Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2005. 4.sz.
 
BEDECS LÁSZLÓ


Mottók, félelmek, csüggedés
Tandori Dezső: Az Éj Felé


Már Tandori Dezső pályájának első évtizede után hallatszottak olyan hangok a műveit tárgyaló kritikában, hogy a Tandori-életműbe való belépés különös és máshol nem, vagy csak ritkán tapasztalható nehézségekbe ütközik, aminek elsődleges oka e művek műfajokon is átívelő egymásra utaltsága, az önértelmezések, önismétlések csak lassan feltérképezhető rendszere. Valamivel később, a kilencvenes években Farkas Zsolt ezt a problémát, talán túlságosan is sarkosan, úgy fogalmazta meg, hogy miközben sokan - saját magát is ebbe a körbe sorolva - végigolvasatlanul teszik félre a Tandori-köteteket, "mert nem bírnak elolvasni egyet sem", addig aki "végig bírt olvasni egy Tandori-regényt, az már elkötelezett"1. De Angyalosi Gergely is valami hasonlóra gondolhatott, amikor arról írt, hogy "Tandori úgynevezett olvashatatlanságának a Tandori-olvasás a gyógyszere", azaz: "ha valaki veszi magának a fáradtságot, akkor az el fog múlni - mármint a fáradtság -, mert [...] minél több Tandori-művet olvasott az ember, annál több dologról derül ki, hogy mennyire szándékos, és mennyire bele van ágyazva egy egy-egy nagyobb összefüggésbe"2. Az így értett belterjesség következménye azonban, hogy a terjedelmes és jelenleg is gyorsan gyarapodó életmű nehezen tud új olvasókat megszólítani, még ha a másik oldalon, a korábbi köteteket kisebb-nagyobb részben már ismerőket a számukra érthető és élvezhető belső utalásokkal meg is tudja tartani. A legújabb verseskötet kapcsán mindezt azért is fontos elmondani, mert ez szerkezetét tekintve egy 1972-es Tandori-vers, a Mottók egymás elé (Pasziánsz) újraértelmezése és újraírása köré épül, így az olvasás során nyilván meghatározó e korábbi szöveg és a kötet - egyébként sem egyértelmű - viszonyának érzékelése.
     Mit kell tudnunk tehát a Mottók...-ról?
     Az Egy talált tárgy megtisztítása című kötetnek eddig három kiadása volt, a Mottók... azonban csak a második, 1995-ös kiadásban (Q. E. D.) szerepelt, az 1973-as elsőben (Szépirodalmi) és a 2001-es harmadikban (Fekete Sas) nem. Az okokról csak találgatni lehet, az azonban biztos, hogy a vers poétikailag sokkal erősebb szálakkal kötődik ehhez a kötethez, mint az 1976-os A mennyezet és a padlóhoz, ahol tehát eredetileg megjelent (filológiailag pontatlan tehát az Egy talált tárgy...-ba sorolni a verset, miként azt például Bán Zoltán András teszi3). Az Egy talált tárgy... volt az a kötet, melynek versei a költészeti hagyományt felhasználva és átértékelve talán a legradikálisabban próbálták fölszámolni az 'irodalmi' és a 'hétköznapi' szövegek közti határokat, aminek viszont komoly művészetfilozófiai okai és következményei voltak. Maga a kötetcímben és az azt elismétlő verscímben megjelenő 'talált tárgy' elnevezés, az Eszmélet élet-metaforájának ugyancsak fontos felidézése mellett pontosan erre, konkrétan a ready-made alkotásokra utal. A ready-made lényege - miként már a legelső esetekben is, mint például Marcel Duchamp 1917-es Fountain ('Forrás' vagy 'Szökőkút') című művében4, mely, mint köztudott, 'mindössze' egy köznapi, igaz fejjel lefelé kiállított piszoár - a mindennapi tárgy műalkotásként való bemutatása, és a műalkotássá válás problémájának felvetése. Tandori hetvenes évek eleji nyelvi "talált tárgyai" közül a három legjelentősebb a Godot-ra várva: 11 aero-mobil, mely egy repülőjárat-térképet, az Egy konstelláció megpályázása, mely egy szobanövény 'használati utasítását' és a Mottók egymás elé, mely egy egészségügyi könyv bekezdéseit működteti a hétköznapiság és a művészet kettős viszonyrendszerben versként, de - és ennek a ready-made-ek esetében ugyancsak különös hangsúlya van - csak a cím teremtette értelmezési kereteken belül.
