|
FEKETE
J. JÓZSEF
Az egyszerűség bonyolultsága
Danyi Zoltán: Pszichoszomatikus
életrajzok
Danyi Zoltán Pszichoszomatikus életrajzok
című újabb prózakötete az előbbihez, a Szívásokhoz képest egy szelídebb,
lehiggadt szemléleti és alkotói világot jelenít meg, a korábbi írások iróniája
a megismerés bölcsességének egyszerűségébe harmonizálódott, az ott közölt
Szappanregény elvarratlan szálaival szemben az itt megjelentetett
Patkánykert ciklus a szétszórt szálakat - életrajzokat - nagyon
ügyesen szálazza egybe, a könyv egésze az egyszerűség irányába vezet. Amíg
az előző kötetben olvasható írásokban szívesen élt a szerző a posztmodern
játékosság nyújtotta, jópofáskodásra módot adó lehetőségekkel, a nyelvjátékkal,
a csavaros mondatokkal, addig az újabb könyv inkább az átgondolt elbeszélésre,
a pontos leírásra, a világ dolgai közötti eligazodás egyszerűségére hagyatkozik,
és olyan kivetülő misztikus erővel hálózza be az olvasóját, ami nem csupán
a szövegekhez köti a figyelmét, hanem valami higgadt bölcsességet, vagy
bölcs higgadtságot ültet át lelkébe. Valahogy úgy, miként a kötet első,
Heidegger és más angyalok című ciklusának Mihály arkangyala előtt
megvilágosodik a világ és az egyén összhangjának bölcsessége: "Teljes megelégedéssel
és megnyugvással figyeli, hogy a sok ember hogyan jön-megy, és hogyan jön-megy
velük hűségesen az árnyékuk. Figyeli, hogy a fák, az épületek, a villanykarók
árnyéka hogyan vonul végig a betonon. Hogy a parkolóban hogyan cserélődnek
az autók. Szépen zajlik az élet. Emberek, árnyak, falevelek. Jönnek-mennek.
Lassan cserélődnek
a díszletek. Cserélődik a vakolat, a burkolat, a bevonat. Változik a külső.
És közben alig észrevehetően, szép lassan változik a belső is, ezerszeres
lassításban." A lassítás, a kimért tempó, a kontemplációs térségek aprólékos
bejárása már a szerző Átcsúszik kékbe című verseskötetében is jelen
van, egyfelől a megismerési tapasztalat módszereként, másfelől pedig a
szövegszerkesztési eljárás részeként. Nem valami mesterkélt kameraállást
és rafinált svenket kell elképzelnünk, hanem azt a higgadt nyugalmat, ahogy
a nem különösebben kíváncsi, de mégis fürkész tekintet végigsiklik a horizontig
kitárulkozó tájon, látványmorzsákat sorjáz a bölcselkedésre hajlamos tudat
elé, amely történeteket épít belőlük. Danyi Zoltán ebben a könyvében ugyan
bejelenti, hogy nincsenek történetei, ám ezt nem kell elhinni neki, vannak
történetei, csak másmilyenek, mint amilyeneket magunkról szoktunk mesélni.
Van ebben a könyvben még krimi is, ha Borges egyes, rejtélyekkel teli novelláit
is valami módon kriminek tekinthetjük. Olyan, mint a krimi, csak mégis
más.
Borges neve
nem véletlenül keveredett ide. Danyi ugyanis a távol-keleti bölcsek és
művészek (elválasztható-e egyáltalán e kettő egymástól: bölcsesség és művészet?)
tapasztalatára hagyatkozván a természet iránti vonzalmának ad hangot, közben
Borgeshez hasonlatosan fetisizálja az emberi elme produktumát, a könyvet,
és mindvégig egy valami ilyen, könyvszerű világban, vagy világszerű könyvben
él. A könyv nem csak motívumként, tárgyként, birtokolni vágyott, bűncselekményt
kiváltó objektumként jelenik meg Danyi írásaiban, hanem a másik, Patkánykert
című ciklusában magának a könyv írásának a szent őrülete tárul föl az olvasó
előtt, amit az egyik novellahős sorsa példázatként hátravetülve meg is
világosít. Grigorij Danyilovics, egy moszkvai színház gazdasági igazgatója
egyszerre csak arra ébred, hogy regényírói elkötelezettsége van, otthagy
csapot-papot, elköltözik az isten háta mögötti erdei lakba, és kellemes
tempóban nekilát terjedelmes regényterve papírra vetésének. A másfélezer
oldalasra tervezett első részben minden fejezetben más-más szereplő megjelenését
tervezte, "amitől első olvasásra ez a rész homályosnak fog hatni, az olvasó
nem érti majd, hogy miért kerülnek egymás mellé a dolgok", ám a második,
alig ezer oldalas rész föloldaná a felvetődő dilemmákat. Grigorij Danyilovics
négy éven át szorgalmasan jegyzetelt, majd írta a regényt, ám akkor bizonyos
logikátlanságokra bukkant a munkájában, amelyeket azzal próbált kiküszöbölni,
hogy mondatokat, oldalakat, fejezeteket hagyott el a regényből. Az éveken
át készült építményt hetek alatt lebontotta. Az eszményi műalkotás végül
megszületett, és "Grigorij tökéletesen boldog és elégedett volt ezzel a
művel, ezzel az egyetlen mondattal, ezzel az egyetlen mondattá zsugorodott
regényfolyamnak az első és utolsó mondatával; mert ez az egyetlen mondat
az volt, amit tulajdonképpen az egész művében keresett; és ezt a mondatot
most az egyetlen megmaradt papírlap közepére, a nagyregény első és utolsó
lapjára, a cím és a szerző neve alá szép, olvasható betűkkel odaírta;
majd letette
a tollat, kényelmesen hátradőlt, és pipára gyújtott;
és hát tulajdonképpen
így[...] tulajdonképpen az erre az alkalomra tartogatott illatos dohánnyal
fejezte be életművét[...] Grigorij Danyilovics."
