POLGÁR
ANIKÓ
Gondolatok a fordítói önreprezentáció és az álfordítás kapcsán1 A fordításteória egyik alapkérdése,
hogy milyen mértékben vegyük figyelembe a mű szándékát (intentio operis),
a szerző szándékát (intentio auctoris) és az olvasó érdekeit (intentio
lectoris).2 Az intentio auctoris különösen
előtérbe kerül a szerzői előszavakkal, vallomásokkal ellátott fordításantológiák
esetében. A magyar irodalomtörténetben elsősorban a Nyugat korszakához
köthető, a világirodalmat a hódítóként fellépő költő zsákmányaként felmutató
költészeti antológiák fő jellegzetessége egyrészt az általában a címben
is kiemelt és a fordítói elő- vagy utószón is végigvonuló metaforika, másrészt
egy sok nyelvet, irodalomtörténeti korszakot és világirodalmi szerzőt magába
foglaló tabló felmutatásának igénye. A Nyugat közös elméleti bázisából
kiinduló és fordításszemléleti kódként is funkcionáló címek egyben a fordításfelfogások
különbségeire is rámutatnak. A szövegekre vonatkozó Pávatollak-metafora
(Babits Mihály, 1920) esetében a díszítő, egyben kiegészítő funkció emelődik
ki és a fordított költeményeknek az eredeti Babits-versekhez viszonyított
marginalitása. A Nyitott ajtó (Illyés Gyula, 1963) a kötetkompozíció
metaforája, a fordítás kitárulkozó és befogadó jellegének kettős képe.
Mindkét cím egy-egy közhely újrafeltöltése (idegen tollakkal ékeskedik,
nyitott ajtókra talál): az idegen tollakkal ékeskedés a pretextus zsákmányként
kezelésének egyik artikulációja, a célkultúra gazdagításával függ össze,
s egyfajta szelektív fordítói gesztust is feltételez, ahogy azt már a klasszicista
fordítók is megfogalmazták: "A harmadik hiba, melybe esnek sok fordítók,
az, hogy az eredeti írót, vagy jó, vagy rossz, végtől végig lefordítják
[...] Nem azért kell lefordítani az idegen írókat, hogy lássuk azoknak hibáikat,
hanem hogy meggazdagítsuk a mi literatúránkat azzal, amit ők legfelségesebben
találtak." (Pétzeli József D'Alambert nyomán kidolgozott elmélete, 1789).3
A
zsákmánymetafora a célszöveg és a fordító fölényét hangsúlyozza (Babits
egyik fordításáról azt mondja, hogy olyan, mint egy bájos ékszer, melyet
az ősmagyar zsákmányoló "kalandjainak hajnalán harácsolt a kincses Nyugatról"4),
a Nyitott ajtó, akárcsak az Örök barátaink (Szabó Lőrinc,
1958) a befogadás nyitottságát, egyben szubjektív voltát is kiemeli. Egy
újabb fordításközhely, a kevésbé ismert területek felfedezése5
a Hét tenger énekében nyer költői artikulációt: "...a fordítás olyan
szabadkikötőt nyitott meg előttünk, ahonnan valóban magyar hajókkal járhatjuk
a tengereket."6 A fordításantológia olvasója
a Nyitott ajtón kilát, esetleg ki is lép a világba, így lesz a versfordítások
olvasása tengerjárás, föld körüli utazás.7
Fordítás és diktatúra A zsákmányolás módszere az 1945 utáni
Magyarországon módosult változatban, "a nagyipari fordítás züllesztő hatása"
(Orbán Ottó) alatt él tovább. Orbán Ottó ennek szellemében fejleszti tovább
a babitsi zsákmányolásmetaforát: "a fordítóüzem eközben [...] bőségesen ellátott
megrendeléssel; egy rabszolgát a szökés meg-megújuló reményével [...] Én
pedig [...] álmomban kalandoztam, mint hírhedt elődeim a könnyű fegyverzetű,
gyorsan mozgó, lóhátról nyilazó, de minden útjukba kerülő apátságot egy
banki könyvvizsgáló és egy költöztető vállalat együttes alaposságával kirámoló
(tehát már akkor is Európába tartó), hajdani magyarok, hogy aztán udvarházamba
érve fölébredjek, és szörnyű összevisszaságban hajigáljam egymás hegyibe
a rablott holmit, eposztöredékre szatírát, tetejükbe meg gyászódát és szerelmi
elégiákat, valamint egyéb bazárárut."8
Ami tehát elveszett, az a szelekció szubjektivitása, a tabló kibővült ugyan,
de esetlegesebb lett: a nyersfordításokból (is) dolgozó költőknek már meg
sem kellett erőltetniük magukat, hogy minél több "skalpot", azaz különböző
nyelveken író, különböző korszakokban alkotó meghódított világirodalmi
szerzőt felmutassanak. Az Orbán-idézet a fordítás rendszerellenes funkcióját
