Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2006. 2. sz.
 
 
KONCZER KINGA
 

Bűntől való megszabadulás
Mészöly Miklós: Merre a csillag jár;
Sutting ezredes tündöklése


 



Az "új regényben" a vizualitás a legfontosabb elem – Émile Henriot (a Monde kritikusa) el is nevezte az irányzatot a Tekintet Iskolájának. Ismétlések, egymást követő árnyalati változatok ugyanazon a képen, az idő szétfeszítése; új, "görbe tér" szerkesztése, melyben a hős mindig saját magába botolva halad – de nem előre, mert nem létezik "előre". Pályi András Mészölyt a nouveau roman egyetlen magyarországi képviselőjének nevezte.1 Mészöly azonban nem sorolható be semmilyen irányzat zászlaja alá – részben a hagyományos, részben az új képviselője.
     Eisemann György Mészölynél a camus-i abszurd, az egzisztencialista szemléletmód és a tragikus hármasságát taglalja.2 Megemlíthetjük Appolinaire beszélgetés-verseit, amelyek arról "szólnak", hogy a költő áll, néz és hallgat – és leír mindent (más kérdés, hogy Appolinaire természetesen szelektált is – ahogy Mészöly szerkesztésmódja is tudatos). Mindenkinek igaza van, és senkinek sincs igaza. Olyan érzésem van, mintha magát Mészölyt "értelmezni" ugyanolyan nehéz volna, mint szövegeit. Értem ezen azt, ahogy elhinti szövegeinek kulcsait magában a szövegekben vagy más szövegben (akár szépirodalom, akár esszé); a stratégiát, mellyel közelíthetünk szövegeihez. Ha valaki írni akar róla, írásairól, az már a meta-meta-...szöveg. Intratextualitása minden megnyilatkozásában erős, és az ember úgy érzi, hogy körbe-körbe szaladgál, minden egymásra utal, végtelenül egymásra utaló nyomok hálózatába tévedt.
     Balassa Péter ír arról, hogy Mészöly művei a történelem vérében "tocsognak" – Mészöly a történelem testiségét hirdető képeket mutat fel. Boncolási jegyzőkönyvhöz hasonlóan a bűzlő történelem darabjait sorakoztatja fel, de legfeljebb a halotti maszk áll össze: és a maszk már nem lehet az igazival egyenlő, hisz "csak lepel és minta által jön létre".3 Szöveg-szövet.
     Jelen írásomban a történelem, az érzéki érzékelés, a fény-árnyék, az emlékezet és az írás összefüggéseinek, az idő teresítésének (a téridő kronotopikus kezelésének) problémájára szeretnék kitérni – a Merre a csillag jár és a Sutting ezredes tündöklése című Mészöly-szövegek alapján –, hiszen Mészöly szövegeinek újszerűségéhez ezen ábrázolási módok és struktúraszervező elemek nagymértékben hozzájárulnak.
 

1985. Merre a csillag jár

Ismeretlen helyre csöppent idegennel találkozunk (ez az idegenség azonban az "általános idegenség", azaz az emberi lét alaphelyzete/-élménye), aki leírja, amit megfigyel. Terepszemlét tart – terepsétát (hogy Sutting ezredesre utaljak). A leírásokban egyre fokozottabban jelenik meg az érzékiség, mely hatalmába keríti a főhőst. De csakugyan idegen-e? Az "idegenvezető" öregúr inkább mintha hazavinné a hőst, hiszen mindent a helyén talál, semmi sem igazán szokatlan neki – ha meg is lepődik olykor-olykor. Karneváli szituáció.
     A második nap délelőttjén nem szokványos látvány tárul a hős szeme elé: történelmi korok keveredését tapasztalja. Itt nincsenek határok, nincs hierarchia, nemek szerint sem. Hiszen megtörténik a kiegyenlítődés: nem véletlen, hogy hermafroditák szobrai díszítik a szökőkutat.4 Az emberiség városa ez.
