Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2006. 1. sz.
 
 
KELEMEN ZOLTÁN


Könnyek Árkádiáért
Weiner Sennyey Tibor: A természettel való kapcsolat újragondolása


"The tears are welling in my eyes againI need twenty big buckets to catch them inAnd twenty pretty girls to carry them downAnd twenty deep holes to bury them in"
                                                                  (Nick Cave: Hallelujah)
 

Kevesen képesek a gyermekkor elvesztésének élményét műalkotássá érlelni. Főképpen, ha az élmény még közeli. Az első kötetes Weiner Sennyey Tibor számára nemcsak verstárgyként, hanem kutatási területként is központi fontosságú Árkádia-mítosz az alapítója A természettel való kapcsolat újragondolása című versgyűjteményének. Árkádia kapcsolódik az ártatlanság szükségszerűen tovatűnt időszakához, amennyiben a kezdetet, az első emberek általi alapítást idézi, no meg amennyiben mindazoknak az isteneknek a születési (Hermész, Pán) vagy kedvenc tartózkodási helye (Artemisz, nimfák, Szilénosz, szatüroszok), akik jellemükkel vagy "lélekrajzukkal" valóban hasonlíthatók ahhoz a féktelen vadsághoz, pontosabban emberen túli természetességhez, mellyel például Kerényi Károly jellemzi többször Árkádiát. Az ősi mítoszokat Weiner Sennyey a modernitás egyik legutolsó mítoszkísérletével összevonva használja költészetében. Az avantgarde, és különösen Apollinaire költői teremtésének lényeivel népesíti be a kötet lehetséges világát, olyan feszültséget keltve, amely éppen Árkádia elveszejtésének tragédiájából háromol az emberre: a létezők autentikus, érvényes környezetének tovatűnéséből adódó tragikus léthelyzet teszi szükségessé a természettel való kapcsolat újragondolását, melyhez E. T., a földönkívüli infantilizmusa éppúgy szolgálhat szimbólumként, mint a Jimi Hendrix által világhírűvé tett blues-klasszikus, a Hey Joe. A központban az avantgarde pihi madarai állnak, nemcsak vers-, de kötetszervező pozícióban. A pihik a költeményekben Árkádia thanatológikus aspektusához kapcsolódnak, hiszen lélekvivő vagy lélekvezető madarakként (a görög mítoszokban az "árkádiai" Hermész volt a lélekvezető isten), sőt a lelket megszemélyesítő szárnyas lényekként is értelmeződnek, a holtak lelkeit is szimbolizálhatják.
     Amellett, hogy Weiner Sennyey világosan meghatározza az irodalmi hagyománynak azt a részletét, amellyel azonosulni szeretne, és kijelöli – kiválasztja a mestereinek tekintett alkotókat (Dantét, Boccacciót, Petrarcát, Miltont), más, általánosan ismert szerzők művészetére is folyamatosan utal költeményeiben (Allen Ginsberg, József Attila, Charles Baudelaire, Petőfi Sándor), de ez utóbbi utalások gyakorta parodisztikusak a szó antik görög irodalmi értelmében és hozzájárulnak a művészet komplexként fölvett lényegiségének az A. C. Danto által javasolt módozatokban történő megragadásához. Weiner Sennyeinek A nagy piros téglalap című verse Danto A közhely színeváltozása című műve kérdésfölvető példájára vonatkozó konkrét utalás-sorként olvasható. Danto nyomán tehát a költő a műalkotás megismerhetősége elméletének-módszerének alapvető mikéntjét firtatná? Könnyen lehet, hiszen egyéb publikációiból is hasonló ösztönzésre lehet következtetni. Persze, maradva az Árkádiához viszonyuló szövegek környezetében, Danto ösztönzése egyelőre inkább az alkotás folyamatának és ezzel együtt a műalkotás meghatározódásának felszabadítására ad alkalmat a költőnek, semmint az amerikai teoretikuséhoz hasonlítható fegyelmezett és kitartó gondolatvitelre, ez azonban a beszédmódok különbségének is betudható.
