|
KONCZER
KINGA
Bűntől való megszabadulás
Mészöly Miklós: Merre a csillag
jár;
Sutting ezredes tündöklése
Az "új regényben" a vizualitás a legfontosabb
elem – Émile Henriot (a Monde kritikusa) el is nevezte az irányzatot
a Tekintet Iskolájának. Ismétlések, egymást követő árnyalati változatok
ugyanazon a képen, az idő szétfeszítése; új, "görbe tér" szerkesztése,
melyben a hős mindig saját magába botolva halad – de nem előre, mert nem
létezik "előre". Pályi András Mészölyt a nouveau roman egyetlen magyarországi
képviselőjének nevezte.1 Mészöly azonban
nem sorolható be semmilyen irányzat zászlaja alá – részben a hagyományos,
részben az új képviselője.
Eisemann György
Mészölynél a camus-i abszurd, az egzisztencialista szemléletmód és a tragikus
hármasságát taglalja.2 Megemlíthetjük Appolinaire
beszélgetés-verseit, amelyek arról "szólnak", hogy a költő áll, néz és
hallgat – és leír mindent (más kérdés, hogy Appolinaire természetesen szelektált
is – ahogy Mészöly szerkesztésmódja is tudatos). Mindenkinek igaza van,
és senkinek sincs igaza. Olyan érzésem van, mintha magát Mészölyt "értelmezni"
ugyanolyan nehéz volna, mint szövegeit. Értem ezen azt, ahogy elhinti szövegeinek
kulcsait magában a szövegekben vagy más szövegben (akár szépirodalom, akár
esszé); a stratégiát, mellyel közelíthetünk szövegeihez. Ha valaki írni
akar róla, írásairól, az már a meta-meta-...szöveg. Intratextualitása minden
megnyilatkozásában erős, és az ember úgy érzi, hogy körbe-körbe szaladgál,
minden egymásra utal, végtelenül egymásra utaló nyomok hálózatába tévedt.
Balassa Péter
ír arról, hogy Mészöly művei a történelem vérében "tocsognak" – Mészöly
a történelem testiségét hirdető képeket mutat fel. Boncolási jegyzőkönyvhöz
hasonlóan a bűzlő történelem darabjait sorakoztatja fel, de legfeljebb
a halotti maszk áll össze: és a maszk már nem lehet az igazival egyenlő,
hisz "csak lepel és minta által jön létre".3
Szöveg-szövet.
Jelen írásomban
a történelem, az érzéki érzékelés, a fény-árnyék, az emlékezet és az írás
összefüggéseinek, az idő teresítésének (a téridő kronotopikus kezelésének)
problémájára szeretnék kitérni – a Merre a csillag jár és a Sutting
ezredes tündöklése című Mészöly-szövegek alapján –, hiszen Mészöly
szövegeinek újszerűségéhez ezen ábrázolási módok és struktúraszervező elemek
nagymértékben hozzájárulnak.
1985. Merre a csillag
jár
Ismeretlen helyre csöppent idegennel
találkozunk (ez az idegenség azonban az "általános idegenség", azaz az
emberi lét alaphelyzete/-élménye), aki leírja, amit megfigyel. Terepszemlét
tart – terepsétát (hogy Sutting ezredesre utaljak). A leírásokban
egyre fokozottabban jelenik meg az érzékiség, mely hatalmába keríti a főhőst.
De csakugyan idegen-e? Az "idegenvezető" öregúr inkább mintha hazavinné
a hőst, hiszen mindent a helyén talál, semmi sem igazán szokatlan neki
– ha meg is lepődik olykor-olykor. Karneváli szituáció.
A második
nap délelőttjén nem szokványos látvány tárul a hős szeme elé: történelmi
korok keveredését tapasztalja. Itt nincsenek határok, nincs hierarchia,
nemek szerint sem. Hiszen megtörténik a kiegyenlítődés: nem véletlen, hogy
hermafroditák szobrai díszítik a szökőkutat.4
Az emberiség városa ez.
A hátára fordult,
kapálózó állat képe sem újdonság: visszatérő motívum szintén, a bogár,
mely többé nem tud felkelni (a kép erősen implikálja Kafka Átváltozását).