is kiemeli (a fordító = rabszolga, a fordítás = a szökés reménye); ezt
teszi a filológusok "diktatúrájával" nagyhatású vitairatában9
is szembeszálló Vas István is 1952-ben írt, s fordításkötete élére iktatott
versében: "Míg Nero rémuralmát fordítottam, / Előttem működött a mostani
A láthatatlan falon át hiába néztem Nyugat felé" - írja, majd a fordított
szerzőket megszólítva: "Köszönöm azt, amit rajtatok hatottam [...] a tengeri
szelet, a szabad levegőt. / Köszönöm, hogy a börtönből kilátok / S üzenetemet
rátok bízhatom, / Ti bíztató, ti nyájas óriások, / S közös hazánk, világirodalom!"10
A fordítás diktatúrabeli funkcióját kutatva tanulságos párhuzamot kínálnak
az 1930-as és 40-es évek, hiszen Radnóti Miklós, Trencsényi-Waldapfel Imre,
Rónai Pál köteteiben, illetve a korabeli, antik-humanista talajon sarjadt
folyóiratokban (Sziget, Apollo) a görög-latin költészet fordításának
volt hasonló, szellemi felszabadító hatása. Most azonban - a szimpózium
megadott témájával összhangban - egy másik szálon indulunk el, a rendszerváltás
előtti szlovákiai magyar irodalom két versfordítás-antológiáját, Rácz Olivér
és Cselényi László kötetét illesztve a vázolt kontextusba.11
A szocialista "fordítógyár" központja szlovákiai magyar viszonylatban kétségkívül
a Madách Kiadó műfordítás-szekciója volt, a "termelés" pedig elsősorban
a szlovák és cseh, esetenként a lengyel, orosz költők műveire irányult.
A nyugatos hódító imidzshez csatlakozni óhajtó költő számára azonban ez
a szláv horizont túl szűknek bizonyult, s az említett két antológia túl
is lép ezen. Ha azonban megnézzük a kötetek paratextusait, kiderül, hogy
a szlovákiai magyar berkekben a világköltészet fordítása nem a rendszerellenességet,
a diktatúra alóli szellemi felszabadulást jelenti, hanem - kódolt vagy
nyílt formában - éppen a rendszer kiszolgálását. Ezt jelezheti már a Rácz
Olivér-kötet címadó metaforája, a Csillagsugárzás is, bár ez nem
kell, hogy feltétlenül első hallásra a vörös csillagot asszociálja, ám
a költészetet a világtörténelmi folyamatok adalékaként tálaló kötetkompozíció,
az egyes történelmi korszakok szerint összeállított, az irodalom fejlődéselvűségét
sugalló ciklusok és a versek közé mottóként beiktatott történelmi dokumentumok
részletei (köztük egy idézet a Kommunista Kiáltványból) az antológia
célját egyértelműsítik. A pitypang mítosza esetében az intentio
operis nem ilyen magától értetődő, s az előszóban nyújtott kötetkompozíció-értelmezés
nem is magától a szerzőtől, hanem a szerkesztőtől, Tőzsér Árpádtól származik.
Tőzsér szerint az öt ciklusra tagolódó kötet első, mítoszokat feldolgozó
ciklusa a "tézis", a modern francia költők verseit tartalmazó második az
"antitézis", s (idézem Tőzsért): "a szocialista Csehszlovákia és Lengyelország
költőit bemutató harmadik, negyedik és ötödik ciklus a szintézis".12
Tőzsér szerint a mitikus teremtést és a modern kételkedést a szocialista
költészet révén váltja fel "a teremtő kételkedés".
A fordító önreprezentációja: a doctusság látszata A fordítói önreprezentáció szempontjából
elsősorban a szerzői elő- és utószavakat érdemes megvizsgálnunk. Rácz Olivér
esetében, aki az említett szláv nyelvek (cseh, szlovák, lengyel, orosz)
mellett szinte az összes jelentős európai nyelvből (angol, francia, német,
görög, latin, olasz, spanyol, román) és ázsiai nyelvekből is fordít (kínai,
japán, perzsa), nem mellékes a fordítónak az ezekhez a nyelvekhez fűződő
viszonya. Rácz Olivér az előszóban a szóban forgó tizenöt nyelv közül csak
a három keletiről ismeri el, hogy nem eredeti nyelvű szövegekkel, hanem
nyersfordításokkal, illetve más nyelvű fordításokkal dolgozott. Ezzel máris
saját doctusságát emeli ki, hiszen azt sugallja, hogy a maradék
tizenkét nyelv esetében nem volt szüksége nyersfordításra. A latinnal és
a göröggel kapcsolatban pedig, melyek az irodalmi képzettség klasszikus
letéteményesei, nem mulasztja el egy a klasszikus stúdiumokra utaló hitelesítő
megjegyzés beiktatását ("latin tankönyveim, görög szótáraim segítségével..."13).
