|
PAPP
ENDRE
Etikus beszéd
N. Pál József: "A megtartók
jönnek..."
"Arra vagyok kíváncsi, hogyan élte át
ez a nép a huszadik századot, miért vagyunk – emberként, magyarként – olyanok,
amilyenek a mindenkori jelenben" – ekképpen határozza meg tanulmányait
kísérő "személyes soraiban" N. Pál József önmaga gondolati irányát. A célkitűzésből
kiderül: szintetizáló, a diszciplínák között szabadon közlekedő látásmódnak
sajátosan a magára, arcára formált válfaját képviseli a szerző. Irodalom
és történelem ölelkezik össze munkáiban, melyek közel- és félmúltunk, illetve
jelenünk irodalmi, történelmi-társadalmi és kulturális kérdéseit tárgyalják
– nagy erudícióval, élvezetes, olvasmányos esszényelven. Amennyiben meg
kívánjuk jelölni N. Pál József szellemi státusát, mindenekelőtt a történész
a megfelelő definíció, s ehhez a nevesítéshez kapcsolódhatnak aztán a jelzők:
irodalom-, társadalom-, mentalitástörténész (ha ez utóbbi kategória egyáltalán
megáll a maga lábán...). Írásai sem szigorú szakmai módszertant ambicionálnak,
inkább az összetett szemlélet – önmaga számára paradigmákhoz, iskolákhoz
való tartozást nem feltétlenül igénylő – esszébe foglalt lenyomatai. Problémafelvetései
és válaszai túlmutatnak a behatárolható tudományágak illetékességi körein.
Tulajdonképpen szükségszerűen él szimbiózisban bennük történelmi és esztétikai
tapasztalat a végső erkölcsi vonatkozással, hiszen a tudós szerint "ennek
a népnek a történelme az irodalma nélkül nem érthető meg", az irodalmi
mű a történelmünkről való tanúságtétel, s a közös sors esztétikai, morális
(ember- és nemzetformáló) üzenet is. A történelmi, szociológiai, életfelfogásbeli
tényezők vizsgálata megrajzol egy átfogó nemzeti művelődéstörténeti értelmezői
horizontot, melyben a cselekvő-alkotó emberi egzisztencia "egészének" megértése
a kognitív ambíció.
A könyv, bár
szerzője többször is az öncélú elméleti irányultsággal szembeni fenntartásairól
ír, egyáltalán nem meglepő módon – hiszen minden lényegbe és "húsba"-vágó
kérdésfelvetés magában hordozza a lehetőségét – izgalmas szellemi kihívások
ütközőpontjában áll. Az igazság tételezésének és a múlt értelmezésének
összekapcsolódó problémaköréről van szó. Az igazság szembeállítása a realitást
(és jellemet) eltorzító hazugsággal, illetve az emlékezet viszonyítása
a történelemhez azok a gondolati irányok, melyek az ön- és múltmegértés
viszonyrendszerét alkotják.
A gondolati
út kiindulópontja a jelenünket és nemzeti közösségünket alapvetően meghatározó
kádárizmus jellemzése. Annak a manipulatív látszatvilágnak a természetrajzáról
van szó, amely az életünket behálózó hazugságok és önbecsapásoknak a tudatlanságból,
a közömbösségből és a múltfelejtésből következően újra és újra körénk fonódó
pszeudo-valóságát hozza létre. A rezsim hazugságban született (emlékezzünk
1956-ra!) és a hazugságra épített rendet. Uralma mozdíthatatlanságának
érdekében a történelmi emlékezet, a nemzettudat rombolását, a szolidaritást,
az erkölcsiséget szem előtt tartó magatartásformák ellehetetlenítését vitte
végbe. Nagy "közmegegyezésének" öröksége a "szinte önelégült emlékezetvesztés",
a "tökéletes manipuláltság és kijátszhatóság" állapota. Az igazi drámát
a dráma, a forradalom eltiprásának átélési, bevallási lehetőségének elrablása,
a lelkekből, a tudatból való kilúgozása jelentette: "a forradalmat követő
idő legnagyobb drámája a dráma átélési lehetőségének a brutális-furfangos
elrablása, a katarzishiány országos kényszere volt ugyanis, avagy a történet
bevallhatatlansága-földolgozhatatlansága, ha tetszik; minden egyéb – a
morális züllés, az emlékezetkiesés, a tájékozódó ösztön elvesztése, a tudati
atomizálódás, az önérdek hajszolásának lélekölő valósága, a tévutakra csábuló
vagy illúziókba tévedt írói kísérletek – ennek volt a következménye" –
írja a szerző. Ami pedig az aktualitást illeti: a rendszerváltozással elmaradt
az a történelmi megtisztulás, amely az emberi és nemzeti tudat rehabilitációját
hozhatta volna magával. Ez a históriakép természetszerűen vonja maga után
a kultúrakritikai állásfoglalást, melynek a legsúlyosabb állítása szerint
a kádárizmus elérte, hogy a nép a tudati és erkölcsi romlást "emelkedésnek"
érezze, ami mindennél beszédesebb bizonyíték arra, hogy elvesztette értékfelismerő
és önreflexiós képességét. Nem az értelmes, az épen maradt morális lelkiismeret
kontrollálta élet, hanem a kényelmes megélhetés hajszolása lett a cél –
ahogyan N. Pál József azt rögzíti. A látlelet irodalmi vetülete – amint
azt részletesen tárgyalja A "gulyáskommunizmus" múltja és jelene – s
ami mögötte van című tanulmányában – e nem kívánatos tradíció folyományaként
megjelent és regnáló, a társadalmi vonatkozásoktól elforduló, a nyelvi
krízis tapasztalatát hangoztató, a narratológiai és poétikai teóriák bűvkörében
élő literatúra deficitjét, a közösségi és etikai tét elvesztését fájlalja.
