Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 7.sz.  
 
BENYOVSZKY KRISZTIÁN


Csodás derű
Bárczi Zsófia novelláit olvasva


Bár jár némi kockázattal, próbáljunk meg mégis három rövid részlet alapján alkotni képet magunknak Bárczi Zsófia A keselyű hava (2004) című novelláskötetének műfaji, tematikai és stilisztikai arculatáról. Három novella kezdő mondatait fogom idézni, rövid kommentárokkal kísérve.
     "Jolán nénémet éppen három napja temették el, amikor elnyűhetetlen rózsás kötényében, kezében egy tálca tepertős pogácsával váratlanul megjelent a kertkapuban." Maradhatunk-e közömbösek egy ilyen nyitás után? Meghökkentő, remekül eltalált felütés, igazi húzómondat. Felvillan a csoda lehetősége, s ezzel együtt mégsem a félelem, hanem valami intim derű érződik itt, s veti előre árnyékát. Izgatottan olvassuk tovább (miközben lesve szemezünk a címmel - Jolán néném és a világvége - ??): "Egy darabig ügyetlenkedett a rég javításra szoruló rozsdás riglivel, földízű átkokat sziszegett elsárgult fogai közt, de aztán csak sikerült átvergődnie a léces kapun, hogy kényelmes, döcögő járásával elinduljon a ház felé." Sejtéseink igazolódnak: noha egy nemrég oszlásnak indult hulla megjelenéséről van szó, mégsem a kísértetiesség lengi körül alakját. Esetlen motozása a "riglivel" a helyzet lappangó komikumát erősíti. Az első bekezdés eképpen záródik: "A házban a lesújtott rokonság épp Jolán néném földi javai felett marakodott, mikor a kissé sápadt, áttetsző, ám még haló porában is vérmes természetű asszony rájuk nyitotta az ajtót." Ez a mondat már dinamizál, elvárásokat kelt, megteremti azt a bizsergető feszültséget, ami nélkülözhetetlen összetevője minden jó történetnek; feltünedeznek egy lehetséges konfliktushelyzet kontúrjai (mit sem sejtő, marakodó rokonok kontra "haló porában is vérmes természetű asszony"). Vagy nézzük a következőt, a címadó novellát: "Irma asszony rózsakertje fölött napok óta egy keselyűforma árnyék lebegett." Hasonlómód meredek felütés, kérdések sorát szülő, feszültségtől vibráló kijelentés; rosszat sejtető jelek, valami készülődik. Mégis: mellette ott a viruló rózsakert és Irma asszony falusi-kisvárosi békéje. "A vakító májusi fényben fürdő virágok ragyogó színei sorra kifakultak, a máskor illatos szirmok most dohos temetőszagot leheltek." Az éppencsak formálódó idill szertefoszlik, megcsapja a halál lehellete; a fenyegető végzet egyre konkrétabb formát ölt: "Irma asszonynak vészesen közelgett a nyolcvanadik születésnapja." A harmadik részlet szintén idilli hangulatával ragadja meg az olvasót, a cím azonban (A tökéletes műalkotás eredete) eltérő asszociációkat kelt: "Esténként, mikor a lobogó tűz narancsszínűre festette a péterkályha falát, és a konyhában karácsonyi dióskalács illata lengedezett, a zománcos fazék, a félfülű levesestál, a rézmozsár, a lyukas lábas és a sánta egérke összegyűltek, hogy történeteket meséljenek egymásnak a hajdan volt időkről." A gyerekkor meséinek ismerős világát idéző, meghitt, mesélésre termett atmoszféra; kiváncsiság ébred bennünk (ugyan miféle történeteket is mesélhetnek egymásnak a konyha lakói?), de nosztalgikus sóvárgás is ("hajdan volt idők"). A folytatásban felvillan a humor, a derű: "Ilyenkor még a szú is halkabban percegett a háromlábú konyhakredenc hátsó falában. Csak a kredenc siránkozott hosszan elnyújtott hangon: -De kérem! Maga egyszerűen tönkretesz engem! Érzem, még a halálomat okozza! Kibírhatatlan ez az állandó fészkelődése. Az embernek megfájdul a feje!"
