Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 6.sz.  
 
FEKETE J. JÓZSEF


Intenzitás és tempó
Bánki Éva: Esőváros


 



Nem a nagyregények idejét éli a magyar próza az ezredfordulón, gondolhatjuk, hiszen a történetből szöveg, a regényből mozaik- vagy töredékregény lett nem is olyan régen, az alkotói megszólalások magukhoz idomították az olvasói elvárásokat, nem is szeretünk már tucatnyi szereplőt mozgató, különböző szálakon futó cselekményt összefogó műveket olvasni, annak azonban, ha netán csak belülről is, de örülünk, ha a szövegből történet, még ha csupán egy eseménysor fragmentuma is olvasható ki. Ez az állítás, amit egyébként az ezredfordulós prózaértékelésekben, különböző megfogalmazásban, több helyen leírtak már, mindkét oldalról szemlélve sántít valamelyest. A prózával, különösen a nagyepikával szembeni olvasói elvárás az ezredfordulón igenis a történetelvű műveket részesíti előnyben, a történet, a mese ugyanis az első, és nem ritkán az utolsó, ami egy műből megmarad, ami élteti és magára irányítja a figyelmet. Másfelől az sem teljesen igaz, hogy az ezredforduló nem kedvez a nagy, összegező, visszatekintő műveknek, és hogy ilyenek nem is születnek. Születnek, természetüknél fogva ritkábban, mint egyéb jellegű alkotások, de ha alaposabban belegondolunk, az ezredforduló táján született magyar nagy regények kivétel nélkül nagyregények.
     Mindezt csupán azért bocsátottam előre, nehogy ujjongással kezdjem olvasói jelentésem, s bárki azt hihesse, hogy eddig vagy nem olvastam még jó családregényt, vagy Bánki Éva Esővárosa háttérbe szorított minden eddig olvasottat. Ez utóbbi majdnem igaz, friss élményként a korábbiak fölé terebélyesedik, azt azonban már csak a korábbiak visszaidézésével és egymás mellé állításával ellenőrizve állíthatom, hogy kitűnő regény, zseniális mű. Úgy tűnik, minden szempontból az: a nyelv tekintetében mindenképpen. Öröm olvasni ezeket a görcsmentes, hajlékonyan - noha férfi a fiktív elbeszélő, s csak öt gimnáziumi osztályt végzett, parasztfiúból lett falusi könyvtáros -, nőiesen ívelt mondatokat, körbetapogatni a kecses átmeneteket, amelyek háromszáz könyvoldalon keresztül egyszer sem torpannak meg, nem törik meg a stílusuk és a hangulatuk, ami folyton valami kacér derűt és kedélyességet, de ugyanakkor valami állhatatosan jelen levő feminin szomorúságot hordoz magában, de mindenek előtt életteljességet, még akkor is, ha a legszörnyűbb események tárulnak fel a mondatok által, mintha a tragédia fogalmi közlése mögött folyton ott ívelne az életigenlés, az elfogadás, a gondoskodás, az ápolás és a vigasztalás női életelve. A ragyogó mondatok e kedélyesség, és nem utolsó sorban a hibátlanra csiszoltság mellett egyéb stiláris síkokat is megmozgatnak: valóságtartalmuk mögött hatalmas tömbökben képesek görgetni a realizmust egészen a szürrealisztikus víziókig kitágító varázslatosságot, megérinteni a metafizikumot, csodálatos szövedékben egyesíteni az időben és térben széttartó történéseket, s a nyelv az, ami ebben a műben pergő mesét gyúr történetté, ami odaszögezi az olvasó figyelmét a könyvoldalakra és nem engedi el, csak az utolsó lapot lezáró írásjelnél. Az ezredvégi családregényt létrehozó elbeszélői nyelv - a szerző lírai nekilendülései is említésre méltók -, Bánki Éva legnagyobb, legtöbbet kamatoztatható kincse. A nyelven túlmenően még számos elbeszélői erénnyel, vagy inkább áldással is