KELÉNYI
BÉLA
Ake Nilsson hagyatékából
Először a hátulsó házat kezdték bontani,
a munkások egyre nagyobb rést nyitottak a tetőcserepek között, másnap reggel
már a padlástérre is be lehetett látni, furcsa módon szinte teljesen üres
volt, csak egy nagy papírdoboz hevert a bal sarokban, azután a gerendákat
távolították el, és a tető hátsó falát verték szét, egymás után dobálták
le a téglákat a kertbe, ahol 40 évvel ezelőtt a barátommal indiánt, koldust
és akasztott embert játszottunk, majd egy váratlan fordulattal a másik,
az előtte álló ház tetőzetét szedték le, csak úgy szórták a tetőcserepeket,
a padláson rengeteg azonosíthatatlan szemét halmozódott fel, piros, kék
és rózsaszín nejlonzacskók társaságában, a barátom háza egy ideig még állt,
a tető helyett a padlásfeljáró nyílására lehetett látni, az ablakok csukva
voltak, az ajtó nyilván bezárva, aztán a munkagépek ledöntötték a falakat
is, egy nagy halom tégla, meg mindenféle egyéb törmelék hevert szanaszét
a kertben, nem maradt más, csak a kerítés és a bejárati ajtó, mintha még
mindig megérkezhetne valaki, pedig a barátom már legalább 20 éve elköltözött
innen, és minden megtapasztalható helyről.
Galyatető, 2003 A tejfehér ködben eltűnt az ég és a
hegy, és a semminek ebben a szakadatlan hullámzásában csak egyetlen részlet
- távoli dombtető, a tetején néhány csonkának tűnő fával - emelkedett a
hullámok fölé, mint egy elérhetetlen sziget, ahová nem juthatok el, vagy
inkább jól ismert álom, ahová nem jutok vissza soha.
Csörgő patak völgye, 2003 A hegygerincen süvített a szél, a szürke
ég alatt szürke felhőfoszlányok rohantak a ködbe burkolódzott Nap felé,
azután néhány pillantig fényben álltak a rozsdabarna levelű fák, mint egy
ismeretlen csata tömegjelenete a végtelenül sok darabot játszó színpadon,
nem volt könnyű lefelé lépkedni a zúzmarával borított, elszáradt ágakon
és leveleken, de lent, a völgyben egyre könnyebbé és ritmikusabbá vált
a járás, a befagyott felszín alatt zúgott a patak, mintha semmi nem tudná
megállítani, pedig a jég alá kisebb-nagyobb légbuborékok szorultak, mint
egy hatalmas, láthatatlan hal tátogásai, hiába próbáltak kiszabadulni,
a felszínre jutni, hogy visszakerüljenek az eredeti közegbe, csak várakoztak,
mint az emlékek vérömlenyei, amiket nem lehet semmiféle módon, semmilyen
beavatkozással eltávolítani, késsel, tisztítószerrel vagy másféle varázseszközzel
eltüntetni, és csak várjuk, hogy a tavaszi olvadással újra a helyére kerüljön
minden, lélegzet a levegőhöz, víz a vízhez, emlék a felejtéshez.
A világ végére érek haza minden este, felkapcsolom a villanyt, elrendezek ezt-azt, mielőtt lefekszem, és utána nyitott szemmel várom, hogy az éjszaka lassú bálnája elnyelje végre a Holdat, és sötét legyen, teljesen és tökéletesen sötét. |