|
MOHAI
V. LAJOS
Séták Tinával
Emléknapló, május elsejék
(Az Üllői úton)
Május elsején estefelé aztán, már lámpafényben
átjöttünk Ferencvárosba. A hosszúra nyúlt autózás után még kimentünk a
Dalmatával parkba. Itt meg Bohumil Hrabal jutott eszembe, akire ezen a
forró tavaszon megint rákaptam, pontosabban a nemrég megjelent Zgustova-féle
biográfiára. Fölötlött bennem a könyv nyitóképe: hogy a Barcelonában élő,
disszidens cseh esszéista május elsejei képpel indít, amikor pöcegödröt
tisztít az ötvenes évek munkás- ünnepén az akkoriban kladnói segédmunkásként
vegetáló író. Ahogy az akkor még számkivetett ember a fekáliás vödörrel
a vállán átvonul a kényszerünneplőbe öltöztetett kisvároson, ahol egyébként
is "megállt az idő", persze, ki mást mintázna benne az életrajzíró, mint
Hrabal emberi panoptikumának legendás figuráját, Pepin-bácsit. Bevallom,
Zgustova könyvétől eleinte meglehetősen óckodtam, de módosítva korábbi
véleményemet, ma már azt tartom, hogy a szerző igen derekasan végezte a
munkáját. Ha bárhol fölütöm az opuszt, azon kapom rajta magamat, hogy mind
jobban belefeledkezem az olvasásba, számomra is megáll az idő.
Hrabal tavaszünnepe
- ahogy talán valamelyik Tükrök árulása-beli novellájában himnikusan meggyónja
- az "európai reneszánszé". Kosztolányié a túlburjánzó pusztulás, színpompás
tavasz-, sőt egyenesen nyárdíszletben.
Másnap az
egész napot szerettem volna Hrabalnak és Dalmatánknak szentelni, ez többé-kevésbé
sikerült is, igaz, néha az az érzésem támadt, hogy a hajamnál fogva kell
kicibálnom magamat az ólomsúlyú teher alól, amelyet a fáradtság ágyazott
számomra.
Mindenestre
szép volt otthon lenni a Dalmatánkkal: még előtte való nap éjféltájt kitöltöttem
az új Ki Kicsoda kérdőívét, s a hobbira vonatkozó korábbi válaszomon
nem változtattam: "Kellemesen eltöltött órák egy dalmatalánnyal, Tina kutyával".
Ezzel kapcsolatban
egyébiránt két apró mozzanatot megjegyeztem. Még hősi hávégés koromban
a szerkesztőségben - és azon túl is — félistenként ünnepelt (tényleg, mert
tehetséges) főpap, Horváth Zoltán dorgált meg érte, mondván nem szabad
az embernek "így" kiadnia magát. Azt hiszem azután történt az az eset,
hogy egyik vasárnap reggel a Sobieski utcából vittem ki a Dalmatát a még
néptelen Ludovika térre, és a Telepy utca sarkán a zebránál zöldre várva,
megszólított egy harminc körüli avangard fazon azzal, hogy mit keresek
itt. Mire én azt feleltem - balkezemmel a hátam mögé mutatva -, hogy itt
lakik Matild, az asszonyom és megyek a Dalmatával sétálni a parkba. Erre
szúrosan a szemembe nézve megkérdezte: "ő a Tina?", majd választ sem várva
hozzátette, "mért hazudod, hogy az asszonyoddal laksz, benn van a lexikonban,
hogy a Dalmatáddal". Ez a regényes dolog bizony velem esett meg a Ferencvárosban,
mi tagadás: egy újmódi Krúdy tollára való történet, hogy azért a környék
szelleme is fölmerüljön a klinikák körüli egykoron volt kis kocsmák helybéli
törzsközönségével, a hullamosókkal. Tanult barátom, nyilván irodalmár —
ezt képezte bennem a reggeli jelenet—, és az Arabs Szürke elnyűtt vendégseregét
idézte kedvelt olvasmányomból. Úgy járt-kelt az üres, fénytelen Üllői úton,
mint az utolsó szivarjával végzett hírlapíró.
Ha már az
Üllői út: Dalmatánkkal való caplatásaink csak-csak irodalmi mezben járnak.
Ez a környezet, itt a Klinikák és a Ludovika mellett, mindenekelőtt Krúdyé,
rajta keresztül egy-egy sétáltatás: rég elfeledett hidegházi kocsisok rekviemje,
a böhömnagy székesfővárosi hullakamra kerítésének távoli látványával, az
egyetemi belgyógyászati tanszék vaskerítéses téglabástyái mögött elnyúló,
feslő kórházbarakokkal. A lusta épületek között — mint valami nyomorúságos
vízfestményen —, vizsgálatokra igyekvő, fürdőköpenyes alakok elmosódott
foltjai töltik ki a teret. Ez a mi melankóliánk, az "indul a napunk", hét
és nyolc között a Dalmatával.