     Mint ahogy Árkádia és a szomszédos Élisz alapító mítoszaiban is kiemelkedő fontosságúak az ősi khthonikus anya-istennők (főképp Rhea), úgy az Árkádia tovatűntét sirató Weiner Sennyei versekben – de fogalmazhatunk úgy is, hogy a gyermekkor elvesztését műalkotássá érlelő alkotásokban – fontos szerepe van az anyának, ezt a szerepet azonban a szerző szándékosan és többrétegűen is átkonstruálja. Először is olyan módon, ahogy Kovács András Ferenc Saltus Hungaricus kötetében költészetének újabb, játékos irányát jelölte ki. A marosvásárhelyi költő "Ad nótám" jelzettel látta el azokat a verseit, melyek a hatvanas évek magyarországi táncdalai valamelyikének dallamára és ritmusára íródtak. Felidézik a kor "nevetséges és félelmetes" voltát, egyúttal azt sejtetik, hogy a jelen kor sem jobb, sőt talán nem is más. A nevetséges slágerdallamok (Pancsoló kislány, Pókháló az ablakon, Járom az utam) az olvasóban két, ellentétes érzést válthatnak ki: a közönségességét és a kollektív tudattalant illető közvetlen, szinte zsigeri impressziót. Weiner Sennyey Tibor Az én mamám kezdetű-című, esztétikailag a föntiekkel azonos módon értékelhető sláger ihletésére ír az Anyáról, s Kovács András Ferencéhez hasonló hatást ér el. Másodszor a gyermekkort idéző költemények abszolút főhőse (természetesen az aktuális gyermeken kívül) a nagyapa, kinek alakját szinte ószövetségi pátriárkává dimenzionálja a vershelyzet. A gyermekkor erkölcsi korlátok nélküli Árkádiájából ki- illetve fölbukkanó én szinte versről versre kényszerül arra a küzdelemre, mely önlétünk, van-ságunk, személyessé érlelendő és értékelendő létezőségünk újra- és újramegfogalmazásának szükségszerűségéből fakad, s mintha nem ismerné föl a lírai alany, hogy ez semmiképpen sem egyszeri aktus, hanem az egyed észlelőként és észleltként való fönnmaradásának folyamatos meghatározása.
     A levelek című versciklus az erotika irányában próbálja meg tovább keresni Árkádia tűnő nyomát. Ízek, illatok, fények és érintések emlékeinek átörökítése Érosz által lenne lehetséges? Ennek a próbálkozásnak a korlátaira az Első levél című vers hívja föl a figyelmet, ugyanakkor éppen ez a költemény örökíti át legsikeresebben a szeretett nő "tájainak" élményébe a gyermekkori gyümölcsöskert pásztori, de legalábbis idillikus emlékét, méghozzá igen közvetlenül, ha a kert és a nőiség évezredes közös szimbolikájára gondolunk. A Hetedik levél a Hetedik eclogák (Vergilius; Radnóti, a leveleket lezáró Gyerekvers Radnóti Éjszaka című művének parafrázisa) sorába illeszkedhetne a költészet és az ember viszonyán keresztül a lét mineműségére föltehető kérdés megfogalmazása kapcsán, de utalhat Babics Imrének a klasszikus versformákat fölelevenítő (megújító?) szándékára is; az Űrhajós és a Költő találkozásakor azonban a "fekete költőt", Szergej Jeszenyint is megidézi a párbeszéd és az egzisztenciális elbizonytalanodás, amely az imént vázolt kérdés föltételére késztetné a beszédpartnereket. Költészet és lét végül mintha azonosulna az Űrhajós rezignált sorsleltárjában, kettejük közül azonban ezúttal a Költő a józanabb, aki a létnek a műalkotáson is túlérő erejére mutatva zárja le a dialógust, habár konvencionálisan éppen neki kellene a poézis örökkévalóságát bizonyítani. A Nyolcadik levél a fikció stilizációs vonatkozásainak személyessé tételével próbálja tovább gondolni költészet és lét, személyes lét viszonyát. A "megírtnak lenni" vagy "megírtként lenni" létmódja által fölvetett problémát végül – kimondatlanul – Csuang-cö és a lepke paradoxonában látja föloldhatónak a lírai alany, aki csapásként értelmezve irodalmi létezővé válását, újra megírja önmagát, ezúttal azonban már az őt elsőként megírót is fikcionalizája: beemeli a műbe.