rendelkezik: egy családi legendáriumot magába foglaló emlékezettel, elbeszélői adottsággal, amely a családi történeteket világtörténelmi eseményekhez, hiteles történelmi személyiségekhez képes horgonyozni, s mégis úgy evezni tovább a történet folyamán, hogy a horgonylánc soha vissza ne rántsa, a tárgyiasságok elérjék a céljukat és hitelesítsék a történet(ek)et, azzal az észrevétlenül rafinált csavarral, hogy az olvasóban észrevétlenül is tudatosul, nem a történetbe kedélyesen becsalogatott politikusok, írók, újságírók, jobban vagy kevésbé ismert, történetileg is hitelesíthető személyek adják meg az elbeszéltek hitelességét, hanem az elbeszélői nyelv. A regényíró mindent tud az elmondandó történetről, nincsenek vakvágányok, mellé- és félrebeszélések, elvarratlan szálak, gördíthetetlenül szögletes epizódok az elbeszélésében, amihez legalább három dolog szükséges: a történet vezérfonalának biztos ismerete, a társadalmi-történelmi (s nem érdektelen: földrajzi) állapotok bennfentes tudása, és, vagy mindenek előtt az elmondásra szánt családtörténet poétikai fölépítése. Nem volt gondja egyikkel se az írónőnek, akárcsak a retorikával sem: példaadó regénynyelvet teremtett. E nyelvhasználat négy pólus felől közelíthető meg: abszolút pontos, abszolút helyes, abszolút fölszabadult (az irónia helyett inkább a nyelvi humor táplálja), és abszolút hangulatteremtő, vagyis a realitást irracionalitásba moderáló, ugyanakkor a transzcendens élményeket a vaskos realitásba transzponáló. A regényben ugyanis az elbeszélés realitásába folyton valami bravúrosan tálalt misztikus esemény vegyül, ami az epikai folyamban lírai villanásokként fodrozódik a felszínen, sejtetvén, hogy a csillámlás alatt sokkal mélyebb, sötétebb és erősebb sodrású erők mozognak helyüket keresve.
     Ezek az erők száz magányos évre utalnak, az 1848 és 1948 közötti vesztes forradalom és két vesztes háború éveire, noha ez a keret némileg kicsúszik a történetmondás ideje alól: az ugyanis 1914-től 1989-ig, vagy valamivel későbbig tart, de az időszeletek egymásra csúsztatása (nem valami blőd időfiók-cibálás és színpadi anakronizmus, hanem finom elbeszélői modor) nyomán egy, a jelzett, kitágított időhatárokon hátrább és előrébb nyúló, nóniuszként elcsúsztatható családtörténetet hoznak létre. Innentől már bonyolultabb a szerkezet, nem is tudom, érdemes-e bár részleteiben utánajárni a kompozíciónak, hisz a regény egészével és egészében hat. Annyit talán el kell mondani, hogy a regényben két családi szál fut, az egyik a műszaki újdonságokért rajongó, amerikás álmokat kergető Tormáék famíliája, amelynek központi figurája - hisz ő a beszélő! - Torma Imre, aki 1907-ben látta meg a napvilágot, tizenegy éves korában elveszítette Miklós bátyját, aki a világháború végének egyik csatájában, szinte már a békekötés pillanatában pusztul el a harctéren, apját, idősebb Torma Bélát ugyanebben az esztendőben temetik, mert az elbeszélő ifjabb bátyja, ifjabb Torma Béla, a "törekvő" cséplőgépkísérlete közben a robbanómotor kigyulladása következtében apjuk elevenen elégett. A másik család, de úgy is mondhatjuk, a család másik fele, a Bujdosók Tormáékkal szemben rémülten menekültek minden újdonságtól. Ők a paraszti erőben, a szellemek befolyásában, az ősök túlvilági hatalmában bíztak, s lassan az élet helyét is szellemek töltötték be náluk. Első Bujdosó Károly például soha nem engedte el a család kezét, pedig