az eddigi utolsó Tőzsér-verseskötet, a Tanulmányok költőportrékhoz (2003) is folytatja a későmodern és a posztmodern kánon feszültségeiből építkező poétikát. Ennek a verseskötetnek a részeként funkcionáló, Tanulmányok költőportrékhoz című ciklus tizenegy kortárs magyar költő szövegeinek stílusimitációit tartalmazza. Tőzsér a már idézett Jalousionisták című vers kanonikus névsora után (Orbán Ottó, Tolnai Ottó, Cselényi László, Tandori Dezső, Szilágyi Domokos, Oravecz Imre) újabb kanonikus névsort tesz közzé, felfogásában az utóbbi évtized kanonikus lírai névsora a kövekezőképpen néz ki: Baka István, Bertók László, Borbély Szilárd, Kemény István, Kukorelly Endre, Oravecz Imre, Orbán Ottó, Petri György, Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina és Szijj Ferenc.
     Itt érkeztünk el tehát témánk valódi végpontjához, az idő-, tér-, szellemi és szövegkonstellációknak arra a vidékére, ahol a címben felvetett párhuzamos líratörténések találkoznak a végtelenben. A Baka István-verset író Tőzsér Árpádhoz, és a Tőzsér-versre Baka István nevet akasztó Baka István-poétikához. Mindkét esetben a vers interpretációként működik: a saját az idegen szövegen keresztül néz önmagára, az idegen sajátnak állítva különböződik el és értelmeződik. Ebben az imitációban, amely annyira tökéletesen eredeti, hogy megkülönböztethetetlenül lesz idegen és eredeti, a halált játssza ki a költő, a halál két oldaláról, a halál előtti és a halál mögötti tartományból szikrázik össze két poétika, két nyelv, miközben a névre is felhívja a figyelmet ez a véresen komoly játék. Hiszen hogyan másként lehetne felkonferálni a következő verset, minthogy: Tőzsér Árpád: Endümion, írta Baka István.
 

Endümion


                                  (B. I.)
 

Éjszaka volt. Valahol kint hevertem,
ágyamban bár, a szabad ég alatt,
bántó fényben, mintha roppant teremben,
műtőben tán. Néhány szellemalak
felém intett, s én feküdtem leverten,
tudtam, boncnokok, s majd rámrontanak,
s a csillagok, e hideg szkalpelek,
még egy perc és húsomba metszenek.
Hát ide vágytál, minden pórusoddal
a fényt ittad, míg más a testi kéjt,
hímes égről hány szárnyas trópusod vall,
hányban nyílnak az égen estikék,
hányszor akarta véges szód, a korcs dal
beölelni a szferikus tökélyt!
Lám, most téged ölel a végtelen,
felold s visszanyel a négy őselem.

Rosszarcú nővérek álltak köröttem:
„Itt sincs, itt sincs, még egy tampont ide!”
Hallottam, hogy valami hull, belöccsen
belőlem egy darab a küblibe.
„Én az ég tücske leszek” – megtörötten
felnéztem a csillagos semmibe:
rám sütött a hold, a gúnyos Luna
félszeme vagy talán az ánusza.