Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2005. 2.sz.  
KELÉNYI BÉLA


Ake Nilsson hagyatékából


Először a hátulsó házat kezdték bontani, a munkások egyre nagyobb rést nyitottak a tetőcserepek között, másnap reggel már a padlástérre is be lehetett látni, furcsa módon szinte teljesen üres volt, csak egy nagy papírdoboz hevert a bal sarokban, azután a gerendákat távolították el, és a tető hátsó falát verték szét, egymás után dobálták le a téglákat a kertbe, ahol 40 évvel ezelőtt a barátommal indiánt, koldust és akasztott embert játszottunk, majd egy váratlan fordulattal a másik, az előtte álló ház tetőzetét szedték le, csak úgy szórták a tetőcserepeket, a padláson rengeteg azonosíthatatlan szemét halmozódott fel, piros, kék és rózsaszín nejlonzacskók társaságában, a barátom háza egy ideig még állt, a tető helyett a padlásfeljáró nyílására lehetett látni, az ablakok csukva voltak, az ajtó nyilván bezárva, aztán a munkagépek ledöntötték a falakat is, egy nagy halom tégla, meg mindenféle egyéb törmelék hevert szanaszét a kertben, nem maradt más, csak a kerítés és a bejárati ajtó, mintha még mindig megérkezhetne valaki, pedig a barátom már legalább 20 éve elköltözött innen, és minden megtapasztalható helyről.
 

Galyatető, 2003

A tejfehér ködben eltűnt az ég és a hegy, és a semminek ebben a szakadatlan hullámzásában csak egyetlen részlet - távoli dombtető, a tetején néhány csonkának tűnő fával - emelkedett a hullámok fölé, mint egy elérhetetlen sziget, ahová nem juthatok el, vagy inkább jól ismert álom, ahová nem jutok vissza soha.
 

Csörgő patak völgye, 2003

A hegygerincen süvített a szél, a szürke ég alatt szürke felhőfoszlányok rohantak a ködbe burkolódzott Nap felé, azután néhány pillantig fényben álltak a rozsdabarna levelű fák, mint egy ismeretlen csata tömegjelenete a végtelenül sok darabot játszó színpadon, nem volt könnyű lefelé lépkedni a zúzmarával borított, elszáradt ágakon és leveleken, de lent, a völgyben egyre könnyebbé és ritmikusabbá vált a járás, a befagyott felszín alatt zúgott a patak, mintha semmi nem tudná megállítani, pedig a jég alá kisebb-nagyobb légbuborékok szorultak, mint egy hatalmas, láthatatlan hal tátogásai, hiába próbáltak kiszabadulni, a felszínre jutni, hogy visszakerüljenek az eredeti közegbe, csak várakoztak, mint az emlékek vérömlenyei, amiket nem lehet semmiféle módon, semmilyen beavatkozással eltávolítani, késsel, tisztítószerrel vagy másféle varázseszközzel eltüntetni, és csak várjuk, hogy a tavaszi olvadással újra a helyére kerüljön minden, lélegzet a levegőhöz, víz a vízhez, emlék a felejtéshez.
 
 

A világ végére érek haza minden este, felkapcsolom a villanyt, elrendezek ezt-azt, mielőtt lefekszem, és utána nyitott szemmel várom, hogy az éjszaka lassú bálnája elnyelje végre a Holdat, és sötét legyen, teljesen és tökéletesen sötét.