az oktalanul és folyamatosan a Torma családdal esett szerelembe, házasodtak egymás között, de cselédeiket is felváltva kerülgették, sőt, ha úgy mutatkozott, az emberrablástól se riadtak vissza: "Talán nem a szerelem késztette Bujdosó Károlyt, hogy a komáromi várból vagy a sírgödörből visszatérjen, hanem a föld, amivel egyedül bajlódott a felesége, a föld, amit a csatatéren is becsülettel védett, a föld, amit legjobban egybetartani úgy lehet, ha ő indítja el a szántáshoz a lovakat, ő adja férjhez a lányait, ha a fiai helyett ő lép a nászszobába, ha sose hal meg, de jutalmaz, büntet és szerez is közben. Mindenkiben ő folytatódik, fiai csak holtukban léphettek mellé, mert mindenki helyett az első Bujdosó Károly élt, ő gondoskodott a többiekről." Hiába keveredtek egymással másfél évszázadon át a felvidéki származású családok generációi, mintha mágnes vonzotta volna őket egymáshoz, pedig az éppen családfői tisztben állók derekasan utálták egymást, de a szövedékek behálózták a két família tagjait. Tormáék az első világháború végére családfő, apa és legidősebb fiú nélkül maradtak, egyiket a gránát, másikat a robbanómotor vitte el, Bújdosóéknál ezzel szemben túltengett a férfierő és a potencia. Nem sokáig, kitartóan azonban, férfiasan, amíg Tormáéknál az özvegy halottlátóságra adta a fejét, Imrét (az elbeszélőt) pedig papnak szánta, alig tudott szegény korai szeretője tapasztalatain évődve kiugrani az anyai irányítás alól, hogy aztán a szlovák paraszti, majd szegényosztály, később a magyar középosztály hölgyeivel gáláns kalandokba keveredjen, hetvenen túl se gondolkodjék egy cseppet se, hogy a tőle jelentősen fiatalabb és először látott sógornőjének is bizonyítsa kanos felvidéki férfiúságát. Nőit, mindegyik csodálatos szerelem volt, ki lehet listázni, és ezt a szerző a két egybefonódó családfával együtt meg is tette a kötet elülső és hátsó belső oldalán, bár akadt még belőlük jócskán, akiket Imre férfiassága maga alá tepert volna, ha erre elegendő egy odavetett pillantás. Benne gyerekkorában lobbant fel a szerelem, és szerencsére a vágyakozás végig kísérte életén - mivel a Magyarországra való disszidálásakor a tőle jelentősen idősebb keresztapja papírjaival igazolta magát, potens úrnak érezte magát akkor is, amikor már az ország legkorosabb férfiúját tisztelte benne a média. Nem voltak kevésbé potensek a Bujdosók se, csak ott az egymáshoz közeli rokonságból való házasodás visszaütött a fiúkra, ráadásul ki szifiliszesen, ki egészségesen lett öngyilkos, aki megmaradt, elmeháborodott, vagy egyéb szellemi-testi fogyatékos. A két család, írja a képzelt regényíró, vagyis Imre, időben egymástól eltolódva élt: "Ekkor jöttem rá a törésre, az ellentétre a két család ideje közt, hiszen bárhogy is számolom, nem lehet összehasonlítani az éveinket: Kisanna, aki csak várakozik az ágyban, mint egy porcelánbaba, nem tud megöregedni, a legkisebb nagynéném, Anna néni kilencven évesnek látszik, pedig ötvenötnél se lehet idősebb, Károlynak, aki úgy néz ki, mint Anna néni unokája, öregebbnek kellene lennie nálam, nem volt ebben a házban értelme az éveknek. A világot, a törvényeket nem írják le a számok, gondolta, azért is, hogy ellentmondjak a bátyámnak. Kisanna két évvel fiatalabb nálam, de azóta beteg, mióta az egyik Bujdosó Károllyal eljött ide, az ágyban kuporogva mégsem látszik tizenöt évesnek. Ahogy számoltam, hozzánőtt a félelem a szívemhez...".