A társkutyások
környezetét furcsa, messziről itt ragadt figurák népesítik be.
Közülük a
legérdekesebb az a nagyvárosi mesefigura (egy valószínűtlenül eredeti irodalmi
hasonmás), akit barátaimnak ferencvárosi Hrabalként szoktam emlegetni.
Egyébként tisztes polgári neve is van: ő Sirály úr, egykoron a nemzeti
légitársaság repülőgépszerelője, két ágrólszakadtnak látszó eb filozófus
sétáltatója. Azon a morcos télen, amikor olyan alacsonyan volt fölöttünk
az égbolt, hogy bármikor várhattuk mikor szakad le, és amikor szokásosnál
is kevésbé tetszett a dalmatalábnak a fölfagyott, sózott járda, tényleg
ránk szakadt a menny: meghalt Hrabal. Sétáinkon Tinával jó darabig Bohumil
Hrabalt gyászoltuk.
1997. február
harmadikán történt, hogy délután fél háromkor a prágai bulovkai közkórház
ortopédiai épülettömbjének ötödik emeleti ablakából - galambetetés közben
- Bohumil Hrabal kizuhant, és szörnyethalt. Tíz nappal később temetésekor,
a strasnicei krematórium ravatalózójában, egy cigányzenekar eljátszotta
a Cigánysiratót, kedvenc belvárosi kocsmájában a (már az író életében irodalmi
zarándokhellyé vált) Husova utcai Aranytigrisben pedig a gyászolók "sörünnepet"
ültek, s ahogy erről egyik életrajzírója, Ratko Pytlík később beszámolt:
"Az újságírók a Hrabal számára fenntartott asztal felé tekintgettek a »kis«
agancs alatt, ám legnagyobb csodálkozásukra Ő már nem ült ott. Ezek után
elhangzott néhány nekrológ, és az örökkévalóság hullámai összezárultak
Hrabal fölött".
Ez az író
legendáját síron túl is növesztő, regényesített vég, az öngyilkosság vagy
véletlen baleset, ha tetszik, filozófiai pro és kontrája, azóta is élénken
foglalkoztat irodalmi berkekben sokakat. (Ha gonosz akarok lenni, azt mondom,
író- és irodalomtörténész-nemzedékek hosszú sorának biztos kenyeret adott
a kezébe, ami mégiscsak rendes dolog volt tőle.) Hrabal minket, magyarokat
holtában másképp is megdolgoztató fenomenális tehetség. Az Európa Könyvkiadó
ugyanis csak nem fogy ki az író eredeti szövegeinek közreadásából, pedig
amíg élt, addig is jól el voltunk látva Hrabal-olvasmánnyal. A szónak betű
szerinti értelmében nagy (mert az eredetivel ekvivalens értékű): Jirí Menzel-féle
filmfeldolgozásokkal, egyebek mellett a Szigorúan ellenőrzött vonatokra,
a Sörgyári capriccióra, a Hóvirágünnepre, a Pacsirták
a cérnaszálonra gondolok, a Gyöngéd barbár színpadi adaptációjára,
és a közép-európai napsütésben sütkérező magyar befogadástörténetre, legismertebbként
Esterházy Péter többször megírt "apaszövegére" - látható, hogyan gyakorolt
termékeny vonzerőt az elmúlt harmincöt-negyven év magyar nyelvű literaturájára
Hasek és Kafka mellett a harmadik, világirodalmi kánonba tartozó prágai
fenomén.
Sokszor gondolkodtam
azon, miért is fontosak ezek a dolgozatok, régi szép műszóval "elegyes
írások"? Egyáltalán mi, hogyan és miért fontos egy életműben? Irodalmárok,
esztéták és madárjósok tengernyi mennyiségű tintát (újabban tintapatront)
használtak el a feleletekre, korántsem megfellebezhetetlenül. Ezek a "Hrabal-dumák"
tán azért érdekelhetik az embert, mert ő is, az írók köztársaságának többségéhez
hasonlatosan, amikor fogalmazott, többnyire álarcok mögé rejtőzött. Ebből
szűrte le nem egy életrajzírója, hogy végül is Hrabal legbensőbb világa
megközelíthetetlen, pedig azt gondolhatnánk, hogy a "nagy hantás" óvatlanul
kifecsegett mindent.
Nem így történik.
Az osztályismétlő emlékezéseinek egyes szám első személyű elbeszéléseiben
viszont kendőzetlenül vall magáról, bölcsőtől a koporsóig, az iskolapadtól,
a sörgyáron át egészen a kerskói macskakorszakig, életének minden fontos
színterén végigkalauzol, a tőle megszokott nyelvi lelemények, szófordulatok,
spontán improvizációk segítségével, kiapadhatatlan mesélőkedvvel, mely
olyan embertől származik, akiről idejekorán lefoszlott minden tarka máz,
illúzió.
