BÓDIS
ZOLTÁN
Gyermek, nyelv, költészet
1. Kérdésfelvetés "A költészet az emberiség anyanyelve"
- e mondat a felvilágosodás korszakában élő, ám a felvilágosodás racionális
eszméit el nem fogadó, azokkal folyton hadakozó német filozófus, Hamann
egyik írásának vezérgondolata. De a költészetet, a költői beszédmódot a
mitikus hagyomány - a Védáktól Orpheusig - az emberi nyelv egy lehetséges
ősi állapotának a letéteményeseként, a nyelv eredendőbb létformájának lenyomataként
értelmezi. Sőt: a költészet maga az istenek beszéde, s ezért eleve egy
magasabb rendű létállapothoz kapcsolódik. Fontos és közelebbről is megvizsgálandó
példája ennek a cigány hagyomány1, mely
az énekelt-költött szöveget tekinti az igaz beszédnek, annak, amely hitelesen
- a puszta elmondásnál hitelesebben - mutat be élethelyzeteket, történeteket.
Az "igaz beszéd", a csácsi vorba, ahogy a roma kifejezés
szól, alapvetően két sajátos elemből épül fel. A szöveg igazságtartalmát
biztosító elem rögzített egységekből áll, meghatározott képek, hasonlatok
szerepelhetnek benne, s általában - a témához is kapcsolódó - dallamkészletből
merít. Ehhez társulnak a szöveg aktualitását biztosító, a szöveget adott
élethelyzethez igazító személyes elemek, a helyszínek, nevek stb. Tehát
az "igaz beszéd", amelyet a nyelv alapvető létmódjának tekintenek a hétköznapival
szemben, egy a szöveg nagyobb részét kitevő formalizált beszédmódot követ.
Ez a formalizált, kötött megszólalási forma az, ami önmagán túlmutatva
olyan - pszichikai, esetleg spirituális - értelmezési sémákat kínál fel,
amelyek egyben az adott élethelyzetek megoldását is elősegítik. Fontos
tehát, hogy a nyelv a költészetben, annak formalizált, kötött volta miatt
olyan energiákat köt meg, amelyek képesek arra, hogy "felszabaduljanak",
s a hétköznapi nyelvhasználaton túli lehetőségeket nyissanak meg.
2. A tudatformáló nyelv Az anyanyelv felé vezető kérdést követve
érdemes elidőzni a nyelvészet, valamint a pszichológia, illetve az agykutatás
néhány érvényesnek tartott megállapításánál. A már-már közhelyszerűen ismételt,
s a posztmodern filozófiák által talán el is koptatott tézis, mely szerint
a nyelv - az anyanyelv - alapvetően meghatározza a gondolkodást, a látásmódot,
a világképet, Edward Sapir és Benjamin Lee Whorf nevéhez köthető. Szerintük
a valóság nem más, mint az, amit egy adott közösség a nyelvi szokások révén
konstruál, és csak az, hisz a nyelv által létrehozható valóság-konstrukciók
nem egy adott világ leírását jelentik, hanem a nyelv által felkínált sémák
mentén kiépülő képet. Ez jobbára öntudatlanul határozza meg azt, hogy "hogyan
észleljük a valóságot", s a gyermek a nyelvtanulás folyamatával azt tanulja
meg, mi az, amit a valóságból egyáltalán észlelhet, s az egymással beszélgető
emberek közösen szerkesztik saját világukat3.
3. A nyelv elsajátítása A kisgyermek nyelvi világát alapvetően
már a születés előtti, anyaméhen belüli hangzó tér élménye határozza meg.