     A félelem, a rettegés, a sorscsapások, a jobb életért kitalált fondorlatok végigkísérik a két, összeszálazódott családot, az egyéni sorsok szempontjából talán nem is lényeges az idő múlása, a korok változása, a csecsemők akkor is megfagynak a tavaszi hózáporban, a serdülők akkor is mérget isznak elkeseredésükben, szerelmükben vagy szerelemféltésükben akkor is vízbe ölik magukat a fiatalok, vagy éppen kinyitják a gázcsapot, az ellenség akkor is megerőszakolja az asszonyokat és leöli a fegyverforgatásra éretteket, ha eljön a maga ideje, ezen nem változtat se a robbanómotor, se a csoportos kapcsolású telefonközpont, se a számítógép és az internet, de ugyanakkor nem segíthet az ősök oltalmazó kardja vagy Petőfi Sándor forradalmár szelleme: a világ egyszerűen aszinkronban halad előre, a létmódot forradalmasító műszaki előrehaladást nem követi az ember morális és szellemi felemelkedése, nem tud mihez kezdeni az életével, ha nem másokat, akkor önmagát bántja. Itt a nagy vetődés a világidőben, ami egyre távolabb tolja egymástól az egykor még homogén szinkronitásban működő létsíkokat.
     Az elmozdulásoknak globális - társadalmi, és személyes - egyéni következményei vannak, s az Esőváros egyik számottevő erénye, hogy a változásokat, a nagy töréseket és a kevésbé látványos, de bár ugyanannyira, ha csak nem mélyebb hatású módosulásokat mindkét szinten, a társadalmin és a személyesen is egyaránt érzékletesen ábrázolja. Látóköre nem felvidéki, noha hősei a Felvidéken, Csallóközben, a határsávban élnek, ott élik meg a két vesztes háborút, és a vesztes kisebbségivé válás trianoni traumáját, az elbeszélő bátyját, Bélát a regény második felében, a második háborút követő lakosságcsere során telepítik Magyarországra, Imre később hozzá disszidál, de nem azért, mert azt vélte volna, hogy az egyik szocialista országban jobb lenne, mint a másikban, hanem mert magyar akart maradni és a sajátjaival lenni. Ha felvidéki szemszögből írta volna Bánki Éva a regényt, nem írta volna azt, hogy "elveszett az Úri Magyarország, elveszett a Paraszti Magyarország", hanem egyszerűen azt írta volna, (számunkra) elveszett Magyarország, mint ahogyan azt minden kisebbségben élő tenné, tette volna. Hőse azt még felvidéki szemmel látva mondja, hogy: "A »magyar évek« volt számunkra a spirituális remény és a balsejtelem ideje. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászló mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyikben. Hiszen a zászlókat is megmérgezte az előérzet, hogy a zászlólobogás árát a következő világban mi fizetjük meg." Még az is a Trianon által a népmesék világába visszalököttek szemléletét tükrözi, hogy egy, a szabadságharcban vitézül verekedő magyar katonatiszt száz év elteltével azt mondja a regényben, hogy: "Telefon, rádió, autó, koktél, repülőgép között élünk, [...] de ez mind díszlet, a haladás látszat csupán - mi mindannyian 1843-ban élünk". A következő gondolat azonban már nem a kisebbségbe szorult magyar fejében született: "...én kétféle családban gondolkodom, kétféle időben. Az egyik családban mindig valami felrobban, az idő újra és újra erőszakosan megszakad, a másikban az öregek és a szellemek élnek a fiatalok helyett. És a két család szerelmes egymásba... [...] Akármilyen lélektelen és emlékezet nélküli lényeknek képzeljük a parasztokat, arra csak egy bonyolult, időket és nemzedékeket is összecsúsztató történet tud magyarázatot adni [...] hogy hogy lettünk mi vasárnapi polgárok..." Az pedig már végképp általános magyarországi, vagy inkább magyar (?) tapasztalás, hogy "a gyerekek úgy választottak a világok között, hogy nem hittek egyikben sem".
