Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2005. 7. sz.
 
POLGÁR ANIKÓ
 
 

Gondolatok a fordítói önreprezentáció  és az álfordítás kapcsán1

A fordításteória egyik alapkérdése, hogy milyen mértékben vegyük figyelembe a mű szándékát (intentio operis), a szerző szándékát (intentio auctoris) és az olvasó érdekeit (intentio lectoris).2 Az intentio auctoris különösen előtérbe kerül a szerzői előszavakkal, vallomásokkal ellátott fordításantológiák esetében. A magyar irodalomtörténetben elsősorban a Nyugat korszakához köthető, a világirodalmat a hódítóként fellépő költő zsákmányaként felmutató költészeti antológiák fő jellegzetessége egyrészt az általában a címben is kiemelt és a fordítói elő- vagy utószón is végigvonuló metaforika, másrészt egy sok nyelvet, irodalomtörténeti korszakot és világirodalmi szerzőt magába foglaló tabló felmutatásának igénye. A Nyugat közös elméleti bázisából kiinduló és fordításszemléleti kódként is funkcionáló címek egyben a fordításfelfogások különbségeire is rámutatnak. A szövegekre vonatkozó Pávatollak-metafora (Babits Mihály, 1920) esetében a díszítő, egyben kiegészítő funkció emelődik ki és a fordított költeményeknek az eredeti Babits-versekhez viszonyított marginalitása. A Nyitott ajtó (Illyés Gyula, 1963) a kötetkompozíció metaforája, a fordítás kitárulkozó és befogadó jellegének kettős képe. Mindkét cím egy-egy közhely újrafeltöltése (idegen tollakkal ékeskedik, nyitott ajtókra talál): az idegen tollakkal ékeskedés a pretextus zsákmányként kezelésének egyik artikulációja, a célkultúra gazdagításával függ össze, s egyfajta szelektív fordítói gesztust is feltételez, ahogy azt már a klasszicista fordítók is megfogalmazták: "A harmadik hiba, melybe esnek sok fordítók, az, hogy az eredeti írót, vagy jó, vagy rossz, végtől végig lefordítják [...] Nem azért kell lefordítani az idegen írókat, hogy lássuk azoknak hibáikat, hanem hogy meggazdagítsuk a mi literatúránkat azzal, amit ők legfelségesebben találtak." (Pétzeli József D'Alambert nyomán kidolgozott elmélete, 1789).3 A zsákmánymetafora a célszöveg és a fordító fölényét hangsúlyozza (Babits egyik fordításáról azt mondja, hogy olyan, mint egy bájos ékszer, melyet az ősmagyar zsákmányoló "kalandjainak hajnalán harácsolt a kincses Nyugatról"4), a Nyitott ajtó, akárcsak az Örök barátaink (Szabó Lőrinc, 1958) a befogadás nyitottságát, egyben szubjektív voltát is kiemeli. Egy újabb fordításközhely, a kevésbé ismert területek felfedezése5 a Hét tenger énekében nyer költői artikulációt: "...a fordítás olyan szabadkikötőt nyitott meg előttünk, ahonnan valóban magyar hajókkal járhatjuk a tengereket."6 A fordításantológia olvasója a Nyitott ajtón kilát, esetleg ki is lép a világba, így lesz a versfordítások olvasása tengerjárás, föld körüli utazás.7
 

