|
TÜSKÉS
TIBOR
Irodalom és nemzeti önismeret
Görömbei András könyve
Görömbei András négyszáz oldalas, sűrű
szedésű új tanulmánykötete az elmúlt években, a harmadik évezred első éveiben
született írásait tartalmazza, szám szerint huszonnégy, először többnyire
folyóiratokban megjelent dolgozatot, három ciklusban, arányosan elosztva.
Az első fejezet (A magyarságtudomány útkeresései) alapozó és átfogó
jellegű tanulmányokat közöl a magyarságtudomány köréből, valamint a határon
túli magyar irodalom és a magyarságtudat kapcsolatáról. A második fejezetben
(Létérdekű irodalomszemlélet) központi helyet foglal el négy Németh
László témájú és három Illyés Gyula témájú dolgozat, és itt kapott helyet
az irodalomtudós Barta János munkásságát méltató két tanulmány. A harmadik
fejezet címe talán kevesebbet ígér (Pillanatképek az ezredfordulón),
ehelyett itt olvashatjuk a kötet legeredetibb, legönállóbb munkáit, Fehér
Ferenc, Sütő András, Szilágyi István, Buda Ferenc és Nagy Gáspár egy-egy
kötetének igényes, elmélyült és átfogó elemzését.
De álljunk
meg egy szóra a könyv címénél!
Az első pillanatban
úgy látszik, hogy három eltérő tartalmú, különnemű, széttartó fogalom került
itt egymás mellé. Az "irodalom" autonóm művészet, szuverén esztétikai jelenség.
A "nemzet" politikai kategória, a történettudomány használja. A marxi tanítások
hívei, azok, akik a társadalmat osztályszempontok alapján vizsgálták, gyanakodva
néztek rá, és a nemzeti kérdés jelentőségének fokozatos csökkenését remélték.
(Más kérdés, hogy a történelem erre alaposan rácáfolt.) A címben szereplő
harmadik fogalom, az "önismeret" megint a tudomány más területét érinti:
ha az egyén önismeretéről (vagy hiányáról) van szó, az a pszichológia "ügye",
aki a közösség, a nemzet önismeretét kutatja, annak a nemzetkarakterológiához
kell fordulnia.
A címben rejlő
ellentmondás persze látszólagos és feloldható. A három fogalom nagyon is
szoros kapcsolatban, korrelációban van egymással. Hivatkozhatunk tekintélyekre.
József Attila arról beszél, hogy "hogyan válik a költő ihlete a nemzet
ihletévé". Németh László a közösség szolgálatát az önismerettel köti össze:
"Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbe jön önmagával." A
legrészletesebben Illyés Gyula indokolja meg egy új nemzettudat kialakulásának
szükségességét, valamint irodalom (művészet), közösség (nemzet) és önismeret
kapcsolatát, kölcsönhatását, szétválaszthatatlan szövetségét. Hajszálgyökerek
című kötetének bevezetőjében írja:
"Vizsgálhatom
és értékelhetem az irodalmi (és művészeti) alkotásokat merőben sajátos
törvényeik alapján. De ezeket az így egyszer már eredményesen megvizsgált
és értékesnek elismert alkotásokat újabb vizsga és értékelés elé vonhatom
aszerint, milyen végeznivalót teljesíthetnek 'irodalmon kívüli' területen;
olyanon például, mint egy-egy közösségi tudat alakítása.
De valóban
irodalmon kívüli az ilyen terület? Nem marasztalható-e el a maga sajátos
törvényei szerint is az az irodalom, amely ez alól kivonja magát? Bizonyos
helyen, bizonyos időben."
Persze Görömbei
Andrásnak nincs szüksége tekintélyek, nagy nevek védelmére, igazolására.
Gazdag irodalomismerettel bíró kutató, fölkészült irodalomtudós. Célját,
szándékát, valamint módszerét, mellyel az irodalmat szemléli, maga megfogalmazza.
Figyelme, érdeklődése a huszadik század és az ezredforduló magyar irodalma
felé fordul, ezen belül is az ún. nemzeti elkötelezettség, a közösségi
létezés érdekeit szolgáló ("létérdekű") alkotók és művek vonzzák. Görömbei
András irodalomszemléletének megvilágítására a kötet legelső, az egész
könyvnek címet kölcsönző tanulmányából idézünk néhány gondolatot. "A nemzeti
tudat és önismeret a nemzeti kultúra egészében mutatkozik meg a maga teljességében.
