Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2005. 7. sz.
 
 
BOHUMIL HRABAL*


A mintakollekció visszaküldve. Mathias
(Kolekce není. Matias)
 

Tavasz
(Jaro)

 

A harmadkorban eshetett így az eső.
A folyó a vizét mindig ugyanazon tempóban hömpölygeti,
s nem vágyik másra.
Álltam a kitartóan szakadó esőben, s nem tudtam,
bekopogjak vagy távozzam inkább.
A főbb levelek már csicseregtek a fákon,
lámpák passzírozták fényüket át a lombon,
a szoba félig nyitott ajtaja mögött
egy test vetkőzött, alváshoz vagy szeretkezéshez készült,
s az éjjeli lámpa a zománcozott ajtón
árnyakat oszlatott szét.
Az árny forrása vajon egyedül volt vagy ketten voltak?
Reszkettem, mert éjjel hideg a zápor,
s a lépések nesze elvesz az eső zajában.
De a szorongásban lakni a legjobb,
s félve, rettegve hallgatni fogaink vacogását,
az életünket tönkretenni is jó,
s reggel újra kezdeni mindent,
s az is jó, ha reggel örökre elbúcsúzunk,
s dícsérjük nyomorunkat ravasz Jóbként.
Én csak álltam a makacs esőben,
s nem tudtam, bekopogjak vagy távozzam inkább.
Folyt a hátamon a víz,
s egyszerre vágyat éreztem: El akarok menni,
el akarok menni valahová, ahol
kimondhatom végre: El akarok menni,
ki akarok törni lángoló agyamból,
hol egy heverőn csókjaim pihennek
s a tulaj sárga, ragacsos ujjai tévelyegnek,
vagy éppen szétnyílik két comb,
s kéjesen belehörögnek monológomba.
Ó, ha kiszúrhatnám az agyam szemét!,
de nem mehetek el, szeretnem kell
ezt a mocsárral elárasztott régi temetőt,
melyben angyalok gázolnak ide-oda,
profilig lerágott orrukat fordítva felénk.
Ó, te, esős éj, ne hagyj itt engem,
két szemem, érzékeim, az egész valóm
elmerül a banális szépségekben,
ó, esős éj, ne hagyj itt állnom
ásóval kezemben,
legyen bár aranyból ez az ásó.
Kiömlök megadón én is a zöld rétekre,
mezőkre, s a cinkék hangja
nem ragad ki szorongó szerelmemből.
Esős éj, ne hagyj itt állnom,
hadd térdeljek legalább bele a sárba,
s nézhessem a bezárt házat.
S reggel majd kétségbeesve
megkérdem a szeretett nőtől:
Szeret még? S ő felel: Szeret még?
Ha korábban ébredek nála,
tükröt tartok a szájához, s megkérdezem:
Pápa, alszol?
S eljön az idő, mikor a tükör
nem párásodik be többé.
Ó, éj, esőben ázó!
Ó, te, esős éj...!

 
 

Nyár
(Léto)

 

Tekintse meg a fogkeféinket.
Nem, az lehetetlen, lehetetlen.
Igen, egyenesen a Reichből hoztuk be, nylon.
Az ott? Kétszázhatvannyolc korona tucatja.
Nem, nem, nem, az lehetetlen.
Hisz azt mondta, nem tudja, mi van benne.
Túl drága? Az árak emelkednek,
de meglátja, tanár úr, milyen szépen fog
táncolni azon a parketten,
amit a mi termékeinkkel fényesítenek!
A mi parkettünkön különösen szépen fog táncolni.
Az a nő is azt panaszolta.
Kefeárúnk most nincsen.
Csak ruhakefénk és gyermek-hajkefénk van.
Nem, az nincs. De előjegyezzük.
Én soha nem hagynálak el. Soha.
Nincs, nincsen, kérem. Az sincs.
Gondolja meg, devizáért vásárolt anyag.
Persze, de akkor bérmentve nem küldhetem el.
Teleszórom a házadat virággal és átkaimmal.
Kétszázalékos engedménnyel.
Ó, hogyan lehet levelet diktálni éjjel, nyáron!
Hogy lehetséges az? Hogyan!
A jövő héten itt lesz a csomag.
Ezt a preparátumot a Hadik-cég gyártja.
Igen, az, amelyik felakasztotta magát.
Hogy miért? Akkor előbb azt mondja meg nekem,
miért őrült meg a járásbíró,
s miért mosolyog a halottkém munka közben,
magyarázza meg: a tükör aknájában emelkedő arc
miért veszíti el a kifejezését mielőtt megáll,
miért olyan a kérdőjel, akár egy hurok,
s miért merevedik felkiáltójellé a felakasztott test.
Hiszen, tanár úr, elég a nyakkendőnket szorosabbra
húzni, s az árnyaktól megkérdezni:
Mennyire élsz még, testvér?S mennyire éltél?

 
 

Ősz
(Podzim)

 

Reggelire volt egy kávém, egy szelet kenyerem, dzsem,
s egy könnyes, barna szempár.
Kérem szépen, az annyi mint tizenegy korona és tíz fillér.
Három városi hívás, az tíz ötven,
plusz tíz százalék a felszolgálás, összesen:
huszonkét korona hetven.
A szempárért nem kell fizetni.
Ebédre majoránnás ürühúst ettem,
s volt egy levesem, világos söröm, abroszom, cinkem,
magasra dúcolt két mell s szarv a fejemre.
Az kérem annyi mint harmincnégy korona
ötven fillér, a két mell bele van kalkulálva az árba.

