|
NÉMETH
ZOLTÁN
Párhuzamos líratörténések
Baka István és Tőzsér Árpád költészetének
összehasonlító vizsgálata
Néhány éve Tőzsér Árpád költészetével
foglalkozom behatóbban, és fokozatosan derült ki számomra, hogy olyan lírával
van dolgom, amelyben az 1945 utáni magyar irodalomnak legtöbb lényeges
irányzata, stílusformája, nyelvkezelési problémája kimutatható. Erre a
kortárs poétikákra és kánonokra szüntelenül figyelő magatartásra maga Tőzsér
is utal Jalousionisták című versében, amikor ezt írja:
Ha én azokra a bizonyos
„hatvanas évekre” gondolok,
nagy, kopaszodó, szögletes homlokot látok,
a féltékenység zöld szeme vizslatja alóla
Prága, Varsó és Párizs költői iskoláit.
Tőzsér olyan költői programot alakított
ki a maga számára, amelybe éppúgy beletartozik a szüntelen változás igénye,
mint egyfajta kanonikus pozíció elfoglalásának lehetősége. Nagyszerűen
érez rá azokra a költői poétikákra, amelyekre építve, azokat átalakítva
hozza létre saját „egyéni” hangjait, megszólalásformáit.
Baka István
verseit olvasva egyre erősödő olvasmányélményem volt az a tapasztalat,
hogy két, egymáshoz igen közel álló költészetről van szó. De vajon milyen
tanulságokkal szolgál a Baka- és Tőzsér-líra párhuzamos változásainak végigkísérése?
Tágabb értelemben: milyen tanulságokkal szolgál két kortárs költő életművének
összehasonlító vizsgálata?
Egyrészt arra
figyelmeztet, hogy az életművek általában nem monolit természetűek, más-más
nyelvkezeléssel és irodalomszemlélettel találkozhatunk ugyanazon életmű
különböző korszakaiban. Másodszor az is jellemző olvasási tapasztalat,
hogy egyetlen versen belül is eltérő nyelvszemléleti problémák és poétikák
ütközhetnek. Harmadszor az is belátható lehet egy ilyen megközelítés nyomán,
hogy még az egymáshoz nem kapcsolódó, esetenként öntörvényűnek nevezett
poétikák is milyen sokat köszönhetnek annak az irodalmi kontextusnak, amelyben
megjelentek és amelyben jelentéseik érvényessé válnak. Negyedszer pedig
azon is érdekes elgondolkodnunk, hogy a nyelv, pontosabban egy kultúra
irodalmi nyelve milyen mértékben képes kiterjeszteni érvényességét a politikai
határok figyelmen kívül hagyásával.
Célom nem
az, hogy Baka István és Tőzsér Árpád költészetét valamiféle olvasói erőszak
által rokonítsam egymással, hiszen az eltérésekre is figyelni próbálok.
Hanem inkább az, hogy az összehasonlítás lehetősége mindkét költészet értelmezése
számára új aspektusokat nyisson, s rávilágítson nyelvek és poétikák differenciált
megközelítésére.
Tőzsér Árpád
pályakezdése az ötvenes évek végére (1958), Baka Istváné a hatvanas-hetvenes
évek fordulójára (1969) esik. Bár mindkét költő korai versformálásában
az Illyés Gyula-féle népiesség és József Attila-i verseszmény mutatható
ki leginkább, ez a több mint egy évtizednyi távolság azt eredményezi, hogy
Tőzsérnél a népiesség az ötvenes évek idillikus, probléma nélküli a világképével
is összefüggésbe hozható:
Tajti, Óbást. Furcsa falunevek
adják a Medvesalja-képletet.
Gyermekkoromból ismert csontozat,
most rakok rá húst: friss kalandokat.
(Hazai napló)
Baka István Magdolna-zápor (1975)
című első kötetének kezdő darabjai, pontosabban néhány, a tájköltészettel
rokonságot mutató verse is a népiesség továbbírásaként szituálódik, viszont
az idill már szinte nyomokban sincs jelen: a népies költészetre jellemző
táj-, szülőföld- és hazaélmény legtöbbször gyötrelmes ontológiai kérdésekben
jelenik meg:
E tájban nem vagyok, csak
értem,
a fásult égen lóg kabátom,
megóv az is, mint hasztalan,
de eladható szabadságom.
