|
MÉNESI
GÁBOR
Szavak a rengetegből
Nagy Gáspár esszékötetéről
Éppen harmincnégy esztendeje annak,
hogy a fiatal Nagy Gáspár a következőképpen fogalmazta meg tudatos költői
programról tanúskodó névjegyét a szombathelyi Sor című antológiában:
"Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet
töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói
tragédia mindegy lenne az anyaföldnek." Azóta sorra jelennek meg következetesen
egymásra épülő verseskötetei, amelyek kivétel nélkül visszatükrözik az
induló ars poeticát. Azok, akik jól ismerik és folyamatosan figyelemmel
kísérik Nagy Gáspár munkásságát, tudják, hogy a versek mellett esszéiben
és interjúiban is az emberi helytállás, az etikus cselekvés példáit állítja
középpontba. A Nagy Gáspár-i lírában megismert egyenes testtartás, poétai
felelősségtudat, történelmi érzékenység ezúttal személyes hangvételű vallomásokban,
tűnődésekben manifesztálódik. A szerző esetében - számos kortársához és
nemzedéktársához hasonlóan - nehezen lenne különválasztható a költői megszólalás
és a közéleti szerepvállalás, így nem meglepő, hogy a könyv írásainak többsége
különböző felkérésekre, alkalmakra (temetésre, emléktábla-avatóra, kiállításmegnyitóra,
évfordulóra, díjátadásra stb.) született. Ezek a szövegek (melyek jelentős
része irodalmi folyóiratokban és hetilapokban már megjelent) most, a Szavak
a rengetegből című kötet konstellációjában egy személyes irodalomtörténetet
rajzolnak ki. Nagy Gáspár költői látásmódjának köszönhetően sajátos fénytörésben
tükrözteti az elmúlt két évszázad magyar irodalmának nagy pillanatait.
Korrajzot, számvetést, leltárt készít mindarról, amit az irodalomról, és
elsősorban a líráról tud és gondol. Úgy ír a költészetről, ahogyan csak
egy lírikus képes, aki belülről éli meg a versteremtés kegyelmi állapotát.
A fent elmondottakból is kiderülhet, hogy több jelentős alkotót hiába keresnénk
Nagy Gáspár szubjektív panteonjában, de a szerzőnek nem is állt szándékában
(lehetetlen vállalkozás is volna) irodalmunk teljes spektrumát bemutatni.
("Tudom: minden lista, még a legtágasabb is, eleve szűkítés: mivel nem
képes az árnyalati gazdagságot fölmutatni" - írja egy helyen.) Szövegeit
- a személyesség mellett - jól behatárolható ízlés, értékrend és irodalomszemlélet
mentén szervezi kötetté.
A szerző elődei,
mesterei, barátai, küzdőtársai követendő példáját állítja az olvasó elé,
hiszen - Illyés mondatára támaszkodva - "minden nemzedék, valamirevaló
magyar költő így vagy úgy, de kezet fogott egymással az időben: az öregebbek
átadták mindig az utódoknak az elődök kézmelegét". Nem más Nagy Gáspár
kötelessége sem: továbbadni szellemi örökségét, az "elődök kézmelegét".
Ezért mutatja fel a számára fontos és érvényes, az esztétikum, erkölcs
és tartás hármasságát magába olvasztó, a felelősséget középpontba állító
irodalmat. Úgy néz szembe egy-egy meghatározó életművel, hogy közben önmagát
is faggatja, másrészt szembesíti az olvasót a bemutatott példával, folyamatosan
feltéve a kérdést, vajon méltóak vagyunk-e az elődök szellemi örökségére.
Ma is erőt és tartást meríthetnénk klasszikusainkból, ha kellő odaadással
figyelnénk rájuk, vallja a szerző. Berzsenyi példáját is a jelenre vonatkoztatja:
"Most azonban szabadságtól vagy inkább a szabadságbozótosban orcát cserélőktől,
nagy leplezőktől se rettenjünk, biztat a 224 éve született nemes gazda,
Berzsenyi." A nagy előd egyébként "a nemzetféltés és közösségével való
teljes egybeforrás dolgában Balassi és Zrínyi oldalán" helyeződik el a
kötetben. Már gyermekkorában követendő példaként állt Nagy Gáspár előtt
Petőfi, a "siheder költő", a "szabadság szerelmese", aki "nemcsak harcra,
csatára buzdított, de el is ment a csatába... örökre". A szerző személyes
irodalomtörténetében egymás mellé kerül Kölcsey Himnusza és Illyés
Egy mondat a zsarnokságról című verse: "Tudom, tudjuk, a műfaj szabályai
szerint nem himnusz, de én elneveztem annak, mert csöndjével, három évtizedig
tartó eszelős tiltásával ez volt Kölcsey Himnuszának másik, jelenkori
fele. Csak a költő halála után három évvel oldotta fel a tilalmat az, aki
addig tiltotta. A mi himnuszunk volt, az ugyancsak zivataros évtizedekből."