Fordítás és diktatúra

A zsákmányolás módszere az 1945 utáni Magyarországon módosult változatban, "a nagyipari fordítás züllesztő hatása" (Orbán Ottó) alatt él tovább. Orbán Ottó ennek szellemében fejleszti tovább a babitsi zsákmányolásmetaforát: "a fordítóüzem eközben [...] bőségesen ellátott megrendeléssel; egy rabszolgát a szökés meg-megújuló reményével [...] Én pedig [...] álmomban kalandoztam, mint hírhedt elődeim a könnyű fegyverzetű, gyorsan mozgó, lóhátról nyilazó, de minden útjukba kerülő apátságot egy banki könyvvizsgáló és egy költöztető vállalat együttes alaposságával kirámoló (tehát már akkor is Európába tartó), hajdani magyarok, hogy aztán udvarházamba érve fölébredjek, és szörnyű összevisszaságban hajigáljam egymás hegyibe a rablott holmit, eposztöredékre szatírát, tetejükbe meg gyászódát és szerelmi elégiákat, valamint egyéb bazárárut."8 Ami tehát elveszett, az a szelekció szubjektivitása, a tabló kibővült ugyan, de esetlegesebb lett: a nyersfordításokból (is) dolgozó költőknek már meg sem kellett erőltetniük magukat, hogy minél több "skalpot", azaz különböző nyelveken író, különböző korszakokban alkotó meghódított világirodalmi szerzőt felmutassanak. Az Orbán-idézet a fordítás rendszerellenes funkcióját is kiemeli (a fordító = rabszolga, a fordítás = a szökés reménye); ezt teszi a filológusok "diktatúrájával" nagyhatású vitairatában9 is szembeszálló Vas István is 1952-ben írt, s fordításkötete élére iktatott versében: "Míg Nero rémuralmát fordítottam, / Előttem működött a mostani A láthatatlan falon át hiába néztem Nyugat felé" - írja, majd a fordított szerzőket megszólítva: "Köszönöm azt, amit rajtatok hatottam [...] a tengeri szelet, a szabad levegőt. / Köszönöm, hogy a börtönből kilátok / S üzenetemet rátok bízhatom, / Ti bíztató, ti nyájas óriások, / S közös hazánk, világirodalom!"10 A fordítás diktatúrabeli funkcióját kutatva tanulságos párhuzamot kínálnak az 1930-as és 40-es évek, hiszen Radnóti Miklós, Trencsényi-Waldapfel Imre, Rónai Pál köteteiben, illetve a korabeli, antik-humanista talajon sarjadt folyóiratokban (Sziget, Apollo) a görög-latin költészet fordításának volt hasonló, szellemi felszabadító hatása. Most azonban - a szimpózium megadott témájával összhangban - egy másik szálon indulunk el, a rendszerváltás előtti szlovákiai magyar irodalom két versfordítás-antológiáját, Rácz Olivér és Cselényi László kötetét illesztve a vázolt kontextusba.11 A szocialista "fordítógyár" központja szlovákiai magyar viszonylatban kétségkívül a Madách Kiadó műfordítás-szekciója volt, a "termelés" pedig elsősorban a szlovák és cseh, esetenként a lengyel, orosz költők műveire irányult. A nyugatos hódító imidzshez csatlakozni óhajtó költő számára azonban ez a szláv horizont túl szűknek bizonyult, s az említett két antológia túl is lép ezen. Ha azonban megnézzük a kötetek paratextusait, kiderül, hogy a szlovákiai magyar berkekben a világköltészet fordítása nem a rendszerellenességet, a diktatúra alóli szellemi felszabadulást jelenti, hanem - kódolt vagy nyílt formában - éppen a rendszer kiszolgálását. Ezt jelezheti már a Rácz Olivér-kötet címadó metaforája, a Csillagsugárzás is, bár ez nem kell, hogy feltétlenül első hallásra a vörös csillagot asszociálja, ám a költészetet a világtörténelmi folyamatok adalékaként tálaló kötetkompozíció, az egyes történelmi korszakok szerint összeállított, az irodalom fejlődéselvűségét sugalló ciklusok és a versek közé mottóként beiktatott történelmi dokumentumok részletei (köztük egy idézet a Kommunista Kiáltványból) az antológia célját egyértelműsítik. A pitypang mítosza esetében az intentio operis nem ilyen magától értetődő, s az előszóban nyújtott kötetkompozíció-értelmezés nem is magától a szerzőtől, hanem a szerkesztőtől, Tőzsér Árpádtól származik. Tőzsér szerint az öt ciklusra tagolódó kötet első, mítoszokat feldolgozó ciklusa a "tézis", a modern francia költők verseit tartalmazó második az "antitézis", s (idézem Tőzsért): "a szocialista Csehszlovákia és Lengyelország költőit bemutató harmadik, negyedik és ötödik ciklus a szintézis".12 Tőzsér szerint a mitikus teremtést és a modern kételkedést a szocialista költészet révén váltja fel "a teremtő kételkedés".
 

