Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2004. 10. sz.
 
JÁSZ ATTILA

a test és a lélek pici dalaiból
[avagy Rebrus Tibor emlék-ének]
 
 

"Tágas nagy mező
Harmatos fűszálai
Nőnek-száradnak
Betöltik sorsuk, testünk
Is ugyanígy múlik el."
          (Rjokan szerzetes)
A szerzetes felül-
Kerekedik élet és
Halál világán
De a testemben nem bírom
Elviselni elválásunk..."
(Ez volt Teishin szerzetesnő válasza)

 
Az ember szemén pici fátyol ül,
nem akarja látni
legbelül,
azt, ami,
hogy utolsó mozdulatod
a test fölött,
utolsó rezdülés
az est mögött

bujkáló hold, csak egy folt,
csak a test,
mely felett a lélek még
ott lebeg,

se nem él?, se nem holt,
mint akit
csak a volt vonzása tart
össze, míg

az utolsó cigaretta
füstjével,
akár egy régi filmben, 
tűnnél el,

lendületet veszel, s ahogy
felülsz,
csak nézed a korpuszodat,
belül

mintha még aludna valaki,
mintha
rosszkor ébrednél, vonulni
vissza

az álomba késő,
nem érdemes,
nehéz léptek jönnek
érted, lehet,

hogy nyílik is az ajtó
és eloszlik
a várakozás reménye,
lefoszlik

majd szép csendesen lélekről
a hús
ne legyen, mi túlzottan visz-
szahúz,

visszahanyatlasz, már nem
üldöz a vágy
nem tudod, születés
ez vagy halál,

véletlen repedés a létezés
tömör falán,
még mormolod:
igen, talán...

 
 

az ember szívén pici fátyol ül,
nem akarja tudni,
mi van
legbelül,


hogy lehullott levéltest,
az én,
hever a fák alatt,
a sárban,

amit eső
vagy kutyahúgy áztat,
hiába érzi úgy,
hogy nyár van,

bizonytalan érzés
a lélek peremén,
ismerős kert
a repedt ablak üvegén

át nézve,
koronától gyökerekig,
évmilliók alatt ugyan,
de öregszik,

 
 
az ember fülén pici fátyol ül,
nem szívesen hallja,
mi lesz
legvégül,


hogy egy nap,
hiába menekülsz tovább,
épp felszállnál a vonatra,
de lehet,

hogy még odáig se jutsz,
utolér a halál,
nem hosszan és célirányosan,
ahogy a nyílvessző



hegye halad,
és nem is az apokalipszis
sötét lovasaiként,
nehéz és sűrű trappban,

hanem ágyban
és párnák közt
(ahogy csak a költők
nem szeretnének...),

de a kvartett már lassan lépked
a harmatos fűben,
a ráhangolódás percei ezek,
ezt onnan lehet tudni,

ha egyáltalán,
hogy a pályaudvaron
cipőjük orra nedves egy kicsit még,
leülnek

a resti műanyag székeire,
hangolnak,
majd játszani kezdenek,
valami komolyat,

ahogy mindig is ilyenkor,
és te
immár csak a zene által
székhez szegezve,

természetesen
lemaradsz a vonatról,
mivel apád és anyád
gyereke "valál",

a negyedik tétel után
egészen biztosan,
fekszel csak ott,
te meg a halál,

 
 

oda a pici szem, szív, száj, fül,
ami mindig másnak fáj,
nagyon
legbelül,

mert a halál megtanít
egy életre, arra,
ne nézzünk többet
se jobbra, se balra,

ha éppen szembe jönne
szeretteink képében,
inkább békében
hajtsunk fejet,

lehet,
hogy ez nehéz,
de összeáll a kép,
ennyi épp elég,

hogy tudjuk,
vele már,
az éppen elmenővel
készülnünk kell

nekünk is,
hisz akárhogy titkoljuk,
volt egy közös
lelkünk is.