A Merre a csillag jár hőse vajon mit lát, amikor végignézi Fekete
Kutya vergődését? A szoborrá merevedett állattetem, a szobor mint emlékmű
a történelem egy darabkájává válik. A tökéletes kép: a mozdulat mozdulatlansága.
És a hős a
kisvárosban marad. Vajon megértette önmagát? Vajon meg akarja-e érteni
önmagát? Mészöly a "közérzet" fogalmának segítségével definiálja azt, amik
vagyunk: önmagunk teljes tükre a közérzet, mely lefordíthatatlan. Az élmények
mélyrétege keveredik bennünk, a tartalomtól függetlenül.5
Hogy mit érez a kutya kiszenvedésénél a hős – az lefordíthatatlan. A városlakók
nem akarják, hogy segítsen, illetve, hogy megzavarja a kutya "jelenetét",
végig kell néznie – hisz előző éjjel az orvos is boldogan mondta ki az
állat végítéletét, nem tud segíteni – ez a legjobb dolog, amit egy orvos
mondhat. Fogarassy rituális áldozatnak tekinti Fekete Kutya halálát – az
állatok (néma létükkel) fontos szereplői Mészöly képeinek, még kiszolgáltatottabbak,
mint az emberek, mutatják és elszenvedik a világot, mintha bennünket mondanának
el.6 Hősünk egy mítoszba merül. S többé
nem lép ki belőle. Már nem akar megérteni.
A kíméletlen
leskelődés (mindenki figyel mindenkit, körbejáró-kereszteződő-provokáló-vádló
tekintetek kavalkádja) a "valaki mindig bűnös" érzését kelti az olvasóban.
A bűn pedig – akár explicit, akár implicit módon jelenik meg – a szexualitás
tilalmas természetű képzeletvilágát hívja elő bennünk. Mészölyt jellemzendő,
Karátson Endre a következőket írja: "kíméletlenül kerestetik egy ismeretlen
bűn ismeretlen elkövetője"7. Balassa magát
a látás (a megpillantás ölelő erőszaktétele) aktusát tekinti bűnnek – minden
látvány mögött jelen van a "rejtőzködő ölelés".8 Így
a szöveg is bűnözik, elköveti magát, s ez az elkövetés egyben a tettenérés.
A szöveg hübrisze a megfogalmazás. S e hübrisz állandó strukturáló elv
is, reflexió tárgya.
Ugyanakkor
a bűn a megváltás lehetőségét is hordozza. Az írás mindig bűntől való megszabadulás.
A cél önmagunk megírása. Élményeket írunk, és nem "valóságot". Ahogy elkezdünk
írni, beszélünk is – gyónunk, megkönnyebbülést, megváltást várunk. (Ördögi
kör: mivel nincs kezdet, s nincs vég, az írás befejezhetetlen – az írás
a megváltás örök hajszolása.)
S a kisregény
szerzője és elbeszélője egyaránt gyón: a mű egyes szám első személyben
íródott. Mint később látni fogjuk, Mészölynél nem csak az első személyű
elbeszélői technika az, ami vallomásjelleget kölcsönözhet egy műnek: a
Sutting ezredes elbeszélője hiába szólal meg harmadik személyben,
hiába próbál eltávolodni-eltávolítani a hőstől. Mintha magát a vallomásjelleget
is el akarná távolítani mániákus pontosságával. A látvány tettenérése az
önmegfogalmazással válik azonossá.9
Szegedy-Maszák
Mihály a ’80-as évek Mészöly-kisregényeiben fordulópontot lát: véleménye
szerint ekkor meghatározóbbá válik az önéletrajz és a fikció viszonyának
átértelmezése. A Merre a csillag járt a Megbocsátással hasonlítja
össze (bár a Megbocsátás későbbi, mint a Merre a csillag jár
nagy része). Mindkettőnek önmagába visszatérő, körkörös szerkezete
van – állapítja meg –, ám míg a Megbocsátás tűnik nyitottabbnak
(az emlékek majdnem szétfeszítik az ismétlődő motívum szabta keretet),
mégis a Merre a csillag jár a nyitottabb mű, hiszen a Megbocsátás
elbeszélője elidegeníti, befejezettnek tünteti fel a világot – míg a Merre
a csillag jár elbeszélője, az önéletrajzi én elbizonytalanít minket,
nincs befejezett- ség-érzésünk.10
A kimerevített
képek (a rácsnak nyomódott, megvilágított, meztelen női test; a tűző napon
kezeit széttáró hős), a körtánc (a "búcsú" tánca mint haláltánc), az egyetlen
megnevezett szereplő (Szűz Mária), aki a zenét szolgáltatja, a Fekete Kutya
vergődése, kimúlása a fokozás funkcióját töltik be: akár egy misztériumjáték,
mely a "rituális áldozat" halálával fejeződik be.
