|
VASADI
PÉTER
Jegyzetlap a változásról
Az ember meg akarja változtatni a világot,
de ezt a világ – mely alaposan fölvértezve éppen eléggé megátalkodott –
nem akarja. Az ember meg akarja változtatni a feleségét, de a felesége
megköti magát. Meg akarja változtatni a fiát, de a fia már új. Nem marad
más hátra az embernek, megváltoztatja önmagát (egy hindu misztikus ökológus
nyomán). Azon ugyan el-elgondolkodik, mit jelent, hogy "új", aztán hamar
rájön: nem azt, hogy megváltozott. Hozzákezd hát önmagához. Ha hozzákezd.
Mert először fölteszi a kérdést: bolond vagyok én? Miért akarnék megváltozni?
Mindenki olyan, amilyen. Én ilyen vagyok. Akinek nem tetszik..., hoppá; itt
megáll. Az a baj, hogy – a legőszintébb pillanataiban – elsőül éppen neki
nem tetszik. Micsoda? Saját maga. Ráadásul újra s újra nem tetszik. És
ezt nem tudja se ki-, se szétbeszélni. Elég sok keserűségtől súlyos ez
az elégedetlenség. Még akkor is, ha ezek és ezek épp az ellenkezőjét mondják
neki: "Milyen jó vagy!", és "Csak így tovább!", és "Te, ha ezt elintézed
nekem, én úgy meglobogtatlak!" stb.
Semmi. Emberünk
pontosan tudja, hogy ez, s ő kevés. Mihez képest?, táncol elébe a következő
kérdés. Ez aztán szépen ki is húzza alóla a biztonság bádoglemezét, hiába
képzelte azt döngölt földnek. Ha tisztességes, legalább őszintén meglepődik
ezen a kérdőmondaton. Jó ég, tényleg, mihez képest? Fönt a határtalan ég.
A lélekben is. Igen, az ember csekély. Ha nagynak született is. Innen vezet
fölfelé az út, mely a megszokott gondolati, lelki sémák törmelékei közül
meredeken emelkedik, és jelentős belső erők mozdulását ígéri. Gyerünk.
Aztán mégis leül. Föladja, mielőtt elkezdte volna. Aztán mégse. Bíztatni
kezdi magát: nem igaz, hogy senkinek se sikerül. Ha sokaknak nem sikerül
is (bár ez sem biztos), nekem fog. Hozzákezdett. Észre sem vette. S megkönnyebbül.
S csakugyan, mintha valaki segítene neki cipelnie a batyut. Nem veszi le
a válláról, de alátart. Nem helyette lépked, de megfontoltatja vele a haladás
módját. Nem rágja a szájába, merre menjen s merre ne, de sugalmazza. Aki
eltökélten változni akar, annak váratlanul barátai ugyanúgy akadnak, mint
ellenfelei.
Ha az ember
ráhagyja magát valaki vagy valami nála nagyobbra, érdekes, izgalmas, soha
nem gondolt vagy nem remélt dolgok történnek vele. Ez azt jelenti, hogy
különös szél kezdi el rángatni a kabátját. Erős simítás érinti. Bent leesik
egy súly, keményen, mégis kíméletesen: ha mered, folytasd. Ha elgyávulsz,
tedd le. De ezentúl minden, ami elviselhető volt, most égetni fog, mint
a parázs. Gyerünk. Tovább. Mintha több száj nyílna benne szólásra. Többfélét
mondanak. Olykor egymásnak homlokegyenest ellenkezőt is, de nem kényszerítenek
választásra. Elhallgatnak. Emberünk megtanul s megtanít mérlegelni. Figyel,
összevet, majd határozottan választ. Mintha kettévágna karddal egy-egy
gubancot. S mintha minden gubanc volna. Az is, ami kötegnek mutatja magát.
Ezt igen, azt nem. Ez jöhet, az tűnjön el. Ez kell, az fölösleges. Ez jó,
ezért hasznos, az hazug, hiába kelleti magát. S néha bent egyszerre az
egész kórus. De érdekes: mégis összhangzatos, nem disszonáns. Te csak várd
meg, amíg elcsöndesül. Csönd van; most szólalj meg. Hirtelen világossá
lesz: nem úton, hanem a te utadon vagy.
Valóságosan
és képletesen is. Emberünk észleli, hogy könnyebben veszi az akadályokat.
Összeszokik a nehézségeivel, sőt a bajokkal, amiktől eddig félt. Né, nem
is fél. Mi történt? Áll a bajok közepette. Nem is a bajok foglalkoztatják,
hiszen azoknak a fele nem más, mint szürke esemény, hanem hogy áll. És
nem merev. Elengedett. Né, de érdekes; milyen nagy dolog állni. Mint a
fa. Szélben is. Áll és néz. A láthatárt kémleli. Van láthatár. Vonulatos,
gyönyörködtető s végtelen. Áll s megérti: a változás, ez a folyamatos elhagyás
és gyarapodás, mintha valaki volna, kedveli őt. Így jó. A fogalmai, az
állításai, ha egyszerűek is, már nem simák, tudatlanok, fönnhéjázók; már
nem ítélkezik, hanem megmér és fölmér. Elég pontosan. Paradox hevület hatja
át bensejét. Már nem rögzül benne a kételkedés, amely végül "belelő" bármibe,
ami jön, hanem a túllátó bizalom árad szét a tagjaiban. Most érti meg:
a bizalom élet. Az elnéző, finoman rezgő szkepszis nem hagyja el őt, de
olyan, mint a leütött, mélyen zengő billentyű keltette hang tónusa. Egyetemes
jóindulat tör föl benne a megrepedezett embergyűlölet résein. A szikladarabok
tehetetlenül süllyednek el az ősbizalomban. Van ennek több neve is. Mutatja
magát, mintha méltósággal forogna. Mert jóakarat. Odaadás. Remény. Erő,
mely szívesen szelíd. Jövővárás s jövőlátás, mindennek s mindenek ellenére.
Hála. Szeretet. |
|