Ez a hangzó tér ritmikai rendszereket (szívdobogás, légzés), ismétlődő
szekvenciákat foglal magába, s ez a születés után is érvényben marad. A
nyelv, a beszéd ebben a térben jelenik meg, elsősorban, mint újabb ritmikai
és hangzó hatás. A gyermeklélektan klasszikus hazai szerzőpárosa Mérei
Ferenc, V. Binét Ágnes10 könyvükben a beszédtanulást
még egy inger-válasz elven működő rendszer kiépüléseként írják le, amely
mögött nem nehéz felfedezni az emberi tudatot kondicionált tudati funkciók
összességeként felfogó pszichológiai szemléletmódot. Azaz az emberi lényeg
a külvilág ingereire adott válaszként értelmezhető, s célja az önfenntartás
biztosítása. Az újabb kutatások azonban az utánzásnak és a kondicionálásnak
is csak másodlagos szerepet tulajdonítanak, s részleges magyarázatul fogadják
el a beszédtanulás szempontjából.11 A Maslow
és Rogers elképzelései nyomán kibontakozott humanisztikus pszichológiai
irányzatok az emberi személyiséget elsősorban nem külső viszonylataiban
próbálják meg megérteni. Feltevésük szerint az ember önmegvalósításra törekszik,
az egészséges ember nem elégszik meg pusztán válaszokkal, hanem - az életcélja
által meghatározott - személlyé kell válnia. Elvitathatjuk-e ezt az alapvető
emberi törekvést a gyermekektől, azoktól, akik a valakivé válás kezdő lépéseit
teszik? Más irányú kutatások azt bizonyítják, hogy semmiképpen. A gyermek
nem pusztán egy kondicionált lény, amely a külvilág ingereire válaszol,
vagy utánozza azokat. Rhoda Kellog, s az ő nyomán Molnár V. József a gyermekrajzok
vizsgálata kapcsán jutott arra a felismerésre, hogy a gyermekek korai rajzai
nem az utánzáson, nem a külvilág ábrázolásán alapulnak - abban az esetben
e rajzok "gyerekesek", "ügyetlenek", "még fejletlenek" lennének -, hanem
egyfajta magasrendű, belső, "hozott" tudás jelenik meg bennük, amelynek
a népművészet és az archaikus-mitikus művészetek területén lelhetők fel
az analógiái.12 Bizonyos alapmotívumok,
formák univerzális használata pedig a jungi archetípusokkal állítható párhuzamba.
Márpedig, ha a gyermekrajzok e sajátosságokat mutatják, a gyermeki nyelv-
és beszédvilágot is újra lehet értelmezni: a gyermek jelentések előtti
ritmizált, hangzó, hangulat-központú nyelve nem egy fejletlen nyelvállapot,
hanem a nyelvnek egy olyan sajátos létmódja, amely a nyelvet másképp engedi
látni - nem az információátadás eszközeként, hanem az emberi tudatot megformáló
erőként. A beszédfejlődés-vizsgálatok kimutatták, hogy a gyermekek egyfajta
ős-fonémakészlettel rendelkeznek: " a gyerekek úgy jönnek világra, hogy
képesek minden nyelv fonémáihoz tartozó hangok megkülönböztetésére.
Az élet első évében az változik, hogy megtanulják, mely fonémák fontosak
az ő anyanyelvükben és elvesztik azt a képességüket, hogy [...] a saját nyelvük
megértéséhez és produkciójához szükségtelen megkülönböztetéseket tegyenek
a beszédhangok között."13 Azaz, ha a gondolatmenetünk
szempontjából értelmezzük e megállapítást: maga az anyanyelv lesz az, ami
megformálja, kialakítja a kisgyermek hangzó világát, s ehhez kapcsolódóan
akár a hangképző szervek végleges kialakításában is szerepet kaphat. A
hangzókészlet pedig befolyást gyakorol a lelki és tudatállapotokra. Pap
János vizsgálatai arra utalnak14, hogy
a beszédhangok nem pusztán fizikai hatást gyakorolnak - azaz hallhatóak
-, hanem pszichikai hatásuk is van: az m hang, amely a gyermeki
"őshangok" közé tartozik - s nagyon gyakran az első szótagok, szavak pld
"ma-ma-ma" létrehívói, a tudat lecsendesítését eredményezik, nyugtató,
lazító hatással vannak. Könnyen felfedezhetjük a mitikus-szakrális tudatvilág
kínálta párhuzamokat: az archaikus ráolvasásoktól, a mantrákon, imádságokon
át a tibeti éneklő edényekig a hangok egész emberi lényünket megragadó
erejéről számos példa tanúskodik.