     A hátára fordult, kapálózó állat képe sem újdonság: visszatérő motívum szintén, a bogár, mely többé nem tud felkelni (a kép erősen implikálja Kafka Átváltozását). A Merre a csillag jár hőse vajon mit lát, amikor végignézi Fekete Kutya vergődését? A szoborrá merevedett állattetem, a szobor mint emlékmű a történelem egy darabkájává válik. A tökéletes kép: a mozdulat mozdulatlansága.
     És a hős a kisvárosban marad. Vajon megértette önmagát? Vajon meg akarja-e érteni önmagát? Mészöly a "közérzet" fogalmának segítségével definiálja azt, amik vagyunk: önmagunk teljes tükre a közérzet, mely lefordíthatatlan. Az élmények mélyrétege keveredik bennünk, a tartalomtól függetlenül.5 Hogy mit érez a kutya kiszenvedésénél a hős – az lefordíthatatlan. A városlakók nem akarják, hogy segítsen, illetve, hogy megzavarja a kutya "jelenetét", végig kell néznie – hisz előző éjjel az orvos is boldogan mondta ki az állat végítéletét, nem tud segíteni – ez a legjobb dolog, amit egy orvos mondhat. Fogarassy rituális áldozatnak tekinti Fekete Kutya halálát – az állatok (néma létükkel) fontos szereplői Mészöly képeinek, még kiszolgáltatottabbak, mint az emberek, mutatják és elszenvedik a világot, mintha bennünket mondanának el.6 Hősünk egy mítoszba merül. S többé nem lép ki belőle. Már nem akar megérteni.
     A kíméletlen leskelődés (mindenki figyel mindenkit, körbejáró-kereszteződő-provokáló-vádló tekintetek kavalkádja) a "valaki mindig bűnös" érzését kelti az olvasóban. A bűn pedig – akár explicit, akár implicit módon jelenik meg – a szexualitás tilalmas természetű képzeletvilágát hívja elő bennünk. Mészölyt jellemzendő, Karátson Endre a következőket írja: "kíméletlenül kerestetik egy ismeretlen bűn ismeretlen elkövetője"7. Balassa magát a látás (a megpillantás ölelő erőszaktétele) aktusát tekinti bűnnek – minden látvány mögött jelen van a "rejtőzködő ölelés".8 Így a szöveg is bűnözik, elköveti magát, s ez az elkövetés egyben a tettenérés. A szöveg hübrisze a megfogalmazás. S e hübrisz állandó strukturáló elv is, reflexió tárgya.
     Ugyanakkor a bűn a megváltás lehetőségét is hordozza. Az írás mindig bűntől való megszabadulás. A cél önmagunk megírása. Élményeket írunk, és nem "valóságot". Ahogy elkezdünk írni, beszélünk is – gyónunk, megkönnyebbülést, megváltást várunk. (Ördögi kör: mivel nincs kezdet, s nincs vég, az írás befejezhetetlen – az írás a megváltás örök hajszolása.)
     S a kisregény szerzője és elbeszélője egyaránt gyón: a mű egyes szám első személyben íródott. Mint később látni fogjuk, Mészölynél nem csak az első személyű elbeszélői technika az, ami vallomásjelleget kölcsönözhet egy műnek: a Sutting ezredes elbeszélője hiába szólal meg harmadik személyben, hiába próbál eltávolodni-eltávolítani a hőstől. Mintha magát a vallomásjelleget is el akarná távolítani mániákus pontosságával. A látvány tettenérése az önmegfogalmazással válik azonossá.9
     Szegedy-Maszák Mihály a ’80-as évek Mészöly-kisregényeiben fordulópontot lát: véleménye szerint ekkor meghatározóbbá válik az önéletrajz és a fikció viszonyának átértelmezése. A Merre a csillag járt a Megbocsátással hasonlítja össze (bár a Megbocsátás későbbi, mint a Merre a csillag jár nagy része). Mindkettőnek önmagába visszatérő, körkörös szerkezete van – állapítja meg –, ám míg a Megbocsátás tűnik nyitottabbnak (az emlékek majdnem szétfeszítik az ismétlődő motívum szabta keretet), mégis a Merre a csillag jár a nyitottabb mű, hiszen a Megbocsátás elbeszélője elidegeníti, befejezettnek tünteti fel a világot – míg a Merre a csillag jár elbeszélője, az önéletrajzi én elbizonytalanít minket, nincs befejezett- ség-érzésünk.10
     A kimerevített képek (a rácsnak nyomódott, megvilágított, meztelen női test; a tűző napon kezeit széttáró hős), a körtánc (a "búcsú" tánca mint haláltánc), az egyetlen megnevezett szereplő (Szűz Mária), aki a zenét szolgáltatja, a Fekete Kutya vergődése, kimúlása a fokozás funkcióját töltik be: akár egy misztériumjáték, mely a "rituális áldozat" halálával fejeződik be.