A fordító önreprezentációja: a doctusság látszata

A fordítói önreprezentáció szempontjából elsősorban a szerzői elő- és utószavakat érdemes megvizsgálnunk. Rácz Olivér esetében, aki az említett szláv nyelvek (cseh, szlovák, lengyel, orosz) mellett szinte az összes jelentős európai nyelvből (angol, francia, német, görög, latin, olasz, spanyol, román) és ázsiai nyelvekből is fordít (kínai, japán, perzsa), nem mellékes a fordítónak az ezekhez a nyelvekhez fűződő viszonya. Rácz Olivér az előszóban a szóban forgó tizenöt nyelv közül csak a három keletiről ismeri el, hogy nem eredeti nyelvű szövegekkel, hanem nyersfordításokkal, illetve más nyelvű fordításokkal dolgozott. Ezzel máris saját doctusságát emeli ki, hiszen azt sugallja, hogy a maradék tizenkét nyelv esetében nem volt szüksége nyersfordításra. A latinnal és a göröggel kapcsolatban pedig, melyek az irodalmi képzettség klasszikus letéteményesei, nem mulasztja el egy a klasszikus stúdiumokra utaló hitelesítő megjegyzés beiktatását ("latin tankönyveim, görög szótáraim segítségével..."13). Hasonló önreprezentációs gesztust találunk pl. Faludy György Test és lélek című antológiája14 előszavában: "Angolból, franciából és németből közvetlenül fordítottam, így görögből és latinból is, szótár és modern kommentárok használatával." Ennek hangsúlyozására már csak azért is szüksége van, mert a filológusok már 1938-ban rámutattak arra, hogy hírhedt Villon-átköltései nem az eredeti francia szövegek, hanem Brecht német fordításai alapján készültek,15 s feltehetően a későbbi Görög Antológia-beli fordítások esetében is inkább kell bizonyos angol pretexusokkal számolnunk, mintsem a görög eredeti közvetlen hatásával. Az efféle önreprezentációs gesztusok dilemma elé állítják a fordításelemzőt: milyen mértékben kell figyelembe vennie a paratextusokat, biográfiai jellegű előszavakat, illetve etikus-e a szövegek közti esetleges közvetett viszony közvetlenként való felmutatása? Az intentio auctorisban vakon hívő értelmező könnyen eshet olyan hibába, mint Faludy monográfusa, Pomogáts Béla, aki a Test és lélek kötettel kapcsolatban a fordító előszavát szó szerint értve azt írja, hogy Faludy "ragaszkodik a szöveg hitelességéhez",16 ami a fordításokat olvasva nyilvánvaló túlzás. Másrészt az antik műfordítás-történet kutatója is könnyen a túlinterpretáció hibájába eshet, ha az antik pretextusok felől próbálja olvasni a Rácz Olivér-kötetbe iktatott görög-latin szerzők magyarításait. Az első, ami ilyen szempontból feltűnik, hogy a kötet egyetlen olyan antik szöveg fordítását sem tartalmazza, amely itt jelenne meg először magyarul. Az újrafordítás természetesen mindig új interpretációt jelent, s még a hagyományos fordításszemléletek és a Nyugat fordításeszménye felől olvasva is meglepőnek tűnhet Illyés Gyula véleménye, aki "orgazdaságot", vagyis más fordítóktól lopott ötletek sajátunkként árusítását látja bele az újrafordításba: "Egyszer más lefordított verset ismét lefordítani olyan erőpróba, mely ha nem indokolja magát, valamiféle orgazdaság gyanúját kelti. Van, amikor mégis elkerülhetetlen".17 Az "elkerülhetetlenség" képlékeny és tudományosan megragadhatatlan fogalom, s az újrafordítások vizsgálatakor azokba az etikai dimenziókba kerülünk, melyek alapkategóriái olyan a fordításokkal kapcsolatban is gyakran emlegetett erkölcsi értékek, mint a "tisztesség, a felelősség, a hűség, a merészség és az alázat".18 A fordítás erkölcsi dimenzióinak hangsúlyozása fakadhat egyrészt a fordítástörténetnek egy tökéletességig ívelő fejlődésrendszerként való felfogásából, melyre a rekonstrukció "mi-ők" struktúrája épül: ebben a "mi" képviseli az újat, a pontosat, a hűségeset és az igényeset, szemben az "ők" régiségével, lazaságával, hűtlenségével és felületességével.19 Másrészt a fordító feladatát erkölcsi munkaként értelmezi Susan Sontag is, ám az ő értelmezése éppen a tökéletes fordítás lehetetlenségének tudatából eredeztethető. Sontag szerint ugyanis "a fordító feladatának erkölcsi megértése abból a felismerésből fakadt, hogy a fordítás alapjában véve lehetetlen feladat, legalábbis ha úgy értelmezzük, hogy a fordító legyen képes egy fordító valamely nyelven megírt szövegét érintetlenül, veszteség nélkül átültetni egy másik nyelvre".20 Az újrafordítónak persze nem kell feltétlenül tudnia a korábbi magyarításokról, ám az erre vonatkozó szerzői vallomásokat megint csak fenntartásokkal kell fogadnunk, hiszen lehet, hogy csupán a szerzői önreprezentáció hatékony eszközeivel állunk szemben. Pl. Tőzsér Árpád írja Södergran-fordításai előszavában: "Nem tudok magyar fordításáról sem (tudok viszont angol, francia, cseh, szlovák nyelvű kiadásáról), az itt következő Södergran-fordítások tehát egy ismeretlen, de remélem, »honosító« magyarításaim ellenére sem érdektelen költő vonásait villantják a magyar olvasó elé."21 A szerzői önvallomások szavahihetőségét megkérdőjelezve megjegyzem: az esetleges elemző számára egyértelmű, hogy a honosítás már évekkel Tőzsér fordításai előtt megtörtént. A táj változásai című finnországi modern költők antológiája például éppen azzal az Én című Södergran-verssel indít (Fodor András fordításában)22, amellyel Tőzsér Kalligram-beli válogatása is.
 