De van az alkotóknak egy csoportja, amelyikben különleges közösségi felelősség
él. Ezek az alkotók személyes gondjukként élik meg a nemzet sorskérdéseit,
ezért különleges szerepük van a nemzeti önismeret alakításában. Műveikben
másokénál közvetlenebbül jelennek meg a nemzeti kérdések és sajátosságok."
Görömbei András nem titkolja, hogy személyes és tudósi érdeklődése hozzájuk
vonzza. Majd így ír az esztétikai érték és az önismeretet hordozó művek
kapcsolatáról: "Az esztétikai érték összetettsége biztosítja azt, hogy
csak a remekművek válhatnak tartósan az önismeret formálóivá. Időlegesen
egy-egy nem teljes esztétikai értékű mű is lehet népszerű valamely értékelem
aktuális érdekű eltúlzása révén, de az ilyen művek hatása sohasem tartós,
sohasem mély." Heidegger művészetfilozófiájának alapgondolatát ("A művészet
az igazság működésbe lépése.") így fordítja át a maga nyelvére: "Irodalmunk
egyik fő vonulata ilyen értelemben is a nemzeti önismeret semmi mással
nem helyettesíthető megnyilatkozása, a nemzeti lét rejtett, de létező tartományainak
föltárása, fényre hozása." Végül a tanulmány egyik - a szerző vizsgálódásának
irányt szabó - kulcsmondata: "Történelmünk során a magyar irodalom és a
magyar nemzeti önismeret együtt újult meg."
A kötet első
harmadában található tanulmányok - szám szerint öt írás - módszerüket tekintve
színvonalas összefoglalások, áttekintések, summázatok. Görömbei András
kiváló ismerője a határokon túli - legkivált erdélyi - magyar irodalomnak,
e dolgozatokban is elsősorban a Trianon utáni és ezredvégi úgynevezett
kisebbségi magyar irodalom "magyarságtudatának elemeit" vizsgálja. Nevek
és művek sorjáznak egymás után, tömör és találó jellemzéseket, értékeléseket
olvashatunk olyan alkotókról és művekről, akiket és amelyeket a "nemzeti
felelősségtudat" jellemez, akik és amelyek önismeretünk, nemzeti öntudatunk
kialakításában döntő szerepet játszottak. Azok az írók érdeklik, akikben
"a történelmünk tragikus fordulata következtében szétzilálódott nemzeti
tudat és önismeret ujjászületésének" a szándéka munkál, azt az irodalmat
kanonizálja, amelyik a magyarság nemzeti önismeretét szolgálja.
A második
fejezet gerincét a Németh Lászlóról és az Illyés Gyuláról szóló tanulmányok
alkotják. Nagyon hasznos, népszerűsítő írások, emlékezések ezek is, céljuk
nem egyéni kutatási eredmények bemutatása, nem merőben új ismeretek közlése,
hanem a meglevők sok és találó idézettel megtámogatott összefoglalása.
Akinek nincs ideje egy-egy íróról szóló önálló könyvet kézbe venni, vagy
más okból elhanyagolja a teljes pályaképet adó kis- és nagymonográfiák
elolvasását, az itt roppant tömör és színvonalas összefoglalást talál egy-egy
irodalmi kérdésről. (Pl. a drámaíró Németh Lászlóról, vagy Illyés Gyula
szociográfiai munkásságáról.)
Ebben a fejezetben
kapott helyet a Barta Jánosról szóló két, eredeti gondolatokat fölvető
tanulmány. Ezekben találunk magyarázatot a szerző által már korábban is
használt "létértelmezés", "létdokumentáció", "létérdekű irodalomszemlélet"
kifejezésekre. Ezek a dolgozatok adnak kulcsot az olvasó kezébe a szerző
irodalomszemléletének és tudományos módszerének a megértéséhez. Az 1945-ben
született Görömbei András a hatvanas évek közepén a debreceni egyetemen
előbb Barta János előadásainak hallgatója, majd 1970-től az egyetem irodalmi
tanszékén a professzor munkatársa volt. A tanítványból kolléga lett. (Talán
zárójelben itt néhány személyes megjegyzést is közbeszúrhatok. Barta Jánossal
magam is találkoztam. A közelmúlt magyar história legzordabb éveiben, 1949-50-ben
és 1950-51-ben a pesti egyetemen két féléven át hallgattam előadásait.