Hrabal - odaadóan
- ideálképpé teszi külön bejáratú aszfaltfilozófiáját, miszerint ha van
"szmoking nélküli" élet és van "szmokingos", akkor a döntést nem ildomos
halogatni. A nymburki reálgimnáziumi évekből való történet Hrabalnak arra
a korai, még roppant esendő életszakaszára esik, amikor "a tartós tudatlanság
üvegharangja vette körül", és a hivatalos nevelés fellegvára, az iskola,
egyenesen gyötrelmet okozott neki. Rossz tanuló, osztályról-osztályra bukdácsol,
tépett önbecsülésének aztán az tesz be végképp, hogy osztálytársai közül
egyedül az ő szülei - apja ekkor a sörgyár ambiciózus gondnoka - készíttettek
érettségire szmokingot gyermeküknek, a többieknek csupán fényesre vasalt
vasárnapi ruhára telt. Ő meg, a legrosszabb diák, aki ráadásul örök elégedetlenség
tüzét hordta a szívében, hivalkodó szmokingban feszített. Ez a nehezen
elviselhető ellentét a világra csodálkozó Hrabal egész életre prolongált
élménye, amivel azt fejezi ki valójában, hogy az életet szmoking nélkül
élők hordozzák a szívükben az igazságot.
Egyébként
az író tevékenységét egy az egyben gyónásnak tekintő Hrabal nem állított
kevesebbet annál, minthogy "saját életével írt regényt". Ezek után nem
meglepő, hogy kijelentésével arra sarkallta értelmezőit: elég őt regényalakként
ábrázolni, vagyis kedvvel engedni a csábításnak. A tekintetben persze nincs
nézetkülönbség, hogy a cseh író élete önmagában szimbolikus jelentésű labirintus,
a primer életesemények színes leírása, a mű-mozzanatok egymás mellé illesztése
pedig vonzó és eredményes módszer egy sorsportré, egy emberi karakter kirajzolásához,
de még az ő különös esetében is újjáéledő kétely, hogy a biográfia épp
a rejtőzködő, önmaga legendáját körmönfontan megtervező író életművének
a művészi átlényegítést hagyhatja homályban. Hiába tekinthető egy-egy életperiódus
szigorú lenyomatának bizton valamely elbeszélése, regénye (például e cseh
nemzeti ellenállás melankólikus rekviemje, a Szigorúan ellenőrzött vonatok),
hiába lehet térben és időben pontosan megszerkeszteni a pálya ívét a kladnói
vaskohó deklasszált filozófusainak beszédeitől, a Spálena utcai papírlerakat
bálázómunkásainak izzó bölcseletéig -, amit az életrajzi megközelítés tudhat,
távolról sem magyarázat minden részlethez. Főleg a fő szólamot képzendő
írásmód kialakulásához, amely Hrabal világhírét, "önsorsportréját" megalapozta.
A periféria, a lecsúszottság költészetének páratlan nézőpontjához elengedhetetlenül
szükséges az életrajz tüzetes földolgozása - állítja Hrabal emlékkönyvének
szellemiségével Radko Pytlík - hiszen tudjuk például, hogy Hrabal önként
fordított hátat a nymburki sörgyár polgári biztonságot nyújtó állóvizének.
("A feloldhatatlan ellentétek súlya egyre inkább nyomja Hrabal szívét-lelkét
- írja Pytlík -, aki egyértelműen családja, főleg azonban önmaga elől menekült
Kladnóba.") Ez a momentum pedig arra utal, hogy tudatosan építette föl
az életet maga körül, mégis, azokról a fönntartásokról sem tanácsos hallgatni,
amelyek azt sugallják, az írásokban fölbukkanó önéletrajzi én sohasem azonos
egyesegyedül Hrabaléval.
A főleg irodalompolitikai
okokból igen későn - negyvenkilenc éves korában - a nyilvánosság színpadára
lépett író nem minden exhibicionizmus nélkül használta föl a hatvanas évek
derekán saját törekvései illusztrációja gyanánt azokat az "olvasói leveleket",
amelyek két ellentétes végletből világítják meg addigi tevékenységét. Okkal
lehet arra következtetni: Hrabal tényleg elhitette magával, hogy könyveinek
valódi tartalmával és értékével az üzenetek önzetlen szerzői maradéktalanul
szembesültek, így még az a gyanú is fölmerülhet, hogy voltaképp a kavicsot
és gyöngyöt egyformán felszínre hozó vélemények szülőit benne kell keresnünk.
Bárhogy történt is, kiátkozói megbélyegzik könyveinek íróját, akiről azt
tartják, hogy "szenilis trotty, pubertás hajlamokkal", "akinek a dutyiban
vagy a diliházban a helye". A hódolók szövegeiben viszont az árulkodó vonás,
hogy levetett sarukkal járultak bálványuk színe elé: "Ujjongtam olvasás
közben. Már rég nem éreztem a szívem táján ilyen melegséget."