1987. Sutting ezredes
tündöklése
Úgy érzem, a legtöbb, ami elmondható
a Suttingról, már elhangzott – illetve leíródott. Egy Mészöly-esszére
gondolok, a Vakügetés és megbocsátás címűre, melyben nemcsak az
állandó útonlét, a kifejezhetetlenség problémája, de a táj, a kép, a fény
erotikus felhangja is megfogalmazódik.
"Idő lopakodik
bennünk, mi meg zavartan gyanakszunk, vajon nem az emlékeink között lappang-e
a jövő, s nem a jövő derít-e fényt az emlékeinkre. Milyen áthallás, eldöntöttség,
rögtönzések világában élünk? [...] Lovasunk egy folyton táguló gömbfelületen
üget a maga biztos célja felé, ha történetesen nem elégszik meg a hódító
megtorpanással (például elmúlik egy perc, egy század, ami mégsem akármilyen
eredmény a dolgok alakulásában), semmi nem akadályozza, hogy még hódítóbb
tartással ügessen tovább s térjen vissza – a kiindulópontjához. Sőt, anélkül
teheti ezt, hogy akár egyszer is az ismétlődés epikájába szürküljön bele
(holott egyebet sem tesz), mivel az irány számtalan, a táj kimeríthetetlen,
az esetek önnemzőek. Vagyis biztos végeredménnyel nyújtanak fogalmat a
végtelenről; bár csak fogalmat. [...] Mintha a gömbfelületre horzsolt sebhely-fókuszból
valóban kilovagolhatna az érintő egyenese mentén... Ami csakugyan nagyszabású
kép, ha látni is próbáljuk magunk előtt: táguló gömbfelület, melyről archaikus
ragaszkodással nem szakad le az érintő egyenese. Jelezvén, hogy ez az egyetlen
ösvény, mely visz valahová? Csupán miből hová. Valami eleve elrendelt további
görbületbe? S ha igen, milyen görbület, mozdulat ez – az ölelésé vagy a
végtelenített megfojtásunké? Persze, ez is szómágia; mivel a szónak csak
gyermekkora lehet." – "A gyermekkor elmúlt." "A gyermekkor múlt el" – mondja/gondolja
Sutting ezredes többször is. – A szó gyermekkora? Az írás megpróbál felnőtté
válni, a forradalom megszületni?
Sutting ezredes
végiglovagol Európán, végig a történelem forradalmakkal teli időszakán,
gyermekkorán, a szerelem és érzékiség képein – minden egymásba játszik,
együtt van jelen, az élmények mélyrétege összekapcsolja az élményeket;
a látvány előhív, kiegészítteti magát, feltölteti magát jelentéssel. Tűző
nap – a totális meztelenség ideje, "a rothadás képzete ilyenkor megvilágosodásszerűen
tud összekapcsolódni a mindent beindázó bujaság képsoraival. S mindez úgy
hat, mint egy fülledt megszólítás."12 Amint
emlékezem, a holnapra tervezek.13
Thomka Beáta
szerint Sutting egy gyermekkori emléket üldöz. Célja: szembesülni egy meghatározó
emlék- vagy fantáziaképpel.14 De az üldözés
fogalma Mészöly esetében bonyolult. Ki üldöz kit? A történelem, a kollektív
emlékezet, az egyéni emlékezet, a gyermekkor, múlt-jelen-jövő kapcsolata
nem tisztázott. Az üldöző és az üldözött azonos – vagy képzeljünk élményfoszlányokat,
látomásokat, amint kergetik egymást? Ahhoz, hogy meneküljünk, kell valaki
vagy valami, aki vagy ami elől menekülhetünk. Szükségszerű. Hiszen menekülni
– létfeltétel. Ugyanúgy, mint a hit megtartása, a hité, hogy egyszer meglátjuk
azt, ami felé menekülünk. A cél lebeg előttünk ("A célt szeretni
kell, Crescence."15): a lét nem válhat
abszurddá, a cselekvés nem lehet értelmetlen. Mindig van, kell legyen remény.