Nagy Gáspár Illyést "mindenkori irodalmunk egykézen számlálható vezérlő
fejedelmei" közé sorolja. "Egyes műfajokban voltak s vannak is különös,
varázsukkal, szikrázó tehetségükkel hozzám közelebb álló írók, költők,
de összefoglalóan, egyenletesen magas színvonalon beszélő auktorom, csak
ő" - folytatja vallomását, majd felidézi egyetlen felejthetetlen találkozását
a mesterrel.
A kötet legjobb
darabjai közé azokat a különösen személyes hangú írásokat sorolom, amelyekben
a szerző "vezérlő csillagainak", mestereinek, Jékely Zoltánnak, Kormos
Istvánnak és Nagy Lászlónak állít emléket. Jékelyre emlékezve hangsúlyozza,
hogy egész életművén "tápláló és emésztő gondként" húzódik végig a magyarság
sorsáért érzett aggodalom. Jékely "a tragédiákra volt érzékeny; de
tagadható-e, hogy bukások, kollektív és egyéni tragédiák, porba hullások,
kisebbségi sorsban maradottak, szétszóratottak ügyében kellett szót emelnie
Európa többnyire süket, visszhangtalan falainál." A Kormos költészetével
való első, felemelő találkozás pedig így idéződik fel: "... mellbe vert a
csoda: a kormosi hang, ez a ritka nyelv, kedély és szomorúság, a formák
fölényes kezelése". A mester és atyai jóbarát Csokonai és József Attila
"törvényes rokona", "s azon egendás költők társa, kik legkevésbé foghatók
be a szokványos irodalmi koordináták szárába, szögébe". Kormos Istvánnak
rendkívül sokat köszönhet Nagy Gáspár és nemzedéke, hiszen mellette, a
"Kormos-egyetemen", a Móra Kiadóban többen találtak menedéket és megjelenési
lehetőséget. Nagy Lászlónak pedig - akit a szerző a század második felének
Ady Endréjeként említ - "hatalma volt a szögletes világon, a nem embernek
való, sivataggá rombolt világ fölött", s "páratlan arányos életművel válaszolt
e rettenetes század harmadik negyedében végbement páratlanul aránytalan
- hiteket, családokat, nemzeteket feldúló s igazságtalan történésekre".
Ugyanakkor keserűen állapítja meg Nagy Gáspár, hogy mesterét halála után
is támadják, kétségbe vonják költészete érvényességét és értékességét.
Az igaztalan bírálókkal szembefordulva szögezi le Nagy László lírájának
kikezdhetetlen maradandóságát: "Erkölcsi keménységén, esztétikai pontosságán
kicsorbulnak az újmódi bicskások szándékai". Majd így folytatja: "Ez a
poézis nem vitatkozik, nem mállik, csak csöndesen ellenáll."
A kötetben
számos kritikát, esszét, vallomást és portrét olvashatunk küzdőtársakról,
nemzedéktársakról, barátokról. Találkozhatunk - többek között - Vasadi
Péter, Sütő András, Kányádi Sándor, Sánta Ferenc, Csoóri Sándor, Kalász
Márton, Ágh István, Ratkó József, Hajnóczy Péter, Rózsa Endre, Kovács István,
Baka István és Csengey Dénes nevével. Kitüntetett figyelmet kap a névsorból
Csoóri Sándor, valamint a Hetek költői és a Kilencek, az Elérhetetlen
föld című antológia alkotói is több szövegben felbukkannak. Éppen Csoóri
kapcsán olvashatjuk a következő, a teljes életművet jellemző megállapítást:
"Versben, esszében és filmben ott a berzsenyis kőropogtatás. És ami a legfontosabb:
a személyesség tettekben is megmutatkozó hitele." Nagy Gáspár irodalomtörténete
természetesen nem korlátozódik a határokon belülre, hiszen esszéiben is
teljes szolidaritással szólítja meg a nyugati emigrációba vagy a környező
országok kisebbségi léthelyzetébe kényszerült szerzőket. Sütő és Kányádi
mellett ír Farkas Árpád, Markó Béla, Vári Fábián László művészetéről, a
nyugati magyar irodalom képviselői között pedig Márai Sándor, Határ Győző,
Tűz Tamás, Horváth Elemér, Baránszky László, Kannás Alajos és mások szerepéről.