A Hrabal-jelenség
eredetiségében lévő mágneses vonzóerő a folytonos rácsodálkozás állapotában
tartja az olvasókat - vélik sokan -, így az életrajzi motívumok fölgöngyölítésekor
az a veszély leselkedik az értelmezőkre, hogy nem tudnak megfelelni az
objektivitás követelményének. Ám Monika Zgustova szerint - aki A fanyar
gyümölcsök kertjében címmel írt életrajzot - nincs is szükség távolságtartásra,
és egyáltalán nem baj, ha túlfűtött érzelmek vezetik valaki tollát. Voltaképp
minden olvasó egy kicsit Hraballá változik, az író univerzumának részévé
válik. A személyiség szentségére, a titokzatos jellem szerkezetére az író
nagy önéletrajzi ciklusából (Házimurik, Vita nuova, Foghíjak), a
muzeális Közép-Európa történeti topográfiájára a Díszgyász elbeszéléseiből
könnyedén következtetni lehet, ezért az életrajzi földolgozás esetében
fölmerülhet: az életrajzíró, a portréfestő mondhat-e többet, és főleg mást
Hrabalról, mint amennyit az író életműve magába foglal, tartalmaz, "elmesél".
Ez utóbbi
mű Zgustováé, Hrabalt történettel bíró szentként írja le, akinek sorsa
művészi sors ugyan, de nem egyszerűen az, hanem - itt véleménye összetalálkozik
Milan Kunderáéval, aki Hrabalt a szovjet megszállás alatti Csehszlovákia
névadó írójaként aposztrofálta - politikai sors is, történelmi embléma,
ez a tematika mégis vízjelszerűen marad elrejtve a könyvben. Az ábrázolás
Hrabal életrajzi énjét helyezi előtérbe, a jellemformálás technikája, a
jelenetezés úgy állítja be az író alakját, mintha költött szereplő volna:
egyik nevezetes figurája saját irodalmi galériájának. Zgustova az életmű
és az olvasó közé iktatott értelmezés legrövidebb útját választotta: Hrabal
regényeinek világát összemosta az író civil életének elemi erejű tényeivel,
irodalmi létének különös fejleményeivel. Zgustova bátran, sőt már-már hivalkodóan
vallja meg, hogy nincs önálló értelmezési szótára Hrabalhoz, hanem Hrabal
nyelvét érték- és jelrendszerét használja. Zgustova fölfogása korántsem
tipikus, mivel varázserejű hőst mintáz kiválasztottjából és nem a filológia
tényeivel araszol előre a biográfiában.
A cseh irodalomban
- szemben a miénkkel - nem halt ki az életrajzba ágyazott életmű-bemutatás,
sőt ez az olvasmányos műfajt szemrebbenés nélkül művelik neves irodalmárok:
a filológiai árokásásba szerelmes Radko Pytlík korábban előszeretettel
összegezte Švejk-kutatásait ebben a könyvtípusban, ezért számára a Hrabal-emlékkönyv
megírása nem okozott gondot. Beállításában a haseki tradíció modern folytatója
Hrabal, aki művészileg és gondolatilag követhető eszményt lát elődjében.
Pytlík "irodalomtörténeti jelenetsorának" alfája és omegája az ún. prágai
iróniában megfogalmazott tétel, ennek pedig - a Švejk kongeniális szerzője
nyomdokain - Hrabal a kiteljesítőjévé és glorifikálójává válik. Pytlík
nemzeti nézőpontú, de mégsem korlátolt, hanem kitekintő jellegű szemléletével
keres helyet a hagyományban hősének, akinek írói érvényesülését a kor,
először az ötvenes évek viszonyai gátolták, majd a szovjet invázió utáni
időszak, mivel a hivatalos elvárások és Hrabal jelleme közt áthidalhatatlan
szakadék tátongott. Hátrányára volt előmenetelében az is - foglalja össze
a monográfus a Hrabal-szakirodalom közhelyeit -, hogy nem volt hajlandó
a szocialista realizmus rozsdás karójára tűzött sematizmus művelésére.
További bajt hozott a fejére azzal, hogy már korai műveinek esztétikájával
is megtörte a konvenciót, és az élet önként választott perifériáját, a
libeni külvárost nézte ki alkotói terepéül, ahonnan a "sokdimenziós élet
mágikus igenléséhez" eljuthatott. A menny és pokol hrabali gyűjtőlencséjébe
állított "ámító", vagyis a megszemélyesülő elbeszélői én, házi használatra
esztétikát kreál a világ tündéri elsajátíthatóságára: "Az ámító, akkor,
amikor éppen nem elegyedik beszédbe az emberekkel, önmagát szórakoztatja
beszédével, olyanesetekről számol be, amelyek jelentőségét eltúlozza, jelentését
elcsúsztatja, összezavarja, mert az ámító az ihlet gyémántszemén szűri
át a valóságot. Az ámító olyannyira az elbeszélés megszállottja, hogy úgy
látszik, mintha a nyelv maga választotta volna ki az ámítót, hogy az ámító
szavainak tükrében szemlélje önmagát, és bizonyítsa magának, mi mindenre
képes."
