Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2004. 9. sz.
 
SÜTŐ CSABA ANDRÁS
 

"A nirvána se itt közel"
Deák László: fojtatás

"Én is öröktől ebbe voltam,
a semmiségre ráomoltam,
míg nem javultam és romoltam,
tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:
eltünni és feküdni holtan."

Bárha biztatóan telnek, azért szorulnak napjaink. Meg- és elszorulnak, szelíd bogot vetnek nyakunk köré és a tehetetlen, társtalan tanácstalanság lábra kap; felül és mélyen az arcunkba néz. A gyász közelít ez égi romok alján; leírhatatlan a veszteség és csak nyomaiban mérhető...
     De hallga csak! A kopasz énekes kezdi rá, meg(rag)adja a hangot, és - noha se felelet, se feloldozás nincs - az emberi lélek húrjaiba kap. (Kopasz, s nyilván nem fiatal, s énekel, mert mást ezek ellenére sem tehet.) Ahhoz told hozzá, amit úgyis elveszítünk valamennyien; az életet toldja meg, ezt idézi agyakból, mozaikkockák roncsolt és javított képeivel, jelenlévő múlttal, sebesen közelítő jövővel, sántító, bicegő jelenünkkel: sebeket osztunk, sebeket kapunk; lassan vérzik ki szikár testünk, s akkor egyszerre "nincs többé semmi ránc / megfordulnak kőangyalok / nézzük egymás homlokát".