 

1987. Sutting ezredes tündöklése

Úgy érzem, a legtöbb, ami elmondható a Suttingról, már elhangzott – illetve leíródott. Egy Mészöly-esszére gondolok, a Vakügetés és megbocsátás címűre, melyben nemcsak az állandó útonlét, a kifejezhetetlenség problémája, de a táj, a kép, a fény erotikus felhangja is megfogalmazódik.
     "Idő lopakodik bennünk, mi meg zavartan gyanakszunk, vajon nem az emlékeink között lappang-e a jövő, s nem a jövő derít-e fényt az emlékeinkre. Milyen áthallás, eldöntöttség, rögtönzések világában élünk? [...] Lovasunk egy folyton táguló gömbfelületen üget a maga biztos célja felé, ha történetesen nem elégszik meg a hódító megtorpanással (például elmúlik egy perc, egy század, ami mégsem akármilyen eredmény a dolgok alakulásában), semmi nem akadályozza, hogy még hódítóbb tartással ügessen tovább s térjen vissza – a kiindulópontjához. Sőt, anélkül teheti ezt, hogy akár egyszer is az ismétlődés epikájába szürküljön bele (holott egyebet sem tesz), mivel az irány számtalan, a táj kimeríthetetlen, az esetek önnemzőek. Vagyis biztos végeredménnyel nyújtanak fogalmat a végtelenről; bár csak fogalmat. [...] Mintha a gömbfelületre horzsolt sebhely-fókuszból valóban kilovagolhatna az érintő egyenese mentén... Ami csakugyan nagyszabású kép, ha látni is próbáljuk magunk előtt: táguló gömbfelület, melyről archaikus ragaszkodással nem szakad le az érintő egyenese. Jelezvén, hogy ez az egyetlen ösvény, mely visz valahová? Csupán miből hová. Valami eleve elrendelt további görbületbe? S ha igen, milyen görbület, mozdulat ez – az ölelésé vagy a végtelenített megfojtásunké? Persze, ez is szómágia; mivel a szónak csak gyermekkora lehet." – "A gyermekkor elmúlt." "A gyermekkor múlt el" – mondja/gondolja Sutting ezredes többször is. – A szó gyermekkora? Az írás megpróbál felnőtté válni, a forradalom megszületni?