Mind Zgustova,
mind Pytlík, de ide sorolható a mi Esterházy Péterünk is Hrabal Könyve
című regényével - a fent idézett ars poeticából is kikövetkeztethetően
- a nagyság ismérvének tekinti azt a tényt, hogy a cseh író az olvasás
örömét csempészte vissza egy zavaros kor emberének a hétköznapi világába.
Művészetszociológusok szerint pedig ennél többet az irodalom nem tehet.
Hrabal még legnehezebb - a totális hallgatásban eltelt - 1939 és 1963 közötti
periódusában is szilárd elhatározással az olvasónak írt, egyszerűen szüksége
volt a közönségre, s az olvasó háláját akkor vívta ki igazából magának,
amikor hosszú órákon keresztül álltak sorban a könyveiért Prága utcáin.
Talán ebből a rendszer alávetettjeinek jutó villanásnyi szabadságból származik
az a túlhangsúlyozódó életrajzi sztereotípia, mely Hrabal szabálytalan
lényéhez harsány politikai mellékjelentést rendelt. Hrabal nem politikus
alkat, lelki jelenségei másféle rugóra jártak. A kommunista diktatúra 68
utáni állapota indokolja a szplínes árnyékolást - ebben közös a nevező
- a hatalomnak tett bármiféle esszenciális engedményről csakis negatív
előjellel beszélni azonban durva tévedés. A bársonyos forradalom után,
egy 1975-ös, a politikai propaganda által ízléstelenül eltorzított nyilatkozata
miatt, bírálatok kereszttüzébe került; csakhogy az utólagos ellendrukkerek
elfelejtették, hogy megnyirbált, megszelídített szövegek mellett több szamizdat
regény is napvilágot látott tőle. Azoknak van igazuk, akik azt állítják,
hogy Hrabalnak az élet (és a politika) alávetettjei iránti szolidaritása
levetette az emberek gátlásait, eltávolította a tonnányi súlyokat a lelkekről.
Ki volt hát
valójában Bohumil Hrabal, ki hosszú élete folyamán végsőkig védelmezte
- mindenféle külső és belső fenyegetettséggel szemben - a maga banális
love story-ját, hogy a vágy belső modelljével - rendhagyó művészi hitvallásainak
egyikével - tükröt tartson a valóság elé? Egy biztos, része annak a prágai
tradíciónak, amely megváltoztatta az irodalom képét. Hasek és Kafka csillagjegyében
állva azt hagyta utókorára, hogy az ember ne akarjon "soha recept szerint
boldog lenni". Hrabal tehát mégiscsak varázserejű hős, állítják róla azok
a kortársai, akik együtt járták vele kedvenc prágai perifériáit, hogy elfeledjék
a mindennapok automatizmusát, a dologszerű létezést. A közép- és kelet-európai
irodalmak tágabb körén pedig az a profán szent, aki az író önmagához való
hűségének egyszeregyét fogalmazta és élte a totalitárius korszak betonszarkofágja
alatt. Hrabal minden erejét csakis a maga feladatára összpontosító karakter
volt, és hiába mért ki neki még az itteni lépték szerint is rendhagyó pályát,
különös sorsot a történelem, belső szabadságának kivételes foka eltűrte
a legmostohább körülményeket is. Életrajzírói, mintha eleve arra készülődtek
volna, hogy a személyiséget és a karaktert mitikus keretbe és olyanná formázzák,
amelyben igazzá válhattak az író önmagára kirótt penitenciái. Zgustova
és Pytlik a művészi önkeresést valóságos vezeklésnek tartja, amely végigvonul
a pálya egészén, s a gyémánt keménységével metszi ki a személyiségből azt,
ami az alkotói munka szempontjából fontossággal bírt: a "köztes helyzetet",
melyről azt állította az író, hogy "emberi sorsok formájában érkeztek"
hozzá, vagy amelyeket azáltal hívott elő, hogy saját magát "a meghibbanás
határáig" hajszolta.
A valóság
inspirációja az egyik elem, a költészeté a másik, amely a közkeletű megítélés
szerint Hrabalt Hraballá alakította. Pytlík bemutatja, hogy az írói karakter
kialakulása nem lehetett független a tradíciótól, mely a cseh néplélek
évszázadokra visszanyúló művelődéstörténeti hagyományát éppúgy fölszívta,
mint az időben közeli svejkséget, de az utóbbi archetipikus alakmásának
a Sörgyári capriccioból világhírnévre szert tett Pepin bácsinak
(alakjai többségéhez hasonlóan) már "gyémánttal van a szívébe vésve az,
amiről a filozófusok beszélnek". Zgustova szerint Hrabal végső soron a
feladatnak akart megfelelni és pályája a művészi magára találásért folytatott
szakadatlan küzdelemmel telt, amelyben a valódi megismerés volt az egyedüli
tét. Zgustova ezen a ponton Hrabal "szókratészi", magát megismerő szabályához
úgy tartotta magát, hogy az íróra irányította saját belső figyelőrendszerét.
