|
FEKETE
J. JÓZSEF
Intenzitás és tempó
Bánki Éva: Esőváros
Nem a nagyregények idejét éli
a magyar próza az ezredfordulón, gondolhatjuk, hiszen a történetből szöveg,
a regényből mozaik- vagy töredékregény lett nem is olyan régen, az alkotói
megszólalások magukhoz idomították az olvasói elvárásokat, nem is szeretünk
már tucatnyi szereplőt mozgató, különböző szálakon futó cselekményt összefogó
műveket olvasni, annak azonban, ha netán csak belülről is, de örülünk,
ha a szövegből történet, még ha csupán egy eseménysor fragmentuma is olvasható
ki. Ez az állítás, amit egyébként az ezredfordulós prózaértékelésekben,
különböző megfogalmazásban, több helyen leírtak már, mindkét oldalról
szemlélve sántít valamelyest. A prózával, különösen a nagyepikával szembeni
olvasói elvárás az ezredfordulón igenis a történetelvű műveket részesíti
előnyben, a történet, a mese ugyanis az első, és nem ritkán az utolsó,
ami egy műből megmarad, ami élteti és magára irányítja a figyelmet. Másfelől
az sem teljesen igaz, hogy az ezredforduló nem kedvez a nagy, összegező,
visszatekintő műveknek, és hogy ilyenek nem is születnek. Születnek, természetüknél
fogva ritkábban, mint egyéb jellegű alkotások, de ha alaposabban belegondolunk,
az ezredforduló táján született magyar nagy regények kivétel nélkül nagyregények.
Mindezt csupán
azért bocsátottam előre, nehogy ujjongással kezdjem olvasói jelentésem,
s bárki azt hihesse, hogy eddig vagy nem olvastam még jó családregényt,
vagy Bánki Éva Esővárosa háttérbe szorított minden eddig olvasottat.
Ez utóbbi majdnem igaz, friss élményként a korábbiak fölé terebélyesedik,
azt azonban már csak a korábbiak visszaidézésével és egymás mellé állításával
ellenőrizve állíthatom, hogy kitűnő regény, zseniális mű. Úgy tűnik, minden
szempontból az: a nyelv tekintetében mindenképpen. Öröm olvasni ezeket
a görcsmentes, hajlékonyan - noha férfi a fiktív elbeszélő, s csak öt
gimnáziumi osztályt végzett, parasztfiúból lett falusi könyvtáros -, nőiesen
ívelt mondatokat, körbetapogatni a kecses átmeneteket, amelyek háromszáz
könyvoldalon keresztül egyszer sem torpannak meg, nem törik meg a stílusuk
és a hangulatuk, ami folyton valami kacér derűt és kedélyességet, de ugyanakkor
valami állhatatosan jelen levő feminin szomorúságot hordoz magában, de
mindenek előtt életteljességet, még akkor is, ha a legszörnyűbb események
tárulnak fel a mondatok által, mintha a tragédia fogalmi közlése mögött
folyton ott ívelne az életigenlés, az elfogadás, a gondoskodás, az ápolás
és a vigasztalás női életelve. A ragyogó mondatok e kedélyesség, és nem
utolsó sorban a hibátlanra csiszoltság mellett egyéb stiláris síkokat
is megmozgatnak: valóságtartalmuk mögött hatalmas tömbökben képesek görgetni
a realizmust egészen a szürrealisztikus víziókig kitágító varázslatosságot,
megérinteni a metafizikumot, csodálatos szövedékben egyesíteni az időben
és térben széttartó történéseket, s a nyelv az, ami ebben a műben pergő
mesét gyúr történetté, ami odaszögezi az olvasó figyelmét a könyvoldalakra
és nem engedi el, csak az utolsó lapot lezáró írásjelnél. Az ezredvégi
családregényt létrehozó elbeszélői nyelv - a szerző lírai nekilendülései