(Már egyre több eget)
Baka István korai verseiben nyoma
sincs a Tőzsér korai verseire jellemző harmóniának, viszont Tőzsér már
első, 1963-ban megjelent Mogorva csillag című kötetében végrehajtja
a váltást, vagyis az 1963-as Tőzsér-kötet mintegy kétharmada és Baka István
1975-ös kötetének szinte egésze Juhász Ferenc és Nagy László második korszakának
kortársi poétikai újraértelmezését hajtja végre. Mind Bakánál, mind Tőzsérnél
a népiességből építkező, de a létkérdéseket drámai erővel problematizáló,
evokatív erejű, az elégia és a rapszódia nyelvét használó, a különféle
tragikus-romantikus szerepeket variáló verstípus jelenik meg már az első
kötetekben. Ez a váteszi-vallomásos nyelv ad lehetőséget olyan, metafizikai
fogalmak újraalkotására ebben a mitologikus lírafelfogásban Baka számára,
mint szülőföld, haza, Isten, illetve ezeket a metafizikai tartalmakat vetíti
rá a költői lét ontológiájára.
A közös nyelvhasználatban
azonban különbségeket is észrevehetünk. Baka Istvánnál Isten alapvető viszonyítási
pontként működik, a lét botrányához mérhető pozitív etikai instanciaként
jelenik meg, és hiába írja le már 1977-es Tűzbe vetett evangélium című
versében, hogy „papír, papír – Isten nevét nem / írom reád többé soha”,
Isten (akár mint Úr, Uram) egészen az utolsó versekig a Baka-költészet
egyik leginspiratívabb megszólítottja marad. Baka utolsó korszakának verseiben
is az isteni lét botrányos paradoxona az erkölcsös és erkölcstelen, a hithű
és a hitetlen, valamint az isteni és istentelen kategóriáinak tisztázhatatlansága,
a tagadásokon át vezető igenlések lehetősége, az önkínzó bizonyosság a
kételyben:
Kutattalak s nem leltem
rád Uram
Most megpróbálom mégis kitalálni
Valaki vagy Te vagy csupán akármi
Sorvégre rímnek jól jöhetsz ugyan
De jobban élsz a vírusban s a rákban
Mint a tehozzád esdeklő imákban
S ha megtagadlak azzal adnék létet
Neked hát nem tagadlak s végre véged
Megszabadultam tőled mégis árvád
Vagyok Uram ki várva várva vár rád.
(Én itt vagyok)
Ezzel ellentétben Isten figurája a Tőzsér-lírából
szinte teljesen hiányzik, nemcsak a korai, de a kései Tőzsér-költészetből
is. Még a kései Tőzsér-költészetben is, az 1997-es Szlovéniai Mindenszentek
című halálversben is ironikus a fohászkodás, hiszen a fohász címzettje
nem Isten, hanem Bloom, azaz Joyce regényhősének veséje:
Hol leszek – s leszek? –
majd én horony,
a föld melyik eresztékében...?
Mindenszentek, fájdalmas héttorony,
Bloom veséje – könyörögj értem!
(Szlovéniai Mindenszentek)
Hasonló nyelvfelfogás eltérő metafizikaitartalom-kezelésben
érhető tetten ebben az esetben. Különbség mutatkozik nemcsak a két költő
Isten-felfogásában, hanem a haza és a szülőföld kérdésében is. Míg Baka
lírájában a haza és az ország kulcsfogalmak, a veszteség és a hűség terepei,
addig Tőzsér lírájában hazáról és országról nem nagyon esik szó. Annál
inkább szülőföldről és Közép-Európáról. (Azt is hozzá kell tenni azonban,
hogy Tőzsér közép-európai versei már egy másik nyelv- és irodalomfelfogás
koordinátarendszerében jönnek létre.) Haza és szülőföld ugyanabban a nyelvben
alapvető kettőségre utal: míg Baka számára a haza, az ország pozitív minőség
minden történelmi sorscsapás ellenére is, addig a kisebbségi létet nemzetállami
keretek között megélő Tőzsér számára a haza fogalmát a szülőföld váltja
fel. A szülőföldélmény, a gömöri táj Tőzsér első két korszakának döntő
élménye. Második korszakának a Férfikor című rapszódiában megjelenő,
elhíresült kortársi metaforája, az „Anyánk képén a / világ a ráma.” azt
a teljességet hivatott demonstrálni, amely a szülőföld és a világegyetem
összhangját, az univerzális rendezőelv igényét képviseli.
