Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2005. 1.sz.  
 
TÜSKÉS TIBOR


Irodalom és nemzeti önismeret
Görömbei András könyve


Görömbei András négyszáz oldalas, sűrű szedésű új tanulmánykötete az elmúlt években, a harmadik évezred első éveiben született írásait tartalmazza, szám szerint huszonnégy, először többnyire folyóiratokban megjelent dolgozatot, három ciklusban, arányosan elosztva. Az első fejezet (A magyarságtudomány útkeresései) alapozó és átfogó jellegű tanulmányokat közöl a magyarságtudomány köréből, valamint a határon túli magyar irodalom és a magyarságtudat kapcsolatáról. A második fejezetben (Létérdekű irodalomszemlélet) központi helyet foglal el négy Németh László témájú és három Illyés Gyula témájú dolgozat, és itt kapott helyet az irodalomtudós Barta János munkásságát méltató két tanulmány. A harmadik fejezet címe talán kevesebbet ígér (Pillanatképek az ezredfordulón), ehelyett itt olvashatjuk a kötet legeredetibb, legönállóbb munkáit, Fehér Ferenc, Sütő András, Szilágyi István, Buda Ferenc és Nagy Gáspár egy-egy kötetének igényes, elmélyült és átfogó elemzését.
     De álljunk meg egy szóra a könyv címénél!
     Az első pillanatban úgy látszik, hogy három eltérő tartalmú, különnemű, széttartó fogalom került itt egymás mellé. Az "irodalom" autonóm művészet, szuverén esztétikai jelenség. A "nemzet" politikai kategória, a történettudomány használja. A marxi tanítások hívei, azok, akik a társadalmat osztályszempontok alapján vizsgálták, gyanakodva néztek rá, és a nemzeti kérdés jelentőségének fokozatos csökkenését remélték. (Más kérdés, hogy a történelem erre alaposan rácáfolt.) A címben szereplő harmadik fogalom, az "önismeret" megint a tudomány más területét érinti: ha az egyén önismeretéről (vagy hiányáról) van szó, az a pszichológia "ügye", aki a közösség, a nemzet önismeretét kutatja, annak a nemzetkarakterológiához kell fordulnia.
     A címben rejlő ellentmondás persze látszólagos és feloldható. A három fogalom nagyon is szoros kapcsolatban, korrelációban van egymással. Hivatkozhatunk tekintélyekre. József Attila arról beszél, hogy "hogyan válik a költő ihlete a nemzet ihletévé". Németh László a közösség szolgálatát az önismerettel köti össze: "Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbe jön önmagával." A legrészletesebben Illyés Gyula indokolja meg egy új nemzettudat kialakulásának szükségességét, valamint irodalom (művészet), közösség (nemzet) és önismeret kapcsolatát, kölcsönhatását, szétválaszthatatlan szövetségét. Hajszálgyökerek című kötetének bevezetőjében írja:
     "Vizsgálhatom és értékelhetem az irodalmi (és művészeti) alkotásokat merőben sajátos törvényeik alapján. De ezeket az így egyszer már eredményesen megvizsgált és értékesnek elismert alkotásokat újabb vizsga és értékelés elé vonhatom aszerint, milyen végeznivalót teljesíthetnek 'irodalmon kívüli' területen; olyanon például, mint egy-egy közösségi tudat alakítása.
     De valóban irodalmon kívüli az ilyen terület? Nem marasztalható-e el a maga sajátos törvényei szerint is az az irodalom, amely ez alól kivonja magát? Bizonyos helyen, bizonyos időben."