Az emberi lét és az abszolútum, a cselekvés és az eredmény között ugyan
tragikus a különbség, mégis: az aktuális cselekvés biztosítja az értékek
újrateremtődésének lehetőségét. És ezért "vaküget" Sutting ezredes: az
értékek újrateremtődésének reménye hajtja, a jelen megteremtésének lehetősége.
A hazatérés lehetősége. Az állandó útonlét mindig az otthonra vágyódás
kifejeződése, de nincs hazatérés – "a gyermekkor elmúlt"–, csak mindig-újrakezdés
van. Eltűnik a kezdet és a vég, a kezdőpont és a végpont egymásba mosódnak,
akár az idősíkok és a helyszínek. Sutting ezredes csak egy pillanatra tért
"haza", azaz a gyermekkorába, az emlékeibe. Ez a pillanat ugyanakkor megszülte
benne a reményt: a múlt "mintha biztatná, hogy a jövőnek is van gyermekkora".16
Fogarassy a jungi arché-fogalom segítségével, az analízis módszerével operál:
az ősvalakik, a táj mint ősarc jelennek meg Mészöly műveiben – s minden
keresés az ősmese keresésével azonos.17
Az önértelmezés, -keresés szükségszerűen eredetkeresés, a múlt, a "forrás"
felkutatásának vágya hajtja az embert: az ember sorsa a történelemmel szorosan
összefonódott, attól elválasztani lehetetlen. Az idő nem lineáris: minden
egy pillanattá fonódik össze.
Mészöly hőseitől
akkor búcsúzunk, amikor a csúcspontot érné el a mű, a nagy katarzis előtti
stádiumban – a megoldás lényegtelen. Van-e megoldás? Végül is ez is lényegtelen.
Ahová a történet kifut, az nem a "boldog befejezés" vagy a "tragikus vég"
– ott, ahol véget ér(?) a történet, már minden egyforma. Kiegyenlítődnek
a dolgok. Be tud-e fejeződni bármi is? Tényleg elmúlt a gyermekkor? Elmúlhat
bármi is? Emlékezni kötelező, a hanyag emlékezetre nincs mentség. Sutting
emlékezik egy egész világ helyett (is, hiszen saját élményeire is) – a
történelem feledtető mechanizmusának áll ellen.
Mészöly pedig
ír: küzd az "anyag ellenállásával", a kép leírhatatlanságával. A történetelmondás
lehetőségében, magának a "történetnek" a létezésében kételkedő író emlékeire-utalttá
válik. Az emlék mint anyag azonban az írás technikájának megváltozását
is szükségszerűen magával vonzza, hiszen nem "konkrét", szétfolyik, kifolyik
az író kezéből – szemléletesebben: az emlékek pacaként jelennek meg, egymásba
folynak, hirtelen bukkannak fel a lapon. Azaz a lineáris írás, a hierarchikus
elrendezés megújítására való kényszeredett törekvést szüli ez az "anyag".
Szegedy-Maszák Mihály ezt úgy fogalmazza meg, hogy Mészöly képtelen elmondani
az emlékeit, mert azok csak önmagukkal azonosak, ugyanakkor úgy érzi, hogy
nem látja, amit el akar mondani, mert csak magát képes érzékelni.
Az érzékelő és az érzékelt közötti feszültség viszi tovább, írja a regényt.18
Sutting is küzd: a történelemmel, a szerelemmel – az emlékezettel.
A jelennel. Ha a jelen emlékek felvillanásából tevődik össze, melyek csak
azért állnak össze egy képpé, hogy a jövő látomása megjelenhessék, hol
van ez a jelen?