Hasonló önreprezentációs gesztust találunk pl. Faludy György Test és
lélek című antológiája14 előszavában:
"Angolból, franciából és németből közvetlenül fordítottam, így görögből
és latinból is, szótár és modern kommentárok használatával." Ennek hangsúlyozására
már csak azért is szüksége van, mert a filológusok már 1938-ban rámutattak
arra, hogy hírhedt Villon-átköltései nem az eredeti francia szövegek, hanem
Brecht német fordításai alapján készültek,15 s feltehetően a későbbi Görög
Antológia-beli fordítások esetében is inkább kell bizonyos angol pretexusokkal
számolnunk, mintsem a görög eredeti közvetlen hatásával. Az efféle önreprezentációs
gesztusok dilemma elé állítják a fordításelemzőt: milyen mértékben kell
figyelembe vennie a paratextusokat, biográfiai jellegű előszavakat, illetve
etikus-e a szövegek közti esetleges közvetett viszony közvetlenként való
felmutatása? Az intentio auctorisban vakon hívő értelmező könnyen eshet
olyan hibába, mint Faludy monográfusa, Pomogáts Béla, aki a Test és
lélek kötettel kapcsolatban a fordító előszavát szó szerint értve azt
írja, hogy Faludy "ragaszkodik a szöveg hitelességéhez",16
ami a fordításokat olvasva nyilvánvaló túlzás. Másrészt az antik műfordítás-történet
kutatója is könnyen a túlinterpretáció hibájába eshet, ha az antik pretextusok
felől próbálja olvasni a Rácz Olivér-kötetbe iktatott görög-latin szerzők
magyarításait. Az első, ami ilyen szempontból feltűnik, hogy a kötet egyetlen
olyan antik szöveg fordítását sem tartalmazza, amely itt jelenne meg először
magyarul. Az újrafordítás természetesen mindig új interpretációt jelent,
s még a hagyományos fordításszemléletek és a Nyugat fordításeszménye
felől olvasva is meglepőnek tűnhet Illyés Gyula véleménye, aki "orgazdaságot",
vagyis más fordítóktól lopott ötletek sajátunkként árusítását látja bele
az újrafordításba: "Egyszer más lefordított verset ismét lefordítani olyan
erőpróba, mely ha nem indokolja magát, valamiféle orgazdaság gyanúját kelti.
Van, amikor mégis elkerülhetetlen".17 Az
"elkerülhetetlenség" képlékeny és tudományosan megragadhatatlan fogalom,
s az újrafordítások vizsgálatakor azokba az etikai dimenziókba kerülünk,
melyek alapkategóriái olyan a fordításokkal kapcsolatban is gyakran emlegetett
erkölcsi értékek, mint a "tisztesség, a felelősség, a hűség, a merészség
és az alázat".18 A fordítás erkölcsi dimenzióinak
hangsúlyozása fakadhat egyrészt a fordítástörténetnek egy tökéletességig
ívelő fejlődésrendszerként való felfogásából, melyre a rekonstrukció "mi-ők"
struktúrája épül: ebben a "mi" képviseli az újat, a pontosat, a hűségeset
és az igényeset, szemben az "ők" régiségével, lazaságával, hűtlenségével
és felületességével.19 Másrészt a fordító
feladatát erkölcsi munkaként értelmezi Susan Sontag is, ám az ő értelmezése
éppen a tökéletes fordítás lehetetlenségének tudatából eredeztethető. Sontag
szerint ugyanis "a fordító feladatának erkölcsi megértése abból a felismerésből
fakadt, hogy a fordítás alapjában véve lehetetlen feladat, legalábbis ha
úgy értelmezzük, hogy a fordító legyen képes egy fordító valamely nyelven
megírt szövegét érintetlenül, veszteség nélkül átültetni egy másik nyelvre".20
Az újrafordítónak persze nem kell feltétlenül tudnia a korábbi magyarításokról,
ám az erre vonatkozó szerzői vallomásokat megint csak fenntartásokkal kell
fogadnunk, hiszen lehet, hogy csupán a szerzői önreprezentáció hatékony
eszközeivel állunk szemben. Pl. Tőzsér Árpád írja Södergran-fordításai
előszavában: "Nem tudok magyar fordításáról sem (tudok viszont angol, francia,
cseh, szlovák nyelvű kiadásáról), az itt következő Södergran-fordítások
tehát egy ismeretlen, de remélem, »honosító« magyarításaim ellenére sem
érdektelen költő vonásait villantják a magyar olvasó elé."21
A szerzői önvallomások szavahihetőségét megkérdőjelezve megjegyzem: az
esetleges elemző számára egyértelmű, hogy a honosítás már évekkel Tőzsér
fordításai előtt megtörtént. A táj változásai című finnországi modern
költők antológiája például éppen azzal az Én című Södergran-verssel
indít (Fodor András fordításában)22, amellyel
Tőzsér Kalligram-beli válogatása is.