E trend képviselőinek társadalmi-kulturális felelősségét sem hallgatja
el: "ennek az irodalomnak a nagyobb része abban a rendszerkritikusnak indult
(szociál?)liberalizmusban kötött ki, amely ma – látszólag paradox, de mégis
törvényszerű módon – az egykor támadott szocialista rend apológiáját írja
és annak nosztalgikus emlékezetét tartja ébren. Így az irodalom »életes«
tartalmainak és az ehhez társult szereptudatnak a tagadásával, a nemzeti
gondolat szünet nélkül való lefitymálásával, a morális értékek relativizálásával
[...] éppen annak a kádári tudatnak a »modernizált« fajtáját segíti
erőre kapni, amelyet valaha – így-úgy – eltakarítani igyekezett..."
A probléma
másik arca az emlékezés, az őrzés, illetve a feledés viszonyrendszere.
N. Pál József bevezetőjében szegényparaszti származására hivatkozik. Ez
a tény most nem szociológiai szempontból érdekes, hanem azért, mert azt
a többletet hordozza, amely a kötet szerzője látásmódjának a hátterében
áll. A Zalából származó férfi ugyanis akképpen emlékezik vissza gyermek-
és fiatalkorának miliőjére, hogy "a mindennapi élet és a történelem még
nem szakadt széjjel", azaz felnevelő környezete még birtokában volt a természet
adta képességnek: a múlt tapasztalataira támaszkodó józan "paraszti" észnek.
Részesei voltak még a többévszázados falusi kultúrának, mely az élet jelentős
kérdéseiben többé-kevésbé jól eligazított. Nos, ezt a – talán egy kissé
földhözragadt, ám "működő" – józanságot rongálta meg a 20. század, mindenekelőtt
a hagyományvesztés hozadékával, amely a társadalmi tudat jóvátehetetlen
torzulását eredményezte. Talajvesztetté, kijátszhatóvá, becsaphatóvá váltak
az emberek. A modernizáció (amúgy számos ellentmondást hordozó) jelszava
mellett a tradícióőrzés kidobni való kolonc lett a mindennapi gyakorlatban.
(Hiába figyelmeztetett a kortárs Németh László, hogy e kettő szembekerülése
végzetes lehet.) Az élő hagyomány, az eleven közösségi emlékezet, a praktikus
tapasztalat ütközött a manipulatív, hatalmi érdekek által deformált valóságképpel,
a "látszattal". A valóság érzékelésének eltérő társadalmi szintjei alakultak
ki. Kérdésessé vált a szociális (politikai-gazdasági-kulturális) realitás
mibenléte.
A kollektív
emlékezetek párhuzamosan léteznek a társadalomban, ám a hivatalosság rangjára
lépett történelem már nem lehet alternatív, csak egyetlen igazságot bír
el. Ahogyan azt Jan Assmann népszerű, A kulturális emlékezet című
munkájában kifejtette, a történelem az emlékezet elhalványodásával, kihunyásával
lép működésbe, a hagyományt váltja fel. A múlthoz való viszonyunk imígyen
rajtunk kívül állóvá, "objektívvé" válik. Mit ír idevágóan N. Pál József?