Egy újrafordítás vizsgálata: a tudós-image lerombolása 

Az újrafordításnak egy konkrét példájaként vizsgáljuk meg Bión "Heszpere, tász eratász..." kezdetű versének Rácz Olivér-féle magyarítását (Heszperosz, szép teli csillaga...) és vessük össze öt korábbi változattal (Vértessy Dezső 1940, Trencsényi-Waldapfel Imre 1942, Szabó Lőrinc 1958, Franyó Zoltán 1958, Kerényi Grácia 1961).23
     Bión verse nyolc hexametersorból áll - Rácz Olivér ezt öt verslábból álló daktilikus sorokkal, ill. ezek imitációjával képezte le, az utolsó sorban viszont, indokolatlanul, visszatér a hexameterformához, s ezzel a következetlenséggel azt a gyanút kelti, hogy formaválasztása nem tudatos költői szabadság, ahogy Szabó Lőrinc metrikai lazaságai, hanem a ritmikai érzék bizonytalanságából fakadó esetlegesség. Ez a megfigyelésünk egy újabb lépés, mely az antológiabevezetőben felépített poeta doctus-image lerombolásához vezet.
     A fordítás a Bión-vers egy-egy elemét áttranszformálja. Heszperosznak, az Esthajnalcsillagnak a szerelemistennőhöz való kötődése Biónnál az első sorban, nyomban a megszólítás után kiemelődik:

Heszpere, tász eratász khrüszeón faosz Afrogeneiász
(Heszperosz, arany fénye a bájos Afroditének)

Hesperos, Aphrogeneia arany lámpája az égen!
                                                        (Vértessy)

Hesperos, Aphroditének arany fáklyája, te drága
                                           (Trencsényi-Waldapfel)

Csillagom, Esthajnal, aranyos tüze a Szerelemnek
                                                         (Szabó Lőrinc)

Hesperos, Aphrogeneia aranytűzű fénye az égen
                                                              (Franyó)

Heszperoszom, szép Aphrogeneia arany ragyogása
                                                             (Kerényi Gr.)