A kiegyezés kora magyar irodalmáról, Madáchról és Kemény Zsigmondról beszélt
élvezetesen. Heti órái üdítő oázisok voltak azon az egyetemen, ahol a magyar
történelmet Gerő Ernőné Fazekas Erzsébet oktatta, és Csokonairól - miként
ezt Nagy László is följegyezte - Waldapfel József professzor töltögette
belénk álmosító, vulgármarxista nézeteit. Barta János korábbi tudományos
munkássága révén egy pesti kereskedelmi iskolából került az egyetemre,
majd valamilyen kifürkészhetetlen okból - még egyetemi tanulmányaim befejezése
előtt - a debreceni bölcsészkarra helyezték át oktatónak. Számüzetés volt
ez, vagy előléptetés? Ha az áthelyezést "leépítésnek", büntetésnek szánták
Barta ellenfelei, nem értek célt. A professzor a "vidéki egyetemből" önálló
szellemi műhelyt, tudományos fórumot, "debreceni iskolát" teremtett.) Görömbei
András munkássága a debreceni egyetem szellemiségéből nőtt ki, szilárd
irodalomszemléletét mestere, Barta János alapozta meg. Barta János a "létérdekű
irodalomszemlélet" híve, elfogadja "az irodalom emberformáló és közösségformáló
szerepét". A művek értelmezésében a társadalmi és gazdasági jelenségeket
előtérbe helyező marxista irodalomszemlélettel és kritikával szemben a
filozófiai és pszichológiai motívumok, a karakterológiai és az alkotáslélektani
mozzanatok vizsgálatának fontosságát vallja. Görömbei András hitelesen
jellemzi, mélyen érti és elemzi Barta János irodalomszemléletét, ugyanakkor
a gondolkodás eredetiségére és önállóságára törekszik: mindenekelőtt a
vizsgált anyag, a Trianon utáni magyar nyelvű irodalom újszerű problémafölvetései
különböztetik meg mesterétől.
A kötet utolsó
fejezetének írásai azt vizsgálják, hogy a mai magyar irodalomban melyek
azok a kiemelkedő alkotások és életművek, amelyek a nemzeti önismeret igényét
magas színvonalon megfogalmazzák, kik azok az alkotók, akik a nemzeti irodalom
örökségének alkotó továbbvivői. Három határon túli és két hazai író szerepel
a kiemelésben. Az elemzésekben az alkotáslélektani mozzanatok épp úgy helyet
kapnak, mint az értékelés, az esztétikai minőség vizsgálata. A Barta János-i
"iskola" hozadékát a szerzőnek talán itt sikerült legtermékenyebben kamatoztatnia.
Görömbei András főként a lírai művek értésére-elemzésére érzékeny.
A továbbiakban
a kötethez néhány megjegyzést szeretnénk fűzni. Ezek nem a bírálat elemei,
ellenkezőleg, azt szeretnénk ezzel jelezni, hogy a kötet nemcsak fontos
és megszívlelendő gondolatok tárháza, hanem új kérdések, új eszmék, új
problémák megfogalmazására is kiválóan alkalmas.
Kezdjük egy
szóhasználattal. A fogalom nehezen megkerülhető, és valószínű, nem sok
sikerrel vesszük föl a harcot, ha magunk is azokhoz csatlakozunk, akik
a "kisebbségi irodalom" kifejezést szívesen mellőznék. Hiszen minden irodalom,
minden etnikum, minden nemzet egy másikhoz, egy nagyobbhoz viszonyítva
"kisebbség". A szlovákok a csehekhez, a románok a lengyelekhez, a horvátok
a szerbekhez viszonyítva kisebbség. Mégis saját nemzeti irodalmuk van.
