Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2005. 9. sz.
 
PAPP ENDRE
 

Etikus beszéd
N. Pál József: "A megtartók jönnek..."

"Arra vagyok kíváncsi, hogyan élte át ez a nép a huszadik századot, miért vagyunk – emberként, magyarként – olyanok, amilyenek a mindenkori jelenben" – ekképpen határozza meg tanulmányait kísérő "személyes soraiban" N. Pál József önmaga gondolati irányát. A célkitűzésből kiderül: szintetizáló, a diszciplínák között szabadon közlekedő látásmódnak sajátosan a magára, arcára formált válfaját képviseli a szerző. Irodalom és történelem ölelkezik össze munkáiban, melyek közel- és félmúltunk, illetve jelenünk irodalmi, történelmi-társadalmi és kulturális kérdéseit tárgyalják – nagy erudícióval, élvezetes, olvasmányos esszényelven. Amennyiben meg kívánjuk jelölni N. Pál József szellemi státusát, mindenekelőtt a történész a megfelelő definíció, s ehhez a nevesítéshez kapcsolódhatnak aztán a jelzők: irodalom-, társadalom-, mentalitástörténész (ha ez utóbbi kategória egyáltalán megáll a maga lábán...). Írásai sem szigorú szakmai módszertant ambicionálnak, inkább az összetett szemlélet – önmaga számára paradigmákhoz, iskolákhoz való tartozást nem feltétlenül igénylő – esszébe foglalt lenyomatai. Problémafelvetései és válaszai túlmutatnak a behatárolható tudományágak illetékességi körein. Tulajdonképpen szükségszerűen él szimbiózisban bennük történelmi és esztétikai tapasztalat a végső erkölcsi vonatkozással, hiszen a tudós szerint "ennek a népnek a történelme az irodalma nélkül nem érthető meg", az irodalmi mű a történelmünkről való tanúságtétel, s a közös sors esztétikai, morális (ember- és nemzetformáló) üzenet is. A történelmi, szociológiai, életfelfogásbeli tényezők vizsgálata megrajzol egy átfogó nemzeti művelődéstörténeti értelmezői horizontot, melyben a cselekvő-alkotó emberi egzisztencia "egészének" megértése a kognitív ambíció.
     A könyv, bár szerzője többször is az öncélú elméleti irányultsággal szembeni fenntartásairól ír, egyáltalán nem meglepő módon – hiszen minden lényegbe és "húsba"-vágó kérdésfelvetés magában hordozza a lehetőségét – izgalmas szellemi kihívások ütközőpontjában áll. Az igazság tételezésének és a múlt értelmezésének összekapcsolódó problémaköréről van szó. Az igazság szembeállítása a realitást (és jellemet) eltorzító hazugsággal, illetve az emlékezet viszonyítása a történelemhez azok a gondolati irányok, melyek az ön- és múltmegértés viszonyrendszerét alkotják.
     A gondolati út kiindulópontja a jelenünket és nemzeti közösségünket alapvetően meghatározó kádárizmus jellemzése. Annak a manipulatív látszatvilágnak a természetrajzáról van szó, amely az életünket behálózó hazugságok és önbecsapásoknak a tudatlanságból, a közömbösségből és a múltfelejtésből következően újra és újra körénk fonódó pszeudo-valóságát hozza létre. A rezsim hazugságban született (emlékezzünk 1956-ra!) és a hazugságra épített rendet. Uralma mozdíthatatlanságának érdekében a történelmi emlékezet, a nemzettudat rombolását, a szolidaritást, az erkölcsiséget szem előtt tartó magatartásformák ellehetetlenítését vitte végbe. Nagy "közmegegyezésének" öröksége a "szinte önelégült emlékezetvesztés", a "tökéletes manipuláltság és kijátszhatóság" állapota. Az igazi drámát a dráma, a forradalom eltiprásának átélési, bevallási lehetőségének elrablása, a lelkekből, a tudatból való kilúgozása jelentette: "a forradalmat követő idő legnagyobb drámája a dráma átélési lehetőségének a brutális-furfangos elrablása, a katarzishiány országos kényszere volt ugyanis, avagy a történet