     Persze Görömbei Andrásnak nincs szüksége tekintélyek, nagy nevek védelmére, igazolására. Gazdag irodalomismerettel bíró kutató, fölkészült irodalomtudós. Célját, szándékát, valamint módszerét, mellyel az irodalmat szemléli, maga megfogalmazza. Figyelme, érdeklődése a huszadik század és az ezredforduló magyar irodalma felé fordul, ezen belül is az ún. nemzeti elkötelezettség, a közösségi létezés érdekeit szolgáló ("létérdekű") alkotók és művek vonzzák. Görömbei András irodalomszemléletének megvilágítására a kötet legelső, az egész könyvnek címet kölcsönző tanulmányából idézünk néhány gondolatot. "A nemzeti tudat és önismeret a nemzeti kultúra egészében mutatkozik meg a maga teljességében. De van az alkotóknak egy csoportja, amelyikben különleges közösségi felelősség él. Ezek az alkotók személyes gondjukként élik meg a nemzet sorskérdéseit, ezért különleges szerepük van a nemzeti önismeret alakításában. Műveikben másokénál közvetlenebbül jelennek meg a nemzeti kérdések és sajátosságok." Görömbei András nem titkolja, hogy személyes és tudósi érdeklődése hozzájuk vonzza. Majd így ír az esztétikai érték és az önismeretet hordozó művek kapcsolatáról: "Az esztétikai érték összetettsége biztosítja azt, hogy csak a remekművek válhatnak tartósan az önismeret formálóivá. Időlegesen egy-egy nem teljes esztétikai értékű mű is lehet népszerű valamely értékelem aktuális érdekű eltúlzása révén, de az ilyen művek hatása sohasem tartós, sohasem mély." Heidegger művészetfilozófiájának alapgondolatát ("A művészet az igazság működésbe lépése.") így fordítja át a maga nyelvére: "Irodalmunk egyik fő vonulata ilyen értelemben is a nemzeti önismeret semmi mással nem helyettesíthető megnyilatkozása, a nemzeti lét rejtett, de létező tartományainak föltárása, fényre hozása." Végül a tanulmány egyik - a szerző vizsgálódásának irányt szabó - kulcsmondata: "Történelmünk során a magyar irodalom és a magyar nemzeti önismeret együtt újult meg."
     A kötet első harmadában található tanulmányok - szám szerint öt írás - módszerüket tekintve színvonalas összefoglalások, áttekintések, summázatok. Görömbei András kiváló ismerője a határokon túli - legkivált erdélyi - magyar irodalomnak, e dolgozatokban is elsősorban a Trianon utáni és ezredvégi úgynevezett kisebbségi magyar irodalom "magyarságtudatának elemeit" vizsgálja. Nevek és művek sorjáznak egymás után, tömör és találó jellemzéseket, értékeléseket olvashatunk olyan alkotókról és művekről, akiket és amelyeket a "nemzeti felelősségtudat" jellemez, akik és amelyek önismeretünk, nemzeti öntudatunk kialakításában döntő szerepet játszottak. Azok az írók érdeklik, akikben "a történelmünk tragikus fordulata következtében szétzilálódott nemzeti tudat és önismeret ujjászületésének" a szándéka munkál, azt az irodalmat kanonizálja, amelyik a magyarság nemzeti önismeretét szolgálja.
     A második fejezet gerincét a Németh Lászlóról és az Illyés Gyuláról szóló tanulmányok alkotják. Nagyon hasznos, népszerűsítő írások, emlékezések ezek is, céljuk nem egyéni kutatási eredmények bemutatása, nem merőben új ismeretek közlése, hanem a meglevők sok és találó idézettel megtámogatott összefoglalása. Akinek nincs ideje egy-egy íróról szóló önálló könyvet kézbe venni, vagy más okból elhanyagolja a teljes pályaképet adó kis- és nagymonográfiák elolvasását, az itt roppant tömör és színvonalas összefoglalást talál egy-egy irodalmi kérdésről. (Pl. a drámaíró Németh Lászlóról, vagy Illyés Gyula szociográfiai munkásságáról.)
