Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2004. 9. sz. 
 
FEKETE J. JÓZSEF


Az egyszerűség bonyolultsága
Danyi Zoltán: Pszichoszomatikus életrajzok


Danyi Zoltán Pszichoszomatikus életrajzok című újabb prózakötete az előbbihez, a Szívásokhoz képest egy szelídebb, lehiggadt szemléleti és alkotói világot jelenít meg, a korábbi írások iróniája a megismerés bölcsességének egyszerűségébe harmonizálódott, az ott közölt Szappanregény elvarratlan szálaival szemben az itt megjelentetett Patkánykert ciklus a szétszórt szálakat - életrajzokat - nagyon ügyesen szálazza egybe, a könyv egésze az egyszerűség irányába vezet. Amíg az előző kötetben olvasható írásokban szívesen élt a szerző a posztmodern játékosság nyújtotta, jópofáskodásra módot adó lehetőségekkel, a nyelvjátékkal, a csavaros mondatokkal, addig az újabb könyv inkább az átgondolt elbeszélésre, a pontos leírásra, a világ dolgai közötti eligazodás egyszerűségére hagyatkozik, és olyan kivetülő misztikus erővel hálózza be az olvasóját, ami nem csupán a szövegekhez köti a figyelmét, hanem valami higgadt bölcsességet, vagy bölcs higgadtságot ültet át lelkébe. Valahogy úgy, miként a kötet első, Heidegger és más angyalok című ciklusának Mihály arkangyala előtt megvilágosodik a világ és az egyén összhangjának bölcsessége: "Teljes megelégedéssel és megnyugvással figyeli, hogy a sok ember hogyan jön-megy, és hogyan jön-megy velük hűségesen az árnyékuk. Figyeli, hogy a fák, az épületek, a villanykarók árnyéka hogyan vonul végig a betonon. Hogy a parkolóban hogyan cserélődnek az autók. Szépen zajlik az élet. Emberek, árnyak, falevelek. Jönnek-mennek.
     Lassan cserélődnek a díszletek. Cserélődik a vakolat, a burkolat, a bevonat. Változik a külső. És közben alig észrevehetően, szép lassan változik a belső is, ezerszeres lassításban." A lassítás, a kimért tempó, a kontemplációs térségek aprólékos bejárása már a szerző Átcsúszik kékbe című verseskötetében is jelen van, egyfelől a megismerési tapasztalat módszereként, másfelől pedig a szövegszerkesztési eljárás részeként. Nem valami mesterkélt kameraállást és rafinált svenket kell elképzelnünk, hanem azt a higgadt nyugalmat, ahogy a nem különösebben kíváncsi, de mégis fürkész tekintet végigsiklik a horizontig kitárulkozó tájon, látványmorzsákat sorjáz a bölcselkedésre hajlamos tudat elé, amely történeteket épít belőlük. Danyi Zoltán ebben a könyvében ugyan bejelenti, hogy nincsenek történetei, ám ezt nem kell elhinni neki, vannak történetei, csak másmilyenek, mint amilyeneket magunkról szoktunk mesélni. Van ebben a könyvben még krimi is, ha Borges egyes, rejtélyekkel teli novelláit is valami módon kriminek tekinthetjük. Olyan, mint a krimi, csak mégis más.
     Borges neve nem véletlenül keveredett ide. Danyi ugyanis a távol-keleti bölcsek és művészek (elválasztható-e egyáltalán e kettő egymástól: bölcsesség és művészet?) tapasztalatára hagyatkozván a természet iránti vonzalmának ad hangot, közben Borgeshez hasonlatosan fetisizálja az emberi elme produktumát, a könyvet, és mindvégig egy valami ilyen, könyvszerű világban, vagy világszerű könyvben él. A könyv nem csak motívumként, tárgyként, birtokolni vágyott, bűncselekményt kiváltó objektumként jelenik meg Danyi írásaiban, hanem a másik, Patkánykert című ciklusában magának a könyv írásának a szent őrülete tárul föl az olvasó előtt, amit az egyik novellahős sorsa példázatként hátravetülve meg is világosít. Grigorij Danyilovics, egy moszkvai színház gazdasági igazgatója egyszerre csak arra ébred, hogy regényírói elkötelezettsége van, otthagy csapot-papot, elköltözik az isten háta mögötti erdei lakba, és kellemes tempóban nekilát terjedelmes regényterve papírra vetésének. A másfélezer oldalasra tervezett első részben minden fejezetben más-más szereplő megjelenését tervezte, "amitől első olvasásra ez a rész homályosnak fog hatni, az olvasó nem érti majd, hogy miért kerülnek egymás mellé a dolgok", ám a második, alig ezer oldalas rész föloldaná a felvetődő dilemmákat. Grigorij Danyilovics négy éven át szorgalmasan jegyzetelt, majd írta a regényt, ám akkor bizonyos logikátlanságokra bukkant a munkájában, amelyeket azzal próbált kiküszöbölni, hogy mondatokat, oldalakat, fejezeteket hagyott el a regényből. Az éveken át készült építményt hetek alatt lebontotta. Az eszményi műalkotás végül megszületett, és "Grigorij tökéletesen boldog és elégedett volt ezzel a művel, ezzel az egyetlen mondattal, ezzel az egyetlen mondattá zsugorodott regényfolyamnak az első és utolsó mondatával; mert ez az egyetlen mondat az volt, amit tulajdonképpen az egész művében keresett; és ezt a mondatot most az egyetlen megmaradt papírlap közepére, a nagyregény első és utolsó lapjára, a cím és a szerző neve alá szép, olvasható betűkkel odaírta;