     Sutting ezredes végiglovagol Európán, végig a történelem forradalmakkal teli időszakán, gyermekkorán, a szerelem és érzékiség képein – minden egymásba játszik, együtt van jelen, az élmények mélyrétege összekapcsolja az élményeket; a látvány előhív, kiegészítteti magát, feltölteti magát jelentéssel. Tűző nap – a totális meztelenség ideje, "a rothadás képzete ilyenkor megvilágosodásszerűen tud összekapcsolódni a mindent beindázó bujaság képsoraival. S mindez úgy hat, mint egy fülledt megszólítás."12 Amint emlékezem, a holnapra tervezek.13
     Thomka Beáta szerint Sutting egy gyermekkori emléket üldöz. Célja: szembesülni egy meghatározó emlék- vagy fantáziaképpel.14 De az üldözés fogalma Mészöly esetében bonyolult. Ki üldöz kit? A történelem, a kollektív emlékezet, az egyéni emlékezet, a gyermekkor, múlt-jelen-jövő kapcsolata nem tisztázott. Az üldöző és az üldözött azonos – vagy képzeljünk élményfoszlányokat, látomásokat, amint kergetik egymást? Ahhoz, hogy meneküljünk, kell valaki vagy valami, aki vagy ami elől menekülhetünk. Szükségszerű. Hiszen menekülni – létfeltétel. Ugyanúgy, mint a hit megtartása, a hité, hogy egyszer meglátjuk azt, ami felé menekülünk. A cél lebeg előttünk ("A célt szeretni kell, Crescence."15): a lét nem válhat abszurddá, a cselekvés nem lehet értelmetlen. Mindig van, kell legyen remény. Az emberi lét és az abszolútum, a cselekvés és az eredmény között ugyan tragikus a különbség, mégis: az aktuális cselekvés biztosítja az értékek újrateremtődésének lehetőségét. És ezért "vaküget" Sutting ezredes: az értékek újrateremtődésének reménye hajtja, a jelen megteremtésének lehetősége. A hazatérés lehetősége. Az állandó útonlét mindig az otthonra vágyódás kifejeződése, de nincs hazatérés – "a gyermekkor elmúlt"–, csak mindig-újrakezdés van. Eltűnik a kezdet és a vég, a kezdőpont és a végpont egymásba mosódnak, akár az idősíkok és a helyszínek. Sutting ezredes csak egy pillanatra tért "haza", azaz a gyermekkorába, az emlékeibe. Ez a pillanat ugyanakkor megszülte benne a reményt: a múlt "mintha biztatná, hogy a jövőnek is van gyermekkora".16 Fogarassy a jungi arché-fogalom segítségével, az analízis módszerével operál: az ősvalakik, a táj mint ősarc jelennek meg Mészöly műveiben – s minden keresés az ősmese keresésével azonos.17 Az önértelmezés, -keresés szükségszerűen eredetkeresés, a múlt, a "forrás" felkutatásának vágya hajtja az embert: az ember sorsa a történelemmel szorosan összefonódott, attól elválasztani lehetetlen. Az idő nem lineáris: minden egy pillanattá fonódik össze.
     Mészöly hőseitől akkor búcsúzunk, amikor a csúcspontot érné el a mű, a nagy katarzis előtti stádiumban – a megoldás lényegtelen. Van-e megoldás? Végül is ez is lényegtelen. Ahová a történet kifut, az nem a "boldog befejezés" vagy a "tragikus vég" – ott, ahol véget ér(?) a történet, már minden egyforma. Kiegyenlítődnek a dolgok. Be tud-e fejeződni bármi is? Tényleg elmúlt a gyermekkor? Elmúlhat bármi is? Emlékezni kötelező, a hanyag emlékezetre nincs mentség. Sutting emlékezik egy egész világ helyett (is, hiszen saját élményeire is) – a történelem feledtető mechanizmusának áll ellen. 
     Mészöly pedig ír: küzd az "anyag ellenállásával", a kép leírhatatlanságával. A történetelmondás lehetőségében, magának a "történetnek" a létezésében kételkedő író emlékeire-utalttá válik. Az emlék mint anyag azonban az írás technikájának megváltozását is szükségszerűen magával vonzza, hiszen nem "konkrét", szétfolyik, kifolyik az író kezéből – szemléletesebben: az emlékek pacaként jelennek meg, egymásba folynak, hirtelen bukkannak fel a lapon. Azaz a lineáris írás, a hierarchikus elrendezés megújítására való kényszeredett törekvést szüli ez az "anyag". Szegedy-Maszák Mihály ezt úgy fogalmazza meg, hogy Mészöly képtelen elmondani az emlékeit, mert azok csak önmagukkal azonosak, ugyanakkor úgy érzi, hogy nem látja, amit el akar mondani, mert csak magát képes érzékelni. Az érzékelő és az érzékelt közötti feszültség viszi tovább, írja a regényt.18 Sutting is küzd: a történelemmel, a szerelemmel – az emlékezettel. A jelennel. Ha a jelen emlékek felvillanásából tevődik össze, melyek csak azért állnak össze egy képpé, hogy a jövő látomása megjelenhessék, hol van ez a jelen?