4. Autokommunikáció és nyelvi mintázat Ha tovább haladunk a megkezdett úton,
a kommunikációs elméletek eredményeit is figyelembe kell vennünk. A kommunikáció-elmélet
értelmezése szerint a nyelv információk továbbítására szolgáló eszköz.
A folyamat rendszerszerű, s lényege, hogy a feladó (ÉN) számára ismert
üzeneteket juttat el a befogadóhoz (Ő), aki így részesül az adott információból.
Jurij Lotman ezt a leírást nem tartotta elégségesnek - főként az irodalmi
kommunikáció vonatkozásában. Véleménye szerint egy irodalmi alkotás nem
csak információtovábbító rendszerként működik, az ÉN-Ő típusú kommunikáció
mellett ugyanis folyamatosan zajlik egy ÉN-ÉN típusú is. Ebben az esetben
az információ minőségi változáson megy keresztül: a kommunikációs folyamat
funkcionálisan és strukturálisan átalakul, amely révén többletjelentés
kapcsolódik az üzenethez. E rendszerben "a nyelv szavai redukálódnak",
a "szavakból szójelek, a jelek indexei lesznek"15,
a ritmikusság veszi át a vezető szerepet, ritmikus ismétlődések végtelen
láncolata jön létre. Emellett szinte teljesen "hiányzik a szemantikai oldal,
vagy törekvés irányul erre". A befogadó szempontjából "a szemantika elsődleges
kódja" ugyan megmaradhat, de egy "kiegészítő szintagmatikai kód rakódik
rá".16 Azaz "nem új közlemény, hanem új
kódok jelentkeznek".17 A kommunikáció e
fajtájában, az autokommunikációban a "szöveg kódként funkcionál,
nem pedig üzenetként [...] nem új információt ad, hanem átalakítja a tudatunkban
már meglévő ismereteket".18 S itt Lotman
- ugyan zárójelben - de a gyermeklíra szempontjából igen fontos megállapítást
tesz: "A [...] költői szöveg egyszerre két csatornán közlekedik (kivéve
[...] a jelentés nélküli gyermekmondókákat...)".19
Azaz Lotman külön kiemeli a gyermekmondókákat, mint amelyek a kommunikáció
e speciális fajtájának is egy különleges esetét képezik, hisz azt mondhatjuk,
hogy a gyermekmondókák, legalábbis amelyek "jelentés nélküliek", tiszta
formában valósítják meg az autokommunikációt. Ennek a kommunikációs típusnak
a legfőbb céljaként azt jelöli meg Lotman, hogy a "...belső kommunikáció
folyamatában magának a személyiségnek az átalakítása történik meg. [...]
a saját, különálló lét-érzékeléstől elkezdve az önfelismerésig és az autopszichoterápiáig."20
Ha a nyelvfejlődés korábban vázolt pszichológiai modelljét és a nyelv tudatformáló
szerepét felidézzük, akkor észrevehető, hogy alapvető egyezéseket mutatnak
velük az autokommunikációhoz kapcsolódó sajátosságok. Ez pedig - ahogy
a lotmani utalás szólt - a gyermekmondókák - s minden a gyermekköltészetben
e műfajtípushoz kapcsolódó szöveg - hasonló szerepére utal.