     A Mottók...-ban Tandori kollázsszerűen illeszti egymás mellé Kosztolányi Csáth Gézának című - 1920-ban, közvetlenül a polgári foglalkozása szerint orvos Csáth öngyilkossága után íródott - gyászversének részleteit és a Mit tegyünk az orvos megérkezéséig? című elsősegélynyújtást tanító szöveg egyes bekezdéseit. A versben - a címen túl - egyetlen újonnan született sor olvasható, mégpedig az utolsó: "És most lásd a cím alatti mottót", Dénes Imre ezért is nevezheti - a másodlagosságban rejlő pejoratív jelentés miatt nem túl szerencsésen - "másodlagos költői alkotás"-nak a szöveget5. Az Éj Felében Tandori a ciklusok elé helyez egy-egy részletet a Kosztolányi versből, de az egészségügyi könyvecskéből vett idézetek helyett ezúttal a saját, jobbára az öregedés és a halál aspektusait felvillantó, leginkább a "mit tegyünk a halál megérkezéséig?" kérdésre felelő versek kerültek. Azaz az eredeti Tandori-vers hideg, érzelemmentes szöveghelyeire kerülnek az ugyancsak konkrétan és tényszerűen, de annál több indulattal és érzelemmel beszélő versek, melyek mégis másként ilyenek, mint általában a Kosztolányi-költészet és konkrétan az immár másodszor megidézett vers. Az a vers tehát, melynek kimért hanghordozása, finom szóhasználata és tiszta rímei a mellette olvasható teljesen hétköznapi, sőt egy átlagos hétköznapinál is szikárabb, szárazabb, nyelvileg színtelenebb és hivataloskodása miatt meglehetősen komikus egészségügyi-oktató szöveg tükrében csak iróniával olvasható. De a fenti különbségnek a megértéséhez érdemes felidézni, hogy a Mottók...-at elsőként - már 1972-ben, tehát a folyóiratközlés után, recepciótörténetileg igen fontos pillanatban - elemző és méltató Vas István6 szerint a Kosztolányi-vers meglehetősen érzelgős, ódai hangvétele áll talán a Tandori-szöveg célkeresztjében, az a költői attitűd, melyet finoman, de annál látványosabban utasít el a Mottók... nyelvi történése során Tandori. Ezt megerősíti Tverdota György megjegyzése is, mely szerint a Tandori-líra legfontosabb előfutára épp a Kosztolányi-költészet, csakhogy nem a húszas évek szecessziós halálvágytól nehézkes és kissé dekadens modellje, melyet a Csáth Gézának kiválóan reprezentál, hanem a Meztelenül utáni, nagyobb stilisztikai-modalitásbeli gazdagságot mutató versbeszéd.7
     A jelen kötetben azonban e viszony újrafogalmazása válik érdekessé, hiszen itt a Kosztolányi-versrészletek közé beékelt szövegek, mint már jeleztük, nem 'talált tárgyak', hanem eredeti alkotások - már persze ha nem e megkülönböztetés értelmetlensége áll a mostani és a harminc évvel ezelőtti szövegek fókuszában -, melyek ráadásul sok tekintetben meg is idézik a Kosztolányi-versbeszédet. Itt nem az egészségügyi könyvecske, hanem a Tandori-versek mondják el, mit kéne tenni az orvos megérkezéséig, még ezek a versek előre tudják is, az előre tudható, hogy az orvos, legyen akármilyen orvos, nem fog tudni segíteni a betegen. És voltaképp ez a pont: a halál jelenvalóságának és elkerülhetetlenségének érzése, illetve belátása az, mely oly közel hozza a korai Tandori-művet és a harminc évvel későbbi kötetet egymáshoz. Ugyanakkor a Kosztolányi-vers - akár távolságtartással, akár megrendüléssel olvassuk - egy önmagát a végsőkig komolyan vevő gyászvers, az emlékezés, a tisztelet és a halál hatalma előtti meghajlás, melyből főleg ez az utolsó aspektus válhat újra fontossá a Tandori-költészet számára.