     A pusztulás egyetemes és folytonos – mondja Sutting Crescence-nek. A romokból építünk új rendet – a forradalom az új teremtő erő, a rombolás és az építés együtt járnak (akárcsak Krasznahorkai Ellenállásában). A jelen, a múlt és a jövő szétválaszthatatlan, egy folyamat, egy áramlás – s hogy mi van, azt csak akkor láthatjuk, ha képesek vagyunk mozdulatlanná merevíteni a mozdulat közepén.
     A kimerevített képeket elraktározza – zöld posztóra helyezi, zöldüveg akváriumba. Az Atlétában Hildi és Őze beszélgetésekor csak a zöldüveg akvárium fénye világít –"csak". Az egész történelem jelen van, egymás mellett, felhalmozva, akár a Merre a csillag jár délelőtti sétájának szereplői.
     Mind a szerző, mind a hős az időt akarja semlegesíteni, jelenidejűséget akar létrehozni. Az idő eleve fiktív rendbe helyezi az átéléseket, az átélés pedig törekszik, hogy objektiválja az időt. Az élmény átadása, a vissza- és előretekintés szükségszerűen művi – írja Mészöly a Warhol kamerája című esszéjében –, ám az idő csak részben semlegesíthető. Csak sugalmazás útján érheti el a szerző, hogy az elemek egyenrangúvá váljanak – jelentést sugall, de nem ad támpontot a jelentés kereséséhez és megtalálásához. A szempontnélküliségben minden mindennek okává és eredményévé válik, s így az egyenrangúság szükségszerű. Ez az organikus szükségszerűség az, mely nyitottabbá teszi a művet: a szuperobjektivitás szférája (s ez az a szféra, mely mögött a vallás keresi a célt és az egyértelműséget; a művészet is – bár kimondatlanul – az egyértelműségre tör, ám az egyenlő lenne önmaga megszűntetésével, ezért vállalja hát olyan szenvedélyesen a többértelműséget).19 A szöveg nem világosít fel, nem ad útmutatást. Képeket, tárgyakat ír le, ám minél pontosabb a kép, az olvasó annál értetlenebbül áll előtte. Érzi, hogy jelent valamit; érzi, hogy jelentenie kell valamit. Az abszurd érzése ez: nem a nyelvben kételkedni, hanem a nyelv által megnevezendőben. A képek mögött a "kiáltó semmi" vár (Karátson Endre a Magyar novella fotósától átveszi a kifejezést). Mészöly egész képírói voltát a hiány köré építi – s talán a hiány nélkül fel sem tudná építeni a képeket. Célja, hogy az olvasó rekonstruálja a kép rejtett vetületét. S ez a kép kidolgozásával egyenlő. Az olvasó cselekvő szemtanúvá válik.20 S keresi az "ismeretlen bűn ismeretlen elkövetőjét".
     A cél: világosan megírni a homályt. Akár Camus-nél, a sötéthez a szorongás, a félelem, a rettegés érzése kapcsolódik – a sötétnek való kiszolgáltatottságé. Közép-Kelet-Európa érzése ez – írja Fogarassy Miklós. A térség alapélménye az állandó menekülés, a mezítelenség, a rejtélyes kelepcébe esett test, lélek. Burok. Érzelmi, atmoszférikus burok vesz körül minket (Mészöly szavával: közérzet). RÉST kell vágni rajta, ahogy Crescence hajnalban rést vág, amikor kiengedi szobájából Suttingot. Rés van az emlékezet és a feledés között is – mondja Fogarassy, és Mészöly ezt a rést nyitja meg nyomozó-kutató-feltáró módszereivel.21
     S ezt a rést Sutting ezredes Crescence-nek tárja fel, hiszen nem elhanyagolandó tény, hogy művét az elbeszélő ennek a hölgynek, voltaképpen egy szereplőnek ajánlja. Így vallomásjellege erősödik, ami furcsa, hiszen az elbeszélő harmadik személyben ír Suttingról, de a belső monológok és a Crescence-nek szóló nagymonológok állandó játékban vannak az elbeszélői ("eltávolítóan harmadik személyű") szólammal; a szabad függő beszéd, a mondatszerkesztés és a mondatok összefűzése (mely egyben szétszórás) lehetővé teszi, hogy egyszerre legyünk kívül és belül a történeten.