bevallhatatlansága-földolgozhatatlansága, ha tetszik; minden egyéb – a morális züllés, az emlékezetkiesés, a tájékozódó ösztön elvesztése, a tudati atomizálódás, az önérdek hajszolásának lélekölő valósága, a tévutakra csábuló vagy illúziókba tévedt írói kísérletek – ennek volt a következménye" – írja a szerző. Ami pedig az aktualitást illeti: a rendszerváltozással elmaradt az a történelmi megtisztulás, amely az emberi és nemzeti tudat rehabilitációját hozhatta volna magával. Ez a históriakép természetszerűen vonja maga után a kultúrakritikai állásfoglalást, melynek a legsúlyosabb állítása szerint a kádárizmus elérte, hogy a nép a tudati és erkölcsi romlást "emelkedésnek" érezze, ami mindennél beszédesebb bizonyíték arra, hogy elvesztette értékfelismerő és önreflexiós képességét. Nem az értelmes, az épen maradt morális lelkiismeret kontrollálta élet, hanem a kényelmes megélhetés hajszolása lett a cél – ahogyan N. Pál József azt rögzíti. A látlelet irodalmi vetülete – amint azt részletesen tárgyalja A "gulyáskommunizmus" múltja és jelene – s ami mögötte van című tanulmányában – e nem kívánatos tradíció folyományaként megjelent és regnáló, a társadalmi vonatkozásoktól elforduló, a nyelvi krízis tapasztalatát hangoztató, a narratológiai és poétikai teóriák bűvkörében élő literatúra deficitjét, a közösségi és etikai tét elvesztését fájlalja. E trend képviselőinek társadalmi-kulturális felelősségét sem hallgatja el: "ennek az irodalomnak a nagyobb része abban a rendszerkritikusnak indult (szociál?)liberalizmusban kötött ki, amely ma – látszólag paradox, de mégis törvényszerű módon – az egykor támadott szocialista rend apológiáját írja és annak nosztalgikus emlékezetét tartja ébren. Így az irodalom »életes« tartalmainak és az ehhez társult szereptudatnak a tagadásával, a nemzeti gondolat szünet nélkül való lefitymálásával, a morális értékek relativizálásával [...] éppen annak a kádári tudatnak a »modernizált« fajtáját segíti erőre kapni, amelyet valaha – így-úgy – eltakarítani igyekezett..."
     A probléma másik arca az emlékezés, az őrzés, illetve a feledés viszonyrendszere. N. Pál József bevezetőjében szegényparaszti származására hivatkozik. Ez a tény most nem szociológiai szempontból érdekes, hanem azért, mert azt a többletet hordozza, amely a kötet szerzője látásmódjának a hátterében áll. A Zalából származó férfi ugyanis akképpen emlékezik vissza gyermek- és fiatalkorának miliőjére, hogy "a mindennapi élet és a történelem még nem szakadt széjjel", azaz felnevelő környezete még birtokában volt a természet adta képességnek: a múlt tapasztalataira támaszkodó józan "paraszti" észnek. Részesei voltak még a többévszázados falusi kultúrának, mely az élet jelentős kérdéseiben többé-kevésbé jól eligazított. Nos, ezt a – talán egy kissé földhözragadt, ám "működő" – józanságot rongálta meg a 20. század, mindenekelőtt a hagyományvesztés hozadékával, amely a társadalmi tudat jóvátehetetlen torzulását eredményezte. Talajvesztetté, kijátszhatóvá, becsaphatóvá váltak az emberek. A modernizáció (amúgy számos ellentmondást hordozó) jelszava mellett a tradícióőrzés kidobni való kolonc lett a mindennapi gyakorlatban. (Hiába figyelmeztetett a kortárs Németh László, hogy e kettő szembekerülése végzetes lehet.) Az élő hagyomány, az eleven közösségi emlékezet, a praktikus tapasztalat ütközött a manipulatív, hatalmi érdekek által deformált valóságképpel, a "látszattal". A valóság érzékelésének eltérő társadalmi szintjei alakultak ki. Kérdésessé vált a szociális (politikai-gazdasági-kulturális) realitás mibenléte.