"Igen, vannak történetek, amelyeket egy közösség úgy akar tudni visszavonhatatlanul,
s nem azért, mert szeret tévedésben élni [...], hanem azért mert az önazonosság
és az önbecsülés megmásíthatatlanul logikus és kitörölhetetlen részévé
lett. A történetírás szenvtelen igazságainál is erősebbek ezek az emlékezetet
meghatározó mozzanatok..." 1956 témája kapcsán merül fel mindez. Miben áll
a "tényigazság" és a "lélekigazság" közötti különbség? A forradalom kiváló
példa ennek megvilágítására, ugyanis a múlt századnak az a kegyelmi pillanata
volt, amikor egyéni és közösségi gond összeforrt, felemelte a sokaságot
a nemzet szintjére, a kollektív értéktudat és a szabadság értékeinek folytonosságtudatát
helyreállította – ideiglenesen ... Az említett fogalmak közötti differencia
az "emberarcúságban" ragadható meg, az embernek – mint eredendően erkölcsi
lénynek – a történelemben való előtérbe állításában.
A fentiekhez
fűződik még az utóbbi évtizedekben oly sokszor emlegetett nyelvi krízis
állapota. A kifejezhetőség válsága N. Pál Józsefet nem a filozófiai absztrakció
szintjén foglalkoztatja. Sokkal inkább a társadalmi praxisban megfigyelhető
és ható jelentésbeli elbizonytalanodás, kiüresedés érdekli. Az általa tárgyalt
egyes életművekben megfigyelhető törés vagy elhallgatást (például Sánta
Ferenc vagy Balázs József esetében) az alkotói világkép megingásával, hiteltelenné
válásával magyarázza. Elveszettnek véli az íróknál azt a létbizalmat, melyet
a világ összefüggő egységének tudata táplált. Ennek jele az elmondhatósághoz,
vagyis a nyelvhez kötött bizalom megkérdőjelezése.
Mi lehet ezek
után a közösségi felelősségtudattal megáldott ember dolga? Mindenekelőtt
a valóságérzetünk és -képzetünk hitelességének helyreállítása – a történelemben,
a jelenben, az azonosságtudatban. Magától értetődően merül fel a könyvben
Szabó Zoltán neve ebben a kontextusban. Nem lehet más a cél, mint "múlttámasztás"
– az ő szóválasztását idézve –, egy reális helyzet- és értéktudat kimunkálása,
a "hazugság nélkül élni" életelv megvalósítása. És önteremtés, tegyük hozzá
rögtön, hiszen a múlt újraalkotása a jelenből való újraértését jelenti,
s minden ilyen gondolati aktus szükségszerűen önértelmezés is. De nem arról
van szó, hogy korrigáljuk a "hivatalos" történelemkönyveket. Ennél sokkal
nehezebb a feladat. A magyarság kollektív emlékezete sérült, hiányokkal
terhes. N. Pál József törekvése a közösségi tudat feltámasztását akarja
elérni, mégpedig úgy, hogy a múlt gazdag hagyomány- és példatárából a pontos
önismeretre támaszkodó azonosságtudatot és a kulturális folytonosságot
hordozó minták felmutatásával szerves világkép formálódhasson általa. Gondolati
modelljének értékfelfogása az egyén és közösség épen maradt múlt. És nemzettudatára,
önreflexió, értékfelismerő és -teremtő képességére, a szolidaritásra, az
áldozatvállalásra való hajlamra, a lelkiismeretre, a becsületre épít. A
kádárizmus emblémájával jelölt létromlással szemben, tehát az egzisztenciánkat
deformáló "rossz" elleni küzdelemben fogalmazódik meg a jobbítás, az átformálás
szándéka: "valós érték [...] csak e hazug viszonyrendszer elleni perben,
vagy e hazug viszonyrendszeren kívül születhet", olvasható a kötetben.
Hivatkozhatunk a könyv bármely témaválasztására – lehet szó Latinovits
Zoltánról vagy Sinkovits Imréről, 1956 múlhatatlan példájáról (Kahler Frigyes,
Kő András, M. Kiss Sándor, műveiről), Salamon Konrádnak a "népi gondolat"
történetét bemutató munkájáról, a méltatlanul elfeledett Szabó István íróról,
Mészöly Miklósról, Gion Nándorról, Grendel Lajosról, a tragikus sorsú Szilágyi
Domokosról, a kár pátaljai Nagy Zoltán Mihályról, a kotrás líra középgenerációjának
két, nemtörődöm módon az érdektelenség karanténjába zárt képviselőjéről,
Léka Gézáról és Szikra Jánosról – mindig a vázolt gondolati origó pontra
mutat vissza az elemzés.