Életrajza gyűjtőmedencéjévé vált mindannak, amit a dolgok színe és visszája
Hrabalnak jelentett. Pytlik Hrabal önszemléletének állomásairól festett
érzékletes képet, Zgustovát pedig a beleérzés vezette, hogy a hősétől eltanult
látszatok mögötti valóságot földerítse. Mindketten elrugaszkodnak a tapasztalati
világ képétől, hiszen a hrabali univerzum lényegét az ellentétekre épülő
áradó szépségben ragadják meg. Bár a két szerző másféle módszert választott,
de ezt - a Hrabalról hosszú idő óta éltető kristályos képzetet - egyikük
sem módosította. Hrabal írói lényének kohézióját az önmagához való hűség
biztosította. Nála a periféria a felhajtóerő, és drámai ellentétekben fejeződik
ki az élet hétköznapi csodája: megtanítja szeretni az embert - állítják
egybehangzóan ismerői -, mert tévedés az, hogy a peremvilágon csorba a
lét, vegetál az egyén. Ez talán még áttételesen igaz a közép-kelet-európai
régiónak arra a metszetére is amelyet épp Hrabal világított meg. Pytlík
idézi hősét, aki a "nulla helyzet" egyébként siralmas voltát poétikus köntösbe
öltözteti, hogy újabb lendületre, alkotó forrásra leljen belőle: "krédóm
a NULLA, és örömmel tölt el, hogy a görög ZÉRO nem csak a nullát jelenti,
hanem a tiszta víziót[...] számomra elég, ha eljutok a tiszta vízióig és
az első képig, az első mondatig, amelyet kiköpök magamból, az asszociáció
tudattalanom mélyéből újabb és újabb mondatokat vonz magával, nem védekezem
átfolyásuk ellen, hagyom e mondatokat az erősen megvilágított színpadon
végighaladni, hogy lássam, halljam őket, hogy örömöm teljék bennük".
Ezzel együtt
is a kocsmai dumákat átpoétizáló, az életet a banalitások hősi eposzává
formáló író jellemzésekor az életműből átplántált kliséknek jut a főszerep.
Ha az életrajzok nem is fejtik meg Hrabal minden titkát, de egy-egy jelenetsorukkal
a lényeget azért felvillantják; nemcsak Jirí Menzel idézte föl a pöcegödör
tartalmával kertjében hajladozó író kolosszális alakját a Hóvirág ünnepek
emlékezetes epizódjával, hanem — ahogy korábban említettem — Zgustová
is: de az ő fenomenális képsorában a nymburki kertek alatt az emberi ürüléket
tartalmazó vödrökkel bóklászó Hrabal köré az ötvenes évek május 1-jének
munkásünnepét csomagolta sztaniolba a történelem.
(A Rómain)
A betonszagú pontházak közötti
tér harsogó zöldjére hétágon süt a nap, lassan átmelegíti a szobát, számítógépen
az ablak előtt írásra készen, ha délutánig bírom szerencsével, ázni fogok
a napfényben. Kartávolságra a kanapén Tina hunyt szemű meditációja derűs
álmot jelez, legalábbis készülő dalmataálmoskönyvem idevágó passzusa szerint,
melyre társszerzőként szerződtünk kutyánkkal. Levegős, tweedzakós tavasz
helyett ismét a hirtelen ránk törő forró, mediterrán nyár, ahogy mifelénk
mostanában lenni szokott.
Tegnap egész
nap a "dalmataheverőn" május elsejei napidézőt tartottam. Matildomat elvonták
munkaügyei Aquincumból, ezért maradt a kettősünk. Korai első séta Tinával,
még hét óra előtt a vasbeton lakótömbök tövében éledező zöld szigetecskéken,
majd a lakótelep oldalához szoruló villanegyed csinos házai közt - egészen
a nemzetközi kempingig és vissza. Amikor menetrendszerű pontossággal az
orvosi rendelővel szemközti kicsinyke gyepen, a Monostori út ember nem
lakta felén Dalmatánk (némileg szégyenlősen) elvégezte dolgát, a Palicsi
útra befordulva következett a visszaút rohamtempóban a hazáig, aztán hármasával
szedve a lépcsőfokokat a kosztos tálig: épp csak mutatóba, kockára vágott
füstölt sajt sonkamaradékkal. Magamnak a kefirhez gőzölgő fekete, azután
a fejedelmi pompával az aznapra rendeltetett és előre odakészített Kosztolányi-könyv,
amelyet évtizedek óta május első reggelén szoktam elővenni. Vagyis az
Aranysárkány, az újraolvasandó nyitófejezetekkel.