     Kérdés azonban, hogy ki írta a regényt. Mármint, regénybeli kérdés, hiszen a valóságban tudjuk, akinek a könyv címlapján szerepel a neve, az a szerző. A valós szerző azonban minden szavát Imre szájába adja, aki egy szinte végtelen monológban számol be eseményekről, látszólag egy pillanatnyi ideje sincs szerkesztésről, kompozícióról gondolkodni, csak ömlenek mondatai parttalanul, de a mondatok szigorúan fegyelmezett stiláris egységet alkotva bukkannak elő, és tulajdonképpen ezek a mondatok válnak végül regénnyé, a történetmondás szinte észrevétlenül adja át helyét a művészi feldolgozásnak, a történetalkotásnak. A történet szerint Imre még tizennyolc éves kora előtt riporterkedett egy prágai lapnál, de mivel tényfeltáró tehetsége eltörpült Egon Erwin Kisché, a száguldó riporteré mellett, átigazolt pitaval-szerzőnek, vagyis kitalált történeteket írt, vagyis a szépirodalom mezejére lépett. Írt is egy parasztregényt egy pályázatra, ki is adták, de onnantól fogva egyéb feladatokat rótt rá az élet, bár mindvégig arra készült, hogy regényt ír a bátyjáról, Béláról, s amikor 1989-ben meghalt, kiderült, hogy a regényt meg is írta, és halála előtt a kéziratot szöveggondozásra átadta. De kinek? Legjobb sejtésünk szerint Béla bátyja unokájának, Évának, aki fiatal egyetemistaként maga is regényt írt, annak kéziratát meg korábban Imre nagybátyjának adta olvasásra. Amit Imre olvasott, feltehetően ez a regény volt, s amit Imre Évára hagyott, az is ez a regény volt. Mindketten ugyanazt a regényt írták, amelynek végül mégsem Béla, hanem igazából Imre lett a hőse? Bonyolult, de kedves dolgok ezek.
     Egyetlen igazi önreflexív kifakadást olvashatunk a regényben, az is már csak a 243. oldalon található, amikor a regénybeli szerző-elbeszélőnek látomása támad egy komolyzenei koncerten és sorban jelennek meg előtte regényhősei, köztük egy, a fiktíveknél is fiktívebb: "Ez nem lehet igaz, gondoltam. Cipit én találtam ki, ő csak egy regényhősnő, ő nem süröghet-foroghat a kanizsai művelődési házban, ő nem mozoghat olyan könnyen, mint a többiek, az igaziak."
     Természetesen nem csak a kis, kitalált zsidólány az egyetlen jelenés a regényben, halottak és szellemek jönnek, mennek, a levegőben megállnak, rángatják a függönyrojtokat és biciklit támasztanak a kocsma falához, halottlátókon és szellemidézőkön, médiumok segítségével üzennek a háborút túlélőknek, az otthonmaradottaknak, a halottlátás vigaszt nyújt, a szellemezésnek azonban gyakorlati funkciója nagyobb a lelki vigasz nyújtásánál, még a kontinensek közötti kommunikációt is lehetővé teszi az olyan családban, amely nem szívesen nyúl telefonhoz. Annyira zsúfolt a levegő halottaktól és szellemektől, mint valamelyik, a hatvanas években íródott dél-amerikai regényben. Bánki Éva a szellemek, az ősök és hozzátartozók lelkének a regénybe iktatásával azonban nem egy, immár jószerével lecsengett, majd az afrikai irodalmakban újra felfedezett irányzatba igyekezett beilleszkedni, hanem felfedezte, hogy amit oly lelkesen tudunk csodálni más kontinensek szellemi termékeiben, az jelen van köröttünk is, és a mi (egy másik földrészről nézve) regionális irodalmunk is kiaknázhatja és magába építheti, minden eleve adott, csak író kell hozzá. Most már az is megvan. A halottlátás, a szellemezés, az efezusi betűk, a védelmet ígérő betűkombinációk és szavak, a