5. A költészet sajátos szerepe Így közelítve a költészethez, s a kisgyermekeknek
szóló lírai alkotásokhoz, jól látható, hogy a költészet kínálta lehetőségek:
a hangsúlyozott ritmikai jegyek, a hangulatok, hanghatások előtérbe állítása,
a jelentés háttérbe szoríthatósága mind a nyelv aszemantikus sajátosságainak
alapvető voltára utalnak. Dobszay Ambrus egy tanulmányában összegyűjtötte,
melyek azon legfontosabb formai jegyek, amelyek a magyar gyermeklíra alkotásait
jellemzik: az erőteljes formavilág, a zeneiség; a magyar nyelv szóhangsúlyainak
kiemelése, egyszerű mondatszerkezet, ismétlések, párhuzamosságok, redukált
szókincs, nyelvi játékok, képszerűség.24Ahogy
láttuk, alapvetően ugyanez jellemezte a "mentális beszédet", valamint az
autokommunikációt is, sőt a nyelvelsajátítás korai szakaszában a felnőttek
olyan nyelvet használnak a gyermekekkel szemben, amely szintén hasonló
jegyekkel írható le.25A költészet tehát
lényegei azonosságokat mutat a nyelvhasználat azon módozataival, amelyekben
a nyelv tudatformáló erőként mutatkozik meg. Különösen fontossá válnak
a népköltészet gyermekeknek szóló mondókái: a koragyermekkor szövegei -
amellett, hogy nagyon sok olyan nyelvi elemet tartalmaznak, amelyekben
a későbbi nyelvi mintázat alapjául szolgáló érzékelő tudatterületek nyilvánulnak
meg, vagy a nyelv terápiás hatására építenek - jórészt a beszédtanulás
legkorábbi fázisát idézik. Ahogy az első hangok, az "őshangok" egy "globális
reakció" részeinek tekinthetők, amelyben a gyermek "egész testével" beszél:
rugdalózik, kapálózik, az izomfeszültség változik,26
úgy a népi gyermekszövegek többségét is mindig valamilyen - a gyermek önálló,
vagy a felnőttel együtt végzett - mozgása kíséri. Ez különösen fontos,
hisz a gyermeki megismeréssel foglalkozó kutatások a motoros gondolkodás
jelentőségét hangsúlyozzák.27 Ez a mozgásos
feszültség kapcsolódik a szövegek ritmikus feszültségéhez, amely végül
önállósul. Az elaborációs áttételsor végül a feszültség oldásához vezet,
ami nem más, mint maga a katarzis.28 Véleményem
szerint tehát a népi gyermekszövegek nem pusztán egy áthagyományozási szokásrend
miatt maradtak fenn, nem egyszerűen a kollektív emlékezet véletlen kincseiről
van szó az esetükben. Érvényességüket éppen annak a hatásmechanizmusnak
köszönhetik, amit eddig bemutattam.29 Különösen
érdekes ebből a szempontból újragondolni a magyar gyermekköltészet alkotásait:
hisz így a gyermeklíra korpusza nem pusztán azon szövegek összessége, amelyeket
akként használ a magyar nyelvű (felnőtt- és gyermekolvasó) közösség. A
didaktikus, majd az egyre hangsúlyosabbá váló esztétikai szöveghasználat
mellett maga a nyelv - a nyelvi reprezentáció és az autokommunikáció fenti
sajátosságainak dominanciája mentén - teszi e használatra alkalmassá az
alkotásokat, a nyelv kristályosítja ki, hívja elő a benne rejlő tudatformáló
erőket.
Jegyzetek 1 Vö. Michael Stewart:
"Igaz beszéd" - avagy miért énekelnek az oláh cigányok? In.Tanulmányok
a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből, (szerk. Kovalcsik
Katalin), ELTE-IFA-OM, Bp., 2001.337-361. ld. 338.: "Az éneklés az a kifejezési
mód, amelyen keresztül a cigányok közlik, sőt bizonyos értelemben megteremtik
legerősebb és legfontosabb élményeiket és tapasztalataikat a közösség
leglényegesebbb eseményeivel kapcsolatban - a keresztelőtől a temetésig."
(Kiemelés B.Z.), illetve a ritualizált előadásról szóló rész: 358-361.
|