Nem mellőzi ugyanakkor a legfiatalabb alkotókat sem. Jó alkalmat ad bemutatásukra
A névjegyen című antológia megjelenése, melynek kapcsán örömmel
állapítja meg, hogy "alaposan felgyorsult, vagyis normális mederbe került
a kötethez jutás lehetősége, melyet nem torlaszol el a politikai- és ízlésbeli
cenzúra, s nem bénít az öncenzúra sem". Majd rögtön hozzáteszi: "Csupán
a szabadság dzsungelén meg a kuratóriumok bástyáin kell átverekednie magát
annak, aki ha nem is dudás, de legalább egydalú citerás akar lenni. Szegény
folyóirat és még szegényebb kiadó számtalan van." A recenzens Nagy Gáspár
sohasem azért ragad tollat, hogy valakit megtámadjon vagy megbíráljon,
inkább nem szól azokról az alkotótársakról, akik távol állnak értékrendjétől,
irodalmi és esztétikai felfogásától. Kritikai szövegeiben is meghatározó
a szubjektív hangvétel, írásaiban mindig közel hajol a vizsgált műhöz.
A legrövidebb recenzióit is alapos olvasottság, irodalmi tájékozottság
jellemzi. Ugyanakkor egy helyen kijelenti, hogy ő nem kritikus, "csupán
olvasói észrevételei, impressziói vannak".
Nagy Gáspár
tűnődéseiben gyakran foglalkozik az irodalom, a költészet szerepével. Az
írástudók, az értelmiség felelősségét különösen fontosnak tartja, amikor
"túl sok a szabadon fogalmazó független toll a kézben", ám "elképesztően
kevés a »könnyen megtámadható igazság« bátor, de szelíd szavú védelmezője".
Ironikusan és kritikusan ír az öncélú nyelvkritikus költészetről, és felemeli
szavát a kánonalkotók, értékkijelölők befolyásával szemben. Úgy látja,
a "teoretikusi túlbuzgalom" célja elsősorban azoknak a lírai irányzatoknak
a leváltása, amelyet például Illyés Gyula vagy Nagy László képviselt. "Ehhez
nagyon jó volt az új hagyományt kereső, és részben új nyelvet valóban találó,
történetet kiiktató, a felejtés szép pátoszát és pragmatizmusát terjesztő
prózát fölnöveszteni." Nagy Gáspár - hivatkozva Csoóri Műfajok őrségváltása?
című esszéjére - nem fogadja el, hogy a költészet szerepe a prózai fordulattal
egyidejűleg, a hetvenes-nyolcvanas években háttérbe szorult. Véleménye
szerint "mára már látszik, hogy a prózai nagy fordulat nem volt
akkora, főleg olyan valós fordulat nem következett be, mint a körülötte
lihegők gondolták". A szerző természetesen nem az irodalom állandó megújulását,
a modern irányzatok létjogosultságát kérdőjelezi meg (már csak azért sem,
mert lírikusként ő maga is alkalmazta a modern költészet teljes arzenálját),
csupán (ahogyan monográfusa, Görömbei András hangsúlyozta: a "funkcionális
modernség" híveként) a közösségi sorskérdéseket teljesen kiiktató, a nyelvet
öncélúan kiaknázó irodalmat utasítja el. Csoórival egyetértve "a személyességet,
a teljes emberi hitelességet fölvállaló" versre szavaz, amikor "a századvégi
cinizmus, a teljes elnémulás, a maníros szövegromlás, vagy a - nemritkán
a politikával is összekacsintó - szerepátadó gesztus a korszerűség hitelesített
védjegye".
A történelmi
érzékenység jelenléte nemcsak a Nagy Gáspár-lírában válik hangsúlyossá,
hanem a költő esszékötetében is centrális pozícióba helyeződik. Többször
felbukkannak az 1848-49-es, az 1956-os, az 1968-as és az 1981-es események.
A történelmi kataklizmák, traumák sorozata, a közös közép-kelet-európai
sors tragédiája rávilágít a kölcsönös figyelem és rokonszenv ápolásának
szükségességére: "Beleégtek az évgyűrűkbe a visszavonhatatlan tragédiák.
