Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2005. 10. sz.
 
 
VASADI PÉTER


Jegyzetlap a változásról


Az ember meg akarja változtatni a világot, de ezt a világ – mely alaposan fölvértezve éppen eléggé megátalkodott – nem akarja. Az ember meg akarja változtatni a feleségét, de a felesége megköti magát. Meg akarja változtatni a fiát, de a fia már új. Nem marad más hátra az embernek, megváltoztatja önmagát (egy hindu misztikus ökológus nyomán). Azon ugyan el-elgondolkodik, mit jelent, hogy "új", aztán hamar rájön: nem azt, hogy megváltozott. Hozzákezd hát önmagához. Ha hozzákezd. Mert először fölteszi a kérdést: bolond vagyok én? Miért akarnék megváltozni? Mindenki olyan, amilyen. Én ilyen vagyok. Akinek nem tetszik..., hoppá; itt megáll. Az a baj, hogy – a legőszintébb pillanataiban – elsőül éppen neki nem tetszik. Micsoda? Saját maga. Ráadásul újra s újra nem tetszik. És ezt nem tudja se ki-, se szétbeszélni. Elég sok keserűségtől súlyos ez az elégedetlenség. Még akkor is, ha ezek és ezek épp az ellenkezőjét mondják neki: "Milyen jó vagy!", és "Csak így tovább!", és "Te, ha ezt elintézed nekem, én úgy meglobogtatlak!" stb.
     Semmi. Emberünk pontosan tudja, hogy ez, s ő kevés. Mihez képest?, táncol elébe a következő kérdés. Ez aztán szépen ki is húzza alóla a biztonság bádoglemezét, hiába képzelte azt döngölt földnek. Ha tisztességes, legalább őszintén meglepődik ezen a kérdőmondaton. Jó ég, tényleg, mihez képest? Fönt a határtalan ég. A lélekben is. Igen, az ember csekély. Ha nagynak született is. Innen vezet fölfelé az út, mely a megszokott gondolati, lelki sémák törmelékei közül meredeken emelkedik, és jelentős belső erők mozdulását ígéri. Gyerünk. Aztán mégis leül. Föladja, mielőtt elkezdte volna. Aztán mégse. Bíztatni kezdi magát: nem igaz, hogy senkinek se sikerül. Ha sokaknak nem sikerül is (bár ez sem biztos), nekem fog. Hozzákezdett. Észre sem vette. S megkönnyebbül. S csakugyan, mintha valaki segítene neki cipelnie a batyut. Nem veszi le a válláról, de alátart. Nem helyette lépked, de megfontoltatja vele a haladás módját. Nem rágja a szájába, merre menjen s merre ne, de sugalmazza. Aki eltökélten változni akar, annak váratlanul barátai ugyanúgy akadnak, mint ellenfelei.
     Ha az ember ráhagyja magát valaki vagy valami nála nagyobbra, érdekes, izgalmas, soha nem gondolt vagy nem remélt dolgok történnek vele. Ez azt jelenti, hogy különös szél kezdi el rángatni a kabátját. Erős simítás érinti. Bent leesik egy súly, keményen, mégis kíméletesen: ha mered, folytasd. Ha elgyávulsz, tedd le. De ezentúl minden, ami elviselhető volt, most égetni fog, mint a parázs. Gyerünk. Tovább. Mintha több száj nyílna benne szólásra. Többfélét mondanak. Olykor egymásnak homlokegyenest ellenkezőt is, de nem kényszerítenek választásra. Elhallgatnak. Emberünk megtanul s megtanít mérlegelni. Figyel, összevet, majd határozottan választ. Mintha kettévágna karddal egy-egy gubancot. S mintha minden gubanc volna. Az is, ami kötegnek mutatja magát. Ezt igen, azt nem. Ez jöhet, az tűnjön el. Ez kell, az fölösleges. Ez jó, ezért hasznos, az hazug, hiába kelleti magát. S néha bent egyszerre az egész kórus. De érdekes: mégis összhangzatos, nem disszonáns. Te csak várd meg, amíg elcsöndesül. Csönd van; most szólalj meg. Hirtelen világossá lesz: nem úton, hanem a te utadon vagy.
     Valóságosan és képletesen is. Emberünk észleli, hogy könnyebben veszi az akadályokat. Összeszokik a nehézségeivel, sőt a bajokkal, amiktől eddig félt. Né, nem is fél. Mi történt? Áll a bajok közepette. Nem is a bajok foglalkoztatják, hiszen azoknak a fele nem más, mint szürke esemény, hanem hogy áll. És nem merev. Elengedett. Né, de érdekes; milyen nagy dolog állni. Mint a fa. Szélben is. Áll és néz. A láthatárt kémleli. Van láthatár. Vonulatos, gyönyörködtető s végtelen. Áll s megérti: a változás, ez a folyamatos elhagyás és gyarapodás, mintha valaki volna, kedveli őt. Így jó. A fogalmai, az állításai, ha egyszerűek is, már nem simák, tudatlanok, fönnhéjázók; már nem ítélkezik, hanem megmér és fölmér. Elég pontosan. Paradox hevület hatja át bensejét. Már nem rögzül benne a kételkedés, amely végül "belelő" bármibe, ami jön, hanem a túllátó bizalom árad szét a tagjaiban. Most érti meg: a bizalom élet. Az elnéző, finoman rezgő szkepszis nem hagyja el őt, de olyan, mint a leütött, mélyen zengő billentyű keltette hang tónusa. Egyetemes jóindulat tör föl benne a megrepedezett embergyűlölet résein. A szikladarabok tehetetlenül süllyednek el az ősbizalomban. Van ennek több neve is. Mutatja magát, mintha méltósággal forogna. Mert jóakarat. Odaadás. Remény. Erő, mely szívesen szelíd. Jövővárás s jövőlátás, mindennek s mindenek ellenére. Hála. Szeretet.