Vacsorára két pörköltet fogyasztottam,
plusz öt szelet kenyeret, három barna sört, brandyt,
újságot meg egy vonagló női testet.
Akkor az kétszer hatvanöt, annyi mint százharminc korona.
A test nálunk ingyen vonaglik.
S hol lakott, uram?
A tizenegyes szobában. Volt benne:
menetrend, kefe, söprű, légyfogó, ruhacsipeszek,
szárítókötél, pamacsok, folyó víz,
központi fűtés és női kéz, levelet író.
Az éjjeli szállás ötvenöt korona.
Azaz összesen kétszázharminc koronát
s jegyeket kapok, úgymint: húsz deka húsra,
húsz gramm zsírra, négyszáz gramm kenyérre
és kétszáz gramm lisztre.
A szemek, a mellek s a hozzájuk tartozó testek
nálunk valóban ingyenesek, s kaphatók jegy nélkül is.
De ajálhatok az úrnak egy anatómiai intézetet is,
ahol csontvázakat adnak és vesznek,
s beajálhatom önt a kötszerészeknek, ortopédoknak,
akik műkezet, műmellet, műlábat készítenek az úrnak,
elvezethetem optikushoz is,
ahol hű szemet talál kilószámra.

Ó, távoli, gyönyörű ódáim visszhangja-fénye,
ó, szabad ódáim visszavert ragyogása,
nem vagyok én már több, mint játékszerek kísérő hangja,
nem vagyok kevesebb díszműárúnál,
dermedt árnyak hamuja vagyok,
saját romlásom előképe.

Micsoda, kérem?

Apropó, főúr, tudja ön, ki volt Schiller?

Hogyne, uram: a bydžovi étterem főpincére.
De ha valami extrát szeretne,
hamvasztassa el magát, s a hamvait
ezüst villával, késsel és kanállal fogom átválogatni.
Történjen már meg valami szabadon is a világunkban.
Szépen és szabadon, mint az ajándék,
mint a falomlás,
mint a szerelmek.

 
 

Tél
(Zima)

 

S szóltam én, a nő a férfihoz:
Téged gyűlöllek, öregem, a legkevésbé.
Nyáladban mélységes lukakat ízlel a nyelvem,
a szerelem baggerolta ki őket,
a szádban falat tapintok, bánat csöpög rá.
S folytattam: Kedvesem, szalámit vacsoráztál,
mert az én szám szélén is maradt belőle,
de azért csak csókolj meg újra, harapd a
húst a szemgödröm partján, a számat.
Harapd és dicsérd a csülkök, az inak,
az izmok, a hasé szimfóniáját.
Ismételgesd: Salamont sem
öltöztette föl teljesen a dicsősége,
szeretem hallgatni a magányomat betöltő,
a kegyelem bimbóját virággá bontó versed.
Ismételgesd a mondatot, hogy az égi madárhad,
s a mezei virágok sem szebbek, mint én.

Mondjad újra és gyújtsd meg a lábam között
az égő áldozatot, szítsd föl az ölem tüzét,
a Papin-fazekat.
S ha reggel haza mégy,
s női ruhákat látsz az ablakban lógni,
ne törődj vele, ne törődj vele.
Így ölelem át a házadat,
mely szomját az én édes emlékeimmel oltja.
Azt mondják, a korlát rúdjában
a nap elveszett tűit érzi a kezünk.

Ezt mondtam a kedvesemnek, s egészen a folyóig
ereszkedtem, oda, ahol a város kézen jár.
Csodálkoztam: hogyha köszönök,
mért hull a hajam.
Csodálkoztam, a felborult autók
mért járnak még égnek fordított hassal is,
s az elvetemült emberek miért üdvözlik egymást
karlengetve, mint aki vizet mer kalapjába.
Csodáltam, honnan veszi az erőt a fiúm
azokat a buta fésüket, játékokat, keféket kínálgatni,
s közben olyan rettentőmód álmodozni.
Nem csodálkoztam viszont, amikor reám kiáltott:
Te elvetemült nőszemély, mért terjesztesz
pánikot a folyóbeli város falai között,
denevérként a cseppkőbarlangban.
Nem csodálkoztam, amikor így szóltál hozzám:
Kérdezze meg majd reggel, elutaztam-e,
délután nézze meg, nincs-e postájában a gyászjelentésem,
este telefonáljon a rendőröknek,
nem vesztem-e el.

 

(Tőzsér Árpád fordítása)



* A főleg prózaíróként ismert Bohumil Hrabal (1914-1997) az 1937-es indulástól az ötvenes évek elejéig verseket ír, s addig több verskötete megjelenik. (A későbbi versei többnyire a korábbiak átdolgozásai.) Költőként a cseh kései szürrealisták "42-es" csoportjához és az ún. "totális realizmus" iskolájához tartozott. E most közölt versciklusa, mely egyszerre szürrealista és "totális realista" jegyeket mutat, az 1948-ban megjelent Stracena ulicka (Elveszett utcácska) c. kötetéből való.(T. Á.)