Rácz Olivérnél a két információ elválasztódik egymástól, hiszen a Heszperosz megszólítás az első sor elejére, az "Aphrodité üde csillaga" az utolsó sorba kerül. A Bión-szöveg anaforáját, a Heszperosz-szó ismétlődését a vers első két sora élén Rácz Olivér fordításán kívül mindegyik idézett magyarítás fontosnak tartotta érzékeltetni (az anafora csak Franyónál marad el, de az ismétlődés ott is megvan), Kerényinél a szó birtokos személyragos változata ismétlődik ("Hesperoszom...") Szabó Lőrincnél az erőteljes domesztikáció megnyilvánulásaként a "Csillagom" szó. Az anafora helyett Rácz Olivér két posztnyugatos hangzású jelzőt iktatott be: "rőt ragyogású, fényt kacagó". Biónnál az éjszaka jelzője a "sötétkék" - küanea (Szabó Lőrinc: "ékszer a kék éjben", Trencsényi-Waldapfel: "éjszaka kékjében ragyogó", Kerényi Grácia: "éke a mély-lila égnek"), Rácz ezt is közhelyesebbre cseréli: "tüzes ékkő". A tüzes szó ez esetben talán az első sorbeli fáosz (fény, tűz, fáklya) megfelelője, a küaneász ... nüktosz párja pedig talán az első sorba iktatott, nem kevésbé közhelyes "esteli égnek".
     A Bión-verset elemenként a Rácz-fordításra rávetíteni próbáló elemző már az első soroknál elbizonytalanodik - hiszen milyen jogon kéri számon egy Bión-vers kései parafrázisán a görög pretextus jegyeit, ha ezzel a pretextussal a fordító a jelek szerint közvetlen kapcsolatba se került? Ezzel ugyan a doctusi önreprezentáción újabb csorba esik, az elemzőt viszont nem érheti a túlinterpretálás vádja. Etikai aggályainkat félretéve feltételezzük, hogy a Rácz-fordítás ugyan a magyar Bión-recepció szerves részét képezi, ám közvetlen intertextuális viszony csupán a vers korábbi magyar fordításaihoz köti, vagyis miközben a szöveg a magyar fordításhagyományt írja felül, a görög szöveghez való bármilyen kötődése esetleges és véletlenszerű. Erre jó példa a harmadik sor: "csillagok rétjein pásztora égi csikóknak", melyet csak egy köztes, Trencsényi-Waldapfel-féle költői olvasat beiktatása révén tudunk a "megfelelő" Bión-sorhoz kötni: "tosszon afauroterosz ménász, hoszon exokhosz asztrón" (fényed annyival gyengébb a hold fényénél, amennyivel kiválik a többi csillag közül), vagyis: "Fénylőbb nálad a hold, de a csillag mind halaványabb" (Vértessy), "úgy ragyogod túl /  fénylő társaidat, mint téged a hold" (Szabó Lőrinc), "téged a hold halványit el és te a csillagok ezrét" (Franyó). Trencsényi-Waldapfel ezt az összehasonlítást a nyájmetafora beiktatásával erősítette fel: "holdnál halványabb, de a csillagnyájban az első". Feltehetően ez utóbbi megoldás hatására lett Rácznál a bióni Heszperosz az égi csikók pásztora, elveszítve kötődését a görög pretextushoz. A Bión-vers narrátora egy pásztorhoz megy lakomára: poti poimena kómon, "mert lakomára, a pásztorhoz megyek" (Trencsényi-Waldapfel), "mennék egy pásztorhoz vigadásra!" (Vértessy), "vár a találka a pásztorral" (Kerényi Grácia). Rácz Olivérnél a vers bukolikus jellege elhalványul, a pásztor csak az idézett esthajnalcsillagra vonatkozó metaforában szerepel, az ő versének narrátora nem lakomára, hanem a szeretőjéhez megy, aki egy közhelyes jelzővel "szép", és "epekedve vigyázza" a jöttét. A záró formula Biónnál egy gnómaszerű kijelentés: kalon de t'erasszamenó szünereaszthai, "s szeretőt szerelemre segíteni illő" (Vértessy), "és illik pártolnod igaz szeretőket!" (Szabó Lőrinc), "szerelemre segíteni szép a szerelmest" (Kerényi Grácia), "s az szép, ha segíted a hű szeretőket" (Trencsényi-Waldapfel). Rácz Olivér ez esetben Trencsényi Waldapfel záróformuláját visszhangozza, csak éppen a gnómajelleget hagyja el: "óvjad a hű szeretőket". A "hű" jelző Trencsényinél is betoldás, érzelmes romantikát lehel a versbe. A Bión-vers szerelmi szála rejtett, bár Aphrogeneia említése az első sortól megalapozza ezt a kódot, a feloldás csak az utolsó sorban következik be: all' eraó (de szeretek). Rácznál ennek a feszültségnek nyoma sincs, a vers stilisztikailag indiferens szóválasztása, közhelyes költői megoldásai révén nem tud termékeny párbeszédbe kerülni a korábbi magyarításokkal.
 