     Az Arcadia című ciklust olvasván válhat bizonyossá, hogy Weiner Sennyei Tibor számára az antikvitás és az azt eddig talán legsikeresebben, de mindenképpen legalaposabban és legsajátságosabban újraértelmező korareneszánsz hagyománya jelöli ki a költészet léthelyzetét az ezredfordulón. Számomra úgy tűnik: eddig a legfontosabb, amit "mestereitől" megtanult az az, hogy miképpen lassítsa le írásmódjával az olvasást, alaposabb befogadói hozzáállásra kényszerítve olvasóit: verseit lehetetlen gyorsan, fölületesen olvasni. A töredékként megjelölt az almáskert a személyes létezés egyszeriségének kérdését gondolja újra a fűszálak kapcsán, úgy, hogy közben egyértelművé teszi viszonyát Pascal nádszál hasonlatához, de Walt Whitman fűszálaihoz és Babits Mihály Esti kérdéséhez is, miközben a vers alaphelyzete ismét az Árkádiát elvesztett gyászoló megismerési-fölismerési, tehát fenomenológiai próbálkozása, főként, ha Heidegger nyomán az ismeretelméletet, mint közvetlenül a lét vizsgálatára, illetve ennek a vizsgálatnak a megfigyelésére vonatkozót értelmezzük. Némely alkotást tekintve, mint amilyen a ballada-szerű Este vagy a (P.)arafrázis az antikvitás hagyományát – főként az Árkádiával szomszédos Élisz mítoszait – öntörvényűen újraíró Georg Trakl poétikája juthat az olvasó eszébe. Trakl Elis című verse például az aranykor Árkádiáját idézi meg aranyban-kékben, melyhez bukolikus nyugalom társul és elbizonytalanító béke. Az Este a konvencionalitás határát súroló képeivel idézheti az osztrák költőt. Az Exponálás expresszív képei is Trakl költészetére utalhatnának, ha az anyaméhben összebújó ikrek nem idéznék föl az olvasóban Radnóti Miklós hasonló tárgyú verseit. A Fogócska című vers már ismét az antik-latin hagyományt, illetve az azt szimuláló Weöres Sándort vagy Kovács András Ferencet idézheti, de semmiképpen sem utánérzés, inkább vérbő helyzet- vagy hangulatvers. A kötetben utána következő Alkonyati sétán disztichonjával a szerző, talán eddigi legkiérleltebb költeményét alkotta meg. Az ókori Európa, bölcseleti igénnyel párosuló formaérzékenysége és az ezredforduló lehetőségeit kereső, modernitás utáni multikulturalitásának visszafogott, bizonytalan hangoltsága alkot szintézist a versben. A kötetzáró Vitustánc igényes megformáltságával és filozofikusságával a babitsi és weöresi hagyományokat követi, a halál felé meghatározódó lét követelményének a lírai alany és a befogadó elé állításával viszont már kifelé mutat az első versgyűjteményből.
     Janus Pannonius híres epigrammájában büszkén írja, hogy dicső szelleme hazája számára olyan megbecsülést hozott, melyben eddig a klasszikus esztétikai értékeknek otthont adó Itáliának volt csak része. Csokonai Vitéz Mihály nimfákra, természeti istenekre lelt költeményeinek Pannóniájában, Hamvas Béla arról írt, hogy ő hozta az antik isteneket a Duna partjára. Az elsőség kutatása hiábavaló és fölösleges, esetenként bántó is lehet, arra viszont föltétlenül figyelni kell, hogy a magyar irodalomban, mint minden európai irodalomban koronkint újra és újra megfogalmazódik az antik hagyományokhoz való visszatérés szükségessége. Talán Weiner Sennyei Tibor első kötetével is folytatódik ez a visszatérés. (Babel Press Bt., Veszprém 2005)