is említésre méltók -, Bánki Éva legnagyobb, legtöbbet kamatoztatható
kincse. A nyelven túlmenően még számos elbeszélői erénnyel, vagy inkább
áldással is rendelkezik: egy családi legendáriumot magába foglaló emlékezettel,
elbeszélői adottsággal, amely a családi történeteket világtörténelmi eseményekhez,
hiteles történelmi személyiségekhez képes horgonyozni, s mégis úgy evezni
tovább a történet folyamán, hogy a horgonylánc soha vissza ne rántsa,
a tárgyiasságok elérjék a céljukat és hitelesítsék a történet(ek)et, azzal
az észrevétlenül rafinált csavarral, hogy az olvasóban észrevétlenül is
tudatosul, nem a történetbe kedélyesen becsalogatott politikusok, írók,
újságírók, jobban vagy kevésbé ismert, történetileg is hitelesíthető személyek
adják meg az elbeszéltek hitelességét, hanem az elbeszélői nyelv. A regényíró
mindent tud az elmondandó történetről, nincsenek vakvágányok, mellé- és
félrebeszélések, elvarratlan szálak, gördíthetetlenül szögletes epizódok
az elbeszélésében, amihez legalább három dolog szükséges: a történet vezérfonalának
biztos ismerete, a társadalmi-történelmi (s nem érdektelen: földrajzi)
állapotok bennfentes tudása, és, vagy mindenek előtt az elmondásra szánt
családtörténet poétikai fölépítése. Nem volt gondja egyikkel se az írónőnek,
akárcsak a retorikával sem: példaadó regénynyelvet teremtett. E nyelvhasználat
négy pólus felől közelíthető meg: abszolút pontos, abszolút helyes, abszolút
fölszabadult (az irónia helyett inkább a nyelvi humor táplálja), és abszolút
hangulatteremtő, vagyis a realitást irracionalitásba moderáló, ugyanakkor
a transzcendens élményeket a vaskos realitásba transzponáló. A regényben
ugyanis az elbeszélés realitásába folyton valami bravúrosan tálalt misztikus
esemény vegyül, ami az epikai folyamban lírai villanásokként fodrozódik
a felszínen, sejtetvén, hogy a csillámlás alatt sokkal mélyebb, sötétebb
és erősebb sodrású erők mozognak helyüket keresve.
Ezek az erők
száz magányos évre utalnak, az 1848 és 1948 közötti vesztes forradalom
és két vesztes háború éveire, noha ez a keret némileg kicsúszik a történetmondás
ideje alól: az ugyanis 1914-től 1989-ig, vagy valamivel későbbig tart,
de az időszeletek egymásra csúsztatása (nem valami blőd időfiók-cibálás
és színpadi anakronizmus, hanem finom elbeszélői modor) nyomán egy, a
jelzett, kitágított időhatárokon hátrább és előrébb nyúló, nóniuszként
elcsúsztatható családtörténetet hoznak létre. Innentől már bonyolultabb
a szerkezet, nem is tudom, érdemes-e bár részleteiben utánajárni a kompozíciónak,
hisz a regény egészével és egészében hat. Annyit talán el kell mondani,
hogy a regényben két családi szál fut, az egyik a műszaki újdonságokért
rajongó, amerikás álmokat kergető Tormáék famíliája, amelynek központi
figurája - hisz ő a beszélő! - Torma Imre, aki 1907-ben látta meg a napvilágot,
tizenegy éves korában elveszítette Miklós bátyját, aki a világháború végének
egyik csatájában, szinte már a békekötés pillanatában pusztul el a harctéren,
apját, idősebb Torma Bélát ugyanebben az esztendőben temetik, mert az
elbeszélő ifjabb bátyja, ifjabb Torma Béla, a "törekvő" cséplőgépkísérlete
közben a robbanómotor kigyulladása következtében apjuk elevenen elégett.