Istenem, a diáktársak, akiknek át a Dunán menniük kellett, mert épp katonák
voltak, s ott a diák, aki fölgyújtotta magát, [...] s a kamaszlány, akit
lánckerék taposott... és itthon a tizenhét éves Bauer Sándor, aki a Nemzeti
Múzeum lépcsőjén lángolt... később az öngyilkos költők, Stanislav Neumann
és Jiři Pistora. De mondhatnám a kitűnő írókat, Dominik Tatarkát és Jan
Prochazkát is. Bizony belehaltak." Így válik közös történelmünk tanúságtevőjévé
a kötetben Tomas Venclova és Czesław Miłosz, akik úgy tiltakoztak, hogy
elhagyták szülőföldjüket, Zbigniew Herbert, aki 1956-ban írta meg és küldte
el a forradalom mellé állva A magyaroknak... című versét, Ludovík
Vaculik, aki 2000 szó című vezércikkében ünnepelte a Magyarországon
ellenforradalomnak kikiáltott eseményeket. Kiss Gy. Csaba 1980-82-es Lengyel
naplóját is azért emeli ki a szerző, mert az akkori lengyelországi
eseménysorozat nemcsak a lengyel történelem, de "a kelet-közép-európai,
más szóval köztes-európai régió történelmének olyan sorsfordító
kísérlete, amely magyar szemmel is vizsgálatra méltó." A fent említett
évszámok mellé ugyancsak sorsfordító történelmi pillanatként helyezhető
az 1989-90-es esztendő. Maga Nagy Gáspár is eufórikus hangulatban üdvözölte
a diktatúra összeomlását, a parlamenti demokrácia kialakulását. Rövidesen
világossá vált azonban, hogy nem minden alakult úgy, ahogyan ő és a rendszerváltozás
folyamatát felgyorsító küzdőtársak korábban elképzelték. A csalódás és
a kiábrándulás hangja szólalt meg Nagy Gáspár rendszerváltozás utáni szövegeiben
is: újabb, másféle veszélyek jelenlétéről, ragályos terjedéséről készített
kórképet: "Rotyog a kondérban az áruláslecsó. Szaglik az ország. Barátaink
lében, illatban utaznak. Pénz és siker. Amíg lehet! Ahogy lehet! Ahogy
lehet. Szabadrablás az igazi szabadság és demokrácia előszobájában."
Erőteljesen
szólal meg és húzódik végig a köteten az elmúlás, a gyász személyes hangja.
A szerző sorra veszítette el a mestereket, pályatársakat és barátokat,
s írószövetségi tisztségéből is következően többször szólnia kellett az
eltávozott küzdőtársak koporsójánál. "A legkegyetlenebb műfajt gyakoroljuk,
akik még vagyunk; mert nem fejezhetjük ki gyászunkat puszta csönddel, hallgatással;
szólnunk kell a végtisztességtevő gyülekezet előtt a veszteségről, mely
bennünket ért, és ott visszhangzik, hullámzik a hír érkezése óta valamennyiünk
szívében." - írja ennek kapcsán. A könyv egyik legszebb írása a Húsz
éve már... című vallomás, amelyben a szerző Illyés Gyulára emlékezik.
Központi motívumaként tűnik fel az emberéletet is szimbolizáló vonatút,
melynek során a beszélő egy bekapcsolt táskarádióból hallotta meg az idős
mester halálhírét. A két különös utazás, a pótolhatatlan veszteség okozta
kiüresedett érzés felidézésében egymásra kopírozódik az édesapa és Illyés
alakja: "Életem egyik legkülönösebb, álomszerű utazása volt. Hasonlatos
ahhoz, mint amikor néhány hónap múlva Péter-Pálkor, apám halálakor vonatoztam
hazafelé, s minden útmenti fában anyám sírástól meggörbült, jajveszékelő
alakját láttam... Apám kereken két évvel volt fiatalabb Illyésnél. Egyszerű,
természetes paraszti bölcsességét, előrelátását, konok hitét és gyötrődéseit
mindig Illyéséhez hasonlítottam. Csaknem félszázaddal jártak előttem. Úgy
éreztem, hogy 1983 tavaszán-nyarán két apát vesztettem el."
A szervesen
egymáshoz kapcsolódó verseskötetekkel állandó dialógust folytató, a Nagy
Gáspár-líra mozgatórugóit, forrásvidékét megvilágító Szavak a rengetegből
című válogatás is a szerző állandó hitelességét, kikezdhetetlen tisztességét
tükrözi. Verseihez hasonlóan esszészerű szövegeiben is komoly tétje van
minden papírra vetett mondatnak. (Ahogyan egyik versében írja: "mi volt
akkor / a gyönyörű? / hogy tétje volt / mit mond a mű".) A kommunista diktatúra
örvénylő évtizedeiben végig bátran, egyenes gerinccel tette a dolgát irodalomban
és közéleti szerepvállalásban egyaránt. Ennek gazdag és igényes lenyomata
a Tiszatáj Alapítvány gondozásában napvilágot látott kötet, amelynek értékéből
sajnos levon valamennyit a nyomdahibák sokasága.
A fülszövegben
arról értesülhetünk, hogy a tervek szerint ezt a válogatást majd újabb
követi, amelyben a szerző képzőművészeti tárgyú esszéit és a vele készült
fontosabb interjúkat olvashatjuk. Érdeklődéssel várjuk. (Tiszatáj Alapítvány,
Szeged 2004) |
|