Görömbei is hangsúlyozza, hogy az anyaországi és a határon túli ("kisebbségi")
magyar irodalmat a nyelv azonossága összeköti. De a nyelv, valóban, minden
más szempontot kizáró tényező? Eszembe jut a sepsiszentgyörgyi Veress Dániel
szava. Amikor a hetvenes évek elején először találkoztam vele személyesen
Erdélyben, nagy boldogan megöleltem, mondván: "Összeköt bennünket, Dunántúlon
és Erdélyben élő szellemi embereket a nyelv közössége." Veress Dániel azt
válaszolta: "Olyan biztos vagy abban, hogy a Budapesten élő, magyar nyelvet
használó Rényi Péterek és Pándi Pálok kritikai tevékenysége a magyar irodalom
része? És hogy az erdélyi irodalom kisebbségi irodalom? Századok teltek,
amikor itt dobogott a magyar irodalom szíve."
A másik gondolat
sem vitatéma, csak tűnődés. Görömbei András egy igen jól körülhatárolható
körben vizsgálja azokat az írókat, akiket "a nemzeti sorskérdésekkel való
szembenézés igénye rokonított", akiket "a magyarság sorsáért érzett felelősség
és aggodalom" jellemzett. Irodalmi kánonok lététől vagy nemlététől függetlenül
nem volna helyes ugyanebből a szempontból más életműveket is megvizsgálni
és elemezni? A nemzeti irodalmi "kánonba", a nemzet önismeretét szolgáló
értékek közé - találomra írok ide néhány nevet - talán Kassák, Márai, Szentkuthy,
Szabó Lőrinc, Weöres, Vas István, Pilinszky, Mészöly, Juhász Ferenc életműve
is beilleszthető. A nemzeti önismeret számára talán ezeket az értékeket
is föl kellene fedezni, a nemzeti felelősségtudatot ápoló írók közé talán
őket is be kellene illeszteni. Hiszem, hogy a nemzeti felelősségtudat ezekben
az alkotókban is megvan és fölmutatható. És ha így van, akkor máris értelmét
veszti az a kirekesztő megközelítés, amely Illyés vagy Németh László, Sütő
vagy Nagy Gáspár életművét "tradicionálisnak", "avultnak", "maradinak"
bélyegzi.
A harmadik
megjegyzés a nemzeti önismeret és a nemzeti irodalom jövőjét illeti. Én
is osztom Görömbei András bizakodását és reményét, amely a Trianon utáni
helyzet rajzában s főként a rendszerváltozás kísérlete óta eltelt idő megítélésében
a pozitív mozzanatokra, az eredményekre helyezi a hangsúlyt. A valódi teljesítményt
kétségbe nem vonva bennem mégis a cselekvő pesszimizmus, az ösztönző reménytelenség,
a Zrínyi dalában és a Zrínyi második énekében megfogalmazott
kételkedés az erősebb. A magyarság lélekszámának fogyását és az etnikai
arányok megváltozását (országhatáron belül és kívül!) csak tragikus hittel
tudom szemlélni. A fogyás a határon túli közösségekben Trianon után a polgári
demokráciában (!) élő Ausztriában a legnagyobb arányú. Aztán sorban következik
Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Kárpátalja, Szlovákia, Erdély... Az irodalom
szerepe a nemzeti tudat ápolásában évről évre csökken, a nemzeti tudat
alakulása egyre kórosabb jeleket mutat. Mi tudja megállítani ezt a folyamatot?
A politikai-hatalmi erőviszonyok változása, átrendeződése? Az Európai Unióhoz
történő csatlakozás? A szavak, a politikusok ölelkezése és koccintása helyett
csak a tényeknek van bizonyító ereje. Hány magyar gyerek iratkozik Kolozsváron
magyar iskolába? Hány magyar könyvet kölcsönöznek a laskói könyvtárból?
Van-e magyar nyelvű istentisztelet az ungvári templomban?
Ha ilyen és
ezekhez hasonló kérdések is fölvetődnek az Irodalom és nemzeti önismeret
című kötet olvasójában,az is Görömbei András határozott eszmeiségű, gondolatokban
gazdag, erőteljes ösztönzésű munkáját dicséri. (Nap Kiadó, Bp. 2003) |
|