|
SÜTŐ
CSABA ANDRÁS
A mozdulatlan megmozdítása
Győrffy Ákos: Akutagava noteszéből
"Úgy érzed,
mindig máshol történik valami.Hogy jelenléted tesz valótlanná minden helyszínt.Hogy
épp rajtad átszűrődve válik semmivé az, ami van. Hogy kamera vagy, amibe
nem fűztek filmet,csak forog körbe, berreg üresen."
Győrffy Ákos nehéz feladatra vállalkozott,
Mondhatom azt is, hogy második kötetét az erős kihívások szellemében alkotta
meg. Szerencsére a megvalósítás sikerrel járt. A kötet önmaga műfaji-tartalmi
kihívásainak messzemenőkig megfelelt; nemcsak eggyé dolgozott tehát egy,
magát több felől megszervező anyaghalmazt, hanem egyesítve kötetének prózai
és lírai fejleményeit, azokat egy olyan horizontba olvasztotta, mely méltó
folytatása első kötetének, A Csóványos északi oldalának.
Az alábbiakban
igyekszem feltárni Győrffy elvi és gyakorlati poétikai munkamódszerét,
a kötetté szerveződés mechanizmusát; a későbbiekben pedig kísérletet teszek
a Győrffy-vers definíciójára, ha ez mégoly esetleges és kétséges kimenetelű
próbálkozás lesz is, mindenképpen szükségét érzem.
Győrffy kompozicionális
egészet alkotott. Prózaversben utazik, vagy verses prózát ír, verseit naplószerű
feljegyzésekként, apró reflexióként tüntetve fel. Mindez valójában azonban
csak ürügy arra, hogy a kötet alapproblémáját, a változás érzékelését,
s ennek művészi igényű érzékeltetését megfelelő keretbe ágyazza, s a tudást,
s annak folyamatos és kölcsönös változását éppen a képben érezze foghatónak,
definiálhatónak: "A kép mindenünk, amit tudásként birtokolhatunk, / a kép
a gondolkodás, az emlékezés és a képzelet / egyetlen anyaga." (49a)
A címben diszkusszionált
notesz megjelölés a feljegyzések, reflexiók, kommentárok felől enged közelíteni
bennünket. E három műfaj megléte a kötetszerkezet lényegi szervező eleme.
A feljegyzések időbeli kétirányúságára
már ekkor figyelmesek lehetünk. Ugyanakkor a térbeli azonosság megteremti
a koherenciát az idősíkok között; egybenyitva a tereket, létrehozva egy
különböző azonosságú, egymásba oltott múltat és jelent, kialakítva a megfelelő
terepet a lírai én számára.
A reflexió
a minimumtól indul el, ennek neve gondolatfűzés, kép- és képzettársítás
legyen. A maximális reflexió pedig már egy megszervezett, újra gondolt,
restaurált, ugyanakkor a csalóka emlékezet által retusált és restaurált
gondolkodási-felidézési folyamatot ábrázol; kiegészülve az egyébként kvázi
észrevehetetlenné montírozott intertextusok képeivel.
A versek kommentárjellegét
pedig a beszédmóddal lehet azonosítani. Győrffyt ugyanis elsősorban az
érdekli, hogy a műfaji behatároltság adta keretek között felvetett kérdésekre
milyen folyamatokon keresztül juthatunk el? Egyáltalán: eljuthatunk-e valahová;
tudásunkkal, mit birtoklunk ugyan, uralnunk azonban kétségesebb?
Az emlékek
s a jelen képei a versekben alternánsokat hoztak létre, melyek egymással
ráadásul kontrasztív megoszlást mutatnak; ahol az egyik van, ott nincs
a másik, és fordítva. Ez érthető is - ugyanakkor felfoghatatlan - , hiszen
az emlékek és a jelen viszonylatában a legfontosabb jellemző: a különbség.
Egy textusban szerepeltetésük ezért nemcsak disszonanciát, de paradoxont
is okoz, s feloldásuk, elrendezésük korántsem ígérkezik könnyű és kizárólagos
sikerrel záruló feladatnak.
A feljegyzések
temporális rendje két nagy csoportra osztható. Az egyik az emlékezés. A
Győrffy által uralt versteret a memória működteti; ugyanakkor figyelme,
a lírai én figyelme megoszlik. A kettősség abból adódik, hogy a jelen feljegyzései
és az emlékezés által (vers)helyzetbe hozott képek keverednek. Imagism,
mondhatjuk azonnal, Pounddal szabadon, s nem is járunk messze az igazságtól.
Mert egy új képi valóság tárul fel, s Győrffyt pontosan ez az új vizualitás,
s az abból fakadó, felfeslő tapasztalat, a változások rögzítésének, érzékelésének
lehetetlensége érdekli: "Hogy jelenléted tesz valótlanná minden helyszínt."
(28)
Ez a kör pedig
egy olyan paradoxont implikál, amit feloldani nem, leírni és követni inkább
lehet. A kötetnek éppen ezért inkább bizonytalanodási pontjai vannak; a
távolság, s annak felszámolása, a múlt felidézése, az emlékekbe tolakodó
jelen pontosan visszájára fordul, s az utazás parttalanná válik: "A komp
alatti sóderos partszakaszon járkálnál, bo- / káig a Dunában, keresgélnél,
találnál ezt-azt, egypen- / gőst, töltényhüvelyt, ezüstláncot, nem lenne
idő, / ahogy tényleg nincs is, ott biztosan nincs, név sincs, /
egy ember járkálna ott, a semmiben." (52)
Szerkezetileg
azt konstatálhatjuk, hogy a kötet egy pre- és egy posztmontázs közé ékelődik.
Az emléktömb, mely a kötet egészében tapintható, elvileg megvan/megvolt,
ám nem ennek egyirányú és minden bizonnyal unalmasabb felidézéséről van
szó. Inkább a mozdulatlan megmozdításán, a folyamatba hozáson, a kontinuális-kontextuális
folyamat konstruktív expressziójáról számolhatunk be. Ez az eljárástechnika,
az emlékek és a jelenlét ütköztetése teremti meg a könyv feszültségét.
Nem tomboló, harsány feszültség ez, inkább a szép lehetetlen kísértése,
beismerése, ugyanakkor annak szisztematikus továbbgondolása, a problematika
gyakorlati feloldására tett határozott kísérletek. Az eredmény éppen ezért
a folyamatban magában látszik realizálódni.
A határozott
szándékú, még bizonytalanságában, kételyeiben, szorongásaiban is a biztosat,
határozottat, kapaszkodót kereső lírai munkafolyamat teszi erőssé a verseket.
Talán az erős gondolatiság, a sűrítés és az új képi valóság létrehozására
tett jelentékeny próbálkozások teszik Győrffy verseit verssé.
Biztos, hogy
mondja. Ahogy mondja, az a bizonytalan, bár inkább csak tartalmi bizonytalanságról
van szó, hiszen a fent vázolt folyamatok feloldásán leginkább a lírai én
fáradozik, s még ha nem is ér el a bizonyosságig, akkor is méltányolandó,
egységes és nagyon jó teljesítmény az övé.
S hogy mit ír Győrffy? Prózaverset,
ha hagyjuk - és engedjük - prózává válni; és versprózát, a próza olyan
lírai igényű darabjait, melyek a költészetet prózaivá, a prózát költőivé
teszik. Átjárásunk észrevétlen, de nem lehetetlen. (József Attila
Kör - Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2004) |
|