     majd letette a tollat, kényelmesen hátradőlt, és pipára gyújtott;
     és hát tulajdonképpen így[...] tulajdonképpen az erre az alkalomra tartogatott illatos dohánnyal fejezte be életművét[...] Grigorij Danyilovics."
      Danyi Zoltán könyvének Patkánykert című ciklusa ezt a visszavetülő szándékot tükrözi: a fejezetekben úgy bukkannak föl a szereplők, hogy az olvasónak sejtése sincs róla, mit keresnek ott. Aztán egyre gyakrabban tűnnek föl, átszivárognak egymás történeteibe, és egy kirajzolódó viszonyrendszer hálójának összefonódó szálait tartják kezükben, ami felé tulajdonképpen Grigorij Danyilovics története löki vissza az olvasót. Az ebben a szöveg- részben tapasztalható pszichoszomatikus életrajzok valami módon a párhuzamos életrajzokat idézik meg olvasói képzettársításaink során. A párhuzamos életrajzok a Krisztus utáni első és második század fordulóján élt Plutarchosnál, a későbbi Hadrianus császár nevelőjénél jelentek meg a műfaj archetípusaként. Plutarchos negyvenhat párhuzamos életrajzot írt, amelyekben egy-egy görög egy-egy római személlyel került párhuzamba, olyan párosokat alkotva, mint Alkibiades és Coriolanus, Demosthenes és Cicero, Kimon és Lucullus, Nikias és Crassus, hogy az életrajzok végül a synkrizis során sommás egybevetésre, kerüljenek. Danyinál az összehasonlítás helyett az élettörténet-fragmentumok állnak össze, valahogy úgy, mint egyik történetének hőse, Hermann Kühn német régész és művészettörténész esetében, aki felfedezett egy ősidőkből származó, különleges barlangrajzot, és megvilágosodott előtte, hogy "az ábra a megértés korlátairól szól, arról, hogy van valami, amit nem tudunk ésszel felfogni, amit, bármennyire igyekezzünk is, nem tudhatunk megérteni és tudományosan megmagyarázni. Vagyis ez a rajz, ez a nyolcezer éves őskép egy kardinális fontosságú dologról: az érthetetlenről szól." A régész belezavarodik a felfedezésébe, és néhány hét elteltével festeni kezd, ám nem absztrakt alkotásokat, miként az elvárták tőle sorsának ismerői, hanem egyszerű témákat, "szinte pirongatóan naiv élethelyzeteket", és végső boldogsággal töltötte el, hogy ha a festménye néhány kellemes percet adott szemlélőjének - Hermann Kühn meglelte életének értelmét, és örökre tudatosult benne, hogy összetettsége és bonyolultsága ellenére milyen egyszerű minden, s nem a bonyolultság felfejtése, hanem az egyszerűség felfedezése az igazán üdvözítő magatartás.
     Hogy valójában lenne-e minőségi különbség a két kötet között, nem tudom, akár az egyik, akár a másik közelebb állhat úgy a szerzőhöz, mint az olvasóhoz, tény azonban, hogy Danyi Zoltán mindkét könyvben élvezetes prózát írt, és lényeges, hogy eközben mindvégig érzékelhető szerzőjének azonosítható jelenléte: prózája, világlátása kiforrott, stílusa felismerhető, autentikus szerzői világképe szilárd alapokat épített prózaírásában. Hermann Kühnt nem véletlenül érezhetjük a szerző alteregójának, hiszen Danyi is egyfelől a bonyolult stúdiumok világában él, elméleti dolgozatai, fordításai az elvont tartalmak iránti érzékenységéről tanúskodnak, míg másfelől költészetében és prózájában az egyszerűség feltárására, higgadt kontemplációra és olvasóbarát szövegek létrehozására törekszik. Mostani, alig kilencven oldalas kötete tulajdonképpen monumentális építmény, szereplői nem a képzelet szülöttei, hanem egy létező, részben olvasmányélményekből, részben tapasztalatból és ismeretekből, részben a valóság elemeiből táplálkozó öntörvényű világ lakói, akiknek bonyolult életsorsát egyszer csak majd egy vaskos könyv tárja elénk, és akkor majd igencsak elcsodálkozunk. Addig is, figyeljünk erre a fiúra, szemünk láttára válik fontos íróvá. (zEtna, Zenta, 2004)