Nem rejthetem
el megindultságomat: Kosztolányi regényírásából diplomáztam 1979-ben Szörényi
Lászlónál, tíz évvel később ebből doktoráltam, és ez a sárszegi regény
elkísér egészen életem végéig.
Az Aranysárkány
egyik fő jellegzetessége a halál- és elmúlásképzetek gyakori megjelenése
a regényben. Mindjárt a nyitómondathoz ("A pisztoly eldördült".) efféle
képzet fűződik, s az első fejezetek leírásai hangulatilag és tartalmilag
felkészítik az olvasót, hogy meghatározó erőt lásson bennük. Magam egyfajta
folytonosság megteremtését érzem a tömbszerűen építkező cselekmény mögött;
ez a folytonosság a természetszimbolika révén érvényesül, de a cselekménysíkkal
azonos értékűnek tételezem fel. Vizuális hatású és dinamikus, olyan síkja
a regény elképzelt valóságának, amely előtérként és háttérként is funkcionál.
Lényeges szempont, hogy az elbeszélő előbb jeleníti meg a fölbolydulás
képsorát, mint a cselekvőkét. A cselekménysíkot tehát egy olyan térbe
helyezik amely önmagára érvényes törvénnyel rendelkezik, a hatása alól
a szereplők nem tudják kivonni magukat: mindegyiküket megérinti valamilyen
értelemben a tartalma, mindegyiküknek személyes tapasztalata lesz róla.
A Pacsirtához képest az Aranysárkány hosszabb időszakot
foglal magába; a naptári idő helyett azonban a természeti változások válnak
érzékelhetővé, az idő múlása helyett a természeti változás jelenik meg
teljes konkrétságával mint valamiféle időforma; az idő előrehaladását
a fokozódó hőség jelzi. A hőség Novák öngyilkosságának napján a legnagyobb,
a temetés idején viszont csillapodik, enyhül, sőt Fertődön már a tél képei
idéződnek fel.
A hőség halál-
és elmúlásképzettel jár együtt, de ez nem teljesen újszerű vonás Kosztolányi
művészi gyakorlatában. Gondoljunk csak A véres költőre, ahol a
hőség hasonló módon uralkodik a regényvilág fölött. De Kosztolányinak
a környezet leírásával most sikerül maradéktalanul megteremteni azt a
teret, amely az ellentéteket teljesen magába fogadja; a természeti világ
valamennyi megjelenített eleme visszhangot ver a szereplőkbe, úgy is fogalmazhatnék,
hogy a két világ egymásra kopírozódik, folytonosságot jelöl. Ritka szépségű
és összetettségű költői leírásokat találunk a szövegben:
"A kocsiúton,
pörkölt fák, kiloccsantott tökbelek, eltiport uborkahéjak közt nyargalt
a nyár, egyre növelve tüzét, megölte azt, amit életre hívott, a fénye
már sűrűn, sárgán csurgott alá, mint a genny. Minden megértett, a földeken
learattak, betakarították a termést. Kövér dongók zúgtak a tanári szobában,
belepve az ablakot, élelmet keresve még a tintatartó keserű kávályán is.
Egyik dongó az ablakdeszkán petéit tojta."
A halál a maga
előérzetével hangulatilag nyomatékosan jelen van, Novák öngyilkossága
azonban csupán az atmoszféraérzettel nem indokolható, pontosabban: a hőség
érzetével felkeltett, költői érzékenységű leírásokban megjelenített elmúlás-
és halálképzeteket nem elsődlegesen Novák sorsának végzetében látom realizálódni,
hanem valamiféle pusztulásélmény egyetemes megfogalmazásában, jelenlétében.
Süllyedésről árulkodnak a regény mellékszereplői is, Bíró Gyurka például
semmiben sem különbözik Szunyogh tanártól, a Pacsirta panoptikumfigurájától:
Sárszegen ő éppúgy tönkrement, mint idősebb tanártársa. A jobb sorsra
érdemeseket hamar elszürkíti Sárszeg világa, az elbeszélő "lepényszerűen
elterpeszkedőnek" írja le kiterjedését az Aranysárkányban, amellyel
a városban honoló tohonyaságra, közönyösségre céloz. Csakhogy amíg a Pacsirta
Sárszegének mindent vastagon beborító gyilkos pora van, és a lassú sorvadást
az ősz természeti szimbolikája jeleníti meg, itt az "idén olyan meleg
volt a tavasz, mint a nyár": a természeti világ szimbolikája a regény
alaphangjaként a megbolydulást jelöli meg, és a pusztulást hozó tavasz
képzetét kelti fel az olvasóban. E várakozás kielégítése történik meg
egyfelől a regényben, nem tekinthető véletlennek, hogy a hőség különféle
formájába lépten-nyomon beleütközik az olvasó: a fizikaszertárban "nagyon
meleg volt. A tavasz ebbe a terembe zárva tombolt." Novák házának kertjében
"rekkenő meleg" van, ebben a hőségben pillantja meg a lányát, aki engedetlensége
miatt nehezen kezelhető a számára:
"Novák a kerítés
mellett ballagva feltekintett a derült égre, melyen egyetlen foltnyi felhő
sem mutatkozott, s egyszerre megpillantotta a levegőben a leányát."