Bár a Nagy
László-i, Juhász Ferenc-i líraeszmény továbbírása mindkét költő számára
kihívásként jelentkezett, alapvető különbség van az újraírás időbeli horizontját
illetően. Tőzsér számára ez a korszak, amely a hatvanas évek elején kezdődött,
a hatvanas évek végén le is zárult, szinte végérvényesen. Nem véletlenül
fogalmaz úgy Tőzsér például Cselényi László kapcsán (A cseh/szlovákiai
magyar irodalom lexikona vonatkozó szócikkében), hogy indulása idején
Cselényi „hangja is meglehetősen hagyományos, Juhász Ferenc barokkos-szürrealista
képeivel-mondataival felerősített váteszes-vallomásos hang”. Tőzsér számára
ez a nyelvhasználat, problémakezelés és irodalomszemlélet a hatvanas évekkel
együtt végérvényesen a múlté lett, s a hetvenes években a tárgyias-intellektuális
irodalom hagyományára alapozva alakított ki új versnyelvet a maga számára.
Míg tehát Tőzsér a hatvanas évek végére szakított a vallomásos-patetikus,
romantikus-tragizáló versfelfogással, addig Baka István ugyanezt a nyelv-
és lírafelfogást a hatvanas évek végétől kezdte a maga számára hasznosítani.
És – Tőzsértől eltérően – sosem szakított ennek a költészetfelfogásnak
a kiindulópontjaival, a vallomásos-tragikus költői szerep az első verseskötettől
kezdődően az utolsó versekig végigkíséri Baka lírai alanyait. A magyar
lírában bekövetkező nyelv- és irodalomszemléleti megújulások és módosulások
tehát csak ennek a vallomásos-tragikus versfelfogásnak a kiterjesztéseként,
és nem ennek a nyelvnek a kétségbevonásaként értelmezhetőek Baka költészetében.
Ami tehát
a Tőzsér-poétikák harmadik stációjaként jelenik meg (vagyis az ún. objektív
líra), az Baka költészetében a vallomásos-tragikus hang intellektualizálódásaként
olvasható. Tőzsér versei ebből a szempontból nemcsak a magyar Nemes Nagy
Ágnes (a második Tőzsér-kötet címe, a Kettős űrben (1967) valószínűleg
Nemes Nagy Kettős világban című kötetére utal) és Pilinszky János
verseit olvassák, hanem T. S. Eliot, Vladimír Holan, Zbiegniew Herbert
szövegeit és a kortárs szlovák költészetet (Rúfus, Ondruš) is. Baka lírájában
leginkább Pilinszky költészetének egyes problémafelvetései rezonálnak,
főleg a metafizikai kérdésfeltevések, az Isten-bűn-magány hármasában elgondolt
egyéni ontológia elemei. Mindkét költészetben a hiány válik központi motívummá,
és a lírai alany a hiánynak kitett identitáskreatúra képében válik elbeszélhetővé:
ó nappalok fehér kendői
számat
ki tömte be tivéletek nehogy
kiüvöltsem hogy már semmi sincsen
s még ez a semmi is fogy egyre fogy
(Baka: De profundis)
Az ember fél, s él mégis
tovább.
Széthullna: összetartja
óriás szeméremként
magányának két ajka.
(Tőzsér: Holtpont)
Mindkét lírafelfogás visszanyúlik
a vallomásos-tragizáló versnyelv költőfelfogásához, vagyis mind Baka, mind
Tőzsér verseiben a költő továbbra is kiválasztott, akiben a lét tragédiája
összpontosul.