A pusztulás
egyetemes és folytonos – mondja Sutting Crescence-nek. A romokból építünk
új rendet – a forradalom az új teremtő erő, a rombolás és az építés együtt
járnak (akárcsak Krasznahorkai Ellenállásában). A jelen, a múlt
és a jövő szétválaszthatatlan, egy folyamat, egy áramlás – s hogy mi van,
azt csak akkor láthatjuk, ha képesek vagyunk mozdulatlanná merevíteni a
mozdulat közepén.
A kimerevített
képeket elraktározza – zöld posztóra helyezi, zöldüveg akváriumba. Az Atlétában
Hildi és Őze beszélgetésekor csak a zöldüveg akvárium fénye világít –"csak".
Az egész történelem jelen van, egymás mellett, felhalmozva, akár a Merre
a csillag jár délelőtti sétájának szereplői.
Mind a szerző,
mind a hős az időt akarja semlegesíteni, jelenidejűséget akar létrehozni.
Az idő eleve fiktív rendbe helyezi az átéléseket, az átélés pedig törekszik,
hogy objektiválja az időt. Az élmény átadása, a vissza- és előretekintés
szükségszerűen művi – írja Mészöly a Warhol kamerája című esszéjében
–, ám az idő csak részben semlegesíthető. Csak sugalmazás útján érheti
el a szerző, hogy az elemek egyenrangúvá váljanak – jelentést sugall, de
nem ad támpontot a jelentés kereséséhez és megtalálásához. A szempontnélküliségben
minden mindennek okává és eredményévé válik, s így az egyenrangúság szükségszerű.
Ez az organikus szükségszerűség az, mely nyitottabbá teszi a művet: a szuperobjektivitás
szférája (s ez az a szféra, mely mögött a vallás keresi a célt és az egyértelműséget;
a művészet is – bár kimondatlanul – az egyértelműségre tör, ám az egyenlő
lenne önmaga megszűntetésével, ezért vállalja hát olyan szenvedélyesen
a többértelműséget).19 A szöveg nem világosít
fel, nem ad útmutatást. Képeket, tárgyakat ír le, ám minél pontosabb a
kép, az olvasó annál értetlenebbül áll előtte. Érzi, hogy jelent valamit;
érzi, hogy jelentenie kell valamit. Az abszurd érzése ez: nem a
nyelvben kételkedni, hanem a nyelv által megnevezendőben. A képek mögött
a "kiáltó semmi" vár (Karátson Endre a Magyar novella fotósától
átveszi a kifejezést). Mészöly egész képírói voltát a hiány köré építi
– s talán a hiány nélkül fel sem tudná építeni a képeket. Célja, hogy az
olvasó rekonstruálja a kép rejtett vetületét. S ez a kép kidolgozásával
egyenlő. Az olvasó cselekvő szemtanúvá válik.20 S keresi az "ismeretlen
bűn ismeretlen elkövetőjét".
A cél: világosan
megírni a homályt. Akár Camus-nél, a sötéthez a szorongás, a félelem, a
rettegés érzése kapcsolódik – a sötétnek való kiszolgáltatottságé. Közép-Kelet-Európa
érzése ez – írja Fogarassy Miklós. A térség alapélménye az állandó menekülés,
a mezítelenség, a rejtélyes kelepcébe esett test, lélek. Burok. Érzelmi,
atmoszférikus burok vesz körül minket (Mészöly szavával: közérzet). RÉST
kell vágni rajta, ahogy Crescence hajnalban rést vág, amikor kiengedi szobájából
Suttingot. Rés van az emlékezet és a feledés között is – mondja Fogarassy,
és Mészöly ezt a rést nyitja meg nyomozó-kutató-feltáró módszereivel.21
S ezt a rést
Sutting ezredes Crescence-nek tárja fel, hiszen nem elhanyagolandó tény,
hogy művét az elbeszélő ennek a hölgynek, voltaképpen egy szereplőnek ajánlja.