     Ebben a fejezetben kapott helyet a Barta Jánosról szóló két, eredeti gondolatokat fölvető tanulmány. Ezekben találunk magyarázatot a szerző által már korábban is használt "létértelmezés", "létdokumentáció", "létérdekű irodalomszemlélet" kifejezésekre. Ezek a dolgozatok adnak kulcsot az olvasó kezébe a szerző irodalomszemléletének és tudományos módszerének a megértéséhez. Az 1945-ben született Görömbei András a hatvanas évek közepén a debreceni egyetemen előbb Barta János előadásainak hallgatója, majd 1970-től az egyetem irodalmi tanszékén a professzor munkatársa volt. A tanítványból kolléga lett. (Talán zárójelben itt néhány személyes megjegyzést is közbeszúrhatok. Barta Jánossal magam is találkoztam. A közelmúlt magyar história legzordabb éveiben, 1949-50-ben és 1950-51-ben a pesti egyetemen két féléven át hallgattam előadásait. A kiegyezés kora magyar irodalmáról, Madáchról és Kemény Zsigmondról beszélt élvezetesen. Heti órái üdítő oázisok voltak azon az egyetemen, ahol a magyar történelmet Gerő Ernőné Fazekas Erzsébet oktatta, és Csokonairól - miként ezt Nagy László is följegyezte - Waldapfel József professzor töltögette belénk álmosító, vulgármarxista nézeteit. Barta János korábbi tudományos munkássága révén egy pesti kereskedelmi iskolából került az egyetemre, majd valamilyen kifürkészhetetlen okból - még egyetemi tanulmányaim befejezése előtt - a debreceni bölcsészkarra helyezték át oktatónak. Számüzetés volt ez, vagy előléptetés? Ha az áthelyezést "leépítésnek", büntetésnek szánták Barta ellenfelei, nem értek célt. A professzor a "vidéki egyetemből" önálló szellemi műhelyt, tudományos fórumot, "debreceni iskolát" teremtett.) Görömbei András munkássága a debreceni egyetem szellemiségéből nőtt ki, szilárd irodalomszemléletét mestere, Barta János alapozta meg. Barta János a "létérdekű irodalomszemlélet" híve, elfogadja "az irodalom emberformáló és közösségformáló szerepét". A művek értelmezésében a társadalmi és gazdasági jelenségeket előtérbe helyező marxista irodalomszemlélettel és kritikával szemben a filozófiai és pszichológiai motívumok, a karakterológiai és az alkotáslélektani mozzanatok vizsgálatának fontosságát vallja. Görömbei András hitelesen jellemzi, mélyen érti és elemzi Barta János irodalomszemléletét, ugyanakkor a gondolkodás eredetiségére és önállóságára törekszik: mindenekelőtt a vizsgált anyag, a Trianon utáni magyar nyelvű irodalom újszerű problémafölvetései különböztetik meg mesterétől.
     A kötet utolsó fejezetének írásai azt vizsgálják, hogy a mai magyar irodalomban melyek azok a kiemelkedő alkotások és életművek, amelyek a nemzeti önismeret igényét magas színvonalon megfogalmazzák, kik azok az alkotók, akik a nemzeti irodalom örökségének alkotó továbbvivői. Három határon túli és két hazai író szerepel a kiemelésben. Az elemzésekben az alkotáslélektani mozzanatok épp úgy helyet kapnak, mint az értékelés, az esztétikai minőség vizsgálata. A Barta János-i "iskola" hozadékát a szerzőnek talán itt sikerült legtermékenyebben kamatoztatnia. Görömbei András főként a lírai művek értésére-elemzésére érzékeny.
     A továbbiakban a kötethez néhány megjegyzést szeretnénk fűzni. Ezek nem a bírálat elemei, ellenkezőleg, azt szeretnénk ezzel jelezni, hogy a kötet nemcsak fontos és megszívlelendő gondolatok tárháza, hanem új kérdések, új eszmék, új problémák megfogalmazására is kiválóan alkalmas.