Danyi
Zoltán könyvének Patkánykert című ciklusa ezt a visszavetülő szándékot
tükrözi: a fejezetekben úgy bukkannak föl a szereplők, hogy az olvasónak
sejtése sincs róla, mit keresnek ott. Aztán egyre gyakrabban tűnnek föl,
átszivárognak egymás történeteibe, és egy kirajzolódó viszonyrendszer hálójának
összefonódó szálait tartják kezükben, ami felé tulajdonképpen Grigorij
Danyilovics története löki vissza az olvasót. Az ebben a szöveg- részben
tapasztalható pszichoszomatikus életrajzok valami módon a párhuzamos
életrajzokat idézik meg olvasói képzettársításaink során. A párhuzamos
életrajzok a Krisztus utáni első és második század fordulóján élt Plutarchosnál,
a későbbi Hadrianus császár nevelőjénél jelentek meg a műfaj archetípusaként.
Plutarchos negyvenhat párhuzamos életrajzot írt, amelyekben egy-egy görög
egy-egy római személlyel került párhuzamba, olyan párosokat alkotva, mint
Alkibiades és Coriolanus, Demosthenes és Cicero, Kimon és Lucullus, Nikias
és Crassus, hogy az életrajzok végül a synkrizis során sommás egybevetésre,
kerüljenek. Danyinál az összehasonlítás helyett az élettörténet-fragmentumok
állnak össze, valahogy úgy, mint egyik történetének hőse, Hermann Kühn
német régész és művészettörténész esetében, aki felfedezett egy ősidőkből
származó, különleges barlangrajzot, és megvilágosodott előtte, hogy "az
ábra a megértés korlátairól szól, arról, hogy van valami, amit nem tudunk
ésszel felfogni, amit, bármennyire igyekezzünk is, nem tudhatunk megérteni
és tudományosan megmagyarázni. Vagyis ez a rajz, ez a nyolcezer éves őskép
egy kardinális fontosságú dologról: az érthetetlenről szól." A régész belezavarodik
a felfedezésébe, és néhány hét elteltével festeni kezd, ám nem absztrakt
alkotásokat, miként az elvárták tőle sorsának ismerői, hanem egyszerű témákat,
"szinte pirongatóan naiv élethelyzeteket", és végső boldogsággal töltötte
el, hogy ha a festménye néhány kellemes percet adott szemlélőjének - Hermann
Kühn meglelte életének értelmét, és örökre tudatosult benne, hogy összetettsége
és bonyolultsága ellenére milyen egyszerű minden, s nem a bonyolultság
felfejtése, hanem az egyszerűség felfedezése az igazán üdvözítő magatartás.
Hogy valójában
lenne-e minőségi különbség a két kötet között, nem tudom, akár az egyik,
akár a másik közelebb állhat úgy a szerzőhöz, mint az olvasóhoz, tény azonban,
hogy Danyi Zoltán mindkét könyvben élvezetes prózát írt, és lényeges, hogy
eközben mindvégig érzékelhető szerzőjének azonosítható jelenléte: prózája,
világlátása kiforrott, stílusa felismerhető, autentikus szerzői világképe
szilárd alapokat épített prózaírásában. Hermann Kühnt nem véletlenül érezhetjük
a szerző alteregójának, hiszen Danyi is egyfelől a bonyolult stúdiumok
világában él, elméleti dolgozatai, fordításai az elvont tartalmak iránti
érzékenységéről tanúskodnak, míg másfelől költészetében és prózájában az
egyszerűség feltárására, higgadt kontemplációra és olvasóbarát szövegek
létrehozására törekszik. Mostani, alig kilencven oldalas kötete tulajdonképpen
monumentális építmény, szereplői nem a képzelet szülöttei, hanem egy létező,
részben olvasmányélményekből, részben tapasztalatból és ismeretekből, részben
a valóság elemeiből táplálkozó öntörvényű világ lakói, akiknek bonyolult
életsorsát egyszer csak majd egy vaskos könyv tárja elénk, és akkor majd
igencsak elcsodálkozunk. Addig is, figyeljünk erre a fiúra, szemünk láttára
válik fontos íróvá. (zEtna, Zenta, 2004) |
|