Leplezzük le az álfordítást?

Az elemző által feltételezett és az antológia paratextusaiban is jelzett pretextusnak a fordítástól való ilyetén elszakadása, a kapcsolat esetlegességnek kimutatása persze nemcsak a fordítói önreprezentációra van hatással. Egy olyan elméleti problémáról van szó, mely a fordításelemzések mikéntjét alapjaiban befolyásolja. Ha a fordítás és eredeti vers között olyan viszonyt feltételezünk, mint a rózsa és a rózsáról írt vers között,24 akkor a fordítás fogalmát olyan esetekre is kitágítjuk, amelyekben nemegyszer szó sincs ez "eredetivel" való közvetlen kapcsolatról. Az elemző így nemcsak akkor vét hibát, ha az eredeti vers jegyeit próbálja meg számon kérni a fordításon, hanem akkor is, ha a feltételezett pretextusnak egy egyéni interpretációját látja bele az "álfordításba". Természetesen nem arról van szó, hogy az elemző biográfiai tények után nyomozzon, hogy teljes biztonsággal tehessen ilyen kategorikus kijelentéseket, mint pl.: "Rácz Olivér nem tudott görögül, következésképpen Bión görög versét sem olvashatta, fordítása tehát álfordítás, az antológia előszavának erre vonatkozó része pedig tudatos megtévesztés". Ám ha bármely tetszőleges szöveg elemezhető fordításként, akkor a fordítói és az elemző gyakorlat teljesen eltávolodik egymástól.
     Kétségtelenül van persze a fiktív elemzésnek, akárcsak a fiktív fordításnak egyfajta játékjellege. Ezzel magyarázható, hogy Kovács András Ferenc műfordítás-paródiaként értelmezett Calvus-verseit az elemző a költőéhez hasonló gesztussal helyezheti a műfordítás-történeti folyamatba25, ahelyett, hogy egy biográf-jellegű információból kiindulva (a fentihez hasonlóan) egy feltehetően igaz, ám esztétikai szempontból igazolhatatlan kijelentéssel dobja sutba, valahogy így kezdve a Calvus Ibükosz-fordítására vonatkozó eszmefuttatását: "Kovács András Ferenc nem tud görögül, tehát...". A toleráns elemző a nyomozó leleplező szerepe helyett általában inkább a cinkostársét vállalja magára - ha nem sértő ilyen általánosítva használnunk ezt az álfordítás "erkölcstelenségét" sugalló metaforát a fordítás "erkölcsösségével" szemben. A játék akkor válik zavaróvá, ha az elemző valóban erkölcsi kötelességének érzi az "orgazdaság" leleplezését, s ha a fordításnak álcázott költemény az interpretáció leleménye által sem képes telítődni.
 