     A kollektív emlékezetek párhuzamosan léteznek a társadalomban, ám a hivatalosság rangjára lépett történelem már nem lehet alternatív, csak egyetlen igazságot bír el. Ahogyan azt Jan Assmann népszerű, A kulturális emlékezet című munkájában kifejtette, a történelem az emlékezet elhalványodásával, kihunyásával lép működésbe, a hagyományt váltja fel. A múlthoz való viszonyunk imígyen rajtunk kívül állóvá, "objektívvé" válik. Mit ír idevágóan N. Pál József? "Igen, vannak történetek, amelyeket egy közösség úgy akar tudni visszavonhatatlanul, s nem azért, mert szeret tévedésben élni [...], hanem azért mert az önazonosság és az önbecsülés megmásíthatatlanul logikus és kitörölhetetlen részévé lett. A történetírás szenvtelen igazságainál is erősebbek ezek az emlékezetet meghatározó mozzanatok..." 1956 témája kapcsán merül fel mindez. Miben áll a "tényigazság" és a "lélekigazság" közötti különbség? A forradalom kiváló példa ennek megvilágítására, ugyanis a múlt századnak az a kegyelmi pillanata volt, amikor egyéni és közösségi gond összeforrt, felemelte a sokaságot a nemzet szintjére, a kollektív értéktudat és a szabadság értékeinek folytonosságtudatát helyreállította – ideiglenesen ... Az említett fogalmak közötti differencia az "emberarcúságban" ragadható meg, az embernek – mint eredendően erkölcsi lénynek – a történelemben való előtérbe állításában.
     A fentiekhez fűződik még az utóbbi évtizedekben oly sokszor emlegetett nyelvi krízis állapota. A kifejezhetőség válsága N. Pál Józsefet nem a filozófiai absztrakció szintjén foglalkoztatja. Sokkal inkább a társadalmi praxisban megfigyelhető és ható jelentésbeli elbizonytalanodás, kiüresedés érdekli. Az általa tárgyalt egyes életművekben megfigyelhető törés vagy elhallgatást (például Sánta Ferenc vagy Balázs József esetében) az alkotói világkép megingásával, hiteltelenné válásával magyarázza. Elveszettnek véli az íróknál azt a létbizalmat, melyet a világ összefüggő egységének tudata táplált. Ennek jele az elmondhatósághoz, vagyis a nyelvhez kötött bizalom megkérdőjelezése.
     Mi lehet ezek után a közösségi felelősségtudattal megáldott ember dolga? Mindenekelőtt a valóságérzetünk és -képzetünk hitelességének helyreállítása – a történelemben, a jelenben, az azonosságtudatban. Magától értetődően merül fel a könyvben Szabó Zoltán neve ebben a kontextusban. Nem lehet más a cél, mint "múlttámasztás" – az ő szóválasztását idézve –, egy reális helyzet- és értéktudat kimunkálása, a "hazugság nélkül élni" életelv megvalósítása. És önteremtés, tegyük hozzá rögtön, hiszen a múlt újraalkotása a jelenből való újraértését jelenti, s minden ilyen gondolati aktus szükségszerűen önértelmezés is. De nem arról van szó, hogy korrigáljuk a "hivatalos" történelemkönyveket. Ennél sokkal nehezebb a feladat. A magyarság kollektív emlékezete sérült, hiányokkal terhes. N. Pál József törekvése a közösségi tudat feltámasztását akarja elérni, mégpedig úgy, hogy a múlt gazdag hagyomány- és példatárából a pontos önismeretre támaszkodó azonosságtudatot és a kulturális folytonosságot hordozó minták felmutatásával szerves világkép formálódhasson általa. Gondolati modelljének értékfelfogása az egyén és közösség épen maradt múlt. És nemzettudatára, önreflexió, értékfelismerő és -teremtő képességére, a szolidaritásra, az áldozatvállalásra való hajlamra, a lelkiismeretre, a becsületre épít. A kádárizmus emblémájával jelölt létromlással szemben, tehát az egzisztenciánkat deformáló "rossz" elleni küzdelemben fogalmazódik meg a jobbítás, az átformálás szándéka: "valós érték [...] csak e hazug viszonyrendszer elleni perben, vagy e hazug viszonyrendszeren kívül születhet", olvasható a kötetben. Hivatkozhatunk a könyv bármely témaválasztására – lehet szó Latinovits Zoltánról vagy Sinkovits Imréről, 1956 múlhatatlan példájáról (Kahler Frigyes, Kő András, M. Kiss Sándor, műveiről), Salamon Konrádnak a "népi gondolat" történetét bemutató munkájáról, a méltatlanul elfeledett Szabó István íróról, Mészöly Miklósról, Gion Nándorról, Grendel Lajosról, a tragikus sorsú Szilágyi Domokosról, a kár pátaljai Nagy Zoltán Mihályról, a kotrás líra középgenerációjának két, nemtörődöm módon az érdektelenség karanténjába zárt képviselőjéről, Léka Gézáról és Szikra Jánosról – mindig a vázolt gondolati origó pontra mutat vissza az elemzés.