A másik család, de úgy is mondhatjuk, a család másik fele, a Bujdosók
Tormáékkal szemben rémülten menekültek minden újdonságtól. Ők a paraszti
erőben, a szellemek befolyásában, az ősök túlvilági hatalmában bíztak,
s lassan az élet helyét is szellemek töltötték be náluk. Első Bujdosó
Károly például soha nem engedte el a család kezét, pedig az oktalanul
és folyamatosan a Torma családdal esett szerelembe, házasodtak egymás
között, de cselédeiket is felváltva kerülgették, sőt, ha úgy mutatkozott,
az emberrablástól se riadtak vissza: "Talán nem a szerelem késztette Bujdosó
Károlyt, hogy a komáromi várból vagy a sírgödörből visszatérjen, hanem
a föld, amivel egyedül bajlódott a felesége, a föld, amit a csatatéren
is becsülettel védett, a föld, amit legjobban egybetartani úgy lehet,
ha ő indítja el a szántáshoz a lovakat, ő adja férjhez a lányait, ha a
fiai helyett ő lép a nászszobába, ha sose hal meg, de jutalmaz, büntet
és szerez is közben. Mindenkiben ő folytatódik, fiai csak holtukban léphettek
mellé, mert mindenki helyett az első Bujdosó Károly élt, ő gondoskodott
a többiekről." Hiába keveredtek egymással másfél évszázadon át a felvidéki
származású családok generációi, mintha mágnes vonzotta volna őket egymáshoz,
pedig az éppen családfői tisztben állók derekasan utálták egymást, de
a szövedékek behálózták a két família tagjait. Tormáék az első világháború
végére családfő, apa és legidősebb fiú nélkül maradtak, egyiket a gránát,
másikat a robbanómotor vitte el, Bújdosóéknál ezzel szemben túltengett
a férfierő és a potencia. Nem sokáig, kitartóan azonban, férfiasan, amíg
Tormáéknál az özvegy halottlátóságra adta a fejét, Imrét (az elbeszélőt)
pedig papnak szánta, alig tudott szegény korai szeretője tapasztalatain
évődve kiugrani az anyai irányítás alól, hogy aztán a szlovák paraszti,
majd szegényosztály, később a magyar középosztály hölgyeivel gáláns kalandokba
keveredjen, hetvenen túl se gondolkodjék egy cseppet se, hogy a tőle jelentősen
fiatalabb és először látott sógornőjének is bizonyítsa kanos felvidéki
férfiúságát. Nőit, mindegyik csodálatos szerelem volt, ki lehet listázni,
és ezt a szerző a két egybefonódó családfával együtt meg is tette a kötet
elülső és hátsó belső oldalán, bár akadt még belőlük jócskán, akiket Imre
férfiassága maga alá tepert volna, ha erre elegendő egy odavetett pillantás.
Benne gyerekkorában lobbant fel a szerelem, és szerencsére a vágyakozás
végig kísérte életén - mivel a Magyarországra való disszidálásakor a tőle
jelentősen idősebb keresztapja papírjaival igazolta magát, potens úrnak
érezte magát akkor is, amikor már az ország legkorosabb férfiúját tisztelte
benne a média. Nem voltak kevésbé potensek a Bujdosók se, csak ott az
egymáshoz közeli rokonságból való házasodás visszaütött a fiúkra, ráadásul
ki szifiliszesen, ki egészségesen lett öngyilkos, aki megmaradt, elmeháborodott,
vagy egyéb szellemi-testi fogyatékos. A két család, írja a képzelt regényíró,
vagyis Imre, időben egymástól eltolódva élt: "Ekkor jöttem rá a törésre,
az ellentétre a két család ideje közt, hiszen bárhogy is számolom, nem
lehet összehasonlítani az éveinket: Kisanna, aki csak várakozik az ágyban,
mint egy porcelánbaba, nem tud megöregedni, a legkisebb nagynéném, Anna
néni kilencven évesnek látszik, pedig ötvenötnél se lehet idősebb, Károlynak,
aki úgy néz ki, mint Anna néni unokája, öregebbnek kellene lennie nálam,
nem volt ebben a házban értelme az éveknek. A világot, a törvényeket nem
írják le a számok, gondolta, azért is, hogy ellentmondjak a bátyámnak.
Kisanna két évvel fiatalabb nálam, de azóta beteg, mióta az egyik Bujdosó
Károllyal eljött ide, az ágyban kuporogva mégsem látszik tizenöt évesnek.
Ahogy számoltam, hozzánőtt a félelem a szívemhez...".