 

Jegyzetek

1 Pályi András: Sutting ezredes tündöklése. in. Kritika. 1988. 9. sz. p. 33.
2 Vö. Eisemann György: Abszurditás és tragikum közös vonzásában. in. Mészöly Miklós hetvenéves. Bp., Szépirodalmi, 1991. p. 83-87.
3 Balassa Péter: Passió és állathecc. in. uő. A színeváltozás. Bp., Szépirodalmi, 1982. p. 334.
4 A tökéletesség: mint két fél arc Sutting ezredes és Crescence kapcsolatában, vagy Őze és Hildi Az atléta halálában, amikor az öltözőszekrényben füleik összeolvadnak – e képek erősen erotikus töltetűek. – A Merre a csillag jár esetében azonban az erotika explicitebb, mint az imént említett két mű esetében.
5 Vö. Mészöly Miklós: A tágasság iskolája. in. uő. Otthon és világ. Pozsony, Kalligram, 1994. p. 359-378.
6 vö. Fogarassy Miklós: A lappangó történetek közös természete. in. Jelenkor. 1990. 1. sz. p. 86-91.
7 Karátson Endre: Képíró, képolvasó. in. Mészöly Miklós hetvenéves. Bp., Szépirodalmi, 1991. (p. 102-111.) p. 108.
8 Balassa Péter: Passió és állathecc. in. uő. A színeváltozás. Bp., Szépirodalmi, 1982. p. 339.
9 Vö. Károlyi Csaba: Fény és hajsza. in. Mészöly Miklós hetvenéves. Bp., Szépirodalmi, 1991. p. 87-92.
10 Vö. Szegedy-Maszák Mihály: A múlás elpusztíthatatlansága. in. Kortárs. 1986. 4.sz. p. 145-150.
11 Mészöly Miklós: Vakügetés és megbocsátás. in. uő. Otthon és világ, Pozsony, Kalligram, 1994. p. 252-253.
12 Uo. p. 256.
13 A (középpont nélkül való, a középpontot üldöző) írás – Mészöly írástechnikája, s az írásról alkotott nézetei rokonságot mutatnak a dekonstrukció bizonyos nézeteivel; s az emlék, emlékezet, a más hangján való megszólalás problematikája szintén beletartozik a dekonstrkció képviselői (Derrida, de Man) által tárgyalt problémák közé. Az emlékezés, a múlt jelenkonstruáló szerepét s jövőre-irányultságát Derrida részletesen tárgyalja (vö. Derrida, Jacques: Mnémoszüné. in. uő. Mémories Paul de Man számára. Bp., Jószöveg Műhely, 1998.). 
14 Thomka Beáta: Mészöly Miklós. Pozsony, Kalligram, 1995. p. 72.
15 Mészöly Miklós: Sutting ezredes tündöklése. Bp., Szépirodalmi, 1987. p. 7.
16 uo. p. 39. 
17 Vö. Fogarassy Miklós: A lappangó történetek közös természete. in. Jelenkor. 1990. 1. sz. p. 86-91.
18 Vö. Szegedy-Maszák Mihály: A múlás pusztíthatatlansága. in. Kortárs. 1986. 4. sz. p. 145-150.
19 Vö. Mészöly Miklós: Warhol kamerája – a tettenérés tanulságai. in. uő. Otthon és világ. Pozsony, Kalligram, 1994. p. 297-307.
20 Vö. Karátson Endre: Képíró, képolvasó. in. Mészöly Miklós hetvenéves. Bp., Szépirodalmi, 1991. p. 102-111. 
21 Vö. Fogarassy Miklós: A lappangó történetek közös természete. in. Jelenkor. 1990. 1. sz. p. 86-91.