     Racionalitás és érzelmi kötődés, megértés, erkölcs, tettekben, magatartásban mérhető nyelvi igazság – a példaemberek által alakot öltött, tehát valós, átélhető lelki-szellemi tartalmak. Bántó, hátsó szándék nélkül kimondható, hogy N. Pál József a méltatás nagymestere. Nem nélkülözi kifejezéseiben az emelkedettséget, néha a pátosz sem hiányzik. Csakhogy pontosan céljába vág ez a stílusvonás, hiszen a példák ereje folytán a lelkek emelését kívánja elérni. Mások mellett Németh László, Szabó Zoltán, Czine Mihály, Vekerdi László, Püski Sándor, Csoóri Sándor életművében látja megtestesülni eszményeit. Németh Lászlónál – kinek szereptudata és szerzői ambíciói morális üdvösségüggyé forrt egybe – fontosnak tartja kiemelni, hogy gondolkodásának lényege szerint a nemzeti feladatok az egész világ hasznára oldódnak meg. "Ami Adynak a levegővétel természetességével ható létforma volt elsősorban (magyarsága), az számára szociális, etikai és nemzeti végveszélybe sodort értékforma lett." Volt tanárával kapcsolatban veti papírra: "A Czine-jelenség a hatvanas esztendőkben nőtt országossá, aki ez idő tájt hallgatta őt, a magyar irodalom többször hatalmi szóval is megtagadott értékeire eszmélhetett", illetve "munkája [...] demonstráció is volt, egy századokon átnyúló írástudói szereptudat nyílt megvallása". Csoóri Sándor munkásságában a legfontosabbnak talán az éppen az ehhez a szereptudathoz ragaszkodó feladatvállalás impratívuszát látja: "A tisztázás s a »bajvívás« gesztusai egymást erősítették, a kiküzdött »védtelenség« s a szóló-cselekvő magatartás morális fundamentumát a teljes bevallás s a katarzis jogáért való per hitele adta meg."
     Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy N. Pál József valamiféle sosemvolt ideálvilágot, az emberi természet esendőségét figyelmen kívül hagyó utópiákat kér számon a jelenen. Minden esetben tudatosítja, hogy megőrzésre ajánlott értékeinek hordozói maguk is elszenvedték a determináló életvilág presszióját, s előfordulhatott, hogy engedni kényszerültek – a gyengébbek esetében – elveikből vagy kénytelen-kelletlen elfogadták a cselekvési tér behatároltságát. Sokat emlegetett reformelképzelése, a harmadik út a közösségi morálállítás megvalósulatlan kísérlete maradt – éppen ezért utasították el mindenkor. Élt viszont a mögöttünk hagyott félszázadban – hatásteremtésében korlátozottan ugyan – az emlékezete. Örökösei, eszményeinek követői az "ahogy lehet" szereptudat és a "megmaradás morál" vállalásával bizony a hatalommal való – a jobbak esetében jellemzően hallgatólagos alkuk megkötésére is rászorultak, akár Németh Lászlóra, akár Illyés Gyulára tekintünk. Nem is beszélve a Veres Péter-i vagy Szabó Pál-i jóhiszemű naivitásról...
     "Felejtésre ítélt [...] múltunknak az emlékeztbe emelése nemcsak tudósi, de jelenünkre tekintő nemzeti és morális kötelesség is" – ekképpen ölt alakot a szellemi hitvallás. N. Pál József cselekedete végső soron az "etikus beszéd" gyakorlása. Ennek az egyszerű, ám az emberi létezés legbensőbb lényegét kifejező tettnek hatalmas a hozadéka. Jelenti a kultúra nemzeti látószögének létjogához való ragaszkodást, "az emberszabású és az emberért való tudást", a szabad és harmonikus létezés eszményét követő magatartást (ahogyan azt Vekerdi László teszi), az erkölcsi aspektus végső viszonyítási ponttá emelését. Olyan a mindennapi életünkből kiveszni hagyott értékeket hangoztat, mint a hit, a szolgálat, az elkötelezettség, az alázat és tisztelet. Akárcsak a vallásos meggyőződés attribútumait sorolnánk. Ezért sem elégséges "csupán" "szakmai" mércével közelíteni N. Pál József munkáihoz. Nem mintha ebben az összevetésben könnyűnek találtatna, hanem azért, mert igazságainak érvényessége eredendően etikai természetű. Ha valahol a maga teljességében hiteles ítélet születhet róluk, hát az – s ez a kijelentés nélkülöz minden pátoszt és meghatódottságot – a lelkekben lehet. (Felsőmagyar- ország Kiadó, Miskolc 2004)