A borítóra írt cím. Nézzük, nézzük alaposan; ez is, mint minden: végigpásztázható. Az íráskép a folyamatos fenyegetettség érzetét kelti, a grafikus jelek ilyetén tipográfiai megjelenítése egyszerre vonzó és riasztó. A írott kis betűk látványa köznapivá, mondhatni profánná tenné a képet, ha az a j történetesen ott nem lenne. De ott van; s most egyáltalán nem helyesírási pontatlanságra kell gondolnunk. A tabusértést megszokja az ember, ráadásul a beszédhang szempontjából teljesen mindegy, hogy melyikkel jelöljük azt. A szavak jelentése közötti különbség, s ennek funkciója, a két eltérő alak kölcsönös egymásra utaltsága is feloldható talán.
     A színösszeállítással már érdekesebb irányba terelhetjük figyelmünket; vörös folyamba ékelődött, vagy onnan kiemelt, oda betoldott, ott váltakozó j-ly egy olyan relációt feltételez, mely a kötet megértési paramétereit is kijelöli. A vitalitást jelképező vörösből szinte kiugrik ez a fekete, komor j, ugyanakkor, a betűk kötöttsége okán elválaszthatatlan szegmensként jelenlétét még (hang)súlyosabbá teszi.
     S még egy észrevétel, mely az írott f és j hasonlóságára utal. Ezek mintha egymás tükörképei lennének; egy fejtetőre állított f kvázi kitesz egy j-t, s ez hozzávetőlegesen fordítva is igaz. E feltevés gyenge pontja a pont lenne; s szükségszerűképp az. Ám ha a cím grafikus folytonosságát az élet metaforájaként értelmezzük, feltéve, hogy az f a kezdőpont (születés), akkor a szóalak belsejében lévő j értelmezése lehetővé válik. Az ékezet - a betű testéből válva - az a nézőpont lehet, amely a magát kívülről szemlélő embert idézi fel. Elszakadva magunktól és ahhoz mégis hozzáláncolva; ha ehhez még hozzátesszük a szemantikai többletet, azt a tényt, hogy a folytatást sokkalta többen vélik ismerni, mint a fojtatást, akkor olyan egzisztenciális, felold(oz)hatatlan problémakörhöz érkezhetünk el, amiből módunk kitörni nincs ugyan, ám feltehetünk néhány igencsak fontos kérdést, melyeket a szerző is megfogalmazott a cím ilyetén alakításával.
     A kötet verseit olvasva véleményünk alapjaiban változik majd meg; a folyamatos folytatódásokat, újrakezdéseket, visszaemlékezéseket olvasva rá kell ébrednünk, hogy a fojtást, a fojtatást valamennyien ismerjük, átéljük, még akkor is, ha nem vesszük észre, ha nem is sejtjük jelentését, jelenlétét, szorító-marasztaló invitálását érezhetjük, amint kiveti ránk is adóját: az ember múlandóságának megmásíthatatlan, kitörölhetetlen tényét.
     A kopasz énekes invokációját a Regeneratív versei követik. A veszteségek, az elszenvedett sérelmek orvoslása lehetetlen. Inkább egy olyan törekvéssel találkozhatunk itt, mely a túlélés módozatait, a következményeket hivatott megmutatni; a nap nap utáni túlélés mozzanatai ezek. Véglegessé, ugyanakkor szemléletessé teszi azt is, amit már nem lehet: "Nem leszek kavicsod, hogy játszhass. Szemed már hófe- / hér a vágytól, de csitt! Isten veled. Nem követlek s ne / kövess. Lehettünk volna, igen, egymás árnyéka, közös / láncon gyályarabok, lehettünk volna áramütött tetemek. / De így, már neved sincs." (Váltóláz)
     A versek mögött megbúvó félelem a lírai én pozíciója által válik olyan tényezővé, ami ezt a penetráns félelmet egyrészt hitelessé teszi, másrészt nem kis mértékben fel is oldja. A szorongás sok helyütt szecessziós borúval társulva elegyül a reménykedéssel: "s a félelem lappasztó nedve / bamba álmok kénporával elegyül". A versforma igazodik a tartalomhoz; e ciklus formái sokszor deformáltak, roncsoltak. Tátongó, (újra)feltépett sebeknek tűnnek ezek, s a lüktető ritmust Deák gyakran akasztja meg. Hozzátoldásai, rögzítései, pontosításai lehetővé teszik a mélyebb megértést; s noha a versek mögött semmiféle bonyolult filozófiai perspektíva nem bontakozik ki, az erős gondolatiság a kötet egyik fontos szervező eleme lesz. A megbékélésre vágyódó tudat azonban egyelőre kénytelen-kelletlen megelégszik a lezárhatatlanság faggatásával. Nem is tehet másképp, s azt kell mondjam, hogy mást sem tehet. Egyfajta csapdahelyzet ez, mely felborítja; tagadja és egyben elfogadja, együtt él a halállal: a halálon innen és azon túl. Ezért a töredékek, ezért a disszonáns rendszer, mely kimondásra és tagadásra egyaránt kényszerít, s végső soron ezért a társak (Kormos István, Parancs János idézése), s ezért a Kosztolányira rímelő textusok felvetése, alkalmazása.