A félelem, a
rettegés, a sorscsapások, a jobb életért kitalált fondorlatok végigkísérik
a két, összeszálazódott családot, az egyéni sorsok szempontjából talán
nem is lényeges az idő múlása, a korok változása, a csecsemők akkor is
megfagynak a tavaszi hózáporban, a serdülők akkor is mérget isznak elkeseredésükben,
szerelmükben vagy szerelemféltésükben akkor is vízbe ölik magukat a fiatalok,
vagy éppen kinyitják a gázcsapot, az ellenség akkor is megerőszakolja
az asszonyokat és leöli a fegyverforgatásra éretteket, ha eljön a maga
ideje, ezen nem változtat se a robbanómotor, se a csoportos kapcsolású
telefonközpont, se a számítógép és az internet, de ugyanakkor nem segíthet
az ősök oltalmazó kardja vagy Petőfi Sándor forradalmár szelleme: a világ
egyszerűen aszinkronban halad előre, a létmódot forradalmasító műszaki
előrehaladást nem követi az ember morális és szellemi felemelkedése, nem
tud mihez kezdeni az életével, ha nem másokat, akkor önmagát bántja. Itt
a nagy vetődés a világidőben, ami egyre távolabb tolja egymástól az egykor
még homogén szinkronitásban működő létsíkokat.
Az elmozdulásoknak
globális - társadalmi, és személyes - egyéni következményei vannak, s
az Esőváros egyik számottevő erénye, hogy a változásokat, a nagy
töréseket és a kevésbé látványos, de bár ugyanannyira, ha csak nem mélyebb
hatású módosulásokat mindkét szinten, a társadalmin és a személyesen is
egyaránt érzékletesen ábrázolja. Látóköre nem felvidéki, noha hősei a
Felvidéken, Csallóközben, a határsávban élnek, ott élik meg a két vesztes
háborút, és a vesztes kisebbségivé válás trianoni traumáját, az elbeszélő
bátyját, Bélát a regény második felében, a második háborút követő lakosságcsere
során telepítik Magyarországra, Imre később hozzá disszidál, de nem azért,
mert azt vélte volna, hogy az egyik szocialista országban jobb lenne,
mint a másikban, hanem mert magyar akart maradni és a sajátjaival lenni.
Ha felvidéki szemszögből írta volna Bánki Éva a regényt, nem írta volna
azt, hogy "elveszett az Úri Magyarország, elveszett a Paraszti Magyarország",
hanem egyszerűen azt írta volna, (számunkra) elveszett Magyarország, mint
ahogyan azt minden kisebbségben élő tenné, tette volna. Hőse azt még felvidéki
szemmel látva mondja, hogy: "A »magyar évek« volt számunkra a spirituális
remény és a balsejtelem ideje. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk
visszatérni. A szépséges magyar zászló mögött a kegyelmes urak. Olyan
világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen
otthontalanul vagyunk otthon mindegyikben. Hiszen a zászlókat is megmérgezte
az előérzet, hogy a zászlólobogás árát a következő világban mi fizetjük
meg." Még az is a Trianon által a népmesék világába visszalököttek szemléletét
tükrözi, hogy egy, a szabadságharcban vitézül verekedő magyar katonatiszt
száz év elteltével azt mondja a regényben, hogy: "Telefon, rádió, autó,
koktél, repülőgép között élünk, [...] de ez mind díszlet, a haladás látszat
csupán - mi mindannyian 1843-ban élünk". A következő gondolat azonban
már nem a kisebbségbe szorult magyar fejében született: "...én kétféle
családban gondolkodom, kétféle időben. Az egyik családban mindig valami
felrobban, az idő újra és újra erőszakosan megszakad, a másikban az öregek
és a szellemek élnek a fiatalok helyett. És a két család szerelmes egymásba...
[...] Akármilyen lélektelen és emlékezet nélküli lényeknek képzeljük a
parasztokat, arra csak egy bonyolult, időket és nemzedékeket is összecsúsztató
történet tud magyarázatot adni [...] hogy hogy lettünk mi vasárnapi polgárok..."
Az pedig már végképp általános magyarországi, vagy inkább magyar (?) tapasztalás,
hogy "a gyerekek úgy választottak a világok között, hogy nem hittek egyikben
sem".