Racionalitás
és érzelmi kötődés, megértés, erkölcs, tettekben, magatartásban mérhető
nyelvi igazság – a példaemberek által alakot öltött, tehát valós, átélhető
lelki-szellemi tartalmak. Bántó, hátsó szándék nélkül kimondható, hogy
N. Pál József a méltatás nagymestere. Nem nélkülözi kifejezéseiben az emelkedettséget,
néha a pátosz sem hiányzik. Csakhogy pontosan céljába vág ez a stílusvonás,
hiszen a példák ereje folytán a lelkek emelését kívánja elérni. Mások mellett
Németh László, Szabó Zoltán, Czine Mihály, Vekerdi László, Püski Sándor,
Csoóri Sándor életművében látja megtestesülni eszményeit. Németh Lászlónál
– kinek szereptudata és szerzői ambíciói morális üdvösségüggyé forrt egybe
– fontosnak tartja kiemelni, hogy gondolkodásának lényege szerint a nemzeti
feladatok az egész világ hasznára oldódnak meg. "Ami Adynak a levegővétel
természetességével ható létforma volt elsősorban (magyarsága), az
számára szociális, etikai és nemzeti végveszélybe sodort értékforma
lett." Volt tanárával kapcsolatban veti papírra: "A Czine-jelenség a hatvanas
esztendőkben nőtt országossá, aki ez idő tájt hallgatta őt, a magyar irodalom
többször hatalmi szóval is megtagadott értékeire eszmélhetett", illetve
"munkája [...] demonstráció is volt, egy századokon átnyúló írástudói szereptudat
nyílt megvallása". Csoóri Sándor munkásságában a legfontosabbnak talán
az éppen az ehhez a szereptudathoz ragaszkodó feladatvállalás impratívuszát
látja: "A tisztázás s a »bajvívás« gesztusai egymást erősítették, a kiküzdött
»védtelenség« s a szóló-cselekvő magatartás morális fundamentumát a teljes
bevallás s a katarzis jogáért való per hitele adta meg."
Tévednénk
azonban, ha azt gondolnánk, hogy N. Pál József valamiféle sosemvolt ideálvilágot,
az emberi természet esendőségét figyelmen kívül hagyó utópiákat kér számon
a jelenen. Minden esetben tudatosítja, hogy megőrzésre ajánlott értékeinek
hordozói maguk is elszenvedték a determináló életvilág presszióját, s előfordulhatott,
hogy engedni kényszerültek – a gyengébbek esetében – elveikből vagy kénytelen-kelletlen
elfogadták a cselekvési tér behatároltságát. Sokat emlegetett reformelképzelése,
a harmadik út a közösségi morálállítás megvalósulatlan kísérlete maradt
– éppen ezért utasították el mindenkor. Élt viszont a mögöttünk hagyott
félszázadban – hatásteremtésében korlátozottan ugyan – az emlékezete. Örökösei,
eszményeinek követői az "ahogy lehet" szereptudat és a "megmaradás morál"
vállalásával bizony a hatalommal való – a jobbak esetében jellemzően hallgatólagos
alkuk megkötésére is rászorultak, akár Németh Lászlóra, akár Illyés Gyulára
tekintünk. Nem is beszélve a Veres Péter-i vagy Szabó Pál-i jóhiszemű naivitásról...
"Felejtésre
ítélt [...] múltunknak az emlékeztbe emelése nemcsak tudósi, de jelenünkre
tekintő nemzeti és morális kötelesség is" – ekképpen ölt alakot a szellemi
hitvallás. N. Pál József cselekedete végső soron az "etikus beszéd" gyakorlása.
Ennek az egyszerű, ám az emberi létezés legbensőbb lényegét kifejező tettnek
hatalmas a hozadéka. Jelenti a kultúra nemzeti látószögének létjogához
való ragaszkodást, "az emberszabású és az emberért való tudást", a szabad
és harmonikus létezés eszményét követő magatartást (ahogyan azt Vekerdi
László teszi), az erkölcsi aspektus végső viszonyítási ponttá emelését.
Olyan a mindennapi életünkből kiveszni hagyott értékeket hangoztat, mint
a hit, a szolgálat, az elkötelezettség, az alázat és tisztelet. Akárcsak
a vallásos meggyőződés attribútumait sorolnánk. Ezért sem elégséges "csupán"
"szakmai" mércével közelíteni N. Pál József munkáihoz. Nem mintha ebben
az összevetésben könnyűnek találtatna, hanem azért, mert igazságainak érvényessége
eredendően etikai természetű. Ha valahol a maga teljességében hiteles ítélet
születhet róluk, hát az – s ez a kijelentés nélkülöz minden pátoszt és
meghatódottságot – a lelkekben lehet. (Felsőmagyar- ország Kiadó, Miskolc
2004)
|
|