     Hisz Az Éj Felé egészét átlengi a halál vélt közelsége, amit már az egyébként szintén Kosztolányitól kölcsönzött kötetcím metaforája is meglehetősen egyértelműen jelez. Mindez ugyanakkor legfeljebb intenzitásában újdonság, Bányai János például már egy 2004-es tanulmányában Tandori "kései lírájáról" beszélt8, amivel természetesen nem a költő korára tett utalást, hanem éppenséggel a meghatározó témák és a beszédmód sajátosságait nevezte meg. Tandori ugyanis afféle őszikéket ír most már évek óta, vagy legalábbis az ide sorolható verseit gyűjti kötetbe - amint azt Bányai elsősorban az előző, Az Oceánban című kötetről beszélve megállapította. Bár az is igaz, hogy Tandori a versekben a korára is gyakran utal, a hatvanötödik évnek megfelelő "65. mező" pedig ráadásul az Egy talált tárgy...verseihez, konkrétan a három híres sakkverséhez nyúlik vissza. Megjegyzendő, hogy az a három vers a maga nemében szintén egy sarokpontját adja a Tandori-költészetnek, részben a sakklépések leírására szolgáló jelek, jelsorok alkalmazásával ("Hc3"), de még inkább A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn című üres lapjával. A most feltűnt 65. mező ugyancsak definiálhatatlan, legfeljebb azt tudjuk róla, hogy a sakktáblán, azaz a játéktéren kívülre esik. És e verseket voltaképp ez a kilépés, a játékból való kényszerű kiszállás, lesodródás jellemzi leginkább. Mindezt erősíti, hogy a 65. életévet a költő a sakk évének nevezi, amivel direkt módon is a sakkozás-taktikázás metaforikába helyezi az ez évben született kötet egészét: "a tábla betelt betelt lépésekkel / kisakkozódásokkal, végre kisakkozódott" (A szélkörpörgéses címváltozás).
     A kötet tematikus szálát a különböző - elsősorban tehát az öregedéssel, és ezen keresztül a halállal kapcsolatos - szorongások és félelmek sora adja, melyek skálája azonban a mindennapi élet anyagi problémáitól (csökkenő honoráriumok, és mondjuk egy javításra váró vécécsap) a metafizikai kérdések nyomasztó terhéig terjed. Jellemző módon elférnek egy versen belül a "Teljes hitetlen vagyok. / Az eseményeket tényszerűségükben élem meg." és az "akkor a Polybéről még / nem is írtam, melynek rendszerváltás előtti / 2 forint 70 filléres ára 479 (sic!) forintra ment fel" sorok, történetesen az Emlékvers Karinthy Frigyesnek című szövegben. A hétköznapiság és a végső kérdések ellentéte azonban csak annyira vehető komolyan, amennyire nyomasztó, mégis hétköznapi kérdés, hogy milyen módon nem lenne jó meghalni - "hogyan és mikor halok meg, meghalni nem egyszerű" (A tűz testcsonk) -: ágyban, párnák közt, netán kórházban, betegen, esetleg egy balesetben? Mindezek közül a versekben a kórházi halál réme a legfenyegetőbb, azok az órák, amikor és "ahogy trancsíroznak / a műtőben félben-szerben" (A Nagy Ismeretlen). Ennek kapcsán Tandori többször is felidézi Babits és Kosztolányi haláltusáját, a méltatlan szenvedéseket, nagy költői erővel és éles képekkel láttatva - ahogy ő fogalmaz - élet és mű, a testi borzalmak és az esztétikai szép ellentétét: "szoktunk Kosztolányi hiányzó, véres, gézes fél arcára / gondolni? Babits elbalázsolt torkára, ha szavaljuk, / hogy midőn az est, vagy vendége voltam? / Ah, igen, elbalázsolt torok lesz az elvarázsolt szóból." (A 65. mezőről - változat) A verseken