Egy újrafordítás vizsgálata: a tudós-image lerombolása Az újrafordításnak egy konkrét példájaként
vizsgáljuk meg Bión "Heszpere, tász eratász..." kezdetű versének Rácz Olivér-féle
magyarítását (Heszperosz, szép teli csillaga...) és vessük össze öt korábbi
változattal (Vértessy Dezső 1940, Trencsényi-Waldapfel Imre 1942, Szabó
Lőrinc 1958, Franyó Zoltán 1958, Kerényi Grácia 1961).23
Heszpere, tász eratász khrüszeón
faosz Afrogeneiász
Hesperos, Aphrogeneia arany lámpája
az égen!
Hesperos, Aphroditének arany fáklyája,
te drága
Csillagom, Esthajnal, aranyos tüze
a Szerelemnek
Hesperos, Aphrogeneia aranytűzű fénye
az égen
Heszperoszom, szép Aphrogeneia arany
ragyogása
Rácz Olivérnél a két információ elválasztódik
egymástól, hiszen a Heszperosz megszólítás az első sor elejére, az "Aphrodité
üde csillaga" az utolsó sorba kerül. A Bión-szöveg anaforáját, a Heszperosz-szó
ismétlődését a vers első két sora élén Rácz Olivér fordításán kívül mindegyik
idézett magyarítás fontosnak tartotta érzékeltetni (az anafora csak Franyónál
marad el, de az ismétlődés ott is megvan), Kerényinél a szó birtokos személyragos
változata ismétlődik ("Hesperoszom...") Szabó Lőrincnél az erőteljes domesztikáció
megnyilvánulásaként a "Csillagom" szó. Az anafora helyett Rácz Olivér két
posztnyugatos hangzású jelzőt iktatott be: "rőt ragyogású, fényt kacagó".
Biónnál az éjszaka jelzője a "sötétkék" - küanea (Szabó Lőrinc:
"ékszer a kék éjben", Trencsényi-Waldapfel: "éjszaka kékjében ragyogó",
Kerényi Grácia: "éke a mély-lila égnek"), Rácz ezt is közhelyesebbre cseréli:
"tüzes ékkő". A tüzes szó ez esetben talán az első sorbeli fáosz
(fény, tűz, fáklya) megfelelője, a küaneász ... nüktosz párja
pedig talán az első sorba iktatott, nem kevésbé közhelyes "esteli égnek".
Leplezzük le az álfordítást? Az elemző által feltételezett és az
antológia paratextusaiban is jelzett pretextusnak a fordítástól való ilyetén
elszakadása, a kapcsolat esetlegességnek kimutatása persze nemcsak a fordítói
önreprezentációra van hatással. Egy olyan elméleti problémáról van szó,
mely a fordításelemzések mikéntjét alapjaiban befolyásolja. Ha a fordítás
és eredeti vers között olyan viszonyt feltételezünk, mint a rózsa és a
rózsáról írt vers között,24 akkor a fordítás
fogalmát olyan esetekre is kitágítjuk, amelyekben nemegyszer szó sincs
ez "eredetivel" való közvetlen kapcsolatról. Az elemző így nemcsak akkor
vét hibát, ha az eredeti vers jegyeit próbálja meg számon kérni a fordításon,
hanem akkor is, ha a feltételezett pretextusnak egy egyéni interpretációját
látja bele az "álfordításba". Természetesen nem arról van szó, hogy az
elemző biográfiai tények után nyomozzon, hogy teljes biztonsággal tehessen
ilyen kategorikus kijelentéseket, mint pl.: "Rácz Olivér nem tudott görögül,
következésképpen Bión görög versét sem olvashatta, fordítása tehát álfordítás,
az antológia előszavának erre vonatkozó része pedig tudatos megtévesztés".
Ám ha bármely tetszőleges szöveg elemezhető fordításként, akkor a fordítói
és az elemző gyakorlat teljesen eltávolodik egymástól.
Függelék Jegyzetek 1 Elhangzott az V. Somorjai
disputa c. irodalmi szimpóziumon, a Fordítás és interpretációelméletek
(a szlovákiai magyar irodalom kontextusában) szekcióban.
|