varázsigék, a ráolvasás, a rontással fenyegető, egyébként, a levelek többszöri lemásolása és továbbküldése esetén menekvést, a baj elkerülését ígérő levélláncok mind-mind élő, vagy még a közelmúltban élő hagyomány volt - a délszláv háborúk idején magam is találkoztam a vajdasági magyarok körében efezusi betűkkel, sőt, néprajzi tanulmány is született a varázserővel bíró írásjelek újbóli használatáról -, része a folklórnak, ami a parasztságból kinőtt városi rétegben az urbánus folklór elemeivel is gazdagodott. Ez utóbbi működésére mutat rá a szerző egyebek között nagyon tömören az 1956-os események hírének terjedésében, amikor néhány mondatban összefoglalja, miként működött a korszerű híradástechnika mellett a szocialista médiával szembeni bizalmatlanság, vele párhuzamosan pedig a népi képzelet, a folklór és az urbánus legendák: "A Mária-szoborról visszapattanó golyók megölték a párttitkárt Nagyatádon, Böhönyén, Kéthelyen. Egy somogyi fiú látta az Alpokból leereszkedő, Szombathely felé masírozó ENSZ-csapatokat, a csizmájuk havas volt, hisz most érkeztek a hegyekből, a nép közé csokoládét szórtak, és a magyar szabadságot éltették. Moszkvában, ahogy azt a volt szibériai foglyok mesélték, a tatárok élén Vorosilov generális készült arra, hogy vérbe fojtsa a magyar forradalmat. A Szibériában még raboskodó magyar foglyok kitörtek a föld alól, megállították Vorosilovot, és kiszabadították az oroszok pátriárkáját a tömlöcből. Szerinted ez igaz lehet, kérdezgette tőlem a bátyám nyugtalanul. Ősz volt, senki sem dolgozott, a hírek mint a lángnyelvek átnyúltak a szántóföldeken, és tűzbe borították a somogyiak lelkét. A pátriárka, vagyis az oroszok pápája üdvözletét küldi a magyar parasztoknak, mesélték, és ő is a magyar forradalomért imádkozik. A Fátimai Szűz pedig megüzente Portugáliából, hogy a magyarok fognak győzni, mert az oroszok megtérnek, nem mernek a magyarokra fegyvert emelni. Ha ez mind igaz, mondta a bátyám, akkor elmegyek Pozsonyba a szlovákokkal kibékülni, remélem nemcsak a mi szívünk változott meg, hanem az övék is."
     Végül még csak egy szerkesztési fondorlatról: a szerző vendégszövegeket is használ a regényben, de sokkal visszafogottabban és célratartóbban, mint a posztmodern alkotások zöme. E vendégszövegek, függetlenül, hogy kitaláltak vagy valósak, regényalkotó tényezőként szerepelnek a regénytestben, a szerző idéz a Felvidék-monográfiából, korabeli, leginkább családi örökségül maradt iratokból, az Angolkönyvből, ifjabb Torma Béla nyelvtankönyvéből, amit Torma Imre írói zsengéinek lejegyzésére használ, illetve sógornője, Bujdosó Anci (Béla neje) verseiből, amelyek Anci halálát követően egy varródobozva gyűjtve kerültek Imréhez... Minden szépen és pontosan felépítve, ahogy a valóságban lehetett, miként egy regényben megtörténhet.
     Az Esőváros (földrajzi lokációja a Csallóköz, Dunaszerdahely, 1920-tól Dunajská Streda) kitűnő regény. E próza erőssége - miként a regénybeli levélíróval közli E. E. Kisch -, az élőbeszéd ereje és a tempó. Valóban így van: az intenzitás, az előadás élőbeszédszerűsége, annak tempója, a kiváló szerkesztés, a történések szünetmentessége, és az a csodálatos nyelv, amelyen mindezt képes volt elmondani, olyan írói erények, ami nemcsak fontos, hanem olvasmányos művé avatja a regényt. Nagy és kiváló. (Magvető Könyvkiadó, Budapest 2004)