átsugárzó rossz közérzet, a kedvetlenség, az örömtelenség az utóbbi évtized Tandori-lírájának egyéként is meghatározó hangulata, és itt legfeljebb azzal súlyosbodik, hogy egyrészt a rímes, nyelvi játékokat is szívesen használó dalok nagyrészt elmaradnak, és helyüket a nagyobb lélegzetvételű, félhosszú szabadversek veszik át, melyek továbbra is laza kiszólásokkal telitett, bár verstechnikailag egyre bonyolultabb sorokból és mondatokból épülnek, hogy a témák a komorsága és kiszólások könnyedsége így együtt különös, nem kevés iróniából és talán némi cinizmusból épülő, mégis alapvetően elégikus hangvételt szüljön. Nehéz és nyugtalanító kérdések sora járja át tehát e szövegeket, melyek egy meglepően egy-hangú beszélőt rögzítenek.
     A legelemibb kérdés a kötetben alighanem úgy szól, hogyan szerzünk tudomást a halálról, azaz miképp jelenik meg egy élő számára a halál. A Tandori-életműben a halál-fenomén hordozói elsősorban a madarak, furcsa módon már a kezdetektől, lényegében az első, utcán talált, sérült, beteg és a szakszerűtlen ápolás következtében néhány órán belül elpusztult veréb 1977-es befogadásától. A második madár maga a "nagy" Szpéró volt, aki ugyan közel tíz évet élt a négy fal között, mégis már a kezdeti években a féltés, az elvesztésétől való félelem hangjait szólaltatta meg. És a vele, illetve társaival íródott hosszú, voltaképp máig nem lezárt történet az ezzel a félelemmel szembeni aszketikus munkának a története, az állandó, éjjel-nappali, teleket és nyarakat eggyé olvasztó intenzív gondoskodásé. És ennek a hosszú elbeszélésnek a csúcspontjai bizonyára a halálversek, a minden áldozat ellenére elvesztett madárkák búcsú- és emlékversei, például a Párizsi mindenszentek vagy A Semmi Kéz című, ma már klasszikusnak nevezhető költemények, melyek prózai előzménye az 1983-as Sár és vér és játék, Tandori monumentális, mégis csupán egyetlen madár, Tili halálának okait 'nyomozó', önváddal terhelt regénye. Egyszóval a Tandori-életműben, és ennek "kései" szakaszában, a saját félelmeit egy olyan figura mondja el, aki többször is testközelből látta egy szeretett légy utolsó óráit és perceit, és aki ennél fogva nagyon sokat tud ezekről az utolsó órákról és percekről.
     A halál-tematika tehát egy évtizedek óta íródó egzisztencialista narratíva része, mely során Tandori nem próbálja megkerülni a halál problémáját, ellenkezőleg: igyekszik szembenézni vele, miközben azonban jelentőségét sem becsülni túl, azaz képes iróniával beszélni róla. Épp a madarak halálának emléke, illetve a jelenleg is élő madár, Totyi, elvesztésének fenyegetése teszi világossá, hogy a halál e költészeten belül soha sem magán-ügy, hisz nem választható el más élőlények életétől és halálától. Ennek lehet a következménye, hogy Tandori a halált nem kozmikusságában, inkább elidegenedett testiségében érti meg, miközben azonban tudatja, hogy a halál számára nem csak biológiai, hanem szellemi tény is. A halán ugyanakkor számára sem az élet végén elhelyezkedő "esemény", hanem egy olyan létmeghatározó instancia, mely az életet a maga teljességében fogja át, azaz amely az élet teljes hosszában és folyamatosan jelen van: életünk tele van halállal és halódással. A hatvanötödik év pedig, mint olvassuk, már ha akarna sem szabadulhatna mindettől.