Kérdés azonban,
hogy ki írta a regényt. Mármint, regénybeli kérdés, hiszen a valóságban
tudjuk, akinek a könyv címlapján szerepel a neve, az a szerző. A valós
szerző azonban minden szavát Imre szájába adja, aki egy szinte végtelen
monológban számol be eseményekről, látszólag egy pillanatnyi ideje sincs
szerkesztésről, kompozícióról gondolkodni, csak ömlenek mondatai parttalanul,
de a mondatok szigorúan fegyelmezett stiláris egységet alkotva bukkannak
elő, és tulajdonképpen ezek a mondatok válnak végül regénnyé, a történetmondás
szinte észrevétlenül adja át helyét a művészi feldolgozásnak, a történetalkotásnak.
A történet szerint Imre még tizennyolc éves kora előtt riporterkedett
egy prágai lapnál, de mivel tényfeltáró tehetsége eltörpült Egon Erwin
Kisché, a száguldó riporteré mellett, átigazolt pitaval-szerzőnek, vagyis
kitalált történeteket írt, vagyis a szépirodalom mezejére lépett. Írt
is egy parasztregényt egy pályázatra, ki is adták, de onnantól fogva egyéb
feladatokat rótt rá az élet, bár mindvégig arra készült, hogy regényt
ír a bátyjáról, Béláról, s amikor 1989-ben meghalt, kiderült, hogy a regényt
meg is írta, és halála előtt a kéziratot szöveggondozásra átadta. De kinek?
Legjobb sejtésünk szerint Béla bátyja unokájának, Évának, aki fiatal egyetemistaként
maga is regényt írt, annak kéziratát meg korábban Imre nagybátyjának adta
olvasásra. Amit Imre olvasott, feltehetően ez a regény volt, s amit Imre
Évára hagyott, az is ez a regény volt. Mindketten ugyanazt a regényt írták,
amelynek végül mégsem Béla, hanem igazából Imre lett a hőse? Bonyolult,
de kedves dolgok ezek.
Egyetlen igazi
önreflexív kifakadást olvashatunk a regényben, az is már csak a 243. oldalon
található, amikor a regénybeli szerző-elbeszélőnek látomása támad egy
komolyzenei koncerten és sorban jelennek meg előtte regényhősei, köztük
egy, a fiktíveknél is fiktívebb: "Ez nem lehet igaz, gondoltam. Cipit
én találtam ki, ő csak egy regényhősnő, ő nem süröghet-foroghat a kanizsai
művelődési házban, ő nem mozoghat olyan könnyen, mint a többiek, az igaziak."
Természetesen
nem csak a kis, kitalált zsidólány az egyetlen jelenés a regényben, halottak
és szellemek jönnek, mennek, a levegőben megállnak, rángatják a függönyrojtokat
és biciklit támasztanak a kocsma falához, halottlátókon és szellemidézőkön,
médiumok segítségével üzennek a háborút túlélőknek, az otthonmaradottaknak,
a halottlátás vigaszt nyújt, a szellemezésnek azonban gyakorlati funkciója
nagyobb a lelki vigasz nyújtásánál, még a kontinensek közötti kommunikációt
is lehetővé teszi az olyan családban, amely nem szívesen nyúl telefonhoz.