A hetvenes-nyolcvanas
években új nyelv- és szerepfelfogás jelent meg Tőzsér és Baka költészetében:
az összefoglaló néven későmodernségnek nevezett formáció (tulajdonképpen
az ún. objektív líra horizontjának tágítása révén). A tárgyias költészet
eszményétől egy olyan intellektuális versnyelv kialakításáig vezetett az
út, amelyen Tőzsér esetében a szlovákiai magyar vagy kelet-európai identitás,
Bakánál a magyar történelem sorskérdései fogalmazhatók meg érvényesen,
sőt: időben és térben kitágítva a kérdések intellektuális horizontját a
lét végső kérdései is feltehetők. De míg Tőzsérnél a hetvenes évek végétől
egészen napjainkig ez a versnyelv határozza meg és indukálja a költő szövegeit,
addig Baka István esetében a későmodernség problémafelvetései a vallomásos-tragikus
lírai szerepfelfogás erőterébe kerülve értelmeződnek. A későmodernség költészetfelfogásában
az irodalom nyelve arra hivatott, hogy a lét végső, metafizikai kérdéseit
legyen képes megfelelő módon feltenni, s arra elfogadható válaszokat adni.
Sztoikus magatartásról van szó: a versek mögött álló lírai beszélő az erkölcs
magaslatáról fogalmazza meg álláspontját. Jellemző még erre a magatartásra
az az elitista attitűd is, amely a szépirodalmat kitüntetett szerepben
látja és láttatja, s a többi megszólalásmód és nyelvváltozat fölé helyezi.
Ennek az irodalom-
és nyelvfelfogásnak mindkét költőnél a szerepversek felelnek meg leginkább.
Baka István Vörösmarty, Széchenyi István, Ady, Liszt Ferenc, Yorick, Aeneas,
Madách Imre... szerepébe helyezkedve értelmezi újra a világ- és a magyar
irodalom kitüntetett szereplehetőségeit, létértelmezése eredendően tragikus,
s az önvallomásokra építő beszédmód az irodalmat nem játékként, nyelvek
interakciójaként, hanem ön- és létértelmező szerepben képzeli el:
Mint kiégő üstökös mely
iszonyú
forgásában se határt se utat
nem tart de átokként a végtelen
űrben maga magát emésztve nap-
rendszereket rendít meg úgy bolyongnak
cél s törvény nélkül a hazátlanok
most én is így bolygok fény vérző csillag
és iszonyú csóvám forog forog
(Döbling)
Tőzsér Szenci Molnár Albert és Kepler
dialógusaiba helyezi lét- és történelemértelmező eszmefuttatásait:
A Világegyetem absztrakció,
Ha léted nem érintkezik vele.
S ha érintkezik: a Nő a kapocs.
Az Eszméhez a hús, a csontozat.
Ennyiben a tudomány is poézis:
Eszme-Anyag-Eszme. Iránya ez.
A törvényig az élmények lökik.
(Adalék a Nyolcadik színhez)
A későmodern elbeszélői pozíciókból
felépített szöveget némely esetben az avantgarde szövegformálás lehetőségei
is megérintik. Tőzsér esetében az első, népies korszakot kivéve szinte
minden poétikája felhasználja az avantgarde vagy neoavantgarde eredményeit,
főleg a kassáki aktivizmusra, illetve lengyel, valamint a cseh és szlovák
szürrealizmusra (illetve poetizmusra) gondolhatunk. Mind Tőzsér, mind Baka
lírájában megtalálhatóak a Juhász Ferenc és Nagy László szövegein átszűrt,
ún. népies szürrealizmus merész képei:
Kijött a helyzet, őslény
a partra,
hozza a versem csészeajka.
Eljött az idő a versírásra.
Kizöldült mérgem, mint a sáska
(Tőzsér: Credo ut intelligam)
Fölöttünk, kéklő levélként,
akasztottak nyelve ring a
fákon.
(Baka: Temesvár után. Az erdőn)
Neoavantgarde felől érkező hatások
a vajdasági Új Symposion és a párizsi Magyar Műhely mellett
Cselényi Lászlónak, Tőzsér pálya- és nemzedéktársának lírája felől érték
Tőzsért. Bár a neoavantgarde szövegformálás (illetve a személyiség destabilizációja)
folyton visszatérnek Tőzsér költészetében – s legszembetűnőbb jelei ennek
olyan tipográfiai megoldások, mint amilyenekkel a Tépések vagy a szoliter
avagy a síléc elsül (illetve később Szoliter) él –, a neoavantgarde
nem jelentett olyan kihívást Tőzsér számára, mint bizonyos időszakokban
a népiesség vagy a tárgyias költészet. Baka István esetében pedig neoavantgarde-ra
utaló jegyeket nem találtam.