Függelék
Bión
Heszpere, tász eratász khrüszeón faosz Afrogeneiász,
Heszpere, küaneász hieron file nüktosz agalma,
tosszon afauroterosz ménász, hoszon exokhosz asztrón,
khaire filosz, kai moi poti poimena kómon agonti
anti szelánaiász tü didú faosz, óneka téna
számeron arkhomena takhion düein. úk epi fóran
erkhomai, úd' hina nüktosz hoidoiporeonta lokhászó:
all' eraó: kalon de t'erasszamenó szüneraszthai.

Heszperosz, szép teli csillaga esteli égnek,
rőt ragyogású, fényt kacagó, tüzes ékkő,
csillagok rétjein pásztora égi csikóknak,
légy ma velem, s utamon te vezessed a léptem.
Lásd, sietek, s ma a hold se vezérli a vándort.
Nem megyek én lopakodva orozni a másét:
szép szeretőm epekedve vigyázza a jöttöm:
Aphrodité üde csillaga, óvjad a hű szeretőket.
                                                  (Rácz Olivér ford. 1978)

Hesperos, Aphrogeneia arany lámpája az égen!
Hesperos, éjbe sötét bakacsin mennyboltnak a gyöngye!
Fénylőbb nálad a hold, de a csillag mind halaványabb.
Üdvözlégy! mennék egy pásztorhoz vigadásra!
Hold ragyogása helyett te világíts nékem; a hold ma
Jókor feljött, ám szaporán eltűnik; orozni
Nem megyek én; rálesni az éji utasra se vágyom.
Hajt aszivem, sszeretőt szerelemre segíteni illő.
                                               (Vértessy Dezső ford. 1940)

Hesperos, Aphroditének arany fáklyája, te drága,
Hesperos, éjszaka kékjében ragyogó nemes ékszer,
holdnál halványabb, de a csillagnyájban az első,
üdvözlégy, kedves, te világíts most az utamra,
mert lakomára, a pásztorhoz megyek, és ma korábban
ment le a hold a szokottnál, újhold is ma van éppen,
és nem lopni megyek, sem a vándorokat kirabolni,
csak szeretek s az szép, ha segíted a hű szeretőket.
                           (Trencsényi-Waldapfel Imre ford. 1942)

Csillagom, Esthajnal, aranyos tüze a Szerelemnek,
Csillagom, ékszer a kék éjben, te, ki úgy ragyogod túl
fénylő társaidat, mint téged a hold, gyönyörű szép
Csillagom, üdvözlégy! s mikor engem drága találka
hív, a ma túlgyorsan lebukó hold fénye helyett add,
add az utamra arany lámpád! Nem azért megyek én, hogy
lopjak, az éjszaka vándorait se fogom kirabolni:
szeretek! és illik pártolnod igaz szeretőket!
                                                   (Szabó Lőrinc ford. 1958)

Hesperos, Aphrogeneia aranytűzű fénye az égen,
Nyájas Hesperos, ékkő fent a nagy éji sötétben,
Téged a hold halványit el és te a csillagok ezrét.
Üdvözlégy szeretett fény! Most, hogy a pásztori torhoz
Ballagok el, - te világíts, mert az alig kiujult hold
Óh be korán tünik el ma az égről. Nem megyek úgy, mint
Tolvaj, sem pedig úgy, hogy az éji utast kiraboljam, -
Csak szerető vagyok és oly szép ma szeretni szerelmest.
                                                   (Franyó Zoltán ford. 1958)