Az Aranysárkányban
elképzelt világra a pusztulásélményt érzem korláttalanul kiterjeszthetőnek,
amely mind a természetszimbolikában, mind a szereplők életében teret nyert:
egyszerre kapcsolódik az egyénhez és az egyén fölötti világhoz, hatalma
általános érvényű, mindent magához vonz, átértelmez, újraalakít. Minőségileg
teremt új viszonyokat a világban, s ebben különbözik a Pacsirtában megfogalmazott
gondolattól, amely az emberi lét sivárságát még valamiféle transzcendencia
jegyében feloldotta, feloldhatónak vélte. Talán nem tűnik túlzott merészségnek,
ha a sárkányhoz tapadó képzetekben hasonlót látok. A sárkány megjelenésének
szimbolikus jelentéstartalma van, de nem tudjuk pontosan megfejteni a
mondanivalóját. Nyilvánvaló, hogy a valóság részeként valaminek a jele,
de az Aranysárkány regényvilágában több valóságsík ötvöződik, keveredik
egymással. Kézenfekvő megoldásnak látszik, hogy puszta tárgyi mivoltával
a tudattalan szándék jelenlétét sugallja: egyidejűleg kelti fel a túláradó
öröm és a fenyegetettség érzését, de olyan alapszimbólum egyúttal, amely
a szereplők sorsára alakítólag hat. Megkülönböztetett figyelem irányul
feléje, mivel az elbeszélő címként emeli ki, így nemcsak Novák Antalhoz
kapcsolódik, hanem az egész regényvilágra alkalmazható jelkép. A sárkány
egyszer jelenik meg a történet valóságos idejében, kétszer a szereplők
tudatában idéződik fel, mint annak a májusi reggelnek az emléke, amellyel
a regény kezdődött. Ez a kétszeri visszatérés ad külön hangsúlyt az alapszimbólumnak,
címként való szerepeltetése is mélyebb megokoltságot így kaphat. Funkciója
szerint tehát valamire emlékeztet, de az a vonás nemcsak utólag derül
ki róla, mivel már első megjelenésekor rejtvényszerű jelenség, találhatásra,
magyarázatra ad alkalmat - azonosulásra és különállásra, a szemlélődés
puszta tárgya és fenyegető veszély előhírnöke. Ha a regény tudatosan megkomponált
színvilágára tekintünk, láthatjuk, hogy a túlérett világ sárga, izzó,
hevülő színtartományába beletartozik az aranyszínűre festett sárkány.
De továbbléphetünk ennél, Kosztolányi más műveiben is alkalmazza az aranyszínt
hasonló vagy közeli tartalmak, élmények rögzítésére. Helyzet- és létélmény
kifejezésre szolgál kései költészetében az "aranykezükkel" intő fák képe,
a "sárga tömb" jelentésköre. (Lásd az utóbbiról: Hankiss Elemér: Hogyan
fér bele egy táj egy háromsoros versbe?, Az Érték és társadalom c.
kötetben. Bp., 1977. 101-110.)
Az aranyszínűre
festett sárkány rendkívül vizuális hatást kelt a regényben; talán ezért
még azt is meg lehet kockáztatni, hogy a szereplőknek nem a tudatos énje
hozza felszínre a sárkány képét, illetőleg kelti fel a hozzátapadó egykori
érzeteket. Amikor a sárkány megjelenik az égen, három tanár, Tálas, Novák
és Fóris van jelen; a vidám kisiskolások mellett a szereplők közül még
Csajkás követi a repülő tárgy útját, de a sárkány rövid időre Lisznerék
fűszerboltja fölött is megáll. A szereplők és az alapszimbólum kapcsolata
voltaképp már itt elkezdődik. Novák nem szabadul a látványtól, Fóris viszont
elveszti önuralmát, mert fegyelmezetlenséget lát benne, róla azonban hamar
kiderül, hogy a diákság iránt értetlen. Csajkást az önfeledtség pillanatai
járják át. Fórist a sárkány alakja félelemmel tölti el, Novák növeli szorongását,
amikor az "istennyilát" szóba hozza. Fóris most már egyértelmű gyilkos
eszközt lát a játékszerben, Novák szerint viszont "az életet jelképezi".
Ahogy a Városerdő
harsány majálisa a felbolydulást, a természet korábbi egyensúlyának felborulását
mutatja, úgy az aranyszínű sárkány a drámai változást rögzíti el, készti
elő a szereplők életében; ez a drámai változás lényege szerint az Aranysárkány
mondanivalója.
|
|