A népies költészet,
a tragikus-romantikus népies szürrealizmus, a tárgyias-intellektuális líra,
a későmodern költészet és a neoavantgarde szövegformálás mellett a posztmodern
jelentésképzés vizsgálata is megkerülhetetlennek tűnik Tőzsér és Baka költészetében.
A posztmodernt olyan szövegformálásként értelmezem, amely során átértékelődnek
a modernitásból örökölt formák, mint például az eredetiségkoncepció, amely
átadja helyét annak az intertextuális tapasztalatnak, miszerint minden
szöveg más szövegek által feltételezett, tehát az újraírás tapasztalata,
eltűnni látszanak a populáris és az ún. magas művészeti formák közötti
határok, az ironikus és parodisztikus megszólalás kettős kódja által önreflexívvé
válik a szöveg, felértékelődnek a marginális nézőpontok, a történelem és
az ún. valóság szöveg- és médiumfüggőként lepleződik le, az identitás megsokszorozódása
általánossá válik, előtérbe kerülnek a multikulturális és multiplikált
formák, a szöveg nyelvjátékként jelenik meg, a természetes megszólalás
imitációja helyén a reprezentációk (írás)technikai és mediális meghatározottsága
jelenik meg, a szöveg a többértelműségre törekszik, és az eredet eltűnni
látszik a nyelv differenciáló műveleteinek folyamatában.
Baka István
esetében a Sztyepan Pehotnij testamentuma (1994) című kötet kapcsán
vetődhetnek fel olyan értelmezések, amelyek a posztmodern szövegformálás
lehetőségét kínálhatják fel. Sztyepan Pehotnij figurája abból a szempontból
érdekes, hogy az identitás átalakulása jelenik meg benne. Sztyepan Pehotnij
verseinek szituáltsága azonban nem különbözik Baka István megelőző köteteinek
lírai alaphelyzetétől: alanyi költészetről van szó, a vallomásos hang terjeszti
ki hatalmát a kötet egészére, a tragikus jelentésképzés válik általánossá,
és a verseknek sem nyelvszemléleti, sem tematikus horizontja nem üt el
az előző Baka-kötetektől (ilyen általános témák a haza, a hiány, a veszteség
megélése). Az identitás körülhatárolhatatlansága nem játéklehetőségként,
hanem minduntalan megfosztásként, veszteségként, hiányként jelenik meg
a kötet verseiben, jellemzően a modernitás identitásválságot kifejező verseire.
Azt is lehet mondani, hogy míg maga az ötlet magában rejti a posztmodern
decentrált identitástágítás megjelenését, a Sztyepan Pehotnij név alá vont
versek a tragikus-vallomásos és későmodern megszólalások variációiként
nyilvánulnak meg:
Hó és üszök hó és üszök
Hazád örökre ellökött
Hófútta sík a zongorád
Kereshetsz rajta új hazát
(Rachmaninov zongorája)
Kihűlt, mosogatószürke éjben,
Fekszem: kanál a dézsa fenekén;
Arcomra zsír tapad piszkosfehéren –
Bemocskol és elémelyít a fény
(Társbérleti éj)
A Sztyepan Pehotnij-versek nyelve
a Baka-versektől megszokott regisztereken mozog: a vallomásos és későmodern
ún. magas irodalom méltóságteljes, retorikus, lenyűgöző nyelvi erejű megszólalásformáit
jeleníti meg. A névcsere nem a decentrált identitás megjelenésére utal,
hanem példázatként, a halálra kész lírai alany szemérmes elrejtőzéseként
funkcionál.