     A verszárlatok disszonanciáját néhol az is fokozza, hogy a központozás szinte teljesen háttérbe szorul. Az egyes strófákat sokhelyütt csak egyszerű csillag választja el, a prózaversekben a szabadabb ritmushoz megfelelően igazodnak a soráthajlások. A folytonos újrakezdést érzékelteti velünk a sorok közben megkezdett újabb sorral (az írásjel itt is elmaradhat): "Italféleséget és hangyatojást meg / ráklábat Téglával verték agyon / Rádióújságot kétféle napilapot / Hirtelen kibújik belőlünk a hüllő / Cigarettára gyújtott Már elmúlt kilenc".
     A fojtatás versei ezt a lázas, néhol rezignált, máskor szinte extatikus állapotot viszik tovább. "S a homokba fulladva megalvad , / ha engem érckarmával összeszaggat / száz rám uszított pettyes párducod".
     A tömörség szintén rendező elvként tűnik fel; a Négy sor, Nyolc sor, Tizenkét sor epigrammatikus tömörséggel beszél: "Jöjjetek régi betlehemesek." Kijelentő módban. "Ügyetlen, naiv, fázó gyerekek. / Minden szálláson énekeljetek. / De csendesen, csak csendesen." (Négy sor). A Nyolc sor az élet-halál viszonylatot summázza: "Így is, úgy is lehet minden, / de nem lehet így is - úgy is. / Így: minden, úgy meg semmi. / Vagy semmi így, úgy a minden. / Nem lény az ki nem úgy termett, / s ki nem hal, halhatatlan. / Mert meghalni kell így is-úgy is, / ha élni, élni akárhogyan." 
     A tömörség mellett a fojtódás prózaverseiben megfigyelhető a gondolatok sorjázása; a lazán egymáshoz fűzött gondolatok azonban szigorú rendet alkotnak; kíméletlen pontossággal járják körül tárgyukat: "Megszokott órában a megszokott, eszegető társaságot. / Azt a szennyes, unott mohóságot. Ha repült a savanyú- / zöld tövek felett ő, a változatlan elv, törvénynek tudója. / Kiben nyoma sincs léha derűnek. Mi-mibe kerül: ő jól / tudja. Csak az ostobák hihetik, hogy bármi ingyenes vagy / pénzért való. / Óh, nagyon is drágán fizetünk, talán szemünk világá- / val. Vagy mozsárba kelletik vetni agyvelőnket s zúzni- / csapni, amíg meghalunk. (Elém)
     A címadó versben majd visszatér a csillagokkal tagolt fragmentumforma, a veszteséget rögzítendő. Előtte azonban még döbbenetes, szinte a krónikás pontosságával értesülünk az 1999. december 24-27. közötti időszak történéseiről, a társ elvesztéséről; kíméletlen az őszinteség és a fájdalom eleven: "A nővér hazavitette velem az értékeket, / mondván, nem vállalhatnak felelősséget."
     De akkor kicsoda, ki? Kik s miért vállalják a felelősséget, s megadják-e, ha van felelet egyáltalán? Innen mozdul hát tovább a címadó versben a lírai én: "Nézek valamit televízión / A cigarettát elnyomtam / Balkézről iratok és irónok / Jobbkézről a puszta semmi / Szombat / Valamelyest távolodom / Ha befészkelek a vesztő jelenbe" és nincs pont sehol, csak a nagybetűk a maguk kiességükben, el- és félbehagyva, mint egy derékba tört, megrogyasztott élet, ahonnan talpra állni mindennapos küzdelem. Mert küzdeni és győzni kell, a halál ténye (és jelene) felett, akkor is, ha kavarog és elhomályosul a kép: "Kiejted kézből a telefont / Sört töltesz a hamutartóba / Kávéba nyomod a cigarettád / A polcról minden fűszert leversz / Értetlenül néznek a tieid / Már aki megmaradt neked."
     Az Új bőr versein ez a keserű melankólia érződik. Deák megrázó magányát tárja elénk, olyan egyszerű esemény apropóján, mint a vasárnapi főzés (A hetedik napon), vagy egy dalt aktualizál: "Hullik a hó, tűnik lábnyom. / Tél utána tavaszt várom. / Virulást a nyugováson, / Kis Karácsony, Nagy Karácsony."
     Közben summáz, megszólítja a holtakat, végigtekint eddigi életén (Négy szerelem), ám az emlék kitörölhetetlen, s a seb örök: "Én, ha nem nézem is, / mindig látom őt elevenen, / és bár semmit se tesz, jajdulok, / ahogy csak élő jajdulhat fel / annak forró közelétől, / aki már régen halott." (Otthon)
     Az új bőr tehát, ha rejt és óv is, eleven sebet takar. Parttalan, lüktető varrá terebélyesül, talánnyá, melyet kimondani nem, csak érezni lehet: eltéveszt- hetetlenül. Mondhatnánk, feszegethetnénk, hogy következik mindebből a folytatás. Nem tesszük. Ellenben a fojtatás folytatódik, arcunkra lassú árnyékokat terel, s félnünk is jó lesz bizonyosan: "Nem árnyak ők, nem fantomok. / Valóak, ha én való vagyok. / És adósaim egy földi fintorral. / Én meg végleg adósuk maradok." (Ti sem felejtenétek) (Nap Kiadó, Bp. 2003)