Annyira zsúfolt a levegő halottaktól és szellemektől, mint valamelyik,
a hatvanas években íródott dél-amerikai regényben. Bánki Éva a szellemek,
az ősök és hozzátartozók lelkének a regénybe iktatásával azonban nem egy,
immár jószerével lecsengett, majd az afrikai irodalmakban újra felfedezett
irányzatba igyekezett beilleszkedni, hanem felfedezte, hogy amit oly lelkesen
tudunk csodálni más kontinensek szellemi termékeiben, az jelen van köröttünk
is, és a mi (egy másik földrészről nézve) regionális irodalmunk is kiaknázhatja
és magába építheti, minden eleve adott, csak író kell hozzá. Most már
az is megvan. A halottlátás, a szellemezés, az efezusi betűk, a védelmet
ígérő betűkombinációk és szavak, a varázsigék, a ráolvasás, a rontással
fenyegető, egyébként, a levelek többszöri lemásolása és továbbküldése
esetén menekvést, a baj elkerülését ígérő levélláncok mind-mind élő, vagy
még a közelmúltban élő hagyomány volt - a délszláv háborúk idején magam
is találkoztam a vajdasági magyarok körében efezusi betűkkel, sőt, néprajzi
tanulmány is született a varázserővel bíró írásjelek újbóli használatáról
-, része a folklórnak, ami a parasztságból kinőtt városi rétegben az urbánus
folklór elemeivel is gazdagodott. Ez utóbbi működésére mutat rá a szerző
egyebek között nagyon tömören az 1956-os események hírének terjedésében,
amikor néhány mondatban összefoglalja, miként működött a korszerű híradástechnika
mellett a szocialista médiával szembeni bizalmatlanság, vele párhuzamosan
pedig a népi képzelet, a folklór és az urbánus legendák: "A Mária-szoborról
visszapattanó golyók megölték a párttitkárt Nagyatádon, Böhönyén, Kéthelyen.
Egy somogyi fiú látta az Alpokból leereszkedő, Szombathely felé masírozó
ENSZ-csapatokat, a csizmájuk havas volt, hisz most érkeztek a hegyekből,
a nép közé csokoládét szórtak, és a magyar szabadságot éltették. Moszkvában,
ahogy azt a volt szibériai foglyok mesélték, a tatárok élén Vorosilov
generális készült arra, hogy vérbe fojtsa a magyar forradalmat. A Szibériában
még raboskodó magyar foglyok kitörtek a föld alól, megállították Vorosilovot,
és kiszabadították az oroszok pátriárkáját a tömlöcből. Szerinted ez igaz
lehet, kérdezgette tőlem a bátyám nyugtalanul. Ősz volt, senki sem dolgozott,
a hírek mint a lángnyelvek átnyúltak a szántóföldeken, és tűzbe borították
a somogyiak lelkét. A pátriárka, vagyis az oroszok pápája üdvözletét küldi
a magyar parasztoknak, mesélték, és ő is a magyar forradalomért imádkozik.
A Fátimai Szűz pedig megüzente Portugáliából, hogy a magyarok fognak győzni,
mert az oroszok megtérnek, nem mernek a magyarokra fegyvert emelni. Ha
ez mind igaz, mondta a bátyám, akkor elmegyek Pozsonyba a szlovákokkal
kibékülni, remélem nemcsak a mi szívünk változott meg, hanem az övék is."
Végül még csak
egy szerkesztési fondorlatról: a szerző vendégszövegeket is használ a
regényben, de sokkal visszafogottabban és célratartóbban, mint a posztmodern
alkotások zöme. E vendégszövegek, függetlenül, hogy kitaláltak vagy valósak,
regényalkotó tényezőként szerepelnek a regénytestben, a szerző idéz a
Felvidék-monográfiából, korabeli, leginkább családi örökségül maradt
iratokból, az Angolkönyvből, ifjabb Torma Béla nyelvtankönyvéből, amit
Torma Imre írói zsengéinek lejegyzésére használ, illetve sógornője, Bujdosó
Anci (Béla neje) verseiből, amelyek Anci halálát követően egy varródobozva
gyűjtve kerültek Imréhez... Minden szépen és pontosan felépítve, ahogy a
valóságban lehetett, miként egy regényben megtörténhet.
Az Esőváros
(földrajzi lokációja a Csallóköz, Dunaszerdahely, 1920-tól Dunajská Streda)
kitűnő regény. E próza erőssége - miként a regénybeli levélíróval közli
E. E. Kisch -, az élőbeszéd ereje és a tempó. Valóban így van: az intenzitás,
az előadás élőbeszédszerűsége, annak tempója, a kiváló szerkesztés, a
történések szünetmentessége, és az a csodálatos nyelv, amelyen mindezt
képes volt elmondani, olyan írói erények, ami nemcsak fontos, hanem olvasmányos
művé avatja a regényt. Nagy és kiváló. (Magvető Könyvkiadó, Budapest
2004)
|
|