Heszperoszom, szép Aphrogeneia arany ragyogása,
Heszperoszom, gyönyörű, szent éke a mély-lila égnek,
hold mellett halovány, csupa-fény esthajnali csillag,
drága , köszöntlek, s kérlek, hints az utamra világot!
Vár a találka a pásztorral, de ma jön fel az újhold,
s gyorsan az éji sötétbe merül. Nem lopni igyekszem,
sem zaklatni az erdei úton a kései vándort:
csak szeretek, s szerelemre segíteni szép a szerelmest.
                                            (Kerényi Grácia ford. 1961)

Jegyzetek

1 Elhangzott az V. Somorjai disputa c. irodalmi szimpóziumon, a Fordítás és interpretációelméletek (a szlovákiai magyar irodalom kontextusában) szekcióban.
2 Vö. Umbero Eco, Interpretáció és történelem, Helikon 2001/4, 491.
3 A magyar kritika évszázadai. Rendszerek. A kezdetektől a romantikáig, összeáll. Tarnai Andor és Csetri Lajos, Bp., Szépirodalmi, 1981, 307-308.
4 Babits Mihály, Nappali álom - Tennyson -, Nyugat 1924, 87-91.
5 Vö. Illyés Gyula, Nyitott ajtó, Bp., Európa, 1963, 8.
6 Vas István, Hét tenger éneke, Bp., Szépirodalmi, 1982, 14.
7 Vö. Orbán Ottó, Hatvan év alatt a Föld körül, Magvető, 1998.
8 Obán, 424.
9 Vas István, Horatius olvasásakor = uő, Az ismeretlen isten. Tanulmányok 1934-1973, Bp., Szépirodalmi, 1974, 600-631.
10 A fordító köszönete = Vas, Hét tenger..., 5-7.
11 Rácz Olivér, Csillagsugárzás. Műfordítások a világ népeinek költészetéből, Pozsony, Madách, 1978 és Cselényi László, A pitypang mítosza. Válogatott műfordítások és átköltések, Pozsony, Madách, 1986.
12 Tőzsér Árpád, Előszó = Cselényi, 7-8.
13 Rácz, 9.
14 Bp., Magyar Világ, 1988.
15 Vö. Devecseri Gábor, Villon "átköltése", Nyugat 1937. II. 368-369.
16 Pomogáts Béla, Faludy György, Bp., Glória Kiadó, 2000, 224.
17 Illyés, 9.
18 Susan Sontag, A világ mint India - A fordítás mint útlevél az irodalom közösségén belül, ford. Lukács Laura, Nagyvilág 2004/4, 343-357., az idézet helye: 344.
19 Vö. Falus Róbert, Devecseri új Catullusa, Nagyvilág 1967/8, 1246-1249. Itt Falus Devecseri Gábort "legetikusabb mai műfordítónk"-nak nevezi.
20 Sontag 344.
21 Kalligram, 2000/11, 72-73.
22 Bp., Magvető, 1980, 15. A világirodalmi lexikon szócikke szerint Edith Södergran "honosítása" 1943-ban kezdődött (Svéd antológia, ford. Balogh B.). Később számos antológiában jelentek meg a költőnő műveinek magyarításai, többek között 5 vers az 1967-es Skandináv költők antológiájában, ill. 30 vers a Tanács boldogoknak c. finnországi svéd költők antológiájában (1990).
23 A görög bukolikusok (Theokritos, Moschos, Bion) költeményei, ford. Vértesy Dezső, 2. kötet, Bp., MTA, 1940, 134.; Görög költők, ford. Trencsényi-Waldapfel Imre, Bp., Officina, 1942, 55.; Szabó Lőrinc, Örök barátaink, 1. kötet, Bp., Szépirodalmi, 1958, 330-331.; Évezredek húrjain. Franyó Zoltán műfordításai, I. kötet, Marosvásárhely, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, 1958, 109.; Pásztori Múzsa, ford. Kerényi Grácia, Magyar Helikon, 1961, 114.
24 Vö. Andrew Jenkins, Polifunkcionalitás és költői műfordítás, Helikon 1986/1-2, 8 6-95.
25 Vö. POLGÁR Anikó, Catullus noster. Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben, Pozsony, Kalligram, 2003, 209-221.