A kilencvenes
évektől kezdődően Tőzsér Árpád költészetében a posztmodern viszonylagosító
nyelvhasználatai jelennek meg kihívásként. A Leviticus (1997) és
a Finnegan halála (2001) című kötet verseiben a Tőzsér-poétika a
későmodern-posztmodern korrelációk feszültségeiből profitál, tulajdonképpen
a Leviticus cím is innét kínálja fel az önértelmezés lehetőségét. A héber
genealógia felől a törvényre és az égi küldetésre utal, a latin leviter,
levitál tő mentén pedig könnyedségként, lebegésként olvastatja magát. A
jelentés hangsúlyozott rögzítettsége, a kozmikus dimenzió, a metafizikai
értelem egyfelől, a dezintegrált, fiktív, felcserélhető, etikai és egyéb
meghatározottságait elveszítő individuum másfelől. A kötet egyik legizgalmasabb,
összefoglaló jellegű, reprezentatív verse az Euphorbos monológja,
amely egy nagyobb történetből kiragadott történetrészt tesz értelmezhetővé
azáltal, hogy a többszörös relativizáció folyamatain keresztül szembesülünk
a különféle jellemek és magatartásminták mozgatórugóinak felfejtésével
az Augustus korabeli Rómában az intrikus Euphorbos nézőpontján keresztül.
Az eddigi
utolsó Tőzsér-verseskötet, a Tanulmányok költőportrékhoz (2003)
is folytatja a későmodern és a posztmodern kánon feszültségeiből építkező
poétikát. Ennek a verseskötetnek a részeként funkcionáló, Tanulmányok
költőportrékhoz című ciklus tizenegy kortárs magyar költő szövegeinek
stílusimitációit tartalmazza. Tőzsér a már idézett Jalousionisták
című vers kanonikus névsora után (Orbán Ottó, Tolnai Ottó, Cselényi László,
Tandori Dezső, Szilágyi Domokos, Oravecz Imre) újabb kanonikus névsort
tesz közzé, felfogásában az utóbbi évtized kanonikus lírai névsora a kövekezőképpen
néz ki: Baka István, Bertók László, Borbély Szilárd, Kemény István, Kukorelly
Endre, Oravecz Imre, Orbán Ottó, Petri György, Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina
és Szijj Ferenc.
Itt érkeztünk
el tehát témánk valódi végpontjához, az idő-, tér-, szellemi és szövegkonstellációknak
arra a vidékére, ahol a címben felvetett párhuzamos líratörténések találkoznak
a végtelenben. A Baka István-verset író Tőzsér Árpádhoz, és a Tőzsér-versre
Baka István nevet akasztó Baka István-poétikához. Mindkét esetben a vers
interpretációként működik: a saját az idegen szövegen keresztül néz önmagára,
az idegen sajátnak állítva különböződik el és értelmeződik. Ebben az imitációban,
amely annyira tökéletesen eredeti, hogy megkülönböztethetetlenül lesz idegen
és eredeti, a halált játssza ki a költő, a halál két oldaláról, a halál
előtti és a halál mögötti tartományból szikrázik össze két poétika, két
nyelv, miközben a névre is felhívja a figyelmet ez a véresen komoly játék.
Hiszen hogyan másként lehetne felkonferálni a következő verset, minthogy:
Tőzsér Árpád: Endümion, írta Baka István.
Endümion
(B. I.)
Éjszaka volt. Valahol kint
hevertem,
ágyamban bár, a szabad ég alatt,
bántó fényben, mintha roppant teremben,
műtőben tán. Néhány szellemalak
felém intett, s én feküdtem leverten,
tudtam, boncnokok, s majd rámrontanak,
s a csillagok, e hideg szkalpelek,
még egy perc és húsomba metszenek.
Hát ide vágytál, minden pórusoddal
a fényt ittad, míg más a testi kéjt,
hímes égről hány szárnyas trópusod vall,
hányban nyílnak az égen estikék,
hányszor akarta véges szód, a korcs dal
beölelni a szferikus tökélyt!
Lám, most téged ölel a végtelen,
felold s visszanyel a négy őselem.
Rosszarcú nővérek álltak köröttem:
„Itt sincs, itt sincs, még egy tampont ide!”
Hallottam, hogy valami hull, belöccsen
belőlem egy darab a küblibe.
„Én az ég tücske leszek” – megtörötten
felnéztem a csillagos semmibe:
rám sütött a hold, a gúnyos Luna
félszeme vagy talán az ánusza.
|
|