     Ennek megfelelően a kötetben szinte egymást érik a közelítő tél problematikára utaló sorok - azaz nem csak a Kb. Enyész (Berzsenyi) című versben. Csak példaként: "fogy időnk, / vészesen" (A 65. mezőről), "az igazi / hőstett az lesz, hogy szíved szakadatlan / zakatolása (és tudod!) leáll" (Ad notam Kálnoky), "öreg vagyok, / öreg vagyok nagyon" (A 65. mezőről - változat), "Ahogy élek: már alig tartom magam." (Felületterek) De ebbe a sorba illeszthetők a versírás végét jósló mondatok, mint például a Koppar Köldüs végletekig, azaz az olvashatatlanságig széttördelt, roncsolt nyelvét felidéző Már csak úgy po című versben: "nincs több név, maximum ékezet, / nincs nyelv, nincs gondolat", ahogy feltétlenül ide tartoznak az emlékversek - Babits, Kosztolányi, Karinthy, József Attila, Weöres, Kálnoky, Vas István és Gottfried Benn költészetével nyílik ily módon párbeszéd. De nem hiányozhat a sorból a Saját emlékdalom című vers sem, melyben mellesleg Tandori egyik kedvenc témája, az őt nem kellő alapossággal ismerő, mégis értékelő, de félreértő kritikus, illetve a mindig csak reménybeli "Alapos Olvasó" kerül elő. És miközben e probléma végső soron visszautalna minket írásunk első mondataihoz, e költészet egy másik fontos jellemzőjét is megmutatja. Azt tudniillik, hogy minden alanyisága, önértelmezése és önkommentárja dacára e költészet megteremtője tudja, hogy végső soron minden az olvasókon múlik - irodalomról lévén szó a szöveg halála, továbbélése és feltámadása is. (Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2004)
 

Jegyzetek

1 Farkas Zsolt: Az író ír. Az olvasó olvas stb. A mindent-leírás és a neoavantgarde néhány problémája Tandorinál. = Uő.: Mindentől ugyanannyira. Bp., JAK-Kijárat, 1994, 162-163.
2 Angyalos Gergely: Egy egzisztencialista (?) akcióregény (?). (Tandori Dezső: Vér és virághab). Alföld, 2004/5, 71.
3 Bán Zoltán András: A közeledő tűzoltókocsi. (Tandori Dezső: Az Éj Felé). Magyar Narancs, 2004/32, 28.
4 A legelső ready-made az 1913-as Biciklikerék című: Duchamp zsámolyra szerelt megfordított biciklikereke, melyet saját műhelyében állított ki. A kifejezést azonban csak 1915-től használja. Vö.: Jindrich Chalupecky: A művész sorsa. Duchamp-meditációk. Bp., Balassi, 2002, 95. (Beke Márton fordítása)
5 Dénes Imre: Egy másodlagos költői alkotás elemzése. Irodalmi Szemle (Pozsony), 1980/6, 559-664.
6 Tandori Dezső: Mottók egymás elé. Új Írás, 1972/12. 18-20. (Vas István elemzése ugyanitt 20-24.)
7 Tverdota György: Csáth, Kosztolányi, Tandori és Vas. Alföld, 2004/5, 38.
8 Bányai János: Kétkedés és bizonyosság a dalban. Tandori Dezső kései lírája. Új Forrás, 2004/3, 47-60.