Így vallomásjellege erősödik, ami furcsa, hiszen az elbeszélő harmadik
személyben ír Suttingról, de a belső monológok és a Crescence-nek szóló
nagymonológok állandó játékban vannak az elbeszélői ("eltávolítóan harmadik
személyű") szólammal; a szabad függő beszéd, a mondatszerkesztés és a mondatok
összefűzése (mely egyben szétszórás) lehetővé teszi, hogy egyszerre legyünk
kívül és belül a történeten.
Jegyzetek
1 Pályi András: Sutting
ezredes tündöklése. in. Kritika. 1988. 9. sz. p. 33.
2 Vö. Eisemann György:
Abszurditás és tragikum közös vonzásában. in. Mészöly Miklós
hetvenéves. Bp., Szépirodalmi, 1991. p. 83-87.
3 Balassa Péter: Passió
és állathecc. in. uő. A színeváltozás. Bp., Szépirodalmi, 1982.
p. 334.
4 A tökéletesség: mint
két fél arc Sutting ezredes és Crescence kapcsolatában, vagy Őze és Hildi
Az atléta halálában, amikor az öltözőszekrényben füleik összeolvadnak
– e képek erősen erotikus töltetűek. – A Merre a csillag jár esetében
azonban az erotika explicitebb, mint az imént említett két mű esetében.
5 Vö. Mészöly Miklós:
A tágasság iskolája. in. uő. Otthon és világ. Pozsony, Kalligram,
1994. p. 359-378.
6 vö. Fogarassy Miklós:
A lappangó történetek közös természete. in. Jelenkor. 1990.
1. sz. p. 86-91.
7 Karátson Endre: Képíró,
képolvasó. in. Mészöly Miklós hetvenéves. Bp., Szépirodalmi,
1991. (p. 102-111.) p. 108.
8 Balassa Péter: Passió
és állathecc. in. uő. A színeváltozás. Bp., Szépirodalmi, 1982.
p. 339.
9 Vö. Károlyi Csaba:
Fény és hajsza. in. Mészöly Miklós hetvenéves. Bp., Szépirodalmi,
1991. p. 87-92.
10 Vö. Szegedy-Maszák
Mihály: A múlás elpusztíthatatlansága. in. Kortárs. 1986.
4.sz. p. 145-150.
11 Mészöly Miklós: Vakügetés
és megbocsátás. in. uő. Otthon és világ, Pozsony, Kalligram,
1994. p. 252-253.
12 Uo. p. 256.
13 A (középpont nélkül
való, a középpontot üldöző) írás – Mészöly írástechnikája, s az írásról
alkotott nézetei rokonságot mutatnak a dekonstrukció bizonyos nézeteivel;
s az emlék, emlékezet, a más hangján való megszólalás problematikája szintén
beletartozik a dekonstrkció képviselői (Derrida, de Man) által tárgyalt
problémák közé. Az emlékezés, a múlt jelenkonstruáló szerepét s jövőre-irányultságát
Derrida részletesen tárgyalja (vö. Derrida, Jacques: Mnémoszüné.
in. uő. Mémories Paul de Man számára. Bp., Jószöveg Műhely, 1998.).
14 Thomka Beáta: Mészöly
Miklós. Pozsony, Kalligram, 1995. p. 72.
15 Mészöly Miklós: Sutting
ezredes tündöklése. Bp., Szépirodalmi, 1987. p. 7.
16 uo. p. 39.
17 Vö. Fogarassy Miklós:
A lappangó történetek közös természete. in. Jelenkor. 1990.
1. sz. p. 86-91.
18 Vö. Szegedy-Maszák
Mihály: A múlás pusztíthatatlansága. in. Kortárs. 1986. 4.
sz. p. 145-150.
19 Vö. Mészöly Miklós:
Warhol kamerája – a tettenérés tanulságai. in. uő. Otthon és
világ. Pozsony, Kalligram, 1994. p. 297-307.
20 Vö. Karátson Endre:
Képíró, képolvasó. in. Mészöly Miklós hetvenéves. Bp., Szépirodalmi,
1991. p. 102-111.
21 Vö. Fogarassy Miklós:
A lappangó történetek közös természete. in. Jelenkor. 1990.
1. sz. p. 86-91.
|
|