     Kezdjük egy szóhasználattal. A fogalom nehezen megkerülhető, és valószínű, nem sok sikerrel vesszük föl a harcot, ha magunk is azokhoz csatlakozunk, akik a "kisebbségi irodalom" kifejezést szívesen mellőznék. Hiszen minden irodalom, minden etnikum, minden nemzet egy másikhoz, egy nagyobbhoz viszonyítva "kisebbség". A szlovákok a csehekhez, a románok a lengyelekhez, a horvátok a szerbekhez viszonyítva kisebbség. Mégis saját nemzeti irodalmuk van. Görömbei is hangsúlyozza, hogy az anyaországi és a határon túli ("kisebbségi") magyar irodalmat a nyelv azonossága összeköti. De a nyelv, valóban, minden más szempontot kizáró tényező? Eszembe jut a sepsiszentgyörgyi Veress Dániel szava. Amikor a hetvenes évek elején először találkoztam vele személyesen Erdélyben, nagy boldogan megöleltem, mondván: "Összeköt bennünket, Dunántúlon és Erdélyben élő szellemi embereket a nyelv közössége." Veress Dániel azt válaszolta: "Olyan biztos vagy abban, hogy a Budapesten élő, magyar nyelvet használó Rényi Péterek és Pándi Pálok kritikai tevékenysége a magyar irodalom része? És hogy az erdélyi irodalom kisebbségi irodalom? Századok teltek, amikor itt dobogott a magyar irodalom szíve."
     A másik gondolat sem vitatéma, csak tűnődés. Görömbei András egy igen jól körülhatárolható körben vizsgálja azokat az írókat, akiket "a nemzeti sorskérdésekkel való szembenézés igénye rokonított", akiket "a magyarság sorsáért érzett felelősség és aggodalom" jellemzett. Irodalmi kánonok lététől vagy nemlététől függetlenül nem volna helyes ugyanebből a szempontból más életműveket is megvizsgálni és elemezni? A nemzeti irodalmi "kánonba", a nemzet önismeretét szolgáló értékek közé - találomra írok ide néhány nevet - talán Kassák, Márai, Szentkuthy, Szabó Lőrinc, Weöres, Vas István, Pilinszky, Mészöly, Juhász Ferenc életműve is beilleszthető. A nemzeti önismeret számára talán ezeket az értékeket is föl kellene fedezni, a nemzeti felelősségtudatot ápoló írók közé talán őket is be kellene illeszteni. Hiszem, hogy a nemzeti felelősségtudat ezekben az alkotókban is megvan és fölmutatható. És ha így van, akkor máris értelmét veszti az a kirekesztő megközelítés, amely Illyés vagy Németh László, Sütő vagy Nagy Gáspár életművét "tradicionálisnak", "avultnak", "maradinak" bélyegzi.
     A harmadik megjegyzés a nemzeti önismeret és a nemzeti irodalom jövőjét illeti. Én is osztom Görömbei András bizakodását és reményét, amely a Trianon utáni helyzet rajzában s főként a rendszerváltozás kísérlete óta eltelt idő megítélésében a pozitív mozzanatokra, az eredményekre helyezi a hangsúlyt. A valódi teljesítményt kétségbe nem vonva bennem mégis a cselekvő pesszimizmus, az ösztönző reménytelenség, a Zrínyi dalában és a Zrínyi második énekében megfogalmazott kételkedés az erősebb. A magyarság lélekszámának fogyását és az etnikai arányok megváltozását (országhatáron belül és kívül!) csak tragikus hittel tudom szemlélni. A fogyás a határon túli közösségekben Trianon után a polgári demokráciában (!) élő Ausztriában a legnagyobb arányú. Aztán sorban következik Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Kárpátalja, Szlovákia, Erdély... Az irodalom szerepe a nemzeti tudat ápolásában évről évre csökken, a nemzeti tudat alakulása egyre kórosabb jeleket mutat. Mi tudja megállítani ezt a folyamatot? A politikai-hatalmi erőviszonyok változása, átrendeződése? Az Európai Unióhoz történő csatlakozás? A szavak, a politikusok ölelkezése és koccintása helyett csak a tényeknek van bizonyító ereje. Hány magyar gyerek iratkozik Kolozsváron magyar iskolába? Hány magyar könyvet kölcsönöznek a laskói könyvtárból? Van-e magyar nyelvű istentisztelet az ungvári templomban?
     Ha ilyen és ezekhez hasonló kérdések is fölvetődnek az Irodalom és nemzeti önismeret című kötet olvasójában,az is Görömbei András határozott eszmeiségű, gondolatokban gazdag, erőteljes ösztönzésű munkáját dicséri. (Nap Kiadó, Bp. 2003)