     S hogy mi következik ezek után? Gonoszmód itt be is fejezem ezt a kedvcsináló kivonatolást, magához a novellákhoz utalva a kíváncsi befogadót. De azért egy mondatot még. A Jolánka néni előidézte események ezt követően Örkény ismert egyperceséhez, A végzethez hasonló fordulatot vesznek, s csak az ördög tudja, honnan veszi a bátorságot és furfangot Irma néni ahhoz, hogy szembeszálljon a Gonosszal; a konyhában elhangzó történetek pedig legalább annyira érdekesek mint a kis közösség vidám, zsörtölődő és szerény tagjai.
     Folytassuk a "mintavételt" azzal, hogy fellapozzuk a tartalomjegyzéket, s átfutjuk a címeket. Bárczi Zsófia címadási szokásaira jellemző, hogy olykor valamely magasztos fogalmat egy oda nem illő hétköznapi kifejezéssel kapcsol össze, s e fura szomszédságnak köszönhetően az előbbi ironikus holdudvart kap. A transzcendens jelentésvonatkozású szavak keltette elvárások megbicsaklanak a "parlagi" kifejezések hatására, s ezáltal a nem evilági, a földi élet horizontján túli dolgok is familiarizálódnak: pl. Az örökkévalóság kék köténye, Jolán néném és a világvége. Máskor a nevetségesség határát súroló közhelyes címeket ad egy-egy történetnek, ami megintcsak azok idézőjeles természetét teszi hangsúlyossá, és az előbbihez hasonló ironikus effektust eredményez: Az élet értelme, Történet az igaz szerelemről. Ez a hatás más esetekben a cím és a szöveg összevetését követően válik érzékelhetővé. Például a Heidegger ismert értekezésének címére rájátszó novella (A tökéletes műalkotás eredete) egy konyhai eszközök társaságában elhangzó példázatos mese előadásával (a mesélő egy bájosan fontoskodó rézmozsár...) ellenpontozza a megidézett német bölcselő művészetontológiai fejtegetéseinek bonyolultságát. A lélek titkos tájaiban pedig egy okoskodó, de mégis szerethető egérke buddhista életelveinek álsága és esendősége lepleződik le, számos humoros félreértést vonva maga után. A harmadik csoportba tartozhatnak azok a novellacímek, amelyek az idegenség, az egzotikum koloritját kölcsönzik a szövegeknek: Flan, Tocino de cielo, Nikolai Marin Fe. Enigmatikusnak hat A kókó is.
     Az értelmezés e két tapogatózó köre után immár általánosabb érvényű kijelentésekre is ragadtathatjuk magunkat. Bárczi Zsófia novelláinak visszatérő motívuma a csoda. (A szó todorovi értelemben ez olyan esemény, mely ellentmond a természeti törvényeknek, a földi élet szabályainak, s ezért természetfelettinek vagy földöntúlinak minősül.) Visszajáró halottak, az embereket kísértő ördög ismételt színrelépése, a varázsmesék világát idéző tájak és élőlények, csodálatos tulajdonságokkal bíró tárgyak megjelenése. A Legenda esetében már a műfajt jelölő cím is a csoda irányába kelt elvárásokat. Mindezekkel összefüggésben említendő meg a titok cselekményformáló szerepe, ami az elhallgatás és a sejtetés elbeszélő eljárásainak jutatt fontos szerepet. A csodás elemekkel operáló történetekben a szereplők kilétét gyakran homály övezi, tetteik mozgatórugói sem mindig ismertek, s ezért alakjuk bizonyos fokig rejtélyes és titokzatos marad. S noha idővel, a történet előrehaladtával, erre-arra fény is derül, számos kérdés marad megválaszolatlan, s árnyékként lebeg a novellák felett a zárlat után is. Kit ismer fel a halálát megelőző utolsó pillanatban Fánni nagyanyja az idegen asszonyban? Milyen egyeségre jutott a magára zárt kriptaajtó mögött Tornallyay Katinka apja a Teremtővel? Honnan ismerősek Fánninak a csészére festett rokokó alakok? Milyen erő költözött a szövegbe, hogy képes szétkergetni a világot borító szürke felhőket (Szürke felhők)? A feszültségteli, meredek és kihegyezett felütések mellett a nyitott zárlat jellemzi a kötet több novelláját is. Megfigyelhető továbbá, hogy mind a szereplők sorsát, mind az elbeszélés módját, mind pedig a kötetkompozíciót tekintve kitüntetett szerepe van különböző képeknek és szövegnek, illetve azok egymásra hatásának. A novellákban szereplő képek és szövegek funkciója mágikus jellegű, amennyiben azok nem csupán ábrázolnak vagy kifejeznek valamit, hanem befolyásolni képesek a határaikon kívüli világban zajló események alakulását is. A Flan esetében a képek (két fényképről és egy illuszrációról van szó) szüzséformáló szerepéről beszélhetünk, a narráció a képleírás formáját ölti. A kötet legrövidebb írása három egybásba kulcsolódó, egymásra másolódó ekphrasis, azaz a hiányzó képeket jellemző-helyettesítő kommentár. Az elbeszélő a három kép, s a képeken látható három női alak közti hasonlóságokat, átfedéseket bontja ki, s a zárlat - egy irodalmi allúziót is segítségül híva - nyíltan reflektál is erre a tapasztalatra: "Itt állunk hárman, egymásba mosódva, Kőműves Kelemenné nővérei, összekötnek minket a kövek örökre, megbonthatatlanul."(8.) A harmadik kép ezenkívül, Zorayda alakjának megidézésén keresztül, átvezet a kötet második novellájának (Tocino de cielo) a világába is, tágítva ezzel a Flan értelmezési horizontját. A rózsák közt álló női alakok motívuma a kötet két további elbeszélésben is visszatér, A keselyű havában ("Irma asszony rózsakertje fölött napok óta egy keselyűforma árnyék lebegett."134.) és Jolán néném és a világvége címűben ("Jolán nénémet éppen három napja temették el, amikor elnyűhetetlen rózsás kötényében, kezében egy tálca tepertős pogácsával váratlanul megjelent a kertkapuban."119.) A Tocino de cieloban egy varázslatos képeskönyvről esik szó, melybe pillantva a három királylány szemei előtt "filmszerűen" megelevenedik a jövő. Az Amikor Fánnit majdnem elvitte az ördög című novellában a főhős egy alkalommal belenéz a tükörbe, s a magáé helyett csodálatos módon egy tragikusan elhunyt fiatal lány (a Legenda szereplője) képmását pillantja meg, amint az karjával feléje int. Később rábukkan egy kávéskészletre, s a csészékre festett "hajladozó, kecses rokokó alakok" (94.) jelentésteli üzenetté válnak a számára. Az Anti bácsiban az elbeszélő egy megviselt családi fényképnek köszönhetően őrzi meg emlékezetében életének egy traumatikus eseményét. A szobák falát borító családi fotók láttán az a nyugtalanító érzés keríti hatalmába, hogy az azokon látható személyek ténylegesen is jelen vannak a házban. Az örökkévalóság kék kötényében az olvasás egzisztenciális horderejű tettként jelenik meg; a földi élet hosszát a befogadás ideje méri ki. Ahogy közeledik a Fanni által olvasott történet a végéhez, úgy kerül nagyanyja egyre közelebb a halálhoz. A kötet talán legtalányosabb novellájában, a Szürke felhőkben is egy szöveg, a Sikertelen Író egyik novellája segíti hozzá a történet főhősét, Kalaist ahhoz, hogy sikerrel vegye fel a harcot a Földet beborító apokaliptikus szürkességgel. Ehhez a szöveg önmagában nem volna elegendő, a felhők csak akkor kezdenek oszlani, miután Kalais az első mondatokat elolvasta. A novella rejtélyességét tovább fokozza, hogy a szerző, a narratív metalepszis segítségével, hangsúlyozza a szereplők életvilága és a fiktív világok felcserélhetőségét; a történet végén összeér az a világ, amelyben elbeszélnek azzal, amelyikről az elbeszélés szól.
     A kötet három nagyobb kompozíciós egységre oszlik, mindhárom egy-egy novella címével egyezik: A lélek titkos tájai, Az örökkévalóság kék köténye, Ingovány. Ezeket mintegy keretezi a kötetnyitó Flan és a Tocino de cielo, valamint a kötetzáró Szürke felhők. Elmondható, hogy A keselyű hava nem puszta gyűjtemény, az egyes novellák nem közömbesek egymás iránt. A könyv a ciklusokba rendeződő és helyenként egy lehetséges regény irányába mutató komponáltság jegyeit hordozza magán. Megfigyelhető ez a motivikus ismétlésekben, az azonos szereplőket és helyeket felvonultató, analóg életsorsokat ábrázoló történetekben, illetve az egymást követő novellák közti áthajlásokban (l. Flan és a Tocino de cielo, illetve az Anti bácsi és a Nikolai Marin Fe) is. Fontos szervesítő elem a Legenda Katinkájának madárrá változott szelleme, aki szabadon röpköd át novellából novellába. A regényszerűség mellett szól továbbá az is, hogy az egyes történetek korábban egy nagyobb terjedelmű szöveg (regény?) részeiként jelentek meg a Kalligram hasábjain (2001/11-12, 72-88.). Noha e tömbből több kitűnő novellát is sikerült ki- vagy inkább lefaragnia a szerzőnek, a folytatását - az időközben már önállósult történetek ellenére is, akár azok újrakontextualizálásával - mindenképpen üdvözölném.
     A Bárczi-történetek legerősebb oldalának a kiegyensúlyozott szólamvezetést tartom. Az elbeszélő megüt egy jellegzetes atmoszférát felidéző hangot, elbeszélői modalitást a novella elején, s ezt végig tartani tudja, anélkül, hogy e szólam falsot kapna. Egy elsőkötetes szerzőtől ez mindenképp dícsérendő teljesítményt. (Egy olyan szöveghelyet találtam csupán, ahol egy pillanatra megbicsaklik ez a hang. Ilyennek érzem a Nikolai Marin Fe negyedik bekezdését, ahol a háború értelmetlenségéről és embertelenségéről való fejtegetés miatt megtörik a jól felvezetett kisvárosi történet irama és hangulati töltése, aminek egy - a kötet többi novellájára egyébként végképp nem jellemző - szerzői kiszólás sem tesz igazán jót: "És ezt hitte a férjem nagyapja is..." 108.)
     A kötet novellái által megteremtett világ sajátos vonzerejét a tragikum által beárnyékolt kisvárosi idill és a talányos mesei tájak megkapó ábrázolásában látom, az olyan, némiképp a századelő, illetve a kortárs prózaírók közül Darvasi László novellisztikáját (cselekménytereit, figuráit és elbeszélői stílusát) idéző történetekben, ahol a halál fenyegető árnyéka nem képes teljes diadalt ülni, ahol a legsötétebb, legkilátástalanabb események tövében is megterem a derű, megtörténik a csoda. Csodás derű - talán ez lehetne A keselyű hava című ígéretes folytatást sejtető